Venyige tanár úr meg a zsebciklotron

Vida Gábor
Novella
természettudomány, fizika
szóelválasztás

Professzor Paul Venyige megérkezését hosszas, kimerítő, izgalmakkal fűszerezett várakozás előzte meg. A furcsa névjegy, amelyet egy képes levelezőlap társaságában küldött a tengerpartról, senkit sem hozott zavarba, az viszont annál inkább, hogy a levél a tanár úr bejelentett érkezése után három nappal került csak a gimnázium „tovább szolgáló” pedellusának kezébe, és még a postát sem lehetett okolni semmivel, a boríték érintetlen volt, a bélyeg és a pecsétek rendben, tehát elírás történhetett, Paul von Venyige – ahogy Gacsárdy Lőrinc hirtelen támadt jókedvében kiigazította a névjegyet – vagy azt nem tudta, mikor fog megérkezni, vagy azt, hogy mikor írja a képes levlapot, harmadik eset nincs. Előfordul az, gondolta, hogy híres természettudósok elnézik az órát, a naptárt, lekésnek hajót, vonatot, repülőt, vagy elírnak egy tizedesvesszőt, így lett például a spenótnak tízszeres vastartalma, és mennyit kínoztak vele gyerekkorunkban, pedig szegény spenót is csak annyi vasat hord magában, mint a többi lapulevél. De a tudomány építménye szilárd, megingatni nem lehet, a dátum és a tizedesvessző az inas meg a famulus dolga – sosem fizetik meg rendesen az értelmiséget –, a tudás szelleme a fontos, nem a betű és a szám.

Nem szabad és nem királyi városunkban ezzel mindenki egyet is ért, mert a tudományok és művelőik itt mindig komoly megbecsülésnek örvendtek, mióta csak állnak a falak, meg is lesznek becsülve a hátralevő időben, mert városunk polgárai meg lakosai tudják, hogy messze földön híres gimnáziumunk padjaiban sok neves ember tanult, püspökök, miniszterek, egyetemi tanárok is lettek azokból, akik itt jegyezték el magukat a tudással, mindenütt hírt, nevet, megbecsülést szereztek a városnak, és ez arra kötelez bennünket, hogy továbbra is az ősi szellemben, de a legújabb igényekhez igazodva hozzuk meg személyes áldozatunkat a tudás oltárán… Gacsárdy úr betéve tudta az igazgató ünnepi beszédeit, de azért mindig elérzékenyült, ha eszébe jutott valamelyik fordulat. Azokban a napokban viszont sokat dolgozott, minden vonat érkezésekor a pályaudvaron állt, leste, hogy idegen arcú, sovány fiatalember száll-e vajon le, mert a tanár urat csakis vékonydongájúnak tudta elképzelni. Ám napokig egyetlen számba jöhető idegen sem érkezett, és Gacsárdy úr a két vonat közötti időt a New York Casino Hotel Restaurant előtti kis teraszon töltötte, mert onnan az egész főtér belátható, és ha megérkezne a várva várt idegen, az áldomás is kéznél volna, de a tanár úr késett.

Nem volt sürgető az érkezése, vakáció volt, még a nyugalmazott pedellus is csak amolyan régi szakmai ártalom okán tekintett fel néha a sörös kancsó mellől az iskola komor épülettömbjére, amely hol kolostorra, hol lovagvárra, hol erődítményre hasonlított, attól függően, hogy mely irányból és mely napszakban nézte az ember, de aki hosszabb ideig lakozott városunkban, csak alaktalan téglahalmaznak látta, melyen igyekezett minden direktor otthagyni a keze nyomát, ezért melléképületek, tornyocskák, oldalszárnyak, bejáratok és alagsori pótlékok egészen elhalmozták az eredeti épületet, és lehet valami igazság abban, hogy tízemeletes volna, ha a város altalajában az agyagmárga megtartaná, de nem tarthatja meg. Ült hát a pedellus városunk leghíresebb éttermének teraszán, olykor felpillantott a gimnázium sötét épülettömbjére, de nem gyúltak ki fények, nem rikoltott kuvik, nem akarta senki mélybe vetni magát a legfelső emeletről, nem történt hát semmi különleges, amitől egy város nagy múltú iskolája legalább egy napig a sajtó címlapjára kerülhetett volna. Lőrinc úr csak ült, üldögélt, talán a nagyapjára gondolt, aki huszárőrmester volt, mert kell az egy pedellusnak, talán egy nagyon szép hölgyre gondolt, aki városunkban feltűnést keltett egykor, talán arra gondolt, hogy történhetne már valami, vagy jöhetne az igazgató úr fizetni egy sört, mert elapad a lelke az embernek ebben a meddő várakozásban.

