„A páratlan szám istennek tetsző”

orvoslás, Aszklépiosz, Galénosz, Hippokratész
szóelválasztás

ELSŐ FELVONÁS

ÖTÖDIK JELENET

Eraste, egy patikus

Eraste. Bocsánat, uram, ugye a doktor úrhoz van szerencsém, akinek üzentem?!

Patikus. Nem uram, nem én vagyok a doktor, ó, engem nem illet meg ez a tisztesség. Én csak patikus vagyok, szerény kis patikus, parancsára uraságodnak.

Eraste. A doktor úr nincs idehaza?

Patikus. De itthon van, csak a betegeivel foglalkozik; mindjárt szólok neki, hogy ön keresi.

Eraste. Maradjon csak, megvárom, míg végez velük. Azért jöttem, hogy venné kezelésbe egy rokonunkat, ő már tud róla – valami furcsa agybaj tört ki rajta, nagyon szeretnénk, ha a doktor úr segíteni tudna rajta, még mielőtt megnősül.

Patikus. Tudom, tudom, tudok a dologról, ott voltam, amikor átvette az üzenetet. Szavamra, becsületszavamra! jobb doktort nem is találhattak volna! Csodálatos ember! Kisujjában van az egész orvostudomány, úgy megy neki, mint a keresztvetés. Micsoda tudós! Egy jottát nem tágít a régiek írásaitól! ha beledöglik is az a beteg! Igen, kitart az igaz út mellett, mindig az igaz út mellett! Ebben nem érti a tréfát! A világ minden kincséért meg nem gyógyítana senkit más gyógymód szerint, csak úgy, amint az Orvosi Kar előírja.

Eraste. Nagyon helyes! Hogy’ merészel egy beteg meggyógyulni az Orvosi Kar akarata nélkül?!

Patikus. Nem azért mondom, mert olyan jó barátok vagyunk, de gyönyörűség, valóságos gyönyörűség a betegének lenni! Inkább meghalnék az ő gyógymódja szerint, minthogy meggyógyuljak másvalakinek a receptjére. Benne az ember megbízhat: akármi történik, minden a legnagyobb szabályszerűséggel megy végbe. Ha az ő kezei között hal meg, semmi panaszuk nem lehet az örökösöknek!

Eraste. Milyen fölemelő tudat egy elhunytnak!

Patikus. De milyen! Örül az ember szíve, hogy milyen módszeresen hal meg! Mert ő aztán nem teketóriázik a betegséggel, nála úgy megy minden, mint a karikacsapás! Ha valaki halálán van, csak hozzá forduljon, egykettőre elintézi.

Eraste. Nincs is jobb, mint ha az ember minél előbb túl van az ügyes-bajos dolgain!

Patikus. De milyen igaz! Minek is annyit ógni-mógni, folyton kerülgetni a kását? Tudja meg az ember, hányadán áll!

Eraste. Igaza van!

Patikus. Három gyermekemet volt kegyes megkezelni: négy nap se telt bele, beadták a kulcsot; más keze alatt még három hónapig elsorvadoztak volna.

Eraste. Lám, milyen jó egy ilyen barát a háznál!

Patikus. De milyen! Most már csak két gyermekem van, de azokkal is úgy bánik, mintha az övéi volnának. Teljességgel a maga saját külön módszere szerint gondozza és kezeli őket; én nem ártom bele magamat. Valahányszor megjövök a városból, csak nézem: hol eret vágott rajtuk, hol bélmosást kaptak…

Eraste. Ez aztán a gondoskodás!

Patikus. Itt jön, itt jön, itt jön Ő!

HATODIK JELENET

Első orvos, egy paraszt, egy parasztasszony, Eraste, egy patikus

Paraszt (az orvoshoz). Nem bírja tovább, doktor úr kérem! Azt mondja, hogy majd szétveti a fejét a fájdalom.

Első orvos. Hülyeség! A beteg ahhoz nem ért; tudvalevő dolog, hogy abban a betegségben, melyben ő szenved – Galenus szerint – a lépnek kell fájnia, nem pedig a fejnek.

Paraszt. Már akárhogy is van, doktor úr kérem, tetejébe még a hasa is megy hat hónap óta.

Első orvos. Jó jel! A benső részek öntisztulási folyamata. Két-három nap múlva meglátogatom. Hanem, ha előbb halna meg, okvetlenül értesítsenek. Nem volna tapintatos kitenni egy doktort annak, hogy halotthoz menjen orvosi vizitre.

