Népies észjárás a tudományban

Mikszáth Kálmán
1878
szóelválasztás

Mondhatnám humornak és bízvást odatehetném cikkem címeül megfordítva is: tudomány a népies észjárásban, mert a magyar ember eredeti, zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran éppúgy magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében, majd a laikus észjárás a tudomány koturnusában.a

  • akoturnusgörög itt: feszes ünnepélyesség, dagály

Látszólag kisszerű e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkívül, hogy élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hírhedt természetes józan eszére, egyszersmind kiegészítő része a néhány cikknek, melyet humoráról írtam.

Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér, szinte kedvem jő meghódolni az elavult táblabírói hencegésnek: a magyar ember minden tudományába beleszületik.

Így gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott kendertillónak, mely úgymond egyszerűségénél fogva bámulatos s már régen az ő, e célra szolgáló mesterséges és költséges gépük előtt divatban volt. Két ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekről, melyeket egy, az ajtón keresztülfúrt lyukon kiszolgáló madzaggal kormányozhatni s a végén így kiált föl: e nép találékonysága és eredeti fölfogása rendkívüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik Nagybritanniának köszönik létüket, azok bizonyára egyszerűbbek és tegyük hozzá célszerűbbek lesznek.

Az elmélet és gyakorlat közti különbség éles megjelölésére, legképzettebb államférfiaink egyike a néptől kérte kölcsön híres érv-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:

Ha hét veréb ül egy fán és abból kettőt lelövünk, a kérlelhetlen elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlenegy sem marad, mert a többi elröpül.

Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erősödhetnék a tudomány is, mint ahogy egyenlőn nyeri tápláló erejét az édes anyaföldtől a cserje, a fű és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem mindenütt áll a meg a tudomány és szokás által fölállított rendszer és logika.

Ha egy szekér találkozik tíz szemben jövő szekérrel, látszólag az lenne az igazságos és célszerű, hogy az egy szekér térjen ki a tíznek, de tulajdonképpen a tíz térjen ki az egynek, mert a tíz közül egyik-egyik csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezőleg az egyes szekérre háramolnék.

De nem mindenben dob ily erőteljesen kesztyűt a tudománynak, hanem azzal a legtöbb esetben egy úton halad, csakhogy a saját módja és esze szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mérföldje pipaszámra van fölosztva, a dél akkor van, midőn árnyékát átlépheti s gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez fűzvék: A Mindszentek bevetve találják az őszit, Szervác, Bonifác, Pongrác megkíméljék fagytól a gyümölcsöst, ha fénylik a Vince, teli lesz a pince, gyertyaszentelőkor ha a nap fénylik, a medve visszamegy odújába, tudva, hogy hosszú, hideg tél lesz, többet ér egy májusi eső Bécsnél stb. A hippológia, geológia sem ismeretlenek a nép előtt. A csikó leendő termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszú az első lába bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszú lesz öreg ló korában a lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak, sohasem lesz belőle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony, meg fogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki győzné mind elősorolni ama példákat, melyek bizonyítják, hogy bár különböző úton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér, bár megvallom, szinte csúszva négykézláb és a naivság az útitársa, de ez itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál is inkább, mert az alábbi példa (mely pikáns és érdekes voltánál fogva megérdemli, hogy a szimmetria rovására is, kissé terjedelmesebben és színezve adjam elő) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerű észjárás ölébe menekül:

Balassa Jánosnak, a „doktorok doktorának” előkelő betege volt, egy sugár termetű, gyermeteg, üde arcú fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedő fekete szemekkel, mikben a szűzies szemérem és ábránd bűbája égett együtt. Csupa tűz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.

Az orvos elküldé a szklenói fürdőbe, hogy ott naponkint öt órát üljön nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevő szklenói föld visszaadja majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely újra keringni fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy csalódva térjen vissza a világhírű orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta az éltető csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétől, ő tudja miért

Balassa ezentúl is keresett gyógyító eszközt tudományában, könyveiben, tapasztalataiban; rendre meghiúsult minden kísérlet. A holt kezek nem akartak fölmelegedni, megmozdulni!

Végre föléledt a tudósban a magyar ember az ő eredeti észjárásával s egy utolsó kísérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó termébe, hol tanítványai voltak összegyűlve: csinos, szemenszedett gyerekek, szaloniasan kicsípve, amint nekik előre meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig pirulva tartott a másik szobának.

– Nem, kisasszony – mondá a tanár eléje állva –, itt fogunk maradni; tanítványaim előtt értékesíteni kívánom e kórt azzal, hogy helyenkint magyarázatokba terjeszkedem.