Ült, morzsolgatta kackiás bajszát, kortyolta a sörét, és arra gondolt, hogy miért is szánja el magát egy szépreményű fiatalember arra, hogy városunkba költözzék, és itt vállaljon tanári állást, amikor minden épelméjű ember elkívánkozik innen, New York-ba, Párizsba, a Pokolba meg akárhova, ide csak az jön, akinek más nem jut, és csak az marad, aki nyomorult, hülye és tehetetlen. Nem szabad és nem királyi városunkban azok érzik csak jól magukat, akiknek másutt nem terem babér, mert se pénzük, se kapcsolatuk, se idegrendszerük nincs hozzá, akik alulmaradtak a létért folytatott és folytatandó küzdelemben, akik valamilyen eszelős gondolatmenet miatt azt hiszik, hogy mindegy, hol él az ember, csak ember legyen; akik azt gondolják, hogy a nálunk élt becsületes, önzetlen, tisztességes élet ugyanannyit ér, mintha Budapesten élné valaki, vagy Madridban. Gacsárdy úr tudja, hogy a világ nem ilyen szép, és nem ilyen egyszerű; tudja, hogy a világ szebb, gazdagabb és elegánsabb részén jobb kutyának lenni, mint nálunk sokszor embernek, még a szar meg a takony is édesebb vagy illatosabb, csak nyelvet kell tudni hozzá, mert azzal kell nyalni, és egy kis informatikát, mert abban lakik a pénz. Van hát valami furcsa és különleges abban, aki nyelvet tud meg informatikát, és mégis idejön a városunkba, ráadásul nem hülye, nem kém, és nincs szerelmi érdekeltsége. A fene érti ezeket a mai fiatalokat, morogta magában, mint akinek nyilván huszár volt a nagyapja, ő maga is az volna, de huszárok már nincsenek, és bosszankodott azért, hogy a New York teraszán kell ülnie egész nap, pedig ha nem kellene, akkor is ott ülne, de az egy másik történet.

Amikor egy hűvös és ragyogó délelőttön prof. Paul Venyige hatalmas hajóládája megérkezett városunk főterére, egy kis zűrzavar támadt. Lőrinc úr ott ült már a New York teraszán, és reggeli sörét kortyolgatta, amikor egy elavultnak tűnő, de jó üzemállapotban levő stráfkocsi gördült be a Főtérre, csattogtak a paták a fényes kövezeten, horkantak a lovak, és a kocsis erős hangon ordított, mint egy kocsis. Úgy álltak meg a sovány, csapzott állatok, mintha száz mérföldes utat jártak volna, dőlt a víz róluk, remegett az inuk, és azonnal vizelni meg ganélni kezdtek, mintha nem lett volna erre idejük még, pedig az állomás közel volt, talán félóra járás, komoly teherrel negyven perc, de nem több. A kocsis a padra tette az ostort, körülnézett, majd a gyeplőt kikötve, lassan, megfontoltan leszállt, közben a teraszon üldögélő embereket nézegette, mintha azt mondaná magában, hogy a délelőtti kocsmázókhoz nincs ugyan bizodalma, de mivel segítséget ez órában máshonnan remélnie nem lehet, jöjjenek hát, emberek volnánk mind.

Borzasztó nehéz, gondolta Gacsárdy úr, akinek huszárőrmester volt a nagyapja, ő maga is az volna, ha lennének még huszárok, így viszont csak pedellus lehet, ám ha nagyot ordít a kollégiumban, attól a falak is megremegnek, nem akármi ez ilyen romlatag időkben. Van azért a józan, gyakorlatias emberben egy érzék, hogy fel tudja mérni a dolgok, tárgyak, lények súlyát, megérti, hogy ha a kérdéses valami kőből, vasból, fából vagy húsból van, milyen nehéz lehet; kitalálja, mielőtt megemelné, hogy izmait, ereit, csontjait miképpen kell felkészítenie, hogyan dől neki, miként roggyan alája, és hogy feszít vagy huzakodik bele a teherbe; nincs erre egzakt módszer, de van jól működő tapasztalat, mert például egy kiló vas meg egy kiló toll ugyanolyan nehéz, ha emelni kell, de ha a lábára esik valakinek, akkor a vas nehezebb. Minden tárgynak, dolognak és anyagnak megvan a maga sajátossága és a maga természete, öt mázsa lúdtoll ugyanúgy szétnyomja az embert, mint öt mázsa tölgyfa, és vannak jól, könnyen, barátságosan emelhető tárgyak, vannak jól emelhető, nehéz tárgyak, és vannak egészen könnyű, de hálátlan dolgok, egy vaslemez éle, pereme, hidegsége vagy például egy rossz helyre kalapált szeg elképesztően nehézzé tehet amúgy könnyű dolgokat, nem beszélve a vékony februári szélről vagy a júliusi melegről. Ugyanaz a tárgy másképp nehéz nyáron és télen, szélben vagy esőben, más a súlya, ha kényszerből vagy egy szép hölgy mosolyáért cipeli valaki, és más a tárgyak, dolgok, kellékek, alkalmatosságok nehézkedése, ha értelme van a cipekedésnek, és más, ha a cselekvésnek sem értelme, sem eredménye, sem célja nincs, vagy nem hisz értelemben és várható eredményben senki. A remény viszont fontos.

Gacsárdy úr abban a pár percben, amíg a New York étterem előtt ácsingózó szekérről harmadmagával leemelte professzor Venyige hajóládáját, arra gondolt, hogy ólomnak vagy urániumnak kell ebben a kofferben lenni, talán a könyv, esetleg a bűn lehet még ilyen nehéz, de ez inkább csak hasonlat és metafora, ilyen átok-nehéz egy ekkora koffer nem lehet. Letették a cipekedők az étterem előcsarnokában, meg sem próbálták átemelni a ruhatár pultja fölött, mert a bejárón nem fért át. Félrehúzták, hogy ne legyen útban, de azért lássa mindenki, hogy munka történt, itt áll egy hatalmas hajóláda, amelyen a címke hirdeti „professor Paul Venyige” tulajdonlását, és fehér krétával írta rá valaki, hogy a pályaudvarról csakis lóvontatta szekérrel szabad elszállítani, törékeny, eső vagy napsugárzás ne érje, fejre meg oldalra ne állítsa senki. Kétszer vadultak meg a lovak, mondta a fuvaros hangosan és mindenkinek, mert attól tartott, nem kap borravalót, de Gacsárdy úr kifizette nyomban, még egy krigli sört is rendelt, amit a kocsis állva ivott meg egyetlen hajtásra, és gyorsan elcsattogott a lovaival, mint aki igyekszik minél hamarabb messze jutni a kínos tehertől. Ha tiszta vasból volna, akkor is túl nehéz, mondta búcsúzóul, és köpködött meg szentségelt…

