A Megfagyott Muzsikus-ról

Egy fejezet a műegyetem diákéletéből
Dr. Lechner Jenő
műegyetemi magántanár
technika, Műegyetem, építészkar, Megfagyott Muzsikus
szóelválasztás

A XX. század első februárjában még a pesti oldalon, régi hajlékában szorongott a műegyetem. Ki is szorult belőle. Rajztermeink a környék bérházaiban voltak szanaszéjjel, a másodéves építészek a Rákóczi, akkor még Kerepesi úti Balaton Kávéház fölött az első emelet lakásaiból átalakított termekben találtak barátságos otthont. Valóságos robinzoni élet fejlődött ki itt, távol az anyaszékháztól, a Csabai bácsi patronátusa alatt, aki itt is lakott családostul az egyik udvari szobában, konyhában. Akkor még – mint a rosszemlékezetű apák szokták mondogatni fiaiknak – késő estig buzgón a rajztáblák fölött görnyedeztünk, s olykor a jólelkű öreg szolga felesége pompás túrós csuszával locsolt föl bennünket, e jó szokását azután hovatovább a Balatonból az emeletre felgurított söröshordók csapra ütésével ünnepelgettük. Pedig akkoriban volt a műegyetemi hallgatóság diákéleti szereplése is legkomolyabb fordulópontján. A nagy múltú egyetemi kört akkor belső életének lezüllése miatt bezárták, s az egész egyetemi ifjúsági élet vezetése a műegyetemi ifjúságra hárult; a Műegyetemi Kör lett a főiskolai diákélet középpontja. Büszkén emlékezem reá, hogy az építész-szakosztály elnöke voltam. Derék technikusaink becsületére válik, hogy a hegemóniát a diákélet vezetésében azóta is tartják.

De azért nem feledkeztünk meg természetesen az ivásról sem, s a rajztermi gyakorlatok sűrűn fúltak a jókedvű öreg estékbe. Egy ilyen vidám éjszaka – 1900. február 8-án – született meg a MASTABA, azaz a Magyar Architektusok Szoros Társulata A Bú Altatására. A kemény téli hidegben – ah, akkor! – vörösen izzott rajztermünkben a jó öreg vaskályha, az ital még magasabban felfűtötte a hangulatot, és testet öltött a MASTABA tréfás hivatalos orgánuma is, a Megfagyott Muzsikus! Akkor járták a Budapesti Hirlapban a java Sipulusz-tárcák, amelyeknek egyike az építészetről szólott és – emlékezem – nagyon tetszett nekünk, hogy az architektúrát megfagyott zenének nevezte. Ad notam: architektura: megfagyott zene, az architektus: megfagyott zenész. Ez inspirálta e sorok íróját arra, hogy nevet adjon a megalapított folyóiratnak, amelyet Szuper Géza és Riedl Béla barátaink szerkesztettek és írtak is meg saját kezűleg – vegytintával. Az első füzetek, címképeiken „Nagyjaink” – recte kollégáink – arcképcsarnokával, csak a legszerényebb kiállításban, a csintalan jókedv könnyelmű hangján megírva és szinte improvizált rajzokkal tarkítva jelentek meg, minden igény nélkül arra, hogy a szűkebb baráti körön kívül is érdeklődésre tartsanak számot. Csak 1905-ben Maróti Géza, a mindig aranyos kedvű és bőkezű szobrásztanár anyagi támogatásával jelenik meg először pompázatos tipográfiai kiállításban az építészek „családi furulyája”, a Megfagyott Muzsikus. Egy tehetséges fiatal technikus évfolyam, élén a korán elhunyt Tátray Lajossal, volt a mestere ennek a 84 lapon nyomtatott pazar füzetnek. Azóta évről-évre tartalomban és külső megjelenésben versenyezve látnak napvilágot a szebbnél-szebb füzetek, a „bohóság mezében”, „édes önfeledtséggel”, „magukról maguknak”, amint írják. Az incselkedés ördöge nagyot és kicsinyt kikezd bennük. Kedvelt és kíváncsian várt meglepetése lesz a mindenkori építészbanketteknek, amelyeken tanárok és tanítványok meghitt szeretettel barátkoznak. 1905–1914-ig egy híján minden évfolyam itt fekszik előttem. Talán a legpazarabb az 1912. évi, amelyet szerzői Nagy Virgil professzornak ajánlottak. Az övé az 1913-as is, míg az 1914. évi Hültl-é és Tötössy-é. A korábbiak a magyar népművészettől megihletett építésznövendékek kedves munkái, az utolsón már észrevehető az a dekadencia, amit a Lechner-stílus ismert kultiválói vittek lassan-lassan a magyar ornamentikába.

