Azt hiszem, ma már felesleges fejtegetnem a Bugát-féle természettudományi műnyelv lehetetlen voltát. Szabó József okos fellépése idejekorán útját állta a nagyobb veszedelemnek, de meg a Bugát műszavainak és műneveinek legnagyobb része magában hordta halálítéletét. A legújabb nemzedék már nem ösmeri a rövröpöt és a karnyüt, a cibakot és csüngbüngöt, csak mulatság okáért emlegeti a párduc-teve-nyakorjánt, és csak elvétve talál ciklászt, geurnusszakárt (Hippuris) és nyulgát (Erucastrum). Éppen úgy fölösleges bizonyítgatnom azt is, milyen üdvös dolog ezeket a mondva csinált szavakat olyan nevekkel helyettesíteni, melyeket a nép eleven beszédéből leshetünk el.

Kevésbé közkeletű, inkább csak szakkörökben ismeretes az a körülmény, hogy e tekintetben a zoológus sokkal kedvezőbb helyzetben van, mint a botanikus. Mert az tagadhatatlan, hogy népünknek fejlett megkülönböztető érzéke van mind a genust,a mind a speciest illetőleg, de csak a zoológiában, hol némely esetben még a változatokra is külön elnevezése van. Nem így áll a dolog a botanikában. Itt nemcsak hogy a változatok, hanem még a speciesek közt sem tesz különbséget, s többször a genusokat is összezavarja, sőt arra is van eset, hogy a rendeket is fölcseréli. S természetes is, hogy az ember figyelmét jobban fölébreszti, érdeklődését jobban leköti az érző és mozgó állat, mint az érzéketlen és mozdulatlan növény. Én úgy tartom, népünk csak azoknak a növényeknek adott különös nevet, melyeknek hasznát veszi vagy kárát vallja, vagy amelyeknek valami nagyon szembeszökő sajátságuk van, a többit pedig összefoglalja, gyom, kóré és vadvirág név alá. Megjegyzendő, hogy én most az Alföld flórájáról és népéről beszélek, tehát nem értem ide az északi és keleti erdős, hegyes vidékek lakóit, akik közül sok éppen növények gyűjtéséből él. Hozzájárul ehhez az is, hogy az amúgy sem gazdag alföldi flóra folyton fogy, azok a régi pásztoremberek, akik legjobban ismerik a puszta életét, lassanként kivesznek. Még az édesanyám leánykorában lépten-nyomon szedték a sárga liliomot (Iris Pseudacorus) a ferencszállási pusztán, én már keresve se találtam egy szálat sem. A puszták mindig kisebbek lesznek, a töretlen szűz gyep nap-nap után fogy, az eke vasa eltemeti az árvalányhajas, szegfüves legelőt, dolgos kezek lecsapolják, kiszárítják a bujkáló ereket, a semlyékeket, a tocsogókat, a pákás, liliomos nádasokat és a szántó-vető kiszorítja a pásztort, aki életében háromszor ha volt a városban (úgylehet akkor se a maga jószántából), és aki legjobb ismerője volt a fűnek, madárnak, csillagoknak. Pedig a földműves ember nemigen ösmer a virágok közül egyebet, mint amelyik a vetésit rongálja, meg a szőlőjében lábatlankodik. Kezdjük hát a sort ezeken. Legfeltűnőbb gyomok a vetés között a pipacs (Papaver rhoeas), a búzavirág (Centaurea cyanus) és a konkoly (Agrostemma githago), amelyeket körülbelül ezeken a neveken ismernek országszerte. Félegyházán azonban a vetési konkoly neve mellé odateszik a „szelíd” jelzőt, mondván szelídkonkoly. Mert van „vadkonkoly” is, a szintén szegfűfélékhez tartozó Lychnis vesperina (Esti mécsvirág), mely vetések közt ritkán, de réteken, gyepeken mindig található. Leveleit pipadohánynak használják felénk, éppúgy, mint a krumplilevelet és a salátalevelet. Jól ismeri a gazda az üszögöt (Ustilago), rozsdát (Puccinia), és rozsanyát is (Claviceps). A csermulyás (Melampyrum barbatum: csermelyfintor) búzalisztből jóízű, de kékes-fekete kenyér sül. Nevezi azonban csermulyának az Ajuga chamaepityst is (kalincakacskanyak), holott semmi rokonságban nem állnak egymással.