Nem is fogja ezt innen elvinni senki, gondolta Lőrinc úr, amikor záróra után hazacammogott, mint egy öreg medve, meg-megállt a gyéren kivilágított utcán, hallgatózott és szuszogott, mint aki még mindig a délelőtti cipelést nyögi. Úriember nyilván a poggyászát küldi előre, motyogta magában, de mitől ilyen nehéz? És volt még valami furcsa ebben az ormótlan ládában, mert a súlya alapján tömve kellene legyen, de a kongásából, döngéséből ítélve, amikor a kövezetre tették le, és aztán a ruhatár előtt is koppant, a hangjából arra lehetett következtetni, hogy félig vagy tán egészen üres. De akkor mitől ilyen nehéz, ismételgette magában a kérdést.

A főpincér is azzal fogadta reggel, hogy szerinte nincs abban a ládában semmi, és minden oldalon megkopogtatta, a tenyerével nagyot ütött a szép erezetű fára, körmével megkapirgálta az oxidált rézpántot, aztán a rozsdás lakatra mutatott, amely láthatóan rossz volt, de friss szerszámnyom nem látszott rajta. A pedellus próbaképpen megfogta a láda végén levő fület, és meg akarta emelni, de ugyanolyan nehéz volt, mint az este. Ilyen nehéz a zongora, mondta a főpincér, és fejével intett a hangszer felé, mint aki ellenőrizte a dolgot. A pedellus megnyugodott, hogy a rossz lakat ellenére, az a valami, amitől ilyen nehéz, minden bizonnyal benne van. Nyissuk ki, mondta a pincér, hátha veszélyes anyag van benne, higany például, és akkor nem lehet itt tartani az étterem előtt.

– Elég kézzel meghúzni, és kinyílik – mondta Ánizs, a ruhatáros nő, aki a mosdóban takarított, de nyomban előjött, mert ő is kíváncsi volt a láda tartalmára.

– Írjunk jegyzőkönyvet, sose lehet tudni – mondta a pedellus. És Ánizs a New York Hotel Casino Restaurant halványsárga, fejléces papírjára szálkás betűkkel felírta, hogy: Jedzőkömj, amikor a nehéz ládát nyitották kifelé. Ennyi készült el a szövegből, mert a pedellus lerántotta a lakatot, és óvatos mozdulattal emelte fel a láda fedelét, egy kicsit megrebbent a szeme, amikor nyikorgani kezdett egy sarokvas, de aztán más nem történt, nem volt a ládában szinte semmi, csak a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1932-es évfolyamának pár száma, ezzel a sárga, szakadozó papírral tapétázták ki belül, és ifj. Dumas A kaméliás hölgy című regényének egérrágta példánya, néhány összeszáradt rózsa, egy borfoltos csokornyakkendő, kevés egérpiszok meg néhány pók, amelyek ijedten bújtak el az újságpapír hasadékaiba.

– Szerelmi ügy – mondta a főpincér, de a pedellus megmarkolta a láda fogantyúját, megfeszült karja, dereka, de aztán elengedte, és határozott nemet intett a fejével, majd cigarettát vett elő, gondterhelten morzsolgatta, és rágyújtott.

– Attól nem lehet ilyen nehéz – mondta, és Ánizsra nézett, aki egyetértően bólintott.

Némi tanakodás, keresgélés, kopogtatás után megtalálták a titkos fiókot, mert Ánizs állította, hogy az ilyen ládákban, de még a kisebbekben is mindig kell legyen titkos rekesz, fiók vagy dupla fenék, anélkül nem ér semmit, jó mesterember anélkül nem is hajlandó ilyen koffert csinálni. Feltépték az újságpapírt, és valóban, a láda egyik végén a fenékdeszkát el lehetett tolni, egy kis rekesz sötétlett, benne szürke tárgy, vastag könyvhöz vagy varródobozhoz hasonlított, és nyomban kiderült, hogy az olyan nehéz, meg sem lehet mozdítani, nyilván sok ilyen lehet még a láda alján, de nem találtak több rekeszt, mindenütt vastag tölgyfadeszka kopogott, és mégis az egész láda egyformán nehéz volt, pedig a fizika és a teherhordás meg a cipekedés törvényei szerint, a ládának az az oldala nehezebb mindig, ahol a nagyobb súly van, és ahol gyengébb az emelő kar. De ez a láda remekül ki volt egyensúlyozva, hiába volt a nehézsége az egyik végében. Ánizs fenyegetőzni kezdett, egy pillanatig sem dolgozik a láda mellett, biztos, hogy radiáció van benne, ám a pincér ráförmedt, hogy két hét a felmondási idő, nincs itt semmiféle sugár, csak a hülyeség sugárzik. A ládát be kell csukni, és hallgatni kell róla, ha megjön a tulajdonos, majd kiderül minden. Aztán meghívta Ánizst és a pedellust egy pohár konyakra, mert izgalom után inni kell…

