Arisztotelész műveinek orvostörténeti vonatkozásai

Dr. Sattler Jenő
orvoslás, érrendszer, fiziológia, Arisztotelész
szóelválasztás

Arisztotelész1 nagyon sokat írt, művei azonban nem maradtak ránk érintetlenül. Sokat tisztán neki tulajdonítanak, sokat csak tanítványai jegyzeteinek. Műveit a következő csoportokba oszthatjuk: Logika-természettudományok, illetve fizika. – Ethika és politika. – Irodalom.

Arisztotelész a realizmus megalapítója. Platón2 tanítványa, és ezért az eszme, az idea nála is alapvető fontosságú, csakhogy Platónnál az idea a való világtól függetlenül, önálló léttel bír. Arisztotelésznél az ideák benne vannak a konkrét valóságban, az egyedi dolgokban. A természet folytonos fejlődése útján hozza létre az egyes tipikus alakulatokat: a fejlődés szerves törvényei egyformán uralkodnak a mindenségben és a legkisebb parányon is. A fejlődés tényezői az „anyag” és a „forma”. A forma, amely a platóni eszme helyébe lép, az az erő, mely alakot és arányt ad az anyagnak és ezáltal az anyagban létező lehetőséget megvalósítja. Ezen megállapításával Arisztotelész megalapítójává lesz a dualizmusnak, vagyis annak a tudományos felfogásnak, amely a való világot két elvre, két princípiumra vezeti vissza. Dualisztikus világszemlélete megegyezik a test és a lélek fogalmával. A valóság aztán átalakulhat a legalsóbb rendű lényektől a legfelsőbb rendűekig, amely végső fokon a mindenséget alkotja. A mozgást egy anyagtalan, mozdulatlan végső ok szabályozza, az isteni szellem, a tiszta gondolkodás. A gondolkodás tette élő valósággá a formákat.

  • 1Arisztotelész – i. e. 384-ben Stagirában született, ezért nevezik gyakran „stagiritának”. Meghalt i. e. 322-ben Chalkisban, Euboea szigetén. Apja, Nicomachus, orvos volt. Tizennyolc éves korában ment Thrákiából Athénbe, ahol Platón tanítványa lett. Rövid ideig Fülöp makedóniai király udvarában élt mint fiának, Sándornak nevelője, majd visszatért Athénbe és az Apollo Lykeios templom melletti gymnasionban – az általa megalapított iskolában – tizenkét évig dolgozott. Nagy Sándor halála után a királlyal való barátsága miatt üldözőbe vették, istentagadással vádolták. Emiatt elmenekült és rövid idő múlva meghalt. Iskoláját peripatetikusnak nevezték. Az elnevezés egyesek szerint onnan eredt, hogy Arisztotelész sétálva (görögül peripatein) magyarázott; mások szerint onnan, hogy a Lykeion nevű iskola sétahelyén, a peripatosban tartotta előadásait.
  • 2Platón (i. e. 427–347) – szerinte az emberi lét – morális elfajulása következményeként – lesüllyed a nőhöz, majd az állatokhoz és végül a növényekhez. Nagy szerepet tulajdonított a lélekvándorlásnak is. Az emberi léleknek három alfaját különbözteti meg: 1. A halhatatlan értelmi lélek, mely az agyban fészkel. – 2. Az úgynevezett érzelmi lélek a mellkasban. – 3. A vágyakozás iránti lélek az altestben. Ezek a lélekformák később a fiziológiában a különböző életfunkcióknál érvényesültek. Biológia című munkájában saját elképzelései alapján nem alkot határozott rendszert a betegségekről, hanem felsorolja Pythagorasz, Empedoklész és Hippokratész teóriáit, szemmel tartva etikai szabályaikat is. A biológiai és pathológiai problémáknál Platón célja az volt, hogy a jelenségek okait keresse és igyekezzen választ adni, hogy a „dolgoknak miért úgy és miért nem másképpen kell történni.” Néha az lett ennek a következménye, hogy helytelen, veszedelmes teleologikus irányba terelte a természettudományi-orvosi irányt.

Ethikája nagy haladást jelentett a tudomány fejlődésében. Arisztotelész szerint a legfőbb jó az az érzés, amelyet akkor érzünk, amikor tudatossá válik szellemünk uralma az anyagiakon. Erre pedig csak a filozófiai megismerés és a gondolkodás képesít bennünket.

Az erény nem születik senkivel, de benne van az emberi természetben a hajlandóság arra, hogy elsajátítsa és folytonos gyakorlat által tökéletesítse. Az akarat korlátlan szabadsága lehetővé teszi az erény kifejtését, mert módot ad az embernek, hogy legyőzze vágyait. Az erény lényege a helyes középút megtalálása. „Vitéz az, aki nem vakmerő és nem gyáva.” „A legszebb erény az igazságosság, amely a közösségeket összetartja.” Politikájának alapgondolata az, hogy az állam természetes képződmény, mert az ember társas lény (zoon politikon). Az államot a családból és a közösségből szervesen fejleszti ki és egyedül alkalmas helynek tartja, hogy benne az ember minden képességét harmonikusan érvényesíthesse.

Hatása egyetlen más filozófuséval nem hasonlítható össze. Meghódította az arabokat és a keresztény skolasztikusokat. A reformáció vezéreinek, Luthernek, Comeniusnak nagy harcába került ezen dogmává szentesült kijelentéseinek leküzdése.

„Platón nélkül nincs Arisztotelész.” Platónnak arra az ösztönző hatására gondolunk, amelynek eredménye Arisztotelésznél főleg a természettudományban és gyógyításban nagy jelentőségű volt és hosszú időre kihatott. Sajátos felfogása volt az útja Arisztotelész megfigyelésének és következtetésének, amelynek eredménye, hogy kihangsúlyozta azt az igazságot, hogy „nincsen ok okozat nélkül”. (Ez az elgondolása viszont gyakran félrevezette és hibás tények kihangsúlyozását eredményezte.)

