Tudományokkal foglalkozom

Móra Ferenc
kémia, műselyem-gyártás, biológia, selyemhernyó
szóelválasztás

Hát igen, olykor foglalkozom tudományokkal is, de azért énrám senki meg ne haragudjon, hiszen nem értek hozzájuk semmi. Aztán meg csupa olyan tudomány az enyim, ami nem kell már az ördögnek sem, tehát nem veszem el a kenyerét senkinek. Olaus Magnusa a mesterem, meg az öreg Gesner, Cardanus meg Lullus Raimundus. Aki a legfiatalabb köztük, Kircher Athanasius, az is van már vagy négyszáz esztendős, jeles könyvével együtt, amely nemcsak fölméri singekben és rőfökben a Noé bárkáját, hanem képben is bemutatja minden celláját, a lakóival együtt. Nem árt az ilyesmit tudni, mert a tejesasszonyunktól úgyis minden reggel azt hallom, hogy lesz még egyszer özömvíz a világon. Neki pedig el lehet hinni, mert a tejek irányában máris előreveti árnyékát a vízözön, amiért szigorúan el is határoztam, hogy minden teremtett állatnak helyet adunk a páter Athanáz bárkájában, de tejesasszony oda be nem teszi a lábát.

  • aOlaus Magnus (1490–1557) – svéd történetíró; Historia de Gentibus septemtrionalibus című műve századokon át a skandináv történelem egyik legfőbb forrása volt.

Éjszakának idején, a lét és nemlét határán szoktam én ezekkel az öreg tudósokkal barátkozni, mikor a számban még a szivar, de már nem tudok róla. Legkivált a magister Theophrastus Bombastus Paracelsus de Hohenheimmal, akit sok szerelméért és sok tudományáért kedvelek és mindig legközelebb ültetek az ágyam fejéhez. Együtt filtráljuk vele olyankor az örökélet italát a karcsú würzburgi várúrnő számára, és ilyenkor tündöklik a szeme a minden titkok királyának, mint a vízbe esett csillag. Komoly tudományokra is oktat azonban, és tőle tanultam meg, hogy a zafír eltávoztatja a pestises kelevényeket, az achates a mérgek ellen jó, szemverés ellen használ a korallium, és szerelemre ingerli hölgyünket a poharába kevert liliomméz. Hálából én is be akartam őt avatni a darwini tanokba, és beszéltem neki az állatok védőszíneiről, de ő kinevetett, és azt kérdezte tőlem, honnan tudom, hogy a kánya is olyan színűnek látja a galambot, mint az ember.b Az elektrolízissel is előhozakodtam egyszer, az anódokkal és katódokkal, de akkor egyenesen leszamarazott, mondván, hogy ő efelől is többet tud, mert ő a würzburgi asszony keblein tanulta ki a naturális mágiát, nem szénlemezeken és tömény sósavoldaton.

  • bEbben persze igaza van Paracelsusnak, de ettől még a dolog természetesen működik. – A szerk.

Mivel azonban a würzburgi asszony csak az éjféli órák szeretője, az ember pedig nappal is szomjúhozza a tudományt, tavaly nyáron valami kémiai folyóiratra is ráfanyalodtam. Őszintén szólva, el akartam aludni rajta – tanyán, ebéd után, hintaágyban, az eperfák alatt –, de nem sikerült. Az öröm miatt nem tudtam elaludni, hogy egy tudós, a modernekből való, nem az ásatagokból, leleplezte egy gyerekkori ismerősöm panamáját.

A selyembogarat értem, ezt a falánk és alamuszi háziállatot, akit én sohase tudtam szívelni. Lehet azért, mert a nagyon elfőtt makarónira emlékeztet, de az is lehet, hogy csak azért, mert egyszer „versenyre hívta a pók a selyembogarat”, s ezzel a selyemkukacos költészettel sohase tudtam összemelegedeti. Az én utálatom ellenére azonban a selyembogár mindeddig annak a megtisztelő, és hiedelemnek örvendett az emberi társalomban, hogy ő gyártja a selymet. Most kiderült, hogy a selyemhernyó közönséges svihák, aki csak bitorolja ezt a megtisztelő közhiedelmet. Az igazi selyemgyáros nem ő, hanem az eperfa levél. A kukac csak annyit tesz, hogy az eperfa levél klorofiljának az anyagát összekeveri a maga gyomorsavával, és kinyújtja szálasra. Ez pedig nem olyan nagy tralla, hogy utána ne lehetne csinálni. Onucci olasz kémikus már utána is csinálta. Kiáztatta a növényzöldet az eperfa levélből, összekeverte gyomorsavval, és olyan finom selymet kapott, hogy a hideg rázná érte az egész Ming-dinasztiát,c ha a Buddha ölében is tudomást vennének a modern kémia csodáiról.

