Tonsillitis

Móra Ferenc
biológia, orvoslás, mandulagyulladás
szóelválasztás

Nézd, doktor, hagyj nekem békét a Pasteuröddel meg a mikrobáival és a toxinokkal meg az antitoxinokkal. Majd akkor beszéljünk róluk, ha te leszel influenzás, és én biztosítalak téged, hogy nem nagy dolog az egész, egyszerű tonsillitis,a már az antitoxinképződés is megindult, nem lesz semmi baj, csak álljad férfiasan a borogatást, gurgulázz a szép lila vízzel, és tápláld magad a keserű porokkal. Meglátod s meghallod, doktorom, hogy én akkor az összes akadémiai emlékbeszédeket elmondom neked Pasteurről, és olyan előadást fogok neked tartani a mikrobákról, hogy egyszerre nem érzed poklok parazsával töltöttnek az ágyadat. Azt fogod érezni, hogy Gulliver vagy, megkötözve fekszel Liliputában, milliószámra mászkálnak alattad, fölötted, rajtad, benned a piros sapkás mikrobák, és parányi tűket szurkálnak a halántékodba, parányi bombákat robbantanak föl a füledben, parányi fűrészekkel nyiszogtatják az idegeidet, parányi vésőkkel recsegtetik a koponyacsontjaidat, és parányi talicskákban hordják össze a vérsejtek piros tégláit, hogy piramist rakjanak belőle Pasteurnek.

  • atonsillitisorvosi mandulagyulladás.

Mondom, erről majd akkor beszéljünk, amikor te nem akarsz ágyban maradni, mert csak egészen közönséges tonsillitised lesz. Most azonban mást mondok neked, míg elkészíted a receptedet, amely – nem csinálok belőle titkot – nem fog a patikába kerülni. Most azt kérdezem tőled, hogy „se ég, se föld nem volt, szegény tökmag hol volt”?

Jól emlékszel rá, ez az együgyű találós mese a mi elemista korunkban minden olvasókönyvben benne volt. Együgyű kérdésre együgyű volt a felelet is: „Az Úristen markában”. Nem is hiszem, hogy a néphumor teremtette volna ezt a találós kérdést, inkább gyanakszom a nagyon tisztelendő középkori skolasztikára. Annak voltak olyan gondjai, hogy hány légió angyal fér el egy tű hegyén, mi végre jutott be a bolha a bárkába, és hogyan fogja hallani annak idején a föltámadás trombitaszavát Szent Kleoniusz püspök, ki a természet szeszélyéből fül nélkül született?

Mindegy no, amióta a mikrobák ilyen fokozott tevékenységgel igyekeznek figyelmet ébreszteni maguk iránt, azóta föl-fölvetem ezt a tökmag-problémát. Addig, míg Pasteur nem volt, meg Naegeli nem volt, sőt még Leeuwenhoek se volt, hol az ördögben voltak ezek a minden lében kanál aerobokb és anaerobok?c

  • baeroborvoslás oxigén jelenlétét igénylő
  • canaeroborvoslás csak oxigén hiányában szaporodóképes

Hiszen tudom én azt, hogy volni voltak azelőtt is, és éppen azt csinálták, amit most, de látod, doktor, az én gyerekkoromban még nem volt semmi becsületük se. Nem mondom, az úri utcákban, ahol télen is szoktak szellőztetni, lehetett valami respektusuk ezeknek az izéknek, amik a muszka náthát csinálták – akkor így hívták a spanyolt –, sőt az úri kaszinóban annyira komolyan vették az influenzát, hogy már akkor vödörrel itták a vörös bort, mikor a bacilusok még csak Kecskeméten jártak. A mi utcánkban azonban, jó lélekkel mondhatom, csupa romlatlan erkölcsű tiszta fajkunok laktunk, akiket úri kitalálásokkal bolonddá tenni nem lehetett. Az egy difteritisz volt, akit úgy tiszteltünk a ragadós nyavalyák közt, mint ahogy a császárt tisztelik a rendes emberek. Ahová ez betette a lábát, ott a legkáromkodóbb ember is keresztet vetett ijedtében. Ilyenkor megjelent a háznál Matyi Vera, messze földön híres templompribék és javasasszony, akinek már a nagyanyja is boszorkány volt. Reszelős öreg kezével meghúzogatta a beteg torkot, bekente kalapzsírolajjal (= Oleum Cajuputi), és elmondta fölötte a Szent József imádságát. Így adtuk meg a köteles tiszteletet a rettenetes gyilkosnak, akinek demokrata neve a torokgyék volt. (Egészen bizonyos azonban, hogy mikor a „heveny ragályok” Luca-nap éjszakáján beszámológyűlést tartottak a temetőkápolna kriptájában, akkor a difteritisz mindig azt a nevet diktálta be a jelenvoltak közé, amit a hivatalos orvostudománytól kapott: roncsoló toroklob. Az elnöki székre szóba se jöhetett más. Még a nyakficdag is rá szavazott.)

