Reneszánsz csillagászati műszerek Magyarországon

Bartha Lajos
ARMILLA Csillagászattörténeti Kutató Csoport
fizika, csillagászat, reneszánsz, műszer, mérés
szóelválasztás

1. Az antik örökség

A késő ókor és a kora középkor észlelő csillagászai aránylag szerény megfigyelő műszerkészlettel rendelkeztek. Mivel a csillagászati megfigyelések legfőbb célja az égitestek – abszolút vagy egymáshoz viszonyított – helyzetének meghatározása volt, az észlelőeszközök mindegyike abszolút vagy relatív szögmérésekre szolgált. Az i. sz. 2. században alexandriai Kaludiosz Ptolemaiosz nagy művében, az „Almageszt”-ben (Megalé szüntaxisz = Nagy rendszer) leírja azoknak a mérőeszközöknek alaptípusait, amelyek azután majdnem másfél évezredig használatosak voltak: a kvadránst és a meridián-gyűrűt – nála még a delelő Nap magasságának mérésére –, a gnomont és a gyűrűstekét (armilláris szférát) [1, 2].

Az ókor öröksége az éggömb (glóbusz) amely az égi helyzeteik szerint, koordinátahálózattal együtt ábrázolja a csillagos égboltot. Az éggömb nem csak szemléltető eszköz volt, hanem mérőműszer is, amely a reá vésett fokbeosztások segítségével, megfelelően beállítva megmutatta az egyes égitestek kelését és nyugvását, delelését, pillanatnyi irányát, látóhatárhoz viszonyított helyzetét [3].

Az i. sz. 8. század után a mohamedán tudósok tovább fejlesztették a ptolemaioszi hagyományt, finomították és tökéletesítették az ókori eszközöket. Az arab hozzájárulás legnagyobb értéke az asztrolábium, a távcső előtti kor legjelentősebb, sokoldalú műszerének kidolgozása volt. Az asztrolábium egyrészt alkalmas volt az égitestek látszólagos helyzetének mérésére, másrészt az égbolt pillanatnyi képének, a horizonthoz, illetve a Naphoz viszonyított pozíciójának megállapítására, és a mért adatok átszámolására, különféle rendszerekbe. Ugyancsak arab eredmény a hordozható szögmérő-kvadránsok tökéletesítése, például a valódi (napórai) idő meghatározása céljából [1, 4, 5].

A csillagászati eszközökhöz számíthatjuk a napórákat is, hiszen helyes megszerkesztésük geometriai és asztronómiai ismereteket kívánt. A napóra voltaképpen az első, szélesebb körnek, a „nagyközönségnek” szánt eszköz, amelyet a tudomány a laikusok számára nyújtott. Az időszámításunk kezdete körüli évszázadban már többféle napóratípust is szerkesztettek – Vitruvius tizennégyféle árnyékórát sorol fel! –, az egyiptomi Középbirodalom korában pedig többfajta hordozható napórát is készítettek [6].

Az antik világ, és a középkori mohamedán csillagászok műszereink többsége aránylag kis méretű, gyakran kézben tartható, hordozható eszköz volt (a helyhez kötött, rögzített napórákat kivéve). A mohamedán tudomány aránylag késői időszakában próbálták oly módon növelni mérési pontosságot, hogy a műszer beosztást hordozó köríveit, igen nagyra, több tíz méterre növelték [3].

2. A reneszánsz újdonságai

Az európai kora középkor legfőbb csillagászati tevékenysége: a naptárszámítás és a Hold fényváltozásának követése, szerény műszerigényt jelentett. A legtöbbször alkalmazott eszközök az armilláris szférák (gyűrűsteke), és a kézi (hordozható) kvadránsok voltak. A nap felosztására csak az ókori napóráknál kezdetlegesebb árnyékórákat alkalmazták. (605-ben Sabinius pápa elrendelte, hogy minden egyházi épületre helyezzenek el függőleges számlapú napórát.) Az ismeretek csak a 10. század után, kezdetben arab művek nyomán bővültek. Nem tagadható, hogy ebben közrejátszott az ún. orvosi asztrológia elterjedés, amely a betegségek diagnózisát és kimenetelét (prognózisát) próbálta a „csillagok állásából” megállapítani. A csillagászat nagy fellendülése azonban a 15. század derekán, az antik szerzők (elsősorban Ptolemaiosz) görög nyelvű műveinek latin fordításai nyomán bontakozott ki [7, 8].

Az ókori bolygótáblázatok használatakor hamarosan kitűnt, hogy a kiszámított, és a valóban megfigyelhető pillanatnyi helyzetek között gyakran igen nagy eltérés mutatkozik. Az eltérések oka az ókori megfigyelések (és számítások) hibáinak felhalmozódása volt, másfél évezred során. (Az idővel növekvő hibák másik fő oka a földközpontú bolygórendszer-modell pontatlanságában rejlett.) Szükség volt tehát a Nap, a Hold és a puszta szemmel látható bolygók égi helyzetének rendszeres mérésére és a táblázatok kijavítására. A pontos mérésekhez azonban egyre jobban tökéletesített megfigyelő eszközök kellettek. A késő középkor és a reneszánsz csillagászai azonban nem csak tökéletesítették az ókori mérőeszközöket, hanem új műszertípusokat is alkottak.