Platón Politikos című munkájában leírja az orvosi szabadság és felelőtlenség kérdését. Ismeri a visszaéléseket, sőt igen élénk színekkel festi meg, hogy mi minden kárt képes az orvos az emberben okozni, ha tudatlanságát az esetleges jóindulat nem támogatja. Ajánlja, hogy a gyógyítás szabályait törvénybe kellene iktatni, amelynek következtében felelősségre lehetne vonni minden orvost és megfelelő módon büntetni. Ezt azonban Arisztotelész nem teszi magáévá. Így ez az egész kérdés számára csak elméleti probléma, és mint ilyent keresztülvihetetlennek tartja.

Arisztotelészről tudjuk, hogy már ő felvetette az általános kérdést a betegségek okairól, de leegyszerűsítette oly módon, hogy minden akut betegséget az epének tudott be. Embriológiai nézetei között azt is tanította, hogy a szülők jobb oldalon fekve coitussal a fiút, bal oldalon fekve coitussal a lányok születését szabályozhatják. (Ez a felfogás a népi hitben vidékenként még ma is fennáll.) A keletkezés és elmúlás szerinte csak új összetételt jelent, és az élőlényeket is alkotó részeinek kölcsönös keveredéséből származtatta. Az őselemek jelentőségére és azoknak szerepére is egyéni elgondolása volt: „hogy lehet haj abból, ami nem haj – hús, ami nem hús –”.

Nagy szerepet juttat a fiziológiai részletkérdéseknek is. A szaglást pl. az agyvelőt körülfogó levegőnek tulajdonítja, látást meg nem tud elképzelni anélkül, hogy a pupilla „a belső levegővel” ne érintkezzék, mert különben csak nézünk és nem látunk. Ennek a levegőnek természetétől, vérrel való keveredésétől, zavartalan vagy akadályokba ütköző útjától nemcsak a testi egészség állapota függ, hanem a kellemes vagy kellemetlen érzéseké is, ez utóbbiakkal szemben legérzékenyebb a nyelv, mert a legpuhább és az erek, „a levegő csatornái” közvetve valamennyien odavezetnek. A betegség legtöbb jele a nyelven mutatkozik.

Miként az érzékeléseket, a gondolkodást is a száraz és tiszta levegő teremti meg szerinte, mert a nedvesség annak legfőbb ellensége. Az állatok, bár nincsenek kizárva az ész részesedéséből, mégis kevésbé értelmesek, mint az emberek, mert alacsonyabb légrétegben élnek és nedvesebb eledellel táplálkoznak. A lélek székhelye a szív artériás kamrája.

Platón és Arisztotelész, a XII. századbeli angolszász irodalom helytelen felfogása szerint azt írta, hogy a testben négy folyadék van, a nyák a fejben, a vér a mellkasban, a vörös epe a belső szervekben és a fekete epe az epehólyagban. Ezek közül mindegyik három hónapig uralkodik: december 25-től március 25-ig a nyálka szaporodik a fejben, ettől június 25-ig a vér a mellkasban, ettől szeptember 26-ig a vörös epe a belső részekben és ettől december 25-ig a fekete epe az epehólyagban. Ily módon alkotta meg az Úr az ember részeit a négy főpont szerint.

A középkorban elterjedt hit szerint Arisztotelész egyik fajta gyógyterápiája az úgynevezett „drágakő”-terápia volt. Az ametiszt pl. iszákosság és fejfájás, a borostyánkő láz és vizelési nehézségek, jáspis epilepszia ellen hatásos stb. Ez a gyógyításmód nagyon divatos volt a nagyurak és gazdag polgárok körében. E korban nemcsak a Biblia és a jogi tudomány ismereteit magyarázták Arisztotelész szerint, de az orvosi viták is az ő munkásságának az ismeretei alapján történtek. Ez azonban messze nem tartalmazta még Arisztotelész munkáinak alapját, mert azokat csak részleteiben ismerték a különböző iskolák és többnyire csak harmadik, negyedik fordítás nyomán (görögből szír nyelvre, szírből arabra, innen rossz, esetleg jobb latin fordításból). Ennek egyik következménye volt a skolasztikus orvosi tudomány fejlődésének akadálya, mely a személyes tapasztalatot igyekezett kiküszöbölni. A későbbiek során (13. század) Arisztotelész munkásságának áttanulmányozása után tanítványai már kihangsúlyozzák az egyéni tapasztalat fontosságát.3

Abu Ali ibn Sziná – Avicenna (980–1037) tadzsik származású filozófus és orvos. Legfontosabb bölcseleti műve a Gyógyítás Könyve (Kitab al-Shifa’ [latinul Sufficientia]) materialista irányban fejleszti tovább Arisztotelész filozófiáját.

Az arab filozófusok többféle lelket ismertek. Legszokásosabb felosztásuk: 1. Természetes lélek (ar-ruh, attabii), Ibn Tufajnál következetesen növényi lélek (ar-ruh annabátu). – 2. A szívben lakozó állati lélek (ar-ruh al hajaváni). – 3. Az agyban lakozó szellemi lélek (ar-ruh an-nafszáni).

  • 3ABU NASZR – AL FÁRÁBI (870–950) – az Avicenna előtti kor legjelentősebb arab filozófusa és Arisztotelész magyarázója.