  • cMing-dinasztia – kínai uralkodóház, 1360–1644-ig.

No – mondom –, ezt én is megpróbálom: nemcsak tudománykedvelésből, hanem selyemkedvelésből is. Kiskorom óta bolondja vagyok a selyemnek, színének, lágyságának, zizegésének. S eszembe sincs itt dessous-krad gondolni, amik különben sincsenek már divatban. Kislányok hajában libegő pántlikákra gondolok, bágyadt fényű oltárterítőkre, hallelujás miseruhákra s az édesanyám hosszú rojtú selyemkendőjére, azokkal a nagy, gömbölyű rózsákkal, amik mindig a pünkösdre emlékeztetik az embert.

  • ddessousfrancia női alsóruha.

Hát most lesz minden – gondoltam magamban. – Annyi selymet gyártunk, hogy még a porrongyot is abból szabjuk. Aztán lesz itt olyan valutajavítás, hogy olyant még álmában se pipált magyar pénzügyminiszter. Csak hogy persze nem az Onucci módszerével fogunk a dologhoz. Ahhoz való lombikok és gépek itt a tanyán nem találtatnak. Spiritusszal, sem szerencsétlenkedünk itt, mert még meggyúlna valami jóravaló tanyai gyomorban. Hanem te gyere elő, praktikus magyar ész!

Hát nem is igen kérette magát, eljött minden hosszabb töprengés nélkül. A dolog nagyon egyszerű. A bárányokat kell eperfalevéllel etetni. Van belőlük kettő. Eperfa van harminc. Selyem lesz harminc mázsa. Exigo monumentum aere perennius.e Igenis, valódi bárányselyemből való monumentumot.

Az én buzgalmamon nem is múlt semmi. A bárányok étvágyán se. Hanem a gyomorsavban lehetett valami hiba. Mert az állatok pompás kondícióban voltak, de sehogy se akartak selyemnyakkendőket produkálni. No majd később – bíztattam magamat.

  • eExigo monumentum aere perennius latin – ércnél maradandóbb emlékművet emelek. Horatius egyik versének szállóigévé lett sora, némi módosítással.

Később azonban az történt, hogy az egyik bárányt ellopták, éppen mikor kezdett már nem enni. (Valószínűleg begubódzott már akkor a gyomra.) A másik aztán dupla porciót kapott, s gyönyörűen gömbölyödött egész őszig, amikor meg kellett tőle válnom. Rábíztam a gazdáékra, hogy nagyon gondját viseljék, és most már csak sárga eperfalevéllel kosztolják. Abból lesz csak szép finom sárga selyem.

Már hullogatott a falevél, amikor a gazda, Szépenlépő Ősze Pál István, mint gyászjelentés ballagott be a városba, A selyembárány megdöglött. A gazda azt sejtette, hogy az eperfa levél kosztba döglött bele, ellenben biztosított róla, hogy még csak egy szál selyemcérnát se találtak benne.

– Úgy nézöm, valahun möghibította a tekintetös úr a dolgot – nézett rám sajnálkozva Szépenlépő Ősze Pál István.

Persze hogy hibás voltam, nem a bárányokat kellett volna eperlevéllel etetnem, hanem az eperfákat gyomorsavval öntöznöm. Az idén majd úgy csináljuk, ha a Jóisten gyomorsavat ád hozzá. Ma üzentem ki a tanyára, hogy kibérelem a nyárra az eperfákat.

Hanem attól félek, az öreg alkimista megint le fog szamarazni az éjjel. Pedig talán nem is én vagyok a szamár, hanem Onucci, a jeles kémikus.