Ahogy lapozom a füzeteket, rég elköltözött nagyhírű professzorok képei elevenednek meg előttem. Czigler, az építészhallgatók bálványozott barátja, akinek a szertárát mégis megközelíthetetlen oroszlán barlangjaként féltük, a nagyszívű tudós Wartha Vince, a jó öreg Fölser papa, a derék Rauscher bácsi, a szegény beteges Steindl, akinek óráira limitált számban harangozta össze adjunktusa a hallgatókat, mert ötnél több nem lehetett jelen, de legalább kettőnek illett ott lennie; a gyermeklelkű mester, a szelíd, jó Schulek Frigyes, fanatikus magyarosításaival, hogy élnek, hogy mozognak e lapokon gyarló emberi gyengéikkel. Úgy, ahogy az életben mutatkoznak, az igazi nagyok, akiknek nem kell nagy képet vágniok, hogy nagyoknak látszassanak. Könyvtáram egyik legbecsesebb gyűjteményeként őrzöm a Megfagyott Muzsikusok e talán egyetlen teljes sorozatát.

A világháború elszólította ifjainkat a rajztermekből. Az itthon maradottaknak nem volt kedvök a mókára. A Muzsikus 1915-ben egészen megfagyott. Csak 1920-ban jelent meg újra, de külsejében, tartalmában egyaránt magán viselvén a forradalmi év lezüllött művészeteinek, a „Ma” éretlen híveinek destruktív hatását. S ha a harcban elesettek emlékezetének szentelték is e füzetet, jellemző, hogy a dedikációban cenzúrázni kellett a forradalmi gőg szótárából kölcsönzött ostoba célzatos frázisokat.

A napokban végül ismét a régi pajzán kedvű, kedves Muzsikus állított be hozzánk, az 1921-es, a mai súlyos nyomdatechnikai viszonyok mellett bámulatos külső pompával. A füzetet Gulyás Jenő, Lossonczy Antal és Tarcsay Pál szerkesztették egy egész sereg lelkes munkatárssal és ügyes, ötletes rajzolóval, akik kitűnő és jellemző karikatúrákban jelenítik meg kedvelt tanáraikat. A mintaszerű nyomás és a füzet kiállítása az Élet Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság munkáját dicséri.

Ez a szám egyúttal a régi pajkos tartalmú füzetek után az első „fehér szám”, talán a benne pajzánul meg is énekelt első, és egyelőre utolsó rendes női építészhallgatóra, az építészek dédelgetett Hajas babájára, „az ókori tanszék segédmúzsájára” való lovagias tekintettel. Évődve mutatnak e füzetben egymás furcsaságaira. Egymás hibáit és gyöngéit figurázva, mégis nem gúnyos vigyorgás, hanem együtt érző lelkek mosolya ül ajkukon. Az 1905. évi füzet előszavából idézek: Vajon melyik az a mágnes, mely tanár és hallgató lelkét erősebben egymáshoz vonzza? Tán a tudás, mely részben utóvizsgák keretében nyilatkozik meg? Aligha. Hanem igenis: az ifjúság varázsa, a vidámság és a humor. Ebben a harmóniában tűnnek el válaszfalak tanár és hallgató között s ilyenkor hullámzik bennük igazán a szellemi közösség érzete.

A mosolygó vidámság és a csapongó jókedv forrása kíván lenni, és legyen a jövőben is mindig a Megfagyott Muzsikus, mint szimbóluma az egészséges harmóniának, amely a komoly munka mellett is megőrzi a lélek megbecsülhetetlen kedves derűjét.

Részlet Dr. KOTSIS IVÁN okl. építész, műegyetemi adjunktus Tervezet a kir. József Műegyetem Építészi Osztályának önálló épületére című cikkéből.
Látkép a tervről. 1920.
Technikus I. évf. (1920), 2. szám, 44–48. p., 3. szám, 78–85. p.
Az 1908-as szám címlapja, Mende Valér munkája (Wikipedia)
Kismarty-Lechner Jenő
Id. Dr. KOTSIS IVÁN
(1889–1980)
Szerző

Kismarty-Lechner Jenő (1878–1962). 1902-ben szerzett építész oklevelet a budapesti Műegyetemen. Egyetemi évei alatt egyik alapítója volt az építészhallgatók MASTABA asztaltársaságának, amely az első hosszú életű laza építésztársulás volt. Ők indították a Megfagyott Muzsikus című lapot, és szerkesztették annak 1937-es különszámát is. A királyi palota építkezésén Hauszmann Alajosnál kezdett dolgozni, majd a Műegyetem ókori építészet tanszékén Nagy Virgil tanársegédje lett, itt tizennyolc éven át oktatott. Közben tanulmányokat írt és előadásokat tartott többek között a felső-magyarországi pártázatos reneszánsz építészetről, amelyet alkalmasnak tartott arra, hogy abból az új magyar nemzeti építő stílus kiinduljon. Ebben a szellemben tervezte épületeit, készítette pályázati terveit, tervezői tevékenysége elején Warga Lászlóval közösen. Vele később városépítési pályázatokon is részt vett. Számos jelentős építészettörténeti munkát írt és műemlék épületek (például Nemzeti Múzeum) felújítását végezte. Az építésztársadalomnak hosszú időn át egyik vezető alakja volt.

Forrás

Technikus II (1920–21) 9–10. 212–13. p.