  • agenuslatin nem, nemzetség. Az az egység, melybe a növényvilág egymással rokon fajait foglalják egybe. A faj tudományos neve: species.

Gyakori a vetések széliben az Adonis aestivalis, a nyári hérics, amelyet sajátságos vörös színeiről jellemzőleg neveznek tyúkvakítónak. Legalkalmatlanabb gyom talán a Vicia, amelyet csak egy ízben hallottam kaszanyűgnek nevezni, különben csak vadborsónak hívják. Közönséges gyom a vadrepce (Sinapis arvensis) és a sárga gyútoványfű (Linaria arvensis). Úton-útfélen találni az Erysimum canescenst, amelyet vadkáposztának neveznek.

Megemlítem még, hogy a vetések széliben, barázdák mentén gyakran előfordulnak a Chrysanthemum, Anthemis és Matricaria-fajok, amelyeket a nép közös névvel székfű virágnak hív, legföllebb az Anthemist mondja büdösszékfű virágnak. Vajon onnét származik-e ezek „székfű” neve, hogy a székes talajon élnek, vagy hogy a szélső, fehér nyelvesvirágok úgy veszik körül a belső sárga csöves virágokat, mint a tojásfehérje a tojás sárgáját, nem tudom, de valószínűbbnek tartom az első magyarázatot.

A szőlős ember ellenségei a folyófű (Convolvulus), a porcfű (Portulaca oleracea), amely báránynak, malacnak kedves eledele, továbbá a daruháj (Sonchus oleraceus). Nem tudom, a következő versikében, amivel akkor vigasztalják a gyermeket, ha megvágja az ujját, erre a Sonchusra vonatkozik-e a daruháj név


Nyúlháj, daruháj: Majd meggyógyul, ha nem fáj.


Ha könnyebb áttekintés kedvéért külön vizsgáljuk az egyes rendeket, a szegfűfélék közül a már említett szelíd- és vadkonkolyon kívül meg kell említenem a Saponáriát, ilyet vadon szappangyökérnek, művelve, különösen temetőkben, császárszakállnak neveznek.

A keresztesek nagy rendjéből keveset ismernek, természetesen a gazdasági és konyhakerti növényeken kívül. A Lepidium campestrét apró fehér virágai miatt kásafűnek nevezik, a Lepidium perfoliatumot pedig — tán átnőtt békaleveleitől — békalencsének nevezik, noha jól ismerik az igazi békalencsét is, a vízi Lemna minort.

Nagy az összevisszaság a Ranunculaceáknál is. Nálunk igazi kikerics (Colchicum) nincs, mindazáltal a boglárkák (Ranunculus) több faját sárga kikericsnek mondják, holott a Colchicum egyszikű, a Ranunculus kétszikű, s különben sincs köztük semmi hasonlatosság se levélre, se virágalkotásra, se színre. A Ranunculus repenst kertekben is művelik „pénzecske” néven.

A Crassulaceák közül kettőt ismernek nálunk: a Sempervivum tectorumot, a háztetők kőrózsáját és a Sedum acret (borsos szaka), melyet sírokra ültetnek, aztán sárga virágát koszorúkba kötik a képek fölé, tükörre, hova aggatják „élő fű” néven, mivel leveleinek és szárának húsos, nedves szerkezeténél fogva hónapokig eláll.

Az ernyősök rendjéből, ahova legtöbb zöldségünk tartozik, megemlítem a vad kaprot (Oenanthe) és a börökgyükeret (másutt: bürök), a Conium maculatumot, a gyerekek kedves sípfüvét.