Késő délután már az egész város tudott a titokzatos ládáról, akkora sürgés-forgás támadt a New York-ban, mintha lakodalmat és vadászbált tartanának egyszerre, vagy új színtársulat érkezett volna a városba. Úgy vonzotta a különös láda meg a sok lábra kapott mendemonda városunk illusztris személyiségeit, mint a mágnes a vasreszeléket vagy a fény az éjjeli rovarokat. Ánizs egy kis kartonlapot is kitett rá, melyen kajla betűkkel az állt, hogy megérinteni tilos, de ezt kevesen vették figyelembe, aki csak elhaladt, igyekezett hozzáérni, egyesek mozdítani próbálták, mások hallgatóztak, hogy valami nesz szűrődik-e ki, az önkéntes tűzoltók parancsnoka gyufát gyújtott fölötte, a fotográfus fénymérőt hozott, a rajztanár pedig gyorsan leskiccelte. Javaslatok hangzottak el, hogy meg kellene talán röntgenezni, vagy éppen Geiger–Müller számlálót volna jó hozatni. Hagyják békén, mondta Ánizs legalább százszor, majd a gazdája, az csináljon vele, amit akar és amit tud.

Két nap múlva az érdeklődés lanyhulni kezdett, a pedellus arra gondolt már, hogy Venyige Pál nevű ember talán nincs is, sürgönyözni kellene az igazgató úrnak arra a külföldi fürdőhelyre, nem használ a várakozás, más fizikus után kell nézni. Délben ott üldögélt derék pedellusunk a New York teraszán, második sörét kortyolgatta már a déli verőfényben, fel-felpillantott az égre, egy kis lenge fátyolfelhő jelezte, hogy változni fog az idő, holnap vagy holnapután. Az idegen mintha csak a levegőből érkezett volna, már a tér közepén járt, és határozott léptekkel tartott a vendéglő felé, amikor észrevette. Cingár fiatalember volt, széles karimájú kalapja alatt jól látszott vékonyra pödört bajsza és villogó szeme. Kitűrt gallérú világos inget hordott, sötét mellénye zsebében ezüst óralánc tűnt el, kopott vászonnadrágot hordott és tornacipőt, vállán egy félig üres katonazsák lógott. Mint egy garabonciás, gondolta pedellusunk, felállt nyomban, hogy a várva várt embert kellőképpen fogadja, és napok óta fogalmazott üdvözlő beszédét előadhassa végre.

– Menjünk be! – mondta izgatottan a vendég köszönés helyett, megtapogatta a ládát az előtérben, és amikor meggyőződött a súlyáról, nagyot sóhajtott, levette a kalapját és bemutatkozott: – Venyige Pali, fizikus.

– Egy sört, öcsémuram! – mondta Gacsárdy Lőrinc, és erősen megszorította a fiatalember kezét, aki nemsokára öblös tányérból kanalazta az életadó pacallevest, morzsás bajsza remegett, miközben teli szájjal magyarázta, hogy mitől és miért olyan nehéz a láda. Gacsárdy úr tátott szájjal hallgatta, ő is pacallevest evett, jó csípősen, de minduntalan elakadtak rágóizmai, el-eltátotta a száját, mert bár a felét sem értette annak, amit Venyige tanár úr mondott, azt nagyon hamar felfogta, hogy világra szóló találmány van a ládában, az olyan elkeserítően nehéz, de ha kikapcsolják, egyből könnyű lesz, két zsebtelep jár bele, semmi különleges, de amikor beindul, történik valami a gravitációs részecskékkel, a gravitonokkal, felerősödnek vagy megsokasodnak, elvégre sokaságban az erő, és olyan makacsul és kitartóan haladnak a Föld középpontja felé, hogy az a kétkilós szürke doboz két mázsa lesz, azon a kis dobozkán sokkal több graviton halad át, mint a többi tárgyon, ezért olyan nehéz. Venyige tanár úr egy papírszalvétára kezdte el vázolni hirtelen a találmányhoz kapcsolódó egyenleteket, újabb és újabb szalvétákat vett ki a tartóból, a pedellus bólogatott, majd intett a pincérnek, hogy jöhet a pörkölt és a legjobb vörösbor. Venyige tanár úr csak számolt erősen, motyogott magában, aztán egy pillanatban összetépte az utolsó szalvétát, és szomorúan a pedellus szemébe nézett.

– Belesültem – mondta szomorúan. – Mindig belesülök, pedig már egyszer sikerült levezetnem, egyetlen-egyszer…

– Nem baj, úgyis csak te érted – mondta a pedellus, és belemártotta kenyerét a pörkölt illatos levébe, azután megszagolta a vörösbort. Venyige tanár úr még mindig szomorúan, bár némileg nyugodtabban tovább mesélte találmánya sorsát, hogy előbb, amint lenni szokott, senki sem hitte el, hogy megtalálta a keresett, sokak szerint nem is létező elemi részecskét, találmányát visszautasították, számításait kinevették, őt magát álmodozónak, bolondnak és csalónak nevezték. De nem így a nagyhatalmak, a katonai szövetségek, a titkos társaságok és bűnszövetkezetek, őket azonnal érdekelte a graviton, és a gravito-ciklotron, hamar megértették, hogy ha egyik irányba erősíteni lehet a részecskék áramlását, akkor talán a másik irányba gyengíteni is lehet, képzelhetni, mit jelentene ez a repülés meg a rakétatechnika számára.