1999–2001 by the Regents of the University of Minnesota, Twin Cities. University Libraries. All rights reserved.
Gesner, Conrad
(1516–1565)
svájci polihisztor, a görög nyelv tanára Lausanne-ban, majd Zürichben orvos. Fő művei: Bibliotheca Universalis (1545), az első bibliográfiai mű, s a Historia animalium (1558); a modern zoológia alapvetése.
Cardano, Girolamo
(1501–1576)
itáliai orvos, fizikus és matematikus, aki filozófiai munkákat is írt
Lullus, Raimundus (1235–1315) spanyol harmadrendi ferences, bölcselő, teológus és költő. A doctor illuminatus, a megvilágosodott doktor címet érdemelte ki, a vallás természetfeletti tételeit a tiszta, természetes észből kívánta levezetni.
Kircher, Athanasius
(1602–1680)
német természettudós és zenei író. A jezsuita-rend tagja volt. Polihisztor, műveiben filológia, természettudomány, csillagászat, történelem, zenetudomány váltakoznak egymással.
Theophrastus, Bombastus Paracelsus ab Hohenheim
(1493–1541)
svájci származású természetkutató, alkimista és misztikus filozófus. Végigvándorolta Európát, sok helyütt ismerték és csodaorvosnak tartották. Sürgette a természetnek tisztán kísérletek útján való megismerését. Azt hirdette, hogy a kémia célja nem az aranycsinálás, hanem gyógyszerek tanulmányozása és készítése
Jegyzet

Valószínűleg az a Csipke-jelzésű cikk e darab legelső fogalmazványa, mely a Szegedi Napló 1913. évfolyamának Máról-holnapra című állandó rovatában olvasható. A Világ 1923. évfolyamában közölt változat, melynek szövege szinte szó szerint megegyezik e kötet jelen s első kiadása szövegével, csak itt-ott tér el ettől. Szintígy a Délmagyarország 1926. évfolyamában található, már lényegesen különbözik tőle.

Mint a változatok száma is mutatja, Mórának ez úgy látszik, a kedve szerint való írásai közé tartozott. Derűs humorára egy csöpp árnyat sem vet az irónia felhője, mégsem pusztán „ártatlan tréfát” csinált egy selyem-szakmabeli olvasmányából, ahogy ezt a harmadik variánsban mondja.

Ugyanis a természettudományokkal szemben való magatartása írói pályafutása idején mindvégig kétarcú. Egyfelől: hisz azoknak szinte korlátlan lehetőségekben (Köszöntő. Szegedi Napló 1905. augusztus 27.; A Dreadnought. Szegedi Napló 1909. április 9.); másfelől azonban bizonyos szkepticizmussal viseltetik azoknak égig magasztalt eredményeivel szemben (Az üres sír. Szegedi Napló 1912. április 7.; Az üres sír. Szegedi Napló 1920. április 4.; Holtaknak föltámadása. Szeged 1923. április 1.)

+ Szegedi Napló 1913. november 30. – Világ 1923. május 27. – Délmagyarország 1926. december 5. – Magyar Hírlap 1927. március 13. (Tudós írás címen)

Jegyzet

„Az első műselymet Louis Hilaire de Chardonnet (1839–1924) francia nemes és természettudós állította elő, melynek leírását 1884. május 9-én letétbe helyezte a tudományos akadémián, és 1884. november 17-én kiváltotta szabadalmát. Az úgynevezett Chardonnet-műselyem a lőgyapothoz hasonlóan a cellulóz nitrálásával készült és elsősorban a textilipari pamuthulladékot hasznosította.” […] A gyár „termékét először az 1889. évi párizsi világkiállításon mutatta be.”

Balázs Lóránt: A kémia története. I–II. kötet. Lektorálta Pais István. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 655–656. p.

Louis Hilaire de Chardonnet
Forrás

Móra Ferenc: Beszélgetés a ferde toronnyal · Túl a palánkon. Szerkesztette, jegyzettel és magyarázatokkal ellátta Vajda László. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1960. 133–137. p. (Móra Ferenc összegyűjtött művei.)