Az erek rendszere

Arisztotelész szerint (1. ábra) négy pár érrel rendelkezünk. Az első a koponya hátsó részéből a nyakon keresztül a hátgerinc mellett kétoldalt halad a felső lábszárba az ülőizmokig. Innen tovbb halad az alszárba és a külső oldalon az aprócsontokon keresztül a lábfejig. Ezért végezzük az érvágást a farizmok és hátfájások esetében a térdhajlatban és a lábközépcsontok felett. A második pár ér, amelyet garatérnek (Sphagitides) nevezünk, a fejtől halad a fül mellett a nyakon keresztül, és mindkettő a hátgerinc belső oldalán végig haladva az ágyék mellett a herébe, a felső lábszárba és az alszáron végig haladva a belső lábcsontocskákon keresztül a lábfejbe. Fájdalmak esetében az érvágást az ágyék tájékon, a herében, a térdhajlatban és a lábközépcsontok felett végezzük. A harmadik pár ér a halántéktól kiindulóan a nyakon keresztül a váll alatt a tüdőbe hatol, annak egy jobb oldali ága bal oldalra halad a mell alá, a lépbe és a májba hatolva, egy másik bal oldali jobb felé haladva a mellkas alatt a tüdőből a májba és a vesébe halad; mindkettő a végbél körül végződik. A negyedik érpár a koponya elülső részéből és a szem mellett a nyakon keresztül halad a kulcscsont felé. Innen a karba folytatódik, majd az ízületbe, onnan az alkarba és a kézfejbe, másik része a karból a hónaljárok és a bordák felett részben a lépbe, részben a májba hatol, majd a hason keresztül haladva a szeméremrésnél végződnek.

Ezek azok az erekről szóló leírások, amelyeket a különböző természetkutatóknál talált Arisztotelész, de ezek nem nagy figyelemmel készültek. Kivétel nélkül mindegyik az agyból kiindulóan írt az érpárokról, ami nagy tévedés. A megfigyelés nem volt könnyű, annyira, hogy akik ezzel mégis foglalkoztak, csak lesoványodott, majd megfojtott állatokon tudták ezt csak tanulmány tárgyává tenni. Az esetek elrendezését és tulajdonságait a 2. és 3. ábra szemlélteti.

A törzsben, a hátgerinc hosszában két ér halad, mégpedig a vastagabb elöl, míg a vékonyabb a gerincoszlop mögött, az előző jobboldalt és az utóbbi baloldalt, ez utóbbit „Aortának” is nevezik, mivel ennek szalagos része még a hullákon is megtalálható.4 Ezeknek a kezdete a szívből indul ki. Egy részük a belekben elágazódik, és mint egyszerű ér halad tovább, míg más részük, főleg az elöl fekvő vastagabb érből indul és a szívbe hatol, mind a felső, mind az alsó részével. A szívben, amely belül üreges, úgy mint az állatokéban is, a legkisebb erek alig láthatók, a közép nagyokból kettő, az egész nagyokból mind a három látszik. A szív csúcsával előre, legnagyobb ürege jobboldalt és felül fekszik, a kicsik baloldalt és a közép nagyok a kettő között helyezkednek el, de ezek mindegyike jóval kisebb, mint a legnagyobb. Mindezek az üregek, amelyek a csatornák kicsinysége következtében nem láthatók tisztán, a tüdőbe ömlenek. A nagyér a felső és a jobboldalt fekvő nagy üregből indul ki, és az üreg közepéből ismét visszafordulva, mint ér halad tovább. Ezért ezt az üreget mint az ér lefutásának egy részét kell figyelembe venni, melyben a vér összegyűlik. Az aorta viszont a középső üregből indul ki, de nem az előzővel azonos módon, mivel egy sokkal szűkebb csővel van közvetlen kapcsolatban. Az ér a szíven keresztül hatol, míg az aorta csak a szívből indul ki. A nagyér hártyás és bőrrel bevont, míg az aorta sokkal szűkebb és nagyon szálas. További lefutásában mind a fej, mind lefelé elszűkül és szálagos. Egy része a nagyereknek a szívből a tüdőhöz halad. Az aorta mint osztatlan nagyér halad. Ebből viszont két törzsre oszlik; az egyik a tüdő felé, a másik a gerincoszlop felé és a legutolsó nyakcsigolyáig vezet. A tüdőhöz haladó ér két részre oszlik, mindegyik egy-egy tüdőfélbe, továbbá a bronchia-üregekhez jut, és benyílik oly szélesen, hogy átmérője mindegyikhez megfelelő legyen, úgyhogy nincsen olyan része a tüdőnek, amelynek üregébe ne hatolna a megfelelő nagyságú ér. A legutolsó végződésűek kicsinységüknél fogva tisztán nem láthatók, de az egész tüdő általuk vérrel telődik. Az erek viszont a légcsövek felett haladnak. A nyakcsigolyához és a hátgerinchez haladó ér kiterjed az egész hátgerincre. Ez az, amiről Homérosz költeményében így írt: „és az egész eret elvágta, mely az egész hátgerinc hosszában végighalad és a nyakat eléri”. Innen kisebb erek haladnak a bordák mentén és minden egyes csigolyához, és eloszolnak a vese feletti magasságban, a csigolya mentén két ágra. Az elágazások azonosak a nagyérből jövő erekkel. A szívből kijövő nagyér viszont két irányban ágazódik el. Egy része oldalt halad a kulcscsontok mellett. A hónaljárok alatt elhaladva az embereknél a karban folytatódik, míg a négylábúaknál az elülső lábakban, madaraknál a szárnyakban és a halaknál az elülső uszonyokban. Ezen erek eredését, ahol először egymástól elválnak, „nyaki ereknek” nevezzük, innen a nyakban lefelé haladnak a légcsövek mentén. Ha ezeket külsőleg kitapintjuk és elszorítjuk, úgy előfordulhat, hogy az emberek fuldoklási tünetek nélkül eszméletlenek lesznek, szemük becsukódik és összeesnek. A légcső mindkét oldalán az ér a fülig halad, mégpedig odáig ahol az állkapocs a fejbe beízesül. Itt megint négy ágra oszolnak: az első elhajlik hátrafelé, lehalad a nyakon a váll irányába és egyesül a karízület tájékán a már az előbb említett érrel, egy része a kézfejben és az ujjakban végződik. Egy második mindkét fül mellett felhalad az agyvelőig, és számos finom ágat ad az agyban kifeszített agyhártyának.