– Miért nem csinálja meg nekik? – kérdezte a pedellus. – Jó pénzt adnak érte, s ha maga nem, akkor megcsinálja más, idő kérdése csak, mindig így volt.

– Nem lehet – mondta határozottan Venyige.

– Miért? – csattant fel a pedellus.

– Nem lehet kikapcsolni a gravitációt.

– Miért? – kiáltotta még hangosabban a pedellus, és már a vendéglő egész személyzete a beszélgetést hallgatta.

– Mert Isten úgy rendelte, hogy ami lent van, az maradjon is lent – mondta szárazon Venyige, és belekortyolt a borba, láthatóan ízlett neki.

– Te is bolond vagy, öcsém! – sóhajtott a pedellus és vállon veregette. – Te is itt fogod elinni az eszedet, mint a többiek, pedig sokra vihetnéd.

– Nem szabad vagy nem lehet? – kérdezte a főpincér, és minden arc feléje fordult, már a vendégek is az asztal körül álltak, ki-ki pohárral a kezében, és izgatottan várták a választ. Venyige felállt, teletöltötte a poharát, és elindult a zenekar pódiuma felé, mint aki népes előadóteremhez van szokva, fellépett a nagydob mellé, megpöckölt egy cintányért, majd poharát a magasba emelve beszélni kezdett.

– Nem lehet, uraim. Ha lehetne, biztosan megcsinálná valaki, de az olyan volna, mint amikor az egyszeri vadászt kergette a medve, és vadászunk az utolsó, kétségbeesett pillanatban benyúlt a medve tátott szájába, megragadta belülről a farkát, jó nagyot rántott rajta, és a medve egészen kifordult, mint egy zokni vagy kesztyű, meg sem állt, csak futott tovább, de már az ellenkező irányba. Ezért nem lehet, uraim.

Hatalmas derültség lett erre a teremben, akkora éljenzés támadt, amilyen utoljára Kossuth Lajos érkezésekor volt, amikor feljegyzések szerint a kirángatott kardok több komoly sebet okoztak a polgárok és lakosok körében. Most szerencsére nem volt kardja senkinek, de újabb hordó sört kellett csapolni, újabb és újabb vendégek érkeztek, délutánra tele lett a vendéglő, később a fiatalok táncra is perdültek a teraszon.

– Az a baj, uraim – mondta immár halkabban a körülötte állóknak –, az a baj, hogy amikor igazoltam a graviton létezését, mindenki azt mondta, hogy nincs, amikor viszont azt mondom, hogy nincs anti-graviton, mindenki azt mondja, hogy van, és adjam elő. Pedig csak ez a vacak súlygenerátor működik, amit arra használok, hogy el ne lopják a ládámat, még a nagyapámé volt.

Mindenki számára világos volt a kép, ismét volt városunkban egy szépreményű, igen tehetséges, nehéz sorsú fiatalember, akitől a világ megtagadta az elismerést, amikor szüksége lett volna rá, most pedig azzal üldözik, azzal nyaggatják, amit akkor megtagadtak tőle, kellene már a tudás, de visszavonta. Mert azt mindenki biztosra vette, ezt diskurálta egész este a szakácsoktól a legelőkelőbb urakig mindenki, hogy Venyige Pál valójában fizikai Nobel-díjra lett volna esélyes, de le akarták gombolni róla a találmányt, ő viszont nem adta, sem pénzért, sem fenyegetésre, sem ingyen, neki a becsület és a tisztesség többet jelent, mint másoknak a dicsőség vagy a hagymázos fegyverkezési őrület. Állítólag a Föld lapos, ahogy azt régen mindenki érezte, látta és tudta, és ahogy ma is tudják néhányan, Venyige tanár úr ezt fogja most számításokkal és levezetésekkel igazolni, azért fogadta el városunk gimnáziumában a tanári állást, hogy elvonulhasson az irigyei szeme elől, visszahúzódott a vidéki élet kedélyes egyszerűségébe, mert ez kell a munkához, jóravaló emberek társasága, fehér kenyér, tiszta levegő és jó bor. Enni azt tud, mondogatta a pedellus, a bort szereti, csak az a kérdés, hogy nincs-e valami nő is a dologban, mert az ördög nem alszik.

Venyige tanár úr hamar és könnyedén illeszkedett be a város összképébe. Talált magának kedélyes, olcsó padlásszobát, jól főző háziasszonyt. Rendesen megtartotta a fizikaórákat, amelyeken az okos és igyekvő tanulók majdnem mindent, a lógósok és a lusták semmit sem értettek, de ő sosem kiabált és nem fenyegetőzött, csak a megátalkodottak buktak nála. Eljárt a diákokkal futballozni, jól tapadt a lábához a labda, benézett olykor a sörözőkbe, mert a kriglit is tudta emelgetni, a hölgyek sem fordultak el soha érkeztére, volt némi gáláns vénája is, bár az öltözködésre nem sokat adott. Olykor nyilvános előadást tartott a fizika valamely érdekesebb kérdéséről, mindig sokan hallgatták, és rengeteg kérdéssel árasztották el. Túl közeli barátai azonban nem voltak, mindenki tudta, hogy szabadideje nagy részét a számításaival tölti, nyilván be fogja bizonyítani, hogy a Föld lapos, erre volna most szüksége a köznek, és csak az öreg matematika professzor csóválja mindig a fejét, mert szerinte nem lesz ennek jó vége, ezt nem szabad, legyen lapos a Föld, mondogatta néha a kocsmában, lehet lapos is, ha nem kell repülőre ülni, akkor nem baj, akár lapos, akár gömbölyű, de ne számítsa ki, mert vannak számítások, amelyek ugyan helyesek, mégis képesek elrontani az igazságot. De Venyige sosem hozakodott elő a kutatásaival meg a számításaival, nem akart senkit meggyőzni semmiről, de ha az űrhajózásról kérdezték, haragosan villant mindig a szeme, és azt mondta: pocsékolás. Egy éjszaka pedig nagyon részegen olyasmit gajdolt hazafelé menet, hogy: Nincs élet a Marson, kinyúlok a parton, nincs élet az űrben, dögöljél meg szépen…

