Melyik a legnagyobb?

Tanmese
Ruzsa Z. Imre
tudománymetria
szóelválasztás

Első szakasz

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren túl, de az üveghegyen azért innen, élt egyszer egy király, volt neki egyetlen egy fia. Ez a király egyszer így szólt a fiához:

– Édes fiam, én már öreg vagyok, beteges vagyok, csupa nyűg nekem az uralkodás. Átadnám én neked a koronát örömest, csupáncsak egy kívánságom van. Nősülj meg előbb, mert a nép azt szereti, ha megállapodott családapa uralkodik rajta, nem pedig egy duhaj legényember.

No, beleegyezett a királyfi a kívánságba, noha igencsak kevéssé fűlött a foga a házasodáshoz.

Hát amint híre ment, hogy a királyfi nősülni készül, és utána a trónt is megkapja, elkeztek áradni a palotába az eladó lányok, mert hát igen nagy és gazdag országról volt szó. Jöttek királylányok, hercegnők, grófkisasszonyok csőstül, ki-ki a rangjához illő kísérettel. Jött mindegyikkel követ is, aki kommendálta; kinek szép arcát dicsérték, kinek híres őseit emlegették, kinek műveltségét vagy erkölcsös életét, vagy apjának hatalmát és gazdagságát, és mindegyik erősítgette, hogy az ő kisasszonyából lenne a legjobb királynő. Bizony megterhelte a sok látogató a királyi konyhát, fényes ruháik a királyi mosodát, nem is beszélve a letaposott hercegnői lábacskákról reggelente a királyi fürdőszobák előtt.

Nem tudott a királyfi választani a sok szebbnél szebb és mindenféle jó tulajdonságokkal ékes lány között; de azt az egyet biztosan tudta, bármelyiket veszi is el, magára haragítja az összes többit.

Gondolta hát egyet, és nagy bált rendezett az összes vendég részvételével. Kis idő múltán, amikor már a tánctól felhevültek és a jó hangulat tetőfokára hágott, leintette a zenét és így szólt hozzájuk:

– Nagyságos kisasszonykáim, nagy öröm és büszkeség, hogy ennyien vagytok, akik készek lennétek a kezeteket nyújtani nekem. Mert mindnyájan nagyon szépek vagytok, származásotok előkelő, hírnevetek makulátlan, viselkedésetek fejedelmi, társalgásotok elbűvölő. Bevallom, erényeitek alapján nem tudok köztetek választani. Ezért úgy döntöttem, azt veszem feleségül, akinek a legnagyobb a feneke.

Igen dicsérte mindenki a királyfi érett bölcsességét, hogy olyasmiben tűzte ki a versengést, amiben lemaradni nem nevezhető szégyennek. Ám a választás nem lett sokkal könnyebb. Mert bár sokan, látva esélytelenségüket, nagy méltatlankodással eltávoztak, még mindig maradtak elegen, akik úgy vélték, őket illeti a királynői korona. A királyfi pedig hiába kért tanácsot akár minisztereitől, akár a festőktől és szobrászoktól, akiknek a modellek kiválasztásához az ilyesmi megítélésében nagy gyakorlatra kellett szert tenniük, akár a nadrág- és szoknyaszabóktól, a sok ellentmondó összevissza tanácstól már azt se tudta, hol áll a feje.

Belátta végül, hogy ezt a fogós kérdést csak az ország bölcs véneinek együttes tudása képes megoldani, és átadta a kérdést a Királyi Tudományos Akadémiának.

Az Akadémián – minden precedenstől eltérő módon – több osztály is illetékesnek érezte magát. Az Orvostudományok Osztálya úgy vélte, hogy mivel emberi testről van szó, őket illeti a döntés; a Biológiai Osztály szerint az orvosok foglalkozzanak a betegekkel, és itt nagyon is egészséges testekről van szó, a dolog tehát rájuk tartozik; a Műszaki Osztály szerint, mivel mérésekről is lesz szó, őket semmiképpen sem lehet kihagyni; az Ókortudományi Osztály pedig arra hivatkozott, hogy már Párisznak is hasonló problémát kellett megoldania. A matematikusok átaludták a vitát.

DIANA ÉS AKTAIÓN
Giuseppe Cesari (1568–1640) · 1602 körül–1603 körül
olaj, réz · 50 cm × 69 cm · Museum of Fine Arts, Budapest
Ovidius Átváltozások című műve (III. 138–253) alapján

Második szakasz

Végezetül egy interdiszciplináris Proktometriai Bizottság felállítása mellett döntöttek. Ez nyomban felosztotta magát két albizottságra; az Elméleti Bizottság feladata lenne a mérések módszertanának megalapozása és az adatok feldolgozása, míg a Gyakorlati Bizottságra maradna a mérések tényleges elvégzése. Teljesen érthetetlen módon mindenki a Gyakorlati Bizottságba kívánkozott, de végül csak sikerült az Elméleti Bizottságot is felölteni néhány nyolcvan év fölötti, különösen házsártos feleségű akadémikussal.

Elég hamar kitalálták, mivel jellemezhető a far abszolút nagysága. A vizsgált személy álló helyzetében a fal mellett meghatározzák a test leghátsó pontját (apex clunis), majd, álĺítható magasságú mérőlécekből ügyesen összeeszkábált szerkezet segítségével megmérik ennek távolságát a comb első oldalának azonos magasságú pontjától: ez a domborúság (tomporúság?). Ugyanezen magasságban megmérik a comb bal- és jobbszéle közti távolságot, majd veszik e két mennyiség szorzatát; ez az alapvető jelentőségű area clunis függvény, jele ω, mértékegysége a páros négyzetláb.