  • 4Ez a kifejezés, hogy a „nagyér az aortába beszájadzik”, sehol másutt nem olvasható. Az artériák és vénák közötti különbséget már Arisztotelész kihangsúlyozza és az első esetben nála olvasható. Előzetesen egyetlen szerző sem mutatott rá a különbségre.

Az agyvelő minden állatnál vértelen, benne sem nagyobb, sem kisebb erek nem végződnek. Az itt levő erek egy része elágazódik a fej körül körkörösen, más részük nagyon finoman elágazódik az érzékszervek körül és a fogakban. Hasonló módon ágazódnak el a kiserek is, az úgynevezett aorta, melyből a vastagabbak ágazódnak el. Ezeknek a lefutása rövidebb, és sokkal finomabban ágazódnak el, mint a vastagabb erek.

Ilyen tulajdonsággal rendelkeznek a szív felett haladó erek. A nagyereknek a szív alatt fekvő része szabadon fut le a rekeszen keresztül, lazán és köpenyszerűen függ össze az aortával és a hátgerinccel. Belőle indul ki egy rövid, de igen vastag ér a májon keresztül, amelyből nagyszámú vékony ér ágazódik el. A májon keresztül hatoló érnek két elágazódása van. Közülük az egyik az úgynevezett rekeszben végződik, ezzel szemben a másik felfelé, a hónaljárkon keresztül a jobb karba hatol és ott a többi erekkel a kar ízületében találkozik. Az orvosok azért nyitják meg ezt az eret, hogy így csökkentsék a májban levő fájdalmakat. A bal oldalon ugyaninnen halad egy rövid, vastag ér a lépbe, ahonnan számos elágazódás folytatódik. A nagyérnek másik része, mely a bal oldalon elágazódik, hasonló módon a bal karban ágazódik el, ugyanaz mint amelyik a májba hatol, de különbözik a lépből kilépőtől. Ezeken kívül a nagyérből még elágazódnak erek a csepleszbe, részben pedig az úgynevezett pankreasba. Az utolsó elágazódásból számos ér halad a bélfodrok felé. Mindezek egy nagy érben végződnek. Ez az ér az egész bélrendszerben a gyomorig és a nyelőcsőig halad, és mindezek a szervek még oldalágakat adnak le. Mindkét oldalon a veséig halad mind az aorta, mind a nagyér, de nem oszlik el; ott azonban ahol a hátgerinchez van nőve, mindkettő elágazódik oly formában, mint a görög λ (lambda) betű. A nagyér az aorta mögé kerül, ezzel szemben az aorta a szív tájékán legtöbb esetben a gerincoszloppal összefügg vékony és inas erekkel. Ahol az aorta a szívtől eltávozik, jelentős lumennel rendelkezik, továbbá lefutásában elszűkül és szalagos. Az aortából is mennek ágak a bélfodrokhoz úgy, mint a nagyérből, de távolról sem olyan nagyságúak; sokkal vékonyabbak és szálagosak. Ezek ugyanis igen vékony szövevényes erecskékből tevődnek össze. A májba és a lépbe az aortából nem hatolnak erek. Mindegyik főér ága mindkét far oldalára behajlik és behatol a csontok mellé. A vesékbe mind a főérből, mind az aortából erek hatolnak be, de ezek nem mennek a medencéből a vesébe, hanem a testben közvetlenül a vesébe. Az aortából a hólyagba két erős ér több helyen megtört irányban halad, két másik a medencéből a veséhez, ezeknek azonban a nagyérrel nincsen közvetlen összeköttetésük. Mindkét vese közepéből egy üreges és inas ér halad lefelé, melyek a hátgerinc mellett szorosan az inas részek mellett eltakarva haladnak, majd a medencében eltűnnek és tovább haladva lefutásukban újból előtérbe kerülnek. Ezek végződése férfiaknál a hólyagban, a hímvesszőben és a herékben, nőknél az anyaméhben van. A nagyérből nincsen elágazódás az anyaméhbe, ezzel szemben nagy számban van az aortából, s ezek jelentős vastagságúak. Mind az aortából, mind a nagyérből az elágazódás helyén mennyiségben is, vastagságban is a lágyrészekben lefelé haladnak az alszárba és a lábfejig. A lágyrészekben és a felső lábszárban jobbról balra és balról jobbra kereszteződve haladnak a térdkalácsig, és összeköttetésben vannak az ott levő többi érrel.

A sűrű vér a húsos részekben szívódik fel, de amikor ezen is túlhalad, elvékonyodik, meleg lesz és habos.

Arisztotelész fiziológiája

Az Empedoklész által leírt négy alapelemhez Arisztotelész egy ötödiket is hozzátett, mégpedig az „égi éter”-t, amely magába foglalta az egész égboltot. Az emberekre kiható égitestek, ahogyan orvosi „astrológiai” munkájában tanítja, igen fontos összekötők és jelentős kapcsok. A hiányok és hibák azt is bizonyították, hogy Arisztotelész nem boncolt emberi hullát, ezzel szemben embriókat és állatokat igen, ami a fejlődéstanra és az összehasonlító anatómiára nagy befolyással volt.