– Polgárosodni kell – mondogatta neki a pedellus egy idő után, amikor hosszú téli estéken a New Yorkban üldögéltek, és nem volt több mondanivaló, kifogytak az anekdotákból, de még korai volt hazamenni. – Polgárosodni kell, öcsém, vannak itt szép lányok bőséggel, egy kis bennvaló kerül, szőlő, erdőrész, saját szoba. Nem vagy te buta ember. Arra vársz, hogy megkérjék a kezedet?

És Venyige bólogatott, polgárosodni valóban, hiszen a Föld immár lapos, olyan lapos, mint az élet meg a Nagyalföld, bár a hegyek errefelé elbizonytalanítják a tekintetet, és összezavarnak minden számítást. Nem számolok többet, mondta félhangosan egy csikorgóan hideg téli napon, amikor hétágra sütött a nap, és azt vette észre, hogy mindenki örül és mindenki vidám, élezik a köszörűsök a korcsolyákat, mert beállt a folyó, vaxolják a síléceket, mert nagy a hó a fürdőtelepi sípályán, élni kell hát, polgárosulni. Több kilónyi jegyzetét nagy elhatározással betömködte a csikókályhába, kevés pálinkát is loccsantott rá az üvegből, begyújtott, és káromkodott hozzá egy cifrát, mert úgy érezte, egyszemélyes szabadságharcának fordulópontjára ért. Lobogott a sok papír, dőlt a füst ki a kéményen, pattogva melegedett a kályha. Pénzt tett a zsebébe, mert a legjobb és legdrágább korcsolyát fogja megvásárolni, lemegy a jégre, ha törik, ha szakad, polgárosulni kell, ahogy azt Széchenyi mondta.

Hideg, csillagfényes este volt, amikor hazaérkezett, fázott a keze és a lába, de szívében meleg lángok lobogtak, amely a rókamuffos kisasszonyok szemétől és a forralt bortól szokott lobbanni a fiatalemberek keblében, amikor elhiszik végre, hogy a kisasszony nem csak epekedik, és a szóbeszéd nem is olyan gonosz, ármányos meg rosszindulatú, mert a rókamuff alatt meleg, illatos kacsó van, a sapka alatt fényes hajzuhatag, és a csók édes, mint száz évvel korábban a méz, mert akkor biztosan édesebb volt. Mámorban érkezett Venyige Pál haza, csikorgott léptei alatt az udvar letaposott hava, kiakasztotta a veranda karfájára a korcsolyacipőt, és indult volna fel a nyikorgó falépcsőn a manzárdra, mikor a házinéni osont ki rejtélyesen a konyhából, és lágyan belékarolva húzta magával a meleg csombor- és babérlevél-illatba, mutatóujját a szája elé emelve jelezte, hogy nagyon halkan szabad csak beszélni, és ugyanazt a kézmozdulatot folytatva mutatta, hogy van fent valaki, még a délután jött egy különös hölgy, suttogta, napszemüveget hord, ám esküdni lehet rá, hogy a két szeme nem ugyanolyan színű, különben bájos meg aranyos, roppant elegáns, túl vékony öltözetű ekkora télben, húga volna vagy inkább nővére a fiatalúrnak, mondta is, de már nem emlékszik rá, inkább csak azért mondja ezt a tanár úrnak, nehogy meglepődjék, hiszen felengedte a szobájába, olyan fáradt volt meg elgyötört, ebédet sem kért szegényke, mindjárt leheveredett, és alszik azóta is…

– Maga mit keres itt? – reccsent szigorúan és némileg ingerülten Venyige a szobájában üldögélő hölgyre, aki idegesen állt fel az asztal mellől. A nyíló ajtó és a felállás mozdulata meglebbentette a kiterített papírokat, a pernye szerteröppent, és fekete havazásként borította be a padlóra terített báránybőrt.

