A magyar nép bogarai

Mikszáth Kálmán
1878
szóelválasztás

Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szíved költészetben, szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut belőle.

Amennyit az isten megvont tőlük, annyit pótol vissza a nép hitté izmosodott költészete. Hivatalosztogató kedvében, ha már vicispánnak vagy szolgabírónak nem választhatja meg az impozáns külsejű szarvasbogarat, megteszi a bogarak királyának, ki Gergely napjának éjjelén, éppen éjféltájban gyűlést hirdet az apróbb bogaraknak és férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztítanak az idén, melyiket hagyják meg.

A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére.

Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli. A zsizsik is csak olyan, hogy fojtanák el a magvát a szúéval egyetemben, mert még a fülbemászóban is több az emberség ezeknél.

Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyűlölni sem tudjuk: nem üldözzük, nem pusztítjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a becsületből, szeretetből és kitüntetésből ne illesse őket semmi.

Összes gyűlölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az isten, hanem csak úgy származtak be, mint a civilizáció. Ezek az indigénáka a nép hite szerint a svábbogár, a muszka-bogár, a légy és a cseh-bogár, a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a rettenetes irtóháború ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is öldökölni való.

  • aindigénalatin, régies itt: kitüntetésképpen külön törvénnyel honosított idegen.

Franciaország falvaiban a határok egyes dűlőiben mutató táblák vannak fölállítva a kormány intézkedéséből, melyeken föl van jegyezve a kártékony és pusztítandó, valamint a megkímélendő állatok és rovarok neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kíséretében. Nálunk mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes testvére a tudománynak s kerülő utakon siet annak ölelésére.

Az aranka-bogár az a mezopotámiai elátkozott király által orzott gyűrűből egy kipattant darabka, mely mint az eleven ezüst, elkezdett futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s amerre átvonult, elpusztult a vetés, a fű. Ezer esztendő óta átjött Mezopotámiából ide s itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az elszaporodott fajból, annyi negyedórával rövidíti meg az egykori király millió esztendőre szabott kővé átkozását.

A hangya is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu, nemcsak hogy a felhőt húzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba verődik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában, mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyúktojás kívánatos a rektor uram gégéjének, az ő éneklő kis szájának is jussa legyen ezekhez a morzsányi tojásokhoz.

Az aranyos-diszély-nek, a cincérek fajtájának, a kőrisbogár-nak, mely az emberi testen fehér hólyagot húz, amerre magába szívja annak a gonosz vérét, mindnyájának megvan a hivatása, hogy szintén nehéz elbillenteni a mérleget, vajon halálra méltó-e inkább, vagy pedig szelíd elnézésre.

De bezzeg nem így van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mítosz veszi körül és a népkegyelet őrzi.

Ott van pl. az isten tehénkéje. Lapos, pirosfalú, feketepöttyes rovar. A tavasz első mosolyára mászik elő a falusi házak foszlott vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelő jószágában hiba esnék. Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehénkéi legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet is.

De ha egészen az égé az említett hosszúkás, piros bogár, a földi mennyország szolgálatába is jutott egy ilyen színű teremtmény, a hét pöttyes böde. Formás, gömbölyű, mint a piros bogyó, hét petty van a hátán s nagy hivatalt visel: ő a szerelmesek üzenetvivője. Szófogadó, hűséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár (mert csak így nevezik), még eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi és elmondja neki nyájas, kérő hangon:

Jó Katinka-bogár,
Ereszd szét a szárnyad,
Vidd el az én szeretlek szóm,
Vidd el sebbel, vidd el nyomban
Dél-, keletre vagy nyugotra
Oda, hol a galambom van.

A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyújtogatani a csápjait, egyet-kettőt lépked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a rubintos szárnyak fölfelé emelkedőben szépen ketté válnak, mint a széthúzott függöny, s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat bélésüket egy halk rebbenés, s a kis rovar röpül megy az üzenettel.

Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szerető szívnek, ha meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd

Az anyatermészet azonban nemcsak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat, hanem becsülettudón gondoskodik az öregekről is. Az ő számukra ott a sok keresztes pók, mindmegannyi Orlice professzor.b

A keresztes pók született matematikus és a nép lutristája. Egy befőtteshez hasonló alakú üvegbe betesznek apró papírszeletekre írt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket, melyek a legközelebbi húzáson kijönnek. De van is hozzá ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán mit is tehetne szegény egyebet? megadja magát sorsának, s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhúzogatja bele a szükséges mennyiségű számot, t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, a számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehúzó fehérruhás leány még igazán ártatlan, úgyhogy a keze más numerusokra nem siklik, bizonyára pirosan jönnek ki.

  • bOrlice professzor – A Vasárnapi Ujság 1868. február 23-iki számában – közvetlenül Dr. Pattison köszvény-vattájának hirdetése mellett – olvasható H. v. Orlice matematika professzor hirdetése nyerésre áhítozó lottózók számára:
    A nyertesek hálálkodása is több újságban fellelhető. Hogy professzor Orlice mennyire közismert volt abban a korban, a Borsszem Jankó (1876. 460. sz. október 29.) alábbi tréfája is bizonyítja:
    [A berlini hármas szövetség. (Andrássy-Gorcsakoff-Bismark.) kijelentem ünnepélyesen, hogy a fönebbi terno nem az én combinátióm eredménye s azért, ha nem nyer véle senki, annak oka nem én vagyok. R. Orlicè, Prf. Math. Berlinben.] – A szerk.

Ámde micsoda még a pók tudománya a diszély-éhez képest?

Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendőt előre tudja. Amely esztendőben szórványosan jő, kolera lesz akkor, ha nagyon zöldbe játszó a színe, jól fog a gabona fizetni, s mikor elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háború lesz.

Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó szentjánosbogár, de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott neki: ő a nép doktora. Aki valamely évben először páratlan számú napon látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a tízparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendőben csak fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.

De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszú sorozatnak? A pézsmabogár szárnyainak bűvös erejéről beszéljek? Titokzatos, homályos csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivópoharába kerülnek, az a leány megtanul viszontszeretni: viasszá lesz a szíve, játszani lehet vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán úgy van meg az ereje, ha halva találtatik, mégpedig Nagyboldogasszony éjszakáján, első kakaskukorékoláskor.

Vagy a temetőben lakó félelmes külsejű sírbogár-ról szóljak? A külső nem határoz; jó derék bogár az, hírt visz a halottnak, a rögös hant repedésein át, kedves, itthagyott övéiről. Mindent, de minden elmond neki igazán, úgy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony úgy tudja, hogy későn este előmászik a temetőből a faluba, hol a rovarország dalnoka a tücsök énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe össze van foglalva az egész család aznapi dolga.

Világosan következik ebből, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy a megtisztult halottakat megpirítaná odalenn, ott ugyan elteszik láb alól a fecsegő tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangú dalait, melyek dúdolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A családhoz tartozó házibarát ő, szerény, igénytelen, a szoba valamely szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s mint egy tündérrege, úgy ringatja el a benne mélázót.

De hát mindezt csak a nép érti meg, érzi át. Az úri familiáknak másféle a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostűre szúrkálva, üveges fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni élve. De háládatosak is érte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát elvégzik.

S ez a jó egyetértés, melyben egymással élnek, lélekemelő és költői. A föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat, foglalkozást nyújtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bőkezű magyar nép az előkelő világnak, az úriasszonyok bogarát a bolhát: hadd jusson nekik is.

Mintha bizony az úriasszonyoknak a bolhán kívül is nem lenne elég bogaruk.

A Vasárnapi Ujság címlapja
(Forrás: epa.oszk.hu)
Mikszáth Kálmán
Forrás

Mikszáth Kálmán művei. 1–15. Budapest: Magyar Helikon, 1970. 15. kötet. Tárcák, karcolatok (1869–1910). 54–60. p. (Mikszáth Kálmán művei.)