A jelek mesterei

Egy szobatudós (persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget. A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé forrnának — egyszóval igen sok hasznos háramlik ebből a világra.

Mindenekelőtt tehát csinált egy rendszert (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő!), s elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni.

Jártában-keltében egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós, aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik.

— Kicsoda?

— Páva Mihály, a félszemű szűrszabó. Nagy gégebajban nyavalyáskodott azelőtt, akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az ember egész életére. Ujjakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a jelekkel való beszélgetést.

Nosza, kedvet kapott a tudós hozzá menni, s megpróbálni, milyen lesz az első próba. Megkérte a papot, hogy vezesse a szűrszabó-tudóshoz.

Az éppen egy cifra szűrt köpködött ki sujtással akkor is, midőn a műhelybe értek.

A tudós odalépett hozzá, és a következő párbeszéd fejlődött ki közöttük:

A tudós fölemelte egy ujját.

A szűrszabó két ujját emelte föl.

Erre a tudós ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl.

A szűrszabó összeszorította mind az öt ujját, és az öklét emelte föl.

A tudós megelégedetten hunyorgott a szemével és távozott.

— Nos, tehát megértették egymást? — kérdé a tudóst kísérője, mikor már künn voltak.

— Tökéletesen! — szólt az lelkesedéssel.

— Hogyan? Tehát miről volt szó önök között?

— Vallási dolgokról diskuráltunk.

— Ah!

— Én egy ujjamat mutattam, hogy „egy isten”, erre ő kettőt mutat, hogy „atya és fiú”. Jól van, jól, de ha ön így akarja venni mondám, azaz mutattam, akkor három az isten, „atya, fiú s szentlélek”, és fölemeltem a három ujjamat. Mire ő az ujjait összeszorítva kifejezé, hogy „de valamennyi egy”. Ó kérem, nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A „volapük” túl van szárnyalva.

A kísérő fejet csóvált, és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül.

— Nos, Mihály bácsi, miről beszélgettek a tudóssal?

— Az egy impertinens fráter, öcsém.

— Hogyhogy?

— Hát bejön a nyomorult a saját hajlékomba, és az egy ujjával mutatja, hogy csak egy szemem van. Micsoda? A testi hibámat meri kigúnyolni? Visszamutatom neki a két ujjamat emelve, hogy nekem ez az egy szemem többet ér, mint az ő két pápaszemes szeme. De a szemtelen tovább gúnyolódott, fölemelte a három ujját, hogy azt mondja: „kettőnknek három szemünk van”. Na már akkor én sem állhattam tovább, elfogott a düh, összeszorítottam az öklömet … szerencséje, hogy megoldotta a kereket!

… Ilyen az, mikor két tudós egymást megérti.

Milyen lehet hát, mikor nem érti meg egymást?

1886