Az emberi test rendes felboncolásának határozott érzelmi idegenkedés, vallási dogmák, törvények, tilalmak voltak elsősorban az akadályozói. Animisztikus hitben gyökerező előítéletek álltak útjában. Ezeknek abban a korban még elég erősnek kellett lenniök, hogy az orvos legfeljebb lopva nyúljon az emberi hullához, és hogy valamely meghalt rokont senkise szolgáltasson ki önként az orvos boncoló késének. A görög ember felfogása szerint a testen végzett csonkítások „a lélekre” is átszármaznak. Már Homérosznál „lándzsától átütve, véres öltözékben” jelennek meg a harcosok lelkei az alvilágot meglátogató Odysseus előtt. Mindennél jobban állítja elénk e felfogást az a babona, melynek lényegét a jeles vallástörténész, Rohde magyarázta meg, az úgynevezett „maschalismos”-t. A gyilkosok még a későbbi időben is lemetszették áldozatuk kezét, lábát és átfűzve kötötték törzsére a hóna alá, hogy így a bosszúló szellem gyors üldözésétől és sújtó karjától ne kelljen félniök. Az öngyilkost az athéni törvények halálában is büntették. Kezét levágták, hogy a túlvilágon is mutogatni legyen kénytelen áldatlan testének emlékét. A halott embernek a felső állkapcsát is felkötötték nemcsak esztétikai okból, hanem, hogy lógó állkapoccsal ne sétálgasson a túlvilágon. Ily képzetek világában legfeljebb mindenkitől elhagyott bűnösök, idegenek és rabszolgák hullái kerülhettek volna a felvilágosult orvos boncoló asztalára. Ennek következménye, hogy Arisztotelész korának anatómusai állatokhoz folyamodtak. A disznón kívül, amely érdekes módon a középkor első híres orvos-iskolájának, a salernóinak is „hivatalos áldozata” volt, hallunk még juhoknak, kecskéknek és kutyáknak boncolásáról is. A vallás amennyire egyik oldalról az emberi test boncolása elé alig leküzdhető akadályokat gördített, a másik oldalról viszont nagyban elősegítette és megkönnyítette az állatok anatómiájának megismerését. A felbontott állat testéből történő jóslás ősrégi gyakorlata a hyeroskopia által nemcsak a rómaiaknál, hanem már a görögöknél részleteiben pontosan és művésziesen kidolgozott ismeretrendszert teremtett meg. Az állatok belső nemesebb részeit, a szívet és különösen a májat a legaprólékosabb gonddal vizsgálták meg; nemcsak alakját, terjedelmét, hanem színét, szagát, tapintási tulajdonságait is figyelemre méltatták. Ez az aprólékos műgond, amely a vallás körében csak a babonát gyarapította és rendszerezte, iskola volt a vallási tekintetektől függetlenül kutató természettudós számára.

Olasz földön Piacenzában és Volterrában bronzból, illetőleg alabástromból készített májábrázolásokat találtak, talán a haruspexek szemléleti eszközeit. Az orvosi tanításnak is hasznára lehettek ezek, mert a boncolás közvetlen tapasztalatain kívül egyéb szemléleti segédeszközök használatát is feltételezhetjük a görög orvosi iskolákban. A vallás által divatossá lett állati boncolások nagy elterjedése és fontossága mellett jellemző bizonyíték, hogy már az 5. század filozófusai is éltek vele. Démokritosz, Hippokratész állítólagos mestere nemcsak magyarázza a szarvasagancs fejlődését anatómiai vizsgálatokat feltételező argumentálással, hanem a kaméleonról is részletes monográfiát ír, amelyet ugyan az öregebb Plinius igen erősen lebecsül.

Az állatanatómia mellett az emberi csontváz vizsgálatával igyekezett a kor a test belső részeire rámutatni. Ezzel a vizsgálattal sem tudott foglalkozni vallási akadály nélkül, mert a görög vallási felfogás szerint a csontokkal való foglalkozás éppúgy tisztátalanná teszi az embert.

A hellenisztikus és római korszakban a csontváz a művészek körében is gyakrabban alkalmazott motívum volt, így Petronius Cena Trimalchionis című munkájában megemlíti az általa megfigyelt mozgó tagú ezüst csontvázat, mint ábrát a különböző késői rajzokhoz és képek alakításaihoz.

Herofilos i. e. 300-ban és Erasistratos i. e. 310-ben a kivégzett bűnösök hulláit már boncolhatta, sőt állítólag emberi vivisekciókat is végeztek, mint ezt a római enciklopedista Celsus tárgyalta is. A vallás, a társadalom és az egyéni etika az emberi hulla felboncolásának erősen útjában állott és ennek következtében a nehézségekkel küzdő anatómiai kutatás és tanítás csakis az újkortól (a 16. századtól számítva) folyik általánosságban az egyetemeken.

Arisztotelész először írja le, illetve választja el az azonos részeket, a szövetféleségeket és a szervezetnek klönböz részeit. Elmondhatjuk, hogy az általános anatómia elméleti megalapítója volt.