– Paul – mondta elfúló hangon a hölgy, tett egy tétova lépést az érkező felé, aztán csak nézett szomorú és csodálkozó szemeivel, amelyek között tényleg volt egy árnyalatnyi színkülönbség. Venyige ujját gyorsan a szája elé emelte, és a mozdulat folytatásaként lemutatott a padlóra, mert alant minden hallatszik, hallgatóznak is minden bizonnyal. – Hát nem örül nekem? – kérdezte magabiztosan a hölgy. – Olyan régen nem láttam…

– Még mindig a Szolgálatnak dolgozik, ugye? – kérdezte Venyige lassan, tagoltan, egyre halkuló hangon, de öreg és tapasztalt szállásadója hiába figyelt, hiába hallgatózott, és tapasztott a falra egy régi agyagedényt, amellyel máskor a kísértetek motozását is jól lehet hallani a harmadik szobából is, soha nem tudta meg, hogy hol, kit és miért szolgál a hölgy, azt viszont, ami a téli éjszaka végtelennek tetsző óráiban ezután történt a padlásszobában, kiválóan hallotta minden készülék meg hangosítás nélkül, mert úgy nyögtek, nyüszítettek, nyihogtak, vihogtak és jajgattak, hogy az még egy régi időkből itt maradt özvegyasszonynak is túl sok volt, pedig az ilyen házakban, ahol diákok, jurátusok, katonák szállnak meg ideig-óráig, minden hang megszokottá válik, és lehet, hogy nem szabad és nem királyi városunkban az emberek tartózkodóak és szemérmesek, de azért mindent tudnak. Annál nagyobb volt a csodálkozás meg az azt követő szóbeszéd, pusmogás, sugdolózás, amikor másnap reggel a csípős fagyban Venyige tanár úr az ismeretlen hölgyet szinte büszkén, feltűnést nem kerülve kísérte az állomásig, nem intett kocsiért, nem hívott autót, hanem lóbálta kezében a hölgy míves bőrből varrt utazótáskáját, vékony ujjait vöröseslilára csípte a hideg, másik kezét pedig a hölgy lengének tűnő kabátja zsebébe mélyesztette, és a furcsa járásukból nem lehetett megállapítani, hogy kissé részegek-e, vagy pajzán mozdulatok történnek a kabát rejtekében. Aztán a hosszas várakozás a csillogó napfényben, mert késik ilyen nagy hidegben pár percet mindig a vonat, a hölgy idegesen topog vékonyka csizmájában, összeveri a sarkait meg a lábujjait, megöleli a tanár urat, szenvedélyesen összeborulnak, amikor zúgva és csikorogva megáll a vonat, és egy pillanatra úgy tűnik, mintha a tejszerűen örvénylő gőz mindent eltakarna, pedig csókolóznak igazán, mint a szerelmesek…

Percekig álldogált még egyedül Venyige tanár úr a peronon, mereven, szinte fásult arccal nézett el a távolodó vonat után, megvárta, míg elhal a kattogó kerekek zaja, megszűnik a távoli cikkanás a sínekben, és a legutolsó fénysorompó vijjogása is elhallgat. Pödört egyet jeges bajuszán, zsebéből kis papírlapot vett elő, nézte egy ideig, azután apró darabkákra tépte, és elindult a városközpont felé, de belépett még a restibe, hogy fél deci erőssel melengesse fel magát. Az állomásról egyenesen a New York-ba ment, és ezen mindenki csodálkozott, mert hétfői napon Venyige tanár úr rendszerint órát szokott tartani, ilyen kilengésre városunk gimnáziumában évszázadok óta nem volt példa, soha nem fordult még elő, hogy a fizika illusztris, megbecsült tanára hétfő reggel kilenckor a pályaudvari vendéglőben kezdje a napot, azután pedig a New York pincérétől tollat, papírt, rumot kérjen, majd pedig odaszól, csak úgy mellékesen, hogy telefonozzon valaki az iskolába, nem lesz ma fizika, és talán holnap sem.

– Megtaláltak, uraim, a nyomomban vannak – mondta délfelé, amikor lihegve és kivörösödve érkezett meg a gimnázium igazgatója, mögötte Gacsárdy úr szuszogott, néhány tanár meg a nagyobb diákok egy küldöttsége. – Megtaláltak és nem engedik – mondta drámai hangon, magasba emelte a poharát, és egy hajtásra kiitta belőle a rumot.

– Utolsó emberig harcolunk! – ordította Gacsárdy úr, aki azonnal átlátta a helyzetet, felrémlett előtte a gyászos jelen nagyszerű tablója, és látta kiállani városunk hős férfiait a világ összes nagyhatalma, ügynöksége, terrorbandája ellen, lobogtak csillogó szemében a zászlók, rivallt a kürt, dörgött az ágyú, és akkorát csapott súlyos öklével az egyik asztalra, hogy mindenki összerándult. – Szilvát! – mondta tömören, és leült Venyigével szembe.

– Megalkottam az anti-gravitáció egyenleteit – mondta Venyige tanár úr néhány perccel később, amikor a népes küldöttség tolongva elfoglalta helyét a túl kicsi asztalnál, és a pincér felvette a rendelést, még a diákok is szemrebbenés nélkül bort rendeltek, csak Venyige ivott továbbra is rumot. – Kiszámoltam, hogyan lehet nagyon kis energiával hatalmas terhet felvinni az űrbe. Megvan a matematikája – sóhajtotta két korty ital között, és gondterhelten nézett szét, mert látta, hogy senki nem érti, amit mond, vagy ha érteni vélik is, nincsenek tisztában a dolog jelentőségével meg súlyával, talán bolondnak is tartják, de szeretik azért.

– Annak add el, aki legjobb árt ad érte! – mondta Gacsárdy úr megkönnyebbülten, és büszkén hordozta körbe a tekintetét, hogy megmondta ő ezt már, látta első pillantásra, nem akárki ez a cingár fiatalember, hátha nem kell megint a nagyhatalmak ellen harcolni, mert eddig az még csak balul sült el. De Venyige tanár úr arca szomorú volt, révetegen nézett maga elé, ujjával a pohár oldalán rajzolgatott, mintha egyre csak a matematikai jeleket írta volna, vagy csak az ujjlenyomatát igyekezne letörölni, de kézzel ezt nyilván nem lehet.