Parasztasszony (az orvoshoz). Doktor úr kérem, az én édesapám meg mind csak betegebb lesz

Első orvos. Arról én már nem tehetek! Írtam föl orvosságot, miért nem gyógyul? Hányszor vágtak eret rajta?

Parasztasszony. Tizenötször, három hét óta!

Első orvos. Tizenötször?

Parasztasszony. Igenis.

Első orvos. És egy csöppet se lett jobban?

Parasztasszony. Nem bizony, kérem!

Első orvos. Annak jele, hogy a betegség nem a vérben fészkel. Ugyancsak tizenöt ízben fogjuk purgálni, hogy meglássuk, nem a belső nedvekben lappang-e a baj? S ha semmi se használ fürdőre küldjük.

Patikus. Íme, az orvostudomány a maga egész mélységében!

Eraste (az orvoshoz). Én vagyok az, doktor úr, aki múltkor üzentem önnek, szegény elborult elméjű rokonom ügyében; itt szeretném elhelyezni önnél, hogy kényelmesen és föltűnés nélkül vehesse gyógykezelésbe.

Első orvos. Nagyon helyes, uram, már mindenről intézkedtem. Ígérhetem, hogy valamennyi elképzelhető gyógymóddal élni fogunk.

Eraste. Ahol jön, ni.

Első orvos. Csupa szerencse, hogy éppen itt van egy régi barátom és kollégám: konzíliumot fogunk tartani a betegség fölött.

HETEDIK JELENET

Gömböc úr, Eraste, Első orvos, egy patikus

Eraste (Gömböc úrhoz). Egy kis dolgom akadt, úgy, hogy itt kell önt hagynom. (Az orvosra mutatva.) De íme itt egy kitűnő férfiú; az ő gondjaira bízom, majd ő szolgálatára lesz helyettem mindenben – a legnagyobb készséggel.

Első orvos. Ez hivatásom és kötelességem. Ön megbíz ezzel s ez nekem elég.

Gömböc úr (félre). Ez biztosan a háznagya, rangbeli embernek látszik.

Első orvos (Eraste-hoz). Biztosíthatom önt, hogy az úrnak a legszakszerűbb bánásmódban lesz része, s hívek leszünk mesterségünk módszereihez.

Gömböc úr. Ó, Istenem, minek is ennyi ceremónia, igazán nem szeretnék alkalmatlankodni.

Első orvos. Ellenkezőleg, feladatom végtelenül boldoggá tesz.

Eraste (az orvoshoz). Íme tíz tallér, előlegül abból, amit megígértem.

Gömböc úr. Nem kérem, nem engedhetem, hogy költségbe verje magát miattam, hogy bármit is vásároltasson számomra.

Eraste. Ó, Istenem, tessék csak hagyni, nem arra van ez, amire uraságod gondol.

Gömböc úr. Kérem, csak mintha barátja lennék…

Eraste. Épp erről van szó. (Az orvoshoz súgva.) Főleg arra figyelmeztetem doktor urat, hogy ki ne engedje a keze alól, mert néha szökni próbál.

Első orvos. Ezen ne aggódjon uraságod.

Eraste (Gömböc úrhoz). Bocsássa meg udvariatlanságomat, ha most távozom.

Gömböc úr. Uraságod tréfál, hisz túlságosan is kegyes hozzám.

NYOLCADIK JELENET

Első orvos, Második orvos, Gömböc úr, a patikus

Első orvos. Rendkívül megtisztelő rám nézve a szerencse, melynek folytán én állhatok uraságod szolgálatára.

Gömböc úr. Én vagyok uraságodnak alázatos szolgája.

Első orvos. Itt van éppen kitűnő kollégám, akivel mindjárt tanácsot tartunk uraságod kezelésének módozatairól.

Gömböc úr. Ó, csak semmi körülményeskedést; nincs nekem semmi különös kívánságom.

Első orvos. Székeket! (Inasok székeket hoznak.)

Gömböc úr (félre). No, ezek elég gyászos szolgák egy ilyen fiatal urasághoz

Első orvos. Nos, uram, foglaljon helyet. (Miután mindhárman leültek, a két orvos kétfelől kézen fogja Gömböc urat, hogy pulzusát kitapintsa.)