A fiziológiai elképzelés szerint a lélek, amely részekre oszlik és elosztódik, a szükséges hatóerő a test különböző működési területein. Arisztotelész szerint, amit a szkolasztikus bölcselet is elfogad, a lélek a szerves testnek első formája, „első entelechia”-ja; létadó, létkiteljesítő elve. A lélek állandó formát adó tevékenységet jelent: a lélek éltető és kialakító tevékenység. Megkülönböztette 1. az élet folyamatosságát fenntartó vegetatív lelket növényben, állatban és emberben egyaránt, ez biztosítja az egyén és a faj fennmaradását; 2. az érzékelő, szenzitív, másként animális lelket, amely szerinte a növényvilágnak még nem tulajdona; és 3. az intellektív, értelmi (szorosan vett emberi) lelket, amely az ember kiváltsága és csakis őt teszi képessé a gondolkodásra és akarásra. Arisztotelész szerint az anyag és a lélek együtt alkot élőlényt. Vannak anyagok, amelyek csak vannak – lények, amelyek vannak és élnek – vannak olyanok, amelyek vannak, élnek és éreznek – és végül vannak olyanok, akik mindezeken felül gondolkodnak. Az értelem kivételével szerinte mindezek a szívben léteznek. A szív tehát a testi funkciók központja is. Itt lakozik a beültetett „életmeleg” (calidum innatum) és a pneuma. A szívből osztja szét a tüdő vénáin keresztül a szív balfelébe jutott pneumát, a „pneuma zooticum”-ot. Ez az agyba jutva az agykamrákban pneuma psychicummá alakul át, és részben a lelki működéseket intézi, részben az idegeken tovaterjedve, a vele összefüggő működéseket a legkülönbözőbb testrészekbe küldi (érzés, mozgás). A májban átalakuló pneuma viszont a pneuma physicum, a táplálkozásban szerepel. A felvett táplálék a szervezet felépítésére, a fellépő életnedvek közbeiktatásával használtatik fel, amely az életmeleg felfőzéséhez szükséges. Ennek első eredménye a Phlegma, az utolsó főzési eredmény a vér, ez viszont a szívben megy végbe, ami az ereken keresztül hatol be, míg a felesleges anyag a bélben visszamarad. A különböző anyagok ezen folyamat segítségével arra jók, hogy a test felépítésében részt vegyenek és a célnak megfelelően a különböző testrészekbe legyenek irányíthatók. Az emberi ondó a kifejlődést előidéző legjelentősebb erő. Ebből az anyagból a női mag (a menstruációs vér) a passzív princípium szállítója. Így áll elő öntudatlanul, de tervszerű hatással az emberi magból az embrió, ugyanúgy, mint a művész tudatos tervszerűséggel teremti a márványból a művészi munkát. A hajtóerő mind a férfi, mind a női magban a benne lakó lelki erő.

Arisztotelész szerint vannak tökéletes és tökéletlen lények. Az előbbiek szülőktől származnak; az utóbbiaknak nincs szükségük szülőkre, mert maguktól is keletkezhetnek, pl. a pondrók a húsban, a kukacok a gyümölcsben, a férgek az emberek és állatok beleiben. Szerinte a széteső állati és növényi testek és egyéb bomló anyagok új élet forrásaivá válhatnak, bennük új élőlények képződhetnek.

Az ősnemzés a föld melegének hatására indul meg. A nedvesség elősegíti még a növények és állatok teremtését is, ahol az erőnek nagy szerepe van a különböző nemű ivadékok létrehozásában.

Arisztotelész megfigyeléseinek egyik jelentős fejezete az érzékszervek fiziológiai működése. Kialakult véleménye volt az ősnemzésről, a születésről és a szervezet kifejlődéséről. A természet lényegére kívánt rámutatni és összefüggést keresett az ember és természet között.

Platón ezen tudománnyal szemben sok helyen írásaiban elutasító magatartást tanúsított. Az ő egzakt, szisztematikus gondolkodása egy oly etikai világnézethez vezetett, amelynek eredménye, hogy analógiát keresett az ember és az universum között. Kozmosz és ember azonos lélekkel és testtel rendelkeznek. Az egyes csillagzatok szintén lélekkel rendelkeznek, amelyek ugyanazon elemekből tevődnek össze, mint a világegyetem és a földi lét képződményei. Természetes világnézeti kapcsolata az etikával saját elgondolású származástan elgondolásához vezetett.

Arisztotelész is fejtegeti az álomjóslást, és bármennyire is szabadkozik azon feltevés ellen, hogy istentől lehetne származtatni, amit álmodunk, mégis Démokritosz emanációs tanához is folyamodik, vagyis hogy a tárgyakból kisugárzó képek izgatják más és más módon az alvó emberi lelket.

Arisztotelész ismeri Hippokratész elméletét: csak rá kell nézni, mondja Arisztotelész, a híres görög városokra és az egész lakott világrészre, amint ez a népek között megoszlik. Hideg vidékeken bátorsággal vannak ugyan telve a népek, de észben és technikai tudásban szegényesek, és ez okból szabadok, de az államelmélethez nem értenek, sem szomszédjaikon nem képesek uralkodni. Az ázsiaiak ellenkezőleg, eszesek és a technikában jártasok, de gyávák, és ezért uralom alatt, rabszolgaként töltik életüket. A hellének népe azonban, miután két különböző vidék közepén lakik, mindkét felfogás ismeretével rendelkezik, vagyis bátor és eszes. Ez okból szabadon élnek a legjobb államszervezetben és az összes emberen képesek volnának uralkodni, ha egy államot alkotnának. És ugyancsak ez a különbség a görögök egyes népei között is, mert némelyik természetben egyoldalú, míg a másikban jól vegyül egymással mind a két tehetség.

Arisztotelész átvette a hippokratészi tant, amelyet azután tovább fejlesztett. A szociális erkölcsi kérdések terén inkább logikus maradt, mintsem természettudós. Szerinte az állam is „természet”, de megjegyzi, hogy a természet a fejlődés vége, a befejezettség, ő csakugyan a végső cél szempontjából fogja az államot is elsősorban megvizsgálni és nem természetes feltételeiben. A népeket 30–30 fok távolságban északiakra, mérsékelt öviekre és déliekre osztja fel. Az északiak a környezet nagyobb hidegét testük nagyobb belső melegével és nedvességével ellensúlyozzák. A déliek megfordítva, a külső meleget a belső hideggel és szárazsággal.