– Egyetlen baj van csupán a találmányommal – mondta néhány perc súlyos várakozás után, és hangja fátyolos lett, könnyű, mint egy alvajáró, szerelmes kamaszé. – Egyetlen lényeges feltételnek kellene csupán teljesülnie, és akkor valóban meghódíthatnánk a világűrt.

Itt elhallgatott, zsebéből elővett egy szétrágott ceruzacsonkot, és az előtte heverő papírlapon kezdett el valamit rajzolgatni, mindenféle vonalakat, köröket, ezek átlóit és más vonalak metszéspontjait, aztán betűk következtek, számok, bonyolult képletsorok és folyamok, végül már elnagyolt jelek szürkélltek mindenfelé, látható rend meg összefüggés nélkül, aztán megállt a ceruza, Venyige tanár úr eszelősen nézett maga elé, majd lopva végigpillantott a kíváncsi és egyre tanácstalanabb meg talán riadt embereken, aztán felkapta az előtte levő sok papírt, módszeresen kezdte el összetépni egyik lapot a másik után, végül felkapott egy marék papírt, kirohant a mosdóba, a mély, riadt csendben jól lehetett hallani, amint lehúzza a vécét, és Ánizs rikoltását, hogy ki van írva, nem szabad papírt dobni a vécébe…

– Uraim! – mondta Venyige tanár úr, amikor visszajött a mosdóból, és haragosan intett Ánizsnak, hogy jól van, elég lesz, megértette. Majd a zenekari pódiumhoz lépett, mindig kedvelte azt a helyet, felállt, és nagyon nyugodt arccal, derűsen, bár kissé gyanúsan csillogó szemekkel megszólalt: – Annak, uraim, hogy viszonylag kis energiák felhasználásával győzzük le a gravitációt, egyetlen feltétele volna csupán. Mit gondolnak, uraim, mi volna ez a feltétel? – kérdezte zengő hangon, és a beálló teljes csendben mozdulatlanul állt egy ideig, majd kaján elégedettséggel vette tudomásul, hogy senki nem tudja a választ.

– Ebédeljünk, uraim! – mondta áthidaló megoldásként a pedellus, és Venyige bólintott, ez jó ötlet, de a kérdés továbbra is kérdés, törje hát mindenki a fejét. Ám aztán, látva, hogy hiába minden szellemi erőfeszítés, tanakodás, sopánkodás, nem fognak soha rájönni a legegyszerűbb magyarázatra, mellyel fizikus valaha előállhat, egyszerűen csak annyit mondott:

– Ha a Föld olyan lapos volna, mint egy nagy fatányér, akkor a gravitációt könnyen és egyszerűen le tudnánk győzni, csak hit kellene hozzá, meg egy rongyszőnyeg, akár a mesében, úgy röpködnénk.

Megkönnyebbült sóhajjal vette mindenki tudomásul, hogy nem történt és nem is fog egyhamar semmi veszedelem kitörni, nem lesz diplomáciai jegyzékváltás, ultimátum és hadüzenet, sem szabad, sem királyi városunk most sem keveredik bele a világalakulás főmedrébe, egyszerűen csak elmélázhatnak megint a polgárok és a lakosok, hogy mi volna, ha a Föld még mindig olyan lapos volna, mint egykor, mielőtt még a bűnök és a hazugságok miatt nem hajlott be a pereme, és nem kezdett el pörögni, mint egy kancsalul nyesett biliárdgolyó, melyről csak azért nem hullunk le valamennyien a sötét és aggasztó űrbe, mert felül vagyunk, minden jel szerint fölöttünk van még az ég, és roppant erő húz lefelé.

Megnyugodott mindenki, ahogy gőzölgő leveses tálak érkezésekor szoktak az emberek, mert a bab, a füstölt csülök és az ecetes hagyma egy kicsit mindig helyreállítja a világrendet, az ilyen vidéki városok hangzatos nevű éttermeiben, amikor a törzsvendégek körbeülik a borfoltos abrosszal leterített asztalokat, és türelmetlenül várják a bablevest vagy a pacalt, két pohár pálinka között mindenki emlékszik még azokra az időkre, amikor a Föld olyan lapos volt, mint néhol a Nagyalföld, bár ez a hegyek között sosem annyira kézzelfogható.

Sosem fog kiderülni, hogy Venyige tanár úr eladta-e fontos találmányát, és ha igen, akkor az a szépséges hölgy járt közben, netalán ő maga szállította volna el finom bőrből varrt utazótáskájában, annak a hétfői napnak a reggelén, amikor a tanár úr kikísérte, de az is lehet, hogy a hölgynek semmi köze nem volt a zsebciklotronhoz, és valóban egy sötét ruhát és maszkot viselő banda rabolta el egy holdtalan éjszakán Venyige összes kéziratával meg könyveivel együtt, látta is a gyanús alakokat az állomásfőnök vagy más figyelmes ember. Tulajdonképpen az nem is fontos, mi történt pontosan, voltak még és lesznek bizonyára városunkban világra szóló dolgokat feltaláló elmék, de attól még az élet megy tovább, akár egy semmiből alkotott új világ.

Forrás

Látó szépirodalmi folyóirat 2005. december. (lato.ro)