Gömböc úr (kitárva két kezét). Parancsoljanak velem. (Látva, hogy pulzusát tapogatják.) Hát ez meg mi?

Első orvos. Étvágy jó? Enni tud?

Gömböc úr. Tudok én – hát még inni!

Első orvos. Ez baj! A hideg és leves dolgok kívánalma belső szárazság és forróság jele. Jól alszik?

Gömböc úr. Jól én, ha jól vacsoráltam.

Első orvos. Álmodni szokott?

Gömböc úr. Szoktam néha.

Első orvos. Milyen jellegű álmai vannak?

Gömböc úr. Milyen jellegű álmaim! Micsoda bolond kérdések ezek ?

Első orvos. Székletéte kielégítő?

Gömböc úr. Becsületszavamra, egy szót se értek az egészből! Lássuk inkább az innivalót!

Első orvos. Egy kis türelem! Előbb megtárgyaljuk az esetet itt az ön jelenlétében, mégpedig az idegen szavak kerülésével, világosan és érthetően.

Gömböc úr. Mennyi teketória azért a kis harapnivalóért!

Első orvos. Minthogy egy betegség gyógyíthatósága csak azon esetben forog fenn, ha nevezett betegség ismeretének maradéktalan birtokában vagyunk – s minthogy nevezett ismeretnek maradéktalan birtokában csak az esetben lehetünk, ha a diagnosztikai és prognosztikai jellemzők segítségével megfelelő fogalmat alkotunk illető betegség tulajdonképpeni lényegéről és voltaképpeni jellegéről – azért engedtessék meg nekem, nagyra becsült kollégám, hogy szőnyegen forgó betegség iránti vizsgálatot megejtsem, mielőtt rátérnék az adott esetben javallt és egyedül célravezető terápiára és farmakológiára. Állítom tehát, kolléga úr becses engedelmével, hogy pácienset sajnálatos módon megtámadta, inficiálta, obstruálta és destruálta az elmebaj azon fajtája, melyet az orvostudomány igen találóan hipochondrikus melankólia néven említ: a legveszedelmesebb elmebajok egyike, melynek eredményes kezeléséhez egy új Aesculap kívántatik, a gyógyítás művészetének utolérhetetlen mestere: ön, nagyra becsült kollégám! ön, aki – ha szabad így mondanom – ebben a munkában őszült meg, ön, akinek szakavatott keze alatt annyi kiváló elmebajos fordult fel – akarom mondani – fordult meg. Hipochondrikus melankóliának nevezem esetünket, hogy megkülönböztessem két másik társától – mert tudvalevő, hogy a kitűnő Galenus a tőle megszokott tisztánlátással, három válfaját különbözteti meg ama kórnak, melyet mi közönségesen melankóliának nevezünk, s mely e néven említtetik nem csupán a latin, de már a görög auktorok műveiben is. A mi szempontunkból különösen figyelemreméltó, hogy az első alfaj forrása agyi zavar, a másodiknak oka magában az epeömléssel fertőzött vérben van, míg a harmadik, az úgynevezett hipochondrikus – a mi esetünk – altesti, közelebbről alhasi és alfeli zavarokból, de különösen a lép bántalmaiból ered, mely utóbbi, gyulladás és heveny lob folytán, a beteg agyát jelentékeny mennyiségű tisztátalan lecsapódással terhelvén meg, rosszindulatú és fekete gőzével bomlást idéz elő a nemes szervek működésében, s ezáltal okozója lesz ama kórnak, mely – fenti okfejtésünk értelmében – pácienst megtámadván, hatalmába kerítette. Hogy pedig feltevésünk helyes és diagnózisunk vitán felül áll, annak csalhatatlan megállapítására elegendő figyelembe venni páciens feltűnő komolyságát, szorongásos komorságát, sajátos és patologikus jeleit eme kórnak, melyet oly találóan jellemez az isteni aggastyán, Hippocrates. Íme e beszédes fiziognómia: a riadt és vérben forgó szemek, a mértéktelenül hosszú szakáll, a visszamaradt sötét és dússzőrzetű test, félreérthetetlenül demonstrálják, hogy páciensen teljességgel eluralkodott ama hipochondrikus bántalmakból eredő kór, mely idővel erősödve, korosodva, meggyökeresedve, elterebélyesedve és polgárjogot nyerve, mániás, sorvadásos, vagy hűdéses hibbantsággá, esetleg dühöngéses őrültséggé fajulhat. Mindezek feltételezésében, minthogy betegség esetében a tudás már fél egészség – ignoti nulla est curatio morbi – könnyűszerrel dönthet kolléga úr ama gyógymódok felől, melyek páciens számára egyedül javallhatók. Legelsősorban is, hogy megszabadítsuk a beteget füllesztő és fullasztó vérbőségétől, valamint egész testében elburjánzott kakochymikus emésztési nedveitől – nézetem szerint –, elengedhetetlen az intenzív vérvétel, közelebbről: az érvágások gyakori és bőséges alkalmazása. Felnyitandó mindenekelőtt a karvisszér, aztán a fejverőér: a basilica és a cephalica, sőt, ha a baj makacsnak mutatkozik, maga a homlokér is, mégpedig a lehető legszélesebb réstávolsággal, hogy a megsűrűsödött vérnek bő ömlési lehetőséget nyújtsunk. Egyidejűleg a beteg meghajtandó, kiürítendő és purgálandó megfelelő és megnyugtató hajtószerekkel, közelebbről: bél- és epetisztítókkal, cholagoggal, melanogoggal, et caetera… Minthogy pedig minden baj voltaképpeni forrása: avagy valamely sűrű, szennyes nedv üledéke, avagy valamely vastag, sötét gőz csapadéka, mely a vért, az élet forrását elborítja, bemocskolja és megfertőzi – következőleg célravezető, páciens fürdetése áttetsző, tiszta vízben, gyakori tejsavó-elegyítéssel, hogy a víz által megtisztítsuk a mocskos nedv üledékét, s a tejsavó által fehérítsük a fekete gőz csapadékát. De mindenekelőtt szükségesnek tartom a beteg kedély élénkítését kellemetes csevegéssel, énekkel és zeneszóval, melynek kiegészítéséül nem tartanám haszontalannak táncosok alkalmazását sem, akik lendületükkel, kecsességükkel és könnyedségükkel felébresztik és felgyújtják páciens ólmos kedélyének renyheségét; ama renyheséget, mely a vérpangást előidézvén, szóban forgó kór szülőoka. Íme a javallt gyógymódok, melyeket tetszés szerint egészíthet ki kitűnő kollégánk és mesterünk, akinek szakmai jártassága, ítélőképessége, tisztánlátása és bölcsessége mindnyájunk előtt közismert. Dixi.