Arisztotelész művei

Egybevetve a részben vagy teljesen megmaradt kéziratokat, azok száma 8, amelyekből 3 a Vatikáné, 1 a florenzi, 1 a velencei, 1 a milánói, 1 a párizsi könyv-tárak birtokában, 1 pedig Bruncnak a birtokában van. Teljes összehasonlító kéz-irat csak 4 db áll a rendelkezésünkre: 2 a Vatikán, 1 a florenzi és 1 a velencei könyvtár birtokában. Ezek a kéziratok görög származásúak, mégpedig ebből 1 a florenzi, 1 a velencei, 1 a Brunc-féle, melyhez Guilelmus latin fordítása csatlakozik, a másik csoporthoz a 3 vatikáni, 3 milánói és 1 párizsi kézirat, amelyekhez Theodorus Gaza fordítása és az aldini kiadás tartozik. Ezen kéziratok közül egyik a másikánál nem jelentősebb, legfeljebb a 4 forrásmunka világosabban, jobban olvasható, de ezeknek nincs meg az a biztos előnyük, hogy hibátlanok és fogalmazási zavarokkal nem rendelkeznek.

A latin kéziratok, illetve fordítások szerzője Guilelmus és Moerbeka, illetve amelyeket részben Camus a párizsi, részben Schneider a lipcsei kéziratból hasonlított össze. Pikkolos szerint egy még jobb kézirat Oxfordban van.

Theodorus Gaza fordítása, mint értékes kézirat számottevő. Első kiadása 1476-ban jelent meg, vagyis a görög szövegek előtt látott napvilágot, és nem tudjuk kimutatni, hogy melyik forrásból származott.

Camus fordítása egy párizsi kézirat után készült, amelynek egy része az arab nyelven megjelent munkából történt. Ezt azonban Camus csak kevéssé vette figyelembe és inkább az eredeti görög fordításra támaszkodott. Georgius (Trappesund) latin fordítását Pikkolos használta fel, igénybe véve a florenzi kéziratot is, amely az eredetileg elismert Arisztotelész iratokhoz áll legközelebb.

  • Aristotelis Opera omnia. Venetiis, Aldus 1497. (Editio princeps)
  • Aristotelis Opera de animalibus. Florentiæ 1527.
  • Aristotelis Opera omnia. Basileæ, ex officina Bebelii et Isingrinii. 1531.
  • Aristotelis de Historia animalium disciplinam et reliquos huic disciplinæ agnatos libros continens Tomus III. Aldi filü. Venetiis 1553.
  • Aristotelis de Animalum historia libri X. Francofurti apud Wecheli haeredes, 1587.
  • Aristotelis Opera omnia. Lugduni, Bubon et Leimar. 1590.
  • Aristotelis Opera omnia. Lugduni, apud Leimarium. 1597. Gevenas apud Crispinum, 1607.
  • Aristotelis Historia de animalibus græce et latine, Julio Cæsare Scaligero interprete, cum animadversionibus Maussaci. Tholosæ, 1619.
  • Aristotelis Opera omnia. Parisiis, typis regiis. 1619.
  • Histoire de Animaux d’Aristote, avec la traduction française. Par M. Camus, Paris, Chez la veuve Desaint, libraire, rue du foin S. Jacques. 1783.
  • Aristotelis de Animalibus Historiæ Libri X, Græce et Latine. Textum recensuit J. Caes. Scaligeri versionem diligenter recognovit Commentarium amplissimum indicesque locupletissimos adjecit Jo. Gottlob Schneider Saxo. Tom. I–IV. Lipsiæ, Hahn. 1811.
  • Aristoteles ex recensione Immanuelis Bekkeri. Edidit Academia Regia Borussica. Berolini apud Georgium Reimerum. Vol. I. 1831.
  • Aristotelis Opera omnia. Græce et Latine cum Indice Nominum et Rerum Absolutissimo. Volumen tertium. Parisiis Editore A. F. Didot (1854) MDCCCLIV.
  • Aristotelis de Animalibus Historiæ. Paris Firmin Didot Freres, Fils et Co. Libraires, 1863.
  • Aristoteles, Naturgeschichte der Thiere übersetzt und mit Anmerkungen begleitet von Dr. Friedrich Strack, Frankfurt am Main 1816.
  • Register über alle vorgekommenen Thiernamen.
  • Aristoteles, Thierkunde. Kritisch-Berichtigter Text. Dr. H. Aubert und Dr. Fr. Wimmer. Leipzig, 1868.
1. ábra
A vérerek lefutása Arisztotelész szerint. I., II., III. a szív üregei. A vénák kihúzottak, az artériák csíkozottak. Pontozottak azok az erek, amelyeknek leírása helytelen: máj lép, vesék, hólyag. (A herék ereinek leírása nem érthető)
2–3. ábra
Az emberi test részeinek elnevezése Arisztotelész alapján
Zusammenfassung

Aristoteles wurde 384 v. Chr. in Stagira geboren, weshalb er oft „Stagirite“ genannt wird. Sein Vater, Nicomachus, war Arzt. Im Alter von 18 Jahren ging ef von Thrakien nach Athen, wo er Schüler Platons wurde. Eine kurze Zeit hindurch lebte er am Hof Philipps, des Königs von Makedonien, als Erzieher von dessen Sohn, Alexander. Später kehrte er nach Athen zurück, wo er 12 Jahre lang im Gymnasien neben dem Tempel des Apollo von Lykeios, in der von ihm gegründeten Schule wirkte. Diese wurde die „peripatetische“ (griechisch „peripatein“) genannt, da Aristoteles seine Vorträge gerne während des Gehens hielt. Nach dem Tode Alexanders des Großen wurde er wegen seiner Freundschaft mit dem König verfolgt und der Gottesleugnung angeklagt. Deshalb begab er sich auf die Flucht und starb kurze Zeit später, 322 v. Ch., in Chalkis, auf der Insel Euboea.

Er hat sehr viel geschrieben, seine Werke sind uns jedoch nicht unversehrt erhalten geblieben. Viele der Werke werden ihm allein zugeschrieben, aber auch zahlreiche den Aufzeichnungen seiner Schüler. Seine Werke lassen sich in folgende Gruppen teilen: Logik – Naturwissenschaften, bzw. Physik; Ethik und Politik; Literatur.