Az ajakosok közül igen ösmeretes a dohánypusztító (Orobanche) szádor vajfű néven, aminek különben a Portulacát is nevezik. Ökörfarkkórénak csak a Verbascum thapsust nevezik, a szép kékvirágú V. phoeniceumot, bár néhol ültetik is, nem nevezik névvel. A Pulegiumot egyszer hallottam csomborkának említeni. Az Origanum majoranna néven kedvelt fűszernövény. Az is érdekes dolog, hogy az annyira közönséges Lamiumot (holtcsalán) nem ösmerik, csak az Urticát mint csanát vagy csanyát.

Az érdes levelűek közül ismerik az Anchusát atracél néven s a Symphytum officinalét mint fekete nadárt. A soknevű Lyciumot Gyurkafának hívják. A Solanumok közül a S. nigrumot édesanyám, aki félegyházi születésű, ebszőlőnek mondja, de a S. dulcamarát jászberényi származású édesapám kalinkának nevezi. A Hyoscyamus nigert bilindeknek nevezik, a Datura stramoniumot pedig (maszlagos redőszirom) tölcséres bilindeknek.

Az Asperulafélék közül nevezetes a Galium verum, a monostori pásztoremberek tejoltó Szent Iván seprűje, és a Rubina, a báránypirosító, szintén pusztai növény.

A fészkesek közül említendők a veszedelmes acat (Cirsium arvense, aszottas bárcs), az aranyvessző (Solidago), egérfarkkóré, cickefarka (Achillea), üröm (Artemisia), melynek egy fajtáját istenfának, egy másikat mirrhának hívnak, a pusztai gyopár (Gnaphalium arenarium), a vasvirág (Xeranthemum), melyet nem szabad összetéveszteni az uborkasavanyításhoz használt vasfűvel (Verbena officinalis), a bogáncs (Lappa minor), a keserű lapu (Lappa major). E két utóbbi tudományos neve bojtorján, nálunk azonban ezt a szót nem ösmerik, noha a bojtorjánkodik közszájon forog. A Xanthium spinosumot disznóbüröknek, a Xanthium strumariumot koldustetűnek nevezik. Egyik nevezetessége a jakabi pusztának a farkasalma — az Aristolochia clematitis.

A Polygonumok közül leginkább csak a lósóskát (Rumex Hydrolapathum) ösmerik, melynek magját hasmenés ellen használják. A Chenopodiaceák közül nevezetes a kerti seprő (Kochia scoparia) meg a homoki seprő (Kochia arvensis), melyet csikófarknak is neveznek. Az Atriplex patulát disznóparé néven ösmerik.

Érdekes dolog az is, hogy a tejes növényeket, a pipacs kivételével, mind kutyatejnek nevezik, tehát nem csak az Euphorbiákat, hanem a Taraxacumokat is. Éppígy különböző Trifoliumokat és Medicagókat minden különböztetés nélkül lóherének hívják. A pillangósok közül különben említésre méltó még az inkább pusztai Ononis spinosa, amelyet, azt hiszem, csak felénk neveznek legjellemzőbb nevén macskatüsöknek, a kedves pirosvirágú Lathyrus tuberosus, melyet ehető gumós gyökereiről földi mogyorónak neveznek, s a leveleiről elnevezett „szépasszony tenyere” vagy „kisasszony tenyere” (Lupinus). Igen jól ismerik nálunk a mályvákat, amelyek közül legközönségesebb nálunk a papsajt (Malva vulgaris), az Althaea officinalist fehér mályva néven gyógyításra használják, a Malva rotundifoliát mint bodor-mályvát, az Althaea roseát mint mályva-rózsát kertekben művelik.

Ezek azok a növények, amelyeket megemlítésre méltónak tartottam. De a száraz felsorolásban is (mely már csak azért sem teljes, mert se a fákra, se a termesztett növényekre nem terjeszkedik ki) akadhat egy-két név, amely már bővebb fejtegetés és magyarázat nélkül is világot vet az elnevező nép gondolkodására, itt-ott lelkivilágára is.

A fele sem tudomány című kötet első kiadásából [1948]