Második orvos. Isten őrizzen, uram! Eszem ágába se jusson, csak egy szóval is megtoldani azt, amit ön mondott! Ön oly csodálatosan tárta fel páciens betegségének minden okát, fokát és szimptómáját; a magyarázat, mellyel ön szolgált oly tündökletes és oly tudományos, hogy immár napnál világosabb, miszerint páciens bolond, közelebbről hipochondrikus-melancholikus; sőt ha nem volna is az, szükségképpen azzá kellene lennie, az ön tudós theoriájának és tündöklő ékesszólásának jutalmául. Úgy van, uram, ön elbájoló plaszticitással festette le – plastice depinxisti – szóban forgó betegséget a maga egész gazdagságában. Lehetetlen volna bármit is szakavatottabban, tudományosabban, leleményesebben elgondolni, megalkotni és kifejteni, mint az ön teóriáját – akár a diagnózist, akár a prognózist, akár a therápiát illetőleg. Számomra nincs is hátra más, minthogy őszinte szívből gratuláljak páciensnek ahhoz, hogy az ön kezei közé esni szerencsés volt, és kereken megmondjam: boldog lehet, hogy bolond, boldog, hogy megtapasztalhatja mindama gyógymódok kellemét és hatályát, melyeket ön oly éles-elméjűen elénk tárt. Aláírom valamennyit: – manibus et pedibus descendo in tuam sententiam. Mindössze azt szeretném hozzáfűzni, hogy érvágások és bélmosások páratlan számban eszközöltessenek – numero deus impare gaudet – továbbá, hogy a fehér tej vétele a fürdő előtt történjék; továbbá, hogy páciens feje körül egy homlokkötő alkalmaztassék, megtöltve sóval, mint a bölcsesség szimbólumával; továbbá, hogy a beteg szobájának fala hófehérre meszeltessék, sötét szellemének homályát elűzendő – album est diggregativum visus – végezetül, hogy páciensnek ezen nyomban adassék egy kis bélmosás, mintegy prológ és prelüd gyanánt ama ragyogó kúrához, melytől meggyógyulni hivatva van ha egyáltalán még szó lehet gyógyulásról. Adja az Ég, hogy ez a gyógymód – az ön gyógymódja, uram! – gyümölcsözőnek bizonyuljon, mindnyájunk leghőbb óhajára!