Aristoteles ist der Begründer des Realismus. Da er Schüler Platons war, schrieb auch er der Idee fundamentale Bedeutung zu – nur dass bei Platon die Idee unabhängig von der realen Welt ein eigenes selbständiges Dasein hat. Bei Aristoteles sind die Ideen in der konkreten Wirklichkeit, in den individuellen Dingen enthalten. Die typischen Formationen kommen durch die ständige Entwicklung der Natur zustande: die organischen Gesetze der Entwicklung herrschen gleichermaßen im Weltall und im kleinsten Atom. „Materie“ und „Form“ sind die Faktoren der Entwicklung. Die Form, die an die Stelle der Platonischen Idee tritt, ist jene Kraft, die der Materie Gestalt und Proportion verleiht und dadurch die in der Materie vorhandenen Möglichkeiten verwirklicht. Mit dieser Feststellung wird Aristoteles zum Begründer des Dualismus, d. h. jener wissenschaftlichen Auffassung, welche die Welt auf zwei Prinzipien zurückführt. Seine dualistische Weltanschauung stimmt mit dem Begriff des Körpers und der Seele überein. Die Realität – die letzten Endes das Weltall bildet – kann sich dann von Wesen unterster Ordnung zu solchen höchster Ordnung umwandeln. Die Bewegung wird von einem immateriellen, unbeweglichen Endfaktor gesteuert – dem göttlichen Geist, dem reinen Denken. Die Formen wurden durch den Gedanken zu lebender Wirklichkeit.

Die Ethik von Aristoteles bedeutete in der Entwicklung der Wissenschaft einen großen Fortschritt. Seiner Darlegung gemäss ist jenes das erhabenste Gefühl, das wir dann verspüren, wenn wir uns der Herrschaft unseres Geistes über die Materie bewusst werden. Hierzu befähigt jedoch blos die philosophische Erkenntnis und das Denken. Die Tugend ist nicht angeboren, aber die Neigung sich diese anzueignen und zu vervollkommnen ist in der menschlichen Natur vorhanden. Die unbeschränkte Freiheit des Willens ermöglicht die Ausübung der Tugend, da sie dem Menschen die Möglichkeit gibt seine Begierden zu bekämpfen. Das Wesentliche der Tugend ist den richtigen Mittelweg zu finden. „Mut erweist jener, der nicht waghalsig und nicht feig ist. Die schönste Tugend ist die Gerechtigkeit welche die Gemeinschaften zusammenhält.“ Der Staat sei als eine natürliche Formation anzusehen, da der Mensch ein Gesellschaftswesen (zoon politikon) ist – so lautet der Grundgedanke seiner Politik. Den Staat, der sich seiner Auffassung nach organisch aus der Familie und den Gemeinschaften entwickelt, hält er für die einzig geeignete Umgebung in welcher der Mensch seine Fähigkeiten harmonisch entfalten kann.

Die Wirkung keines anderen Philosophen lässt sich mit der seinen vergleichen. Er eroberte die Araber und die christlichen Scholastiker. Die Bekämpfung seiner zu Dogmen geheiligten Aussprüche machte den Führern der Reformation, Luther, Comenius viel zu schaffen.

Von Aristoteles wissen wir auch, dass er bereits die allgemeine Frage der Krankheitsursachen aufgeworfen hatte, wobei er diese jedoch so vereinfachte, dass er jede akute Krankheit der Galle zuschrieb. Außerdem hatte er auch embryologische Ansichten und lehrte unter anderem, dass die Eltern mit dem auf der rechten Seite liegend ausgeübten Koitus Knaben und auf der linken Seite liegend, Mädchen zeugen und somit das Geschlecht ihrer Nachkommen bestimmen könnten. (Diese Auffassung besteht als Volksglauben am Lande stellenweise auch noch heute.) Die Entstehung und das Verscheiden bedeutet Aristoteles gemäss nur eine neue Zusammensetzung und schrieb er diese der Vermischung der auch die Lebewesen bildenden Bestandteile zu. Auch von der Bedeutung der Urelemente und deren Rolle hatte er eine individuelle Vorstellung: „Wie kann Haar aus dem werden, was kein Haar – und Fleisch aus dem, was kein Fleisch war?“

Eine große Rolle schreibt er auch den physiologischen Teilfragen zu. So hält er z. B. den Geruchsinn für die das Gehirn umgebende Luft – und kann er sict das Sehen nicht ohne die Tatsache vorstellen, dass die Pupille mit „der inneren Luft“ in Berührung gelangt, da wir sonst nur schauen, aber nicht sehen würden. Von der Beschaffenheit dieser Luft, deren Vermischung mit dem Blut und derem unbehinderten, oder behinderten Weg hängt – der Ansicht von Aristoteles nach – nicht nur unser körperlicher Gesundheitszustand, sondern auch unser Wohlbefinden, oder Unbehagen ab. Letzterem gegenüber ist die Zunge am empfindlichsten, weil sie am weichsten ist und die Gefäße „die Kanäle der Luft“ indirekt alle dorthin führen. Die meisten Zeichen der Krankheiten werden auf der Zunge offenbar.

Der systematischen Sezierung menschlicher Körper stellten sich viele Hindernisse entgegen, so nahm er Sektionen größtenteils an Tieren, hauptsächlich an Schweinen vor – diese waren später auch das offizielle Sektionsmaterial der „Schule von Salerno“. Nebst der Anatomie des Tieres versuchte er auch durch die Untersuchung des menschlichen Skeletts auf die inneren Teile des Körpers hinzuweisen, wodurch er die Grundlagen der Topographischen Anatomie niederlegte.

Forrás

Orvostörténeti Közlemények 62–63 (1971) 81–95. p.