A jelek mesterei

Mikszáth Kálmán
szóelválasztás

Egy szobatudós (persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget. A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé forrnának – egyszóval igen sok hasznos háramlik ebből a világra.

Mindenekelőtt tehát csinált egy rendszert (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő!), s elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni.

Jártában-keltében egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós, aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik.

– Kicsoda?

– Páva Mihály, a félszemű szűrszabó. Nagy gégebajban nyavalyáskodott azelőtt, akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az ember egész életére. Ujjakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a jelekkel való beszélgetést.

Nosza, kedvet kapott a tudós hozzá menni, s megpróbálni, milyen lesz az első próba. Megkérte a papot, hogy vezesse a szűrszabó-tudóshoz.

Az éppen egy cifra szűrt köpködött ki sujtással akkor is, midőn a műhelybe értek.

A tudós odalépett hozzá, és a következő párbeszéd fejlődött ki közöttük:

A tudós fölemelte egy ujját.

A szűrszabó két ujját emelte föl.

Erre a tudós ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl.

A szűrszabó összeszorította mind az öt ujját, és az öklét emelte föl.

A tudós megelégedetten hunyorgott a szemével és távozott.

– Nos, tehát megértették egymást? – kérdé a tudóst kísérője, mikor már künn voltak.

– Tökéletesen! – szólt az lelkesedéssel.

– Hogyan? Tehát miről volt szó önök között?

– Vallási dolgokról diskuráltunk.

– Ah!

– Én egy ujjamat mutattam, hogy „egy isten”, erre ő kettőt mutat, hogy „atya és fiú”. Jól van, jól, de ha ön így akarja venni mondám, azaz mutattam, akkor három az isten, „atya, fiú s szentlélek”, és fölemeltem a három ujjamat. Mire ő az ujjait összeszorítva kifejezé, hogy „de valamennyi egy”. Ó kérem, nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A „volapük” túl van szárnyalva.

A kísérő fejet csóvált, és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül.

– Nos, Mihály bácsi, miről beszélgettek a tudóssal?

– Az egy impertinens fráter, öcsém.

– Hogyhogy?

– Hát bejön a nyomorult a saját hajlékomba, és az egy ujjával mutatja, hogy csak egy szemem van. Micsoda? A testi hibámat meri kigúnyolni? Visszamutatom neki a két ujjamat emelve, hogy nekem ez az egy szemem többet ér, mint az ő két pápaszemes szeme. De a szemtelen tovább gúnyolódott, fölemelte a három ujját, hogy azt mondja: „kettőnknek három szemünk van”. Na már akkor én sem állhattam tovább, elfogott a düh, összeszorítottam az öklömet… szerencséje, hogy megoldotta a kereket!

… Ilyen az, mikor két tudós egymást megérti.

Milyen lehet hát, mikor nem érti meg egymást?

1886

Forrás

Mikszáth Kálmán művei 1–15. Budapest: Magyar Helikon, 1970. 12. kötet. Kisebb elbeszélések (1886–1892). 99–100. p. (Mikszáth Kálmán művei.)

Jegyzet

Ismeretes, hogy Mikszáth gyakran szerepeltet írásaiban különcöket, akiktől olykor nem idegen a tudományosság. Jó példa erre, a Különös házasság című regényében Horváth uram, akinek eredeti foglalkozása vegyészprofesszor, de nem idegen tőle a matematika sem.

Olvasó

Móra Ferenc Volapük című írásából idézek:

„Ezt a történetet Mikszáth is megírta, Jókai is megírta, sőt már Poggio is megírta a Facetiában. Ebből látnivaló, hogy nagyon tanulságos történet lehet ez, érdemes újra megírni. [A történet maga lényegében ugyanaz, mint Mikszáthnál.] Mindig ez a nemzetközi vándoranekdota jut eszembe, mikor a diplomaták olyan kölcsönös megértéssel tárgyalnak egymással…”

Forrás: Móra Ferenc: Georgikon. Nádihegedű. (Móra Ferenc összegyűjtött művei.) Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1959.

A könyv jegyzetanyaga szerint:

A karcolat először a Világ 1923. november 25-i számában jelent meg, majd a szerző Nádihegedű című kötetében, 1927-ben.

Poggio, Bracciolini (1380–1459) – olasz humanista. Számos elfeledett klasszikus művet fedezett föl. Leghíresebb írása a Facetiae című latin nyelvű novella-, illetve anekdotagyűjtemény. (Ezek szerint ezt a történetet talán „már a régi görögök is” ismerték.)

Móra ritka tisztességgel, szinte mindenkor megnevezi forrását. A szegedi „Kultúrpalota” igazgatósága és ásatásai mellett csak néhány regényt írt (Ének a búzamezőkről, Aranykoporsó, Hannibál föltámasztása, Négy apának egy leánya), de a napilapokban számtalan rövid karcolata jelent meg. Mindezekből kitűnik hihetetlen olvasottsága és az olvasottak mindenkori értelmezése saját életszemlélete szerint. (A karcolatok olvasói számára derűs nagyapa, a hivatalosak számára a „destruktív”, egész életében hű „véreihez”, majd a Hannibál tanár úr és az Ének a búzamezőkről filmváltozatain keresztül halála után is hozzászólt közelmúltunk emberi történelméhez.)

Krammer Gergely (ELTE)