Aszklépiosz a gyógyító kígyóval
Galénosz elképzelt képmása
Fametszet A. Paré összegyűjtött műveiből
(Párizs, 1579)
Galénosz összes műveinek latin nyelvű kiadásából a IV. kötet: Hippokratész-kommentárok
(Leiden, 1550)
Ókori Hippokratész-ábrázolás. Fehér márványszobor után készült tollrajz. (Bécs, Österreichische Nationalbibliothek)
Képforrás: Hügieia
20, 34, 57, 65. p.

Gömböc úr. Uraim! egy álló órája hallgatom már magukat. Komédiát játszanak itt velem?

Első orvos. Nem játék ez, uram!

Gömböc úr. Hát micsoda? Mit akarnak ezzel a sok se füle, se farka sületlenséggel?

Első orvos. Ahá! gorombáskodik! Jellegzetes szimptóma; ez hiányzott még a teljes diagnózishoz. A kór könnyen mániává fajulhat.

Gömböc úr (félre). Micsoda pofákkal csuktak itt össze?! (Kettőt-hármat sercint).

Első orvos. Újabb szimptóma: gyakori, bőséges köpet.

Gömböc úr. Elég volt, gyerünk innen!

Első orvos. Újabb szimptóma: helyváltoztatási inger.

Gömböc úr. Mi ez a komédia? Mit akarnak velem?

Első orvos. Meggyógyítani! Megbízatásunk értelmében.

Gömböc úr. Engem meggyógyítani?

Első orvos. Úgy van.

Gömböc úr. Hogy a rosseb!… Nem vagyok én beteg!

Első orvos. Aggasztó tünet, hogy a beteg nem érzékeli a kórt.

Gömböc úr. Mondtam már, hogy kitűnően érzem magam.

Első orvos. Azt mi jobban tudjuk, hogy ön hogy érzi magát. Orvosok vagyunk: előttünk az ön egész alkata – nyitott könyv.

Gömböc úr. Hát ha maguk orvosok, akkor semmi közünk egymáshoz: fütyülök a tudományukra!

Első orvos. Hm! Hm! Lám, sokkal súlyosabb elmekór, mintsem gondoltuk.

Gömböc úr. Nem volt szüksége patikára se apámnak, se anyámnak. Kimúltak a világból orvosi segédlet nélkül is.

Első orvos. Nem csoda, hogy ilyen elmebajos utódot nemzettek. (A Második orvoshoz.) Kezdjük a kúrát! A harmóniák üdítő kellemével édesítsük, szelídítsük, nemesítsük lelkének keserűségét, mely immár tüzet okádni készül.

KILENCEDIK JELENET

Gömböc úr

Gömböc úr (egyedül). Mi a fene? Bolondok errefelé a népek? Soha ilyet! Egy szót se értek az egészből.


TIZENEGYEDIK JELENET

Gömböc úr, egy patikus (fecskendővel)

Patikus. Íme, uram, ez a kis szer, ez a kis szerecske; ezt vegye be – volna szíves, volna szíves …

Gömböc úr. Ezt ? Mi a fenének?

Patikus. Előírás, uram, előírás.

Gömböc úr. Marhaság!

Patikus. Vegye be, uram, vegye be; nem fáj, nem fáj.

Gömböc úr. Mi a…

Patikus. Egy kis klistély, egy kis klistély, csodafinom, csodafinom, juj de finom! Itt van, uram, vegye be, vegye be: nem piszkít, csak tisztít, nem piszkít, csak tisztít!


(Gömböc úr székével együtt menekül. A patikus a fecskendőt a székhez nyomva, kergeti. Az orvosok […] követik őket.)

MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Briganti, Első orvos

Első orvos. Árkon-bokron átgázolt, csak hogy megszabaduljon a kúrától; hiába volt minden előkészület.

Briganti. Önmagának halálos ellensége az, aki ilyen üdvös kúra elől megszökik, mint az öné, doktor úr.