– De uram…

– Semmi de… Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog – mondá szigorúan s a remegő gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven – mondá a fiúkhoz fordulva:

– Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket, mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyemszoknyácska szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb

A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden akciót, s a szoknya óvatos, kimért lassúsággal egyre följebb vándorolt, kibukkanni engedve az igézetesen szép idomú bokákat.

Oh, hogy nézett oda az a sok éhes szívű fiú!

A szűzi szemérem kétségbeesett harca tükröződött le a gyönyörű leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikított, fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében, dühében, tehetetlensége érzetével.

Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bódító, kínos műtét egyre tartott és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihíva párviadalra!

És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellő pillanatban.

Egy irtóztató erőfeszítés s az orvos érezte, hogy a karcsú teremtés villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt kezeivel megragadja.

Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s megragadván az ifjú grófnő kezeit, elkezdte kifeszítve emberfölötti sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélegzetelfogyásig, míg nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midőn kimerülve abbanhagyá, így szólt:

– Grófnő! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománnyal. Ennyi az egész.

Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen sikerrel végződött, mert hogy csak egyet említsünk (jóllehet nem szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midőn látta, hogy a kolozsvári hideglelősök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé diáriumjába, hogy a töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen; mert alighogy a pozsonyi páciense még jobban megbetegedett, a dús tapasztalatot ekként kellett módosítania: a kolozsvári embernek orvosság, de a pozsonyinak halál.

Hasonlóan csak többé-kevésbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és eredeti, de nagyon is adomaszerű fölfogás, melylyel az újonc azért helyezi az Istent a generális fölé, mivel annak van a legtöbb csillagja, vagy a debreceni cívis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében kisüti, hogy a zsidók alkalmasint azért nem tisztelik a fiú-istent, mert az atya-isten örökéletű lévén, tőle sohasem örökölhet semmit.

Annál jellemzőbb azonban a veszedelmes kezdetű porosz-osztrák hadjárat alkalmával azon népies kombináció, hogy: legjobb volna biz az, ha most őfelsége hamarosan átíratná az összes országait a feleségére.

(A jámbor nép persze azt hitte, így majd el nem viheti birtokait a burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki kolera idejéből.b A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek, hogy lábukat, midőn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal megszüntetvén a vég- és felsőtagok közti vérkeringést, útját állták a szívhez közeledő halálnak.

  • bLásd Nógrádmegye tiszti orvosának jelentését a Nógrádi Lapokban, 1873. évi folyam.

Ha az ember figyelmesen nézi a kút gémjére kötött mázsás fatuskót, a különböző széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat (gabnaszórás idején), a kölyű szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat, melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanúsít a nép, melyekkel asztagjait rakja, búzájának, gyapjának mesterséges úton súlyát neveli, látnunk kell, hogy a fizika, architektúra stb. tanait alkalmazza meglepő ügyességgel.

Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra. Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzot, s hogy nálunk nincsenek mutató-táblák a mezőkön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztítani vagy kímélni kell; népünk ösztönszerűleg fölfogja ezt s a költészet védő pajzsába bújtatja a szelídebb állatvilágot.

Gyönyörű vonás ez tőle! A szelíd állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyúlra bizonyos tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen előtte, mert az a Mária madara, a dalos fülemile fészkét, a kelepelő gólyát, mely bosszúból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind őrzi a népköltészet, míg ellenben a kártékonyokat ez veszi üldözőbe.

Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemző sajátságát is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát bíztam, midőn a fölötte gyakorlandó ellenőrzésről gondolkoztam, a következőleg biztatott meg:

Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná megtudni, mégsem csalnám meg, de ha megcsalhatnám százezer forintig, ha meg volnék győződve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert úgysem történnék semmi bajom.

Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló gazdaember védekezése:

Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt semmit. Az emberek kimondták fejemre az ítéletet és azt vissza nem veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök naponkint, azt fogják mondani: ni, mint szórja a pénzét a tékozló; és vegyük föl most az ellenkezőt, szigorú takarékossággal, egy garassal érem be naponkint, az emberek akkor így fognak szólni: ni, a tékozlónak már csak egyetlen garasa maradt.

Soha nem festette ennél hívebben az emberi társadalom őrét: a közvéleményt, senki.

A tanúság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemállni hagyva azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi tudomány: a nép pedig azt javasolja: kilencszer kilenc síron hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis úgy fogadhatta el a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies ízlése szerint.

Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagyigmándon következőleg prédikált a káromkodás ellen:

Híveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörűsége, de aki káromkodik, annak bizony se haszna, se gyönyörűsége.

Ennek a szája-íze szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.

Benczur Gyula festménye
Forrás

Mikszáth Kálmán művei. 1–15. Budapest: Magyar Helikon, 1970. 15. kötet. Tárcák, karcolatok (1869–1910). 60–66. p. (Mikszáth Kálmán művei.)