A torokgyíknak tehát megadtuk a magáét, de a többi nyavalyát kutyába se vettük, azon az alapon, hogy a kutya is csak azt harapja meg, aki ijedezik tőle. A kolera ellen például – már csak olyan házikolerát gondolok, a nostras-td – engem mindig paprikás pálinkával kúráltak. (Különben hatesztendős koromban mindennapos betevő falatom volt a pálinkás kenyér, s nem mindig barackból főztük a pálinkát. El lehet gondolni, hogy hát még enélkül milyen okos ember lettem volna!)

  • dnostrasorvoslás hazánkbeli (betegség elnevezésében annak megjelölése, hogy ott fordul elő, ahol leírták, szemben hasonló, de máshol előforduló betegséggel [pl. cholera nostras és cholera asiatica])

A sárgaságot az úri fertályban úgy gyógyították, hogy aranypénzt tettek a beteg poharába, arról itatták. A mi utcánkba nem volt bejáratos az aranypénz, ennélfogva csak borbélytányérra nézettük a sárgaságot, ez is ért annyit, s ha esetleg ez se használt, akkor kilenc hétig itattuk sárgarépából faragott pohárkából. A vörhenyt mifelénk pecsét-nek hívták, tehát nyakba akasztott pecsétviaszkot preskribálte ellene Borbás keresztanyám. (Nem a kor, hanem az utca gyógytudományának színvonalán álló vezéregyéniség.) A szamárköhögést komoly ember nem vette emberszámba, mink gyerekek pedig igyekeztünk elkapkodni egymástól, mert borzasztó hosszú vakációt jelentett. A kanyaró meg olyan mulatság volt, hogy határozottan fölért a medárdusi vásárral. Lázzal kezdődött, amit forróságnak hívtak az az időbeli kiskunok. (Láz-nak a madárijesztőt hívták a szőlőben, amely köcsögkőlapot viselt, s azzal addig ijesztgette a verebeket, míg bele nem fészkeltek, mely tréfa különben, szó köztünk maradjon, osztrák–magyar diplomatákkal is többször megesett.)

  • epreskribállatin, régies előír, elrendel, megszab

Hát igen, forrósággal kezdődött a kanyaró, és ha oly igen gyújtogatott már bennünket, hogy sütött a bűrünk, mint a kemence oldala, akkor kihajigáltak bennünket a hóba hűtődzni. Volt, aki egész e világi életére lehűlt, volt, aki csak megnáthásodott, és kiprüsszögte a mikrobákat, de volt olyan is, aki szilárd karaktert tanúsított, és makacsul megmaradt kanyarósnak. Ez volt a legjobb, mert ilyenkor a forróságra hideglelés következett, s azt mindenféle szépszagú herbateákkal doktorálták. Én ugyan, ha szülém ott nem ült az ágyam fejénél, amit nemigen tehetett meg szegény, mert kenyérsütögető asszony volt akkortájban, a herbatét mindig kilötyögettem az ágy mögé, vagy ha alkalom kínálkozott, beletöltögettem a dunnám alatt doromboló nagy fekete macskánk kanállal szétfeszített szájába; hanem a sárga-fehér cukrot a bögre fenekén nagyon kedveltem. Azt hiszem, az is gyógyított meg, de azért a macska se betegedett meg a herbatétól. Istenem, ha én még egyszer úgy tudnék szeretni valamit a világon, mint akkor a sárga-fehér cukrot, különösen ha még a madzag is benne volt, amelyikre rákristályosodott.

… Igazad van, doktor úr, itt a hiba. Pasteur is okos ember volt, te is érted a mesterségedet, s arról ti nem tehettek, hogy a sárga-fehér cukor sohase lesz már olyan édes többet, mint negyvenöt évvel ezelőtt volt. De nézd, ha ezt a szép lila vizet meg ezeket a drága keserű porokat leeresztgethetném az ágy mögé, és mákhajból főzetnél nekem valami altatót, az bizonyosan segítene rajtam.

Ha lefognám a szemem, mingyárt visszatalálnék a Daru utcába, jó puha fekvés esnék a láda tetején, a rozmaringos kissubán, s minden baj elmúlna reggelre, ha Rigó keresztanyám szagos istenfalevéllel ráolvasná a szívem gödrire:

Nyúlháj,
Daruháj,
Majd meggyógyul,
Ha nem fáj;
Sárkerep,
Pernyefű,
Elmaradsz mán
Ettű’…

Louis Pasteur (1822–1895) francia kémikus; a mikrobiológia tudományának megalapozója. Fotó: Félix Nadar
Anton van Leeuwenhoek (1632–1723) portréja
Jan Verkolje · 1680 körül · olaj, vászon · Naturalis, National Museum of Natural History, Leiden
Úttörő holland kutató, aki mikroszkópjával először ismerte fel az állati sejteket, és aki először adta különféle mikrobák precíz leírását.
Forrás

Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. A szöveget gondozta Vészits Ferencné. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 411–414. p. (Móra Ferenc művei.)