Első orvos. Bomlott agy és elborult elme jele, ha valaki nem akar meggyógyulni.

Briganti. Doktor úr játszva meggyógyította volna.

Első orvos. Meg én, ha tizenkét szövődménye lett volna is!

Briganti. Méghozzá el is ütötte doktor urat attól a jól megérdemelt ötven aranyától.

Első orvos. Attól ugyan nem! Ragaszkodom hozzá, hogy meggyógyítsam, akár tetszik neki, akár nem. A kúra kötelezi; felkutatom akárhol is, és lefogatom, mint az orvostudomány árulóját és rendeleteim lábbaltipróját.

Briganti. Úgy van! A kúra kézzelfogható eredménnyel kecsegtetett: az ön zsebéből lopja ki a pénzt ez az ember!

Első orvos. Kihez fordulhatnék?

Briganti. Legjobb lesz Oronte urasághoz, akinek a lányát el akarja venni. Az semmit sem tud a leendő veje ura állapotáról; még majd sürgetni találja, hogy üssék nyélbe a házasságot.

Első orvos. Most rögtön beszélek vele!

Briganti. Okosabbat nem is tehet.

Első orvos. Ő nekem páciensem! Szeretném én azt látni, hogy egy beteg merészeljen gúnyt űzni az orvosából!

Briganti. Bravó! Bravissimo! Ha énrám hallgat, doktor úr, nem tűri ezt a házasságot, amíg a betegen betegre nem kereste magát.

Első orvos. Csak bízza rám.

Briganti (távozóban félre). Én meg mindjárt nekilátok a másik hadműveletnek. Lépre megy az örömapa, csakúgy, mint a vejecskéje.

MÁSODIK JELENET

Oronte, Első orvos

Első orvos. Uraságod, ha nem tévedek, egy bizonyos Gömböc urat szemelt ki a kedves leánya jövendőbelijéül?

Oronte. Úgy van; most várom ide Limoges-ból; már meg kellett volna érkeznie.

Első orvos. Már meg is érkezett, sőt már meg is szökött tőlem – tőlem, akinek a gondjaira bízták! – A leghatározottabban megtiltom önnek, az orvostudomány nevében, hogy foganatosítsa a tervbe vett házasságot, mielőtt én a vőlegényt megfelelőleg elő nem készítettem és olyan állapotba nem segítettem, hogy bízvást nekiláthasson testben, lélekben ép utódok nemzéséhez!

Oronte. Micsoda?

Első orvos. Az ön állítólagos veje, az én pácienseim sorába lépett. Betegsége, melynek gyógyításával megbízattam, immár az én birtokom s én azt legsajátabb vagyontárgyamnak tekintem. Kijelentem önnek, hogy csakis abban az esetben egyezem bele a házasságba, ha páciens előzetesen lerója adóját az orvostudománnyal szemben és aláveti magát az általam rendelt kúrának.

Oronte. Valami betegsége van?

Első orvos. Úgy van.

Oronte. És milyen betegsége, ha szabad kérdeznem?

Első orvos. Ne aggályoskodjék, uram.

Oronte. Talán valami olyan…

Első orvos. Az orvosi titoktartás kötelez. Elég, ha én megparancsolom önnek és leányának, hogy beleegyezésem nélkül ne is álmodjanak erről a nászról, ha nem akarják kitenni magukat az egész orvosi fakultás ítéletének és mindama kóroknak, melyeket mi, tetszésünk szerint, kiszabhatunk önökre.

Oronte. Ha így áll a dolog, akkor világért sem erőltetem a házasságot.

Első orvos. Páciens már kezeim között volt és kötelessége, hogy helyt álljon, mint betegem.

Oronte. Még szerencse.

Első orvos. Hiába menekül. Letartóztattatom és ragaszkodom az ítélethez, hogy általam gyógyíttassék meg!

Oronte. Parancsára.

Első orvos. Vagy én gyógyítom meg, vagy megdöglik!

Oronte. Semmi kifogásom ellene.

Első orvos. És ha nem találnám meg, önt teszem felelőssé: önt gyógyítom meg helyette.

Oronte. Nekem nincs semmi bajom.

Első orvos. Nem számít! Nekem jogom van egy beteghez, és ott veszem, ahol tudom.


Oronte. Vegye, ahol tudja, de ne engem! (Magában.) Csinos okoskodás!