Első pillanattól világos volt, hogy nem lehet egyszerűen a fenti adatot venni, hiszen az a nagydarab lányoknak kedvezne, az pedig mégse lehet, hogy a király felnézzen a feleségére! Ha leosztjuk a testmagassággal, esetleg annak valamilyen hatványával, az egy fokkal jobb, de még mindig nem tökéletes. Meg kell tudni különböztetni azt, ha valakinek tényleg a feneke nagy (essentialis hyperproktia) attól, aki egyszerűen kövér. (Mióta a királyfi megtette nyilatkozatát, a környék cukrászdáinak forgalma többszáz százalékkal emelkedett.) Jó ötletnek látszott a fenti adatot összevetni a csípőcsont méreteivel, hiszen az adottság, ami azon túl van, az viszont már egyéni vívmány, ám történetünk régen játszódik, amikor királykisasszonyok voltak bőségben, de röntgen még nem volt. Vagy a derékbőséggel, az viszont lágy hús, könnyen behúzható, objektív mérése tehát igencsak problematikus.

Végül, pár hónap alatt, csak sikerült kidolgozni az ideális képletet a „gluteális koefficiens” névvel illetett farossági mérték kiszámítására. Ám eközben történt valami, amitől a vénséges vén anyakirályné már rég tartott, csak nem figyelt rá senki. A királyfi addig forgolódott a menyasszonyjelöltek között, amíg beleszeretett az egyikbe. E szavakkal állt bátran az öreg király elé:

– Felséges atyám, életem-halálom kezedbe ajánlom, nekem pedig senki sem lesz a feleségem, hacsak nem a Boriska hercegkisasszony.

– Nem addig van az, édös fiam. Ha már egyszer kihirdetted a szabályt, tartanod kell magad hozzá.

– No de amikor azt mondtam, nem voltam szerelmes, és mindegy volt nekem, melyiket veszem el a sok ismeretlen lány közül. Nem ez lesz az első ígéret a világon, amit megszegnek.

– Igazad volna, ha paraszt volnál, vagy polgár, vagy akár nemes. De a király házassága az ország ügye. Ha megszeged a szavad, és mást veszel el, mint akit a bizottság kijelöl, az országnak szerzel megannyi ellenséget.

– Én pedig inkább lemondok a trónról, mintsem mást vegyek el, mint akit szeretek.

– Jaj, csak azt ne tedd, – mondta az öreg király igen elszomorodva, – te vagy az egyetlen trónörökös, idegen kézbe jutna a korona, vagy ami még szörnyűbb, köztársaság lenne!

No, megpróbált a király segíteni a dolgon. Összehívta mindkét proktometriai bizottság együttes ülését, és így szólt hozzájuk:

– Megkönnyítem a dolgotokat, nagytudományú bölcsek. Megmondom, ki lesz a győztes, nektek csak azt kell kigondolnotok, hogy miért.

Nagy felzúdulás támadt erre a tudósok között. Boriska elég jól állt a mezőnyben, de semmiképpen se volt az elsők között. Mondott még a király nekik szépet is, csúnyát is; ha sikeresen megoldják a feladatot, ígért nekik kincseket, rangokat, kitüntetéseket, ha meg nem, akkor a Tudományos Akadémiát beolvasztják a Királyi Sóhivatalba. Néhányan azonnal felháborodottan lemondtak a Proktometriai Bizottság tagságáról; mások megpróbálták Boriskát kihozni győztesnek, majd amikor nem sikerült, ők is rájöttek, hogy ez nem fér össze a lelkiismeretükkel.

Ismét összegyűlt az Akadémia, hogy újraválassza a megfogyott Proktometriai Bizottságot. Ezúttal a szakosztályok sorban zárkóztak el a részvételtől. A Királyi Főmatematikus szunyókált, és arra rezzent fel az ülés végén, hogy már meg is van választva.

– Miről van szó? Találni kell egy függvényt, aminek adott helyen van a maximuma? De hát mi ebben a nehéz? – kérdezte csodálkozva, és nyomban rá is bízta a feladatot a docensére; a docens azonnal odaadta az adjunktusnak; az adjunktus íziben kiosztotta a doktoranduszának; a doktorandusz pedig dolgozatot íratott belőle az elsőévesekkel. A Főmatematikus közben a biztonság kedvéért újramérte a királykisasszonyok adatait.

A királyfi – most már király – mérhetetlenül boldog volt, ifjú felesége nemkülönben; a nép éljenzett, az öreg király elégedetten nyugalomba vonult, a hoppon maradt király-, herceg- és grófkisasszonyok pedig kicsit csalódottan, de azért azzal a tudattal tértek haza, hogy eddig is jót mulattak a szomszéd ország költségén.

A matematikusoktól megkérdezték, milyen jutalmat kérnek.

– Hát hogy ezután minden ülésen zavartalanul alhassunk –, felelte a Főmatematikus.

Meg is kapta nyomban az erről szóló királyi adománylevelet, a legfinomabb pergamenre írva cifra arany betűkkel, óriási vörös pecséttel. Ekkor jutott eszükbe, hogy talán kérhettek volna mást is – hatalmas fizetést, rendszeres tanulmányutakat Tündérországba, vagy hogy a bölcsészeket vessék a sárkányok elé –, de akkor már késő volt.

Ruzsa Z. Imre (Budapest, 1953–): magyar matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a számelmélet, ezen belül a számelmélet és a valószínűségszámítás határterületei.

Forrás

Elektronikus kézirat.