Kalcinált szóda

Móra Ferenc
szóelválasztás

Mindenkinek ad a sors fiatalkorában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza. Az én fiatalságomnak az volt a felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam. Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos.

Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rámfért volna még valami mellékstallum.1 Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.)

Mindig kedveltje voltam a sorsnak, s mint szolíd és jóerkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal2 is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig, és azért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát.

  • 1 stallum – meghatározott és rendszerint tekintélyes javadalommal járó, állandó jellegű hivatali állás.
  • 2 protektor – 1. pártfogó, védő, jóakaró, oltalmazó 2. közbenjáró, szószóló, befolyásos egyén.

– Közismeretet fog tanítani – mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki, és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugonics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta.

– Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! – adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus és nekem mindmáig igaz jó barátom.

– Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! – mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat, és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legtöbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell találomra az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz.

Húsz esztendő távlatából visszanézve, a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az Istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola.

Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott, és a minden bűzök közt a leginfernálisabb3 emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyatottságnak, a magától való és tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük.

  • 3 infernális – pokoli, alvilági.

Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közismerethez”, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna.

Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra:

– No, olvasd!

A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda.4 Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsináltnak, és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.

  • 4 kalcinált szóda – olyan szóda, amelynek víztartalmát hevítéssel eltávolították.

– Milyen inas vagy te, fiam?

– Szabóinas.

Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak. Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt se tud!

Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy „a legelső magyar ember a király”. Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy buflifejű5 kamaszt. Mocskos, fehér kötője s a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy a vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas.

  • 5 bufli – nagyszemű szilvafajta.

– Miről olvastunk most, fiam?

– A királrul.

– Mit olvastunk róla?

– Nem tom.

– Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király?

– A királ? A királ az királ. Az nem embör.

– Nem? Hát mi a csuda?

– A királ? A királ, az csak egy katona.

Mármost azt mondjam neki, hogy „szamár vagy, fiam”? De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyenleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál.

A pragmatica sanctio-ról6 is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyerekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.

  • 6 Pragmatica Sanctio – A Habsburg-ház leányági örökösödését biztosító törvény Magyarországon; 1723.

– No, fiam – simogatom ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből –, hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor?

Szelíd képű, csendes, jó gyerek volt, mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe:

– A… a ticáról.

– Ne beszélj csacsiságokat, te. Mi az a tica?

– Vagy izé… a cicáról.

– Mi a mesterséged? – emeltem föl az állat.

– Pék vagyok.

– Hány órakor feküdtél le az éjszaka?

– Háromkor.

– Mikor keltél fel?

– Fél hétkor.

– Mikor fekszel le ma?

– Megint háromkor.

– No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra, és aludj egyet hét óráig.

Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó Isten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragma cicával egy tizenegy éves gyereket, aki naponta negyedfélórát alszik. És máig se teszek szemrehányást magamnak érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet, és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályokban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelídítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót.

Az ám, csakhogy a jurtában nincs vizsga, az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparoskeblű honfitárs, és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért.

Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbírná a kútostorfát, s tán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kis inasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos, és leszamarazzon az inasaimon keresztül.

Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl vagy Aladdint és a xaxabarlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem.

A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz a nagyhasú őmagasságának semmi köze.

– Derék gyerek vagy – veregettem meg a fiú ragadós képét.

– Szamár vagy – harsogott le ránk a tekintély a katedráról. – Mért írtad a májust kis m-vel? Még azt se tudod, hogy a személneveket nagy betűvel írják?

Addig csak keresztben feküdt bennem az ördög, de most már talpra ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele!

Kiintettem egy szemfüles borbélyinast.

– Te tudod, mi az a kalcinált szóda, ugye? – néztem rá erősen.

A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt:

– Tudom. Az az erős szóda.

– Úgy van – bólintottam rá. – Hát mit csinálnak abból az erős szódából?

Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki.

– Spirituszt.

– Bravó! – hajolt előre a katedráról a nagy ember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt.

Erre aztán egészen vérszemet kaptam.

– No most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. C2… Számmal írd a kettőt, te kófic.

A gyerek fölírta a C2-t, aztán rám nézett.

– Na tovább, ahogy következik!

– D…

– A számot is mellé, ahogy következik!

– D3 E4 F5 I6

– Elég, mehetsz a helyedre – vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében.

A csatát megnyertem. A nagy ember lejött a katedráról, és amennyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme láttára.

– Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen művelkedést még nem tapasztaltam.

Szerényen meghajoltam, és minden érdemet az inasokra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni.

– Nem, nem kérem – tiltakozott a vizsgabiztosom – higgye el, a tálentom teszi az egészet.

Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket, s mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. De mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasoktatás ügye legfőbb oszlopát vesztette el bennem.

Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak az utódaimra.

Móra Ferenc
Forrás

Móra Ferenc: Tápéi furfangosok I–II. Válogatott elbeszélések. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. I. kötet. 90–96. p. (Aranykönyvtár.)