Minerva és a tudományfejlődés

avagy a modern tudományfilozófiák historiográfiai relevanciája
(részlet)
Vekerdi László
tudományfejlődés, tudományos-technikai gondolkodás
szóelválasztás

Minerva készen, sisakkal a fején, pajzzsal-dárdával a kezében pattant ki atyja, Jupiter fejéből. Büszke is volt fényes fegyverzetére, s azon nyomban sétára indult, mutogatta mindenfelé. Bámulták az emberek és dicsérték, a nagyravágyóbbak pedig alig várták, hogy utánozhassák. Maga Minerva is erre bíztatta őket: tetszett neki, hogy ő a mérték, a minta, a modell. „Látjátok – oktatta őket –, ez az emberben az isteni szikra: ha nagyon erőlködik, ha erősen töri a fejét, ő is létrehozhat valami készet, ha persze nem is olyan tökéleteset és csillogót, amilyen én vagyok. Dehát a minta – vagy hogy pontosabban szóljak, a ’pattern’ – nem is azért van, hogy utánozzák. A feladat: a minta kreatív újrateremtése. Örvendjetek, hogy megkapjátok tőlem az örökre érvényes felfedezés-mintát, a felfedezés logikáját.” És az emberek örvendtek és tisztelték Minervát mindenekfelett. Még a baglyát is annyira tisztelték, hogy megkérték, tanítsa meg őket helyesen látni. Rá is szoktak hamarosan a homályban kotorászásra. Ez is csak Minerva malmára hajtotta egyébként a vizet, mert az emberek rájöttek, hogy az ő lámpása nélkül még a legegyszerűbb dolgot sem tudják megfigyelni. Ment is minden, mint a karikacsapás, ültek meg sétáltak a sötétben az emberek – elébb filozófusoknak, aztán egyre meg inkább tudósoknak és kutatóknak nevezték magukat – és szülték szorgalmasan a kész gondolatokat, elméleteket és megfigyeléseket. A Minerva-útmutatásokat, vagy ahogy ők nevezték: a valóság tükrözéseit.

Egyszer azonban nagy szitkozódásra meg jajgatásra lett figyelmes Minerva. Vette azonnal pajzsát, vállára füttyentette bagját, s indult nagy begyesen a hang irányába. Sűrű erdőn vágta keresztül magát, s egy szép kies patakparti tisztára jutott. De amit ott látott, attól még a lába is földbe gyökerezett. Nagybátyja, a délceg Apollón állt ott egy fához kötözött, csúnya szőrös ember előtt, aki iszonytatóan káromkodott és szidta az isteneket. Nem is csoda, mert a fényestekintetű Apollón kegyetlenül ütlegelte.

– Jaj, fényestekintetű bácsikám, ugyan mit csinált ez a szerencsétlen nyomorult, hogy így magára vonta legkegyelmesebb haragodat? – csicseregte kedvesen Minerva, akinek alapjában véve jó szíve volt és szerette hangoztatni, hogy az emberek érdekébe járkál a földön.

– Ne is kérdezd, leányom – felelte a fényestekintetű Apollón. – Iszonyatos az ő bűne. Olyan förtelmes, hogy nem is tudok méltó büntetést kitalálni reá. Gondoltam, hogy eleven parázson pirítgatom, de amilyen megátalkodott gonosztevő, csak kacagna rajta, meg berúgna a füsttől. Épp jó hogy jössz, a te híres eszeddel bizonyosan kitalálsz valamit.

Minerva fölmérte a helyzete, logikusan megfogalmazta magának a föladatot, s fejét pajzsára hajtva problémamegoldó gondolkodásba kezdett. Kisvártatva fölugrott, s Apollónra szegezte okos, átható tekintetét:

– Megvan, ó fényestekintetű bácsikám! Nyúzd meg elevenen a gazembert, elevenen, parázson tüzesített késsel!

– Nagyszerű! – kiáltotta az isten. – Mindig mondottam én, hogy vannak helyzetek, amikor pótolhatatlan kincs a tudományos-technikai gondolkodás! – És azon nyomban kezdett előkészülni a nyúzáshoz.

Büszke volt Minerva a megoldásra, de arra is gondolt, hogy egyszer még a többi ember fülébe juthat az ügy, s ezért szánakozva megkérdezte:

– Dehát olyan súlyos vétket követett-e el csakugyan ez az ember, hogy megérdemel ilyen tökéletes büntetést?

– Hogy olyan súlyosat-é? – üvöltötte Apollón, és vérben forogtak fényestekintetű szemei. – Ne is kérdezd, leányom, ne is kérdezd, mert ha csak reágondolok is, nyomban megüt a guta.

– Mégis – firtatta Minerva, akiben nagy tudós létére is maradt egy kis asszonyi kíváncsiság –, mit csinálhatott?

Apollón hallgatott, mély munkába volt merülve. A váll magasságában és a gerincoszlop mentén egy derékszögű vágást ejtett a fogoly szőrös bőrén, a derékszög csúcsával a legalsó nyakcsigolyán, és kényelmesen kezdte fölfejteni a forró kés alatt sistergő, bűzlő bőrt.

– Mégis mit? – makacskodott Minerva, isteni orrocskáját fintorgatva.

– Ellenkezni merészelt a nyomorult, leányom – válaszolta ekkor Apollón istenekhez méltó nyugalommal, katonásan, határozottan. – Ellenkezni merészelt még a halhatatlan istenekkel is! Arra tanította az embereket, hogy minden kész, örök tudás nagyképű hazugság, dogma, s a dolgokat csak a róluk nyelvelő halandók ismerhetik meg. Lári-fári! Kihűlt a késem, melegítsed csak meg újra!

Forrás

Vekerdi László: Tudás és tudomány. Válogatott tanulmányok. Lektorálta Fehér Márta. Budapest: TypoTeX Kiadó, 1994. 222–224. p.