Az ókortól szinte a 19. századig a csillagászati mérések legfőbb célja az égitestek – elsősorban a bolygók – égi koordinátáinak meghatározása volt. A fényesebb csillagok szinte csak viszonyítási pontokként, afféle „mérföldkövekként” játszottak szerepet. Az égi pozíció meghatározás alapsíkja sokáig az Ekliptika – a Nap évi látszó útjának síkja – volt. A mérések feladata végső soron az volt, hogy a megfigyelt égitest éggömbön elfoglalt helyzetét az Ekliptika síkjához (ekliptikai szélesség), valamint a tavaszponthoz (ekliptikai hosszúság) meghatározzák. Az észlelő műszerek lényegében valamilyen módon szögfokok, illetve szögívek meghatározására voltak alkalmasak.

Csupán a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a távcső alkalmazásáig (a 17. század első feléig) a mért égitest szabad szemmel történő beirányzására különféle célzó berendezéseket, ún. dioptrákat, irányzókat alkalmaztak. Az egyszerű, szemmel történő beállítás természetesen eleve korlátozta a mérési pontosságot. Hipparkhosz katalógusának átlagos hibája – az i. e. 3. században – kb. 1°, míg a középkori mohamedán észlelők mérései kb. 0,5° pontosságúak [1, 7, 8].

A középkor új csillagászati eszközei között időrendben a legkorábbi és legjelentősebb a Jákob botja, amelynek alapgondolata az ókorba, (Arkhimédészhez) nyúlik vissza, de első leírása Levi ben Gerson (Leo Judacos de Balneolis) francia–zsidó tudóstól származik, 1321-ből. Jelenleg elterjedt alakját Johannes Regiomontanus adta meg, 1472-ből. Az egyszerű eszköz égitestek szögtávolságának (egymáshoz viszonyított helyzetének) meghatározására alkalmas, és – mivel kézben tartva is könnyen használható – a tengerészek egészen a 18. századig szívesen használták. Az eszköz lényegében egy egyenletesen beosztott hosszabb irányzó lécből – a „nyíl”-ból – áll, amelyen egy rövidebb keresztléc (a „kalapács”) tolható előre-hátra. Ha a célzó léccel beirányítjuk az egyik égitestet, és a keresztlécet addig tologatjuk, míg annak csúcsa a másik égitestet nem takarja, akkor a beosztáson (megfelelő átszámítással) leolvasható a két égitest szögtávolsága [9, 10]. (A külföldi szakirodalom gyakran „Kereszt-bot” – cross-staff – elnevezéssel is említi a műszert.)

Magyarországi vonatkozásai miatt is érdekes a számunkra két másik, középkori műszer: a quadratum geometricum, vagyis a „mérőkvadrát” és triquetrum (trikvétum), azaz „háromszáras szögmérő”. (Mindkét eszköz nevének magyarítása Fleck Alajos geodéta leleménye.) Ezeknek is jellemzője, hogy – hasonlóan a Jákob-bothoz – skálabeosztásuk nem köríven, szögbeosztás mentén, hanem egyenes vonalon (lineárisan) olvasható le. A lineáris skálaosztás-készítés – a körosztó gépek feltalálásáig – egyszerűbb volt, mint a körívfok-osztásának szerkesztése.

A mérőkvadrát voltaképpen a negyedkörív alakú kvadráns továbbfejlesztés. A műszer alakja négyzetes, innen ered az elnevezés is. A trikvétum – háromszáras szögmérő – alapgondolatát már Ptolemaiosz leírta. Az arab csillagászok, majd a 14. században a párizsi Jean de Lignières tökéletesítette, Johannes Regiomontanus pedig fémből készíttetett egy példányt. Ennek leírását, „regula Ptolomei” elnevezéssel Mátyás királynak ajánlotta [9, 11].

A középkor egyik jellegzetes műszere a torquetum (torkvétum), amelynek elnevezése a latin torqueo (= tekerni, forgatni) szóból származik, az égitestek ekliptikai koordinátáinak közvetlen mérésére szolgált [9, 12]; a műszer magába foglalja az ekvatoriális állvány szerkezetét is. Első említése Naszír ad-Dín Túszí (1201–1274) perzsa csillagász kéziratában található. 1284-ben Franco de Polonia írta le; egy fejlettebb változatát Nicolaus Cusanus használta 1444-ben. Az 1460-as években Regiomontanus tökéletesítette, és egy fémből készült példányt, a használat leírásával Mátyás királynak ajánlotta.

A vízszintes alaplemezre egy ferde ekvátorlemez illeszkedik, amelynek síkja a mindenkori észlelési hely földrajzi szélességének megfelelően az égi egyenlítő síkjába állítható. Az ekvátorlemezre egy forgó korong – az ekvátor korong – illeszkedik, amelynek tengelye az égi pólusra mutat, peremén pedig szögbeosztás található. Az ekvátorkoronghoz, 23,5°-os szöggel egy második lemez, az ekliptikai korong illeszkedik. Ennek hajlása tehát megegyezik az égi Egyenlítő és az Ekliptika hajlásszögével. Ha az egyenlítői korongot a tavaszpontnak az észlelés időpontjára érvényes égi helyzetére állítjuk, úgy az ekliptikai körlemez fokbeosztásán leolvasható a beállított égitest ekliptikai hosszúsága. Az ekliptikai korongból kinyúló tartón egy – a korongra merőleges – szögbeosztásos körlemez, a szélességi korong az ekliptikai szélesség mérésére szolgál. Az égitestek beirányzása a dioptrával történt. A műszer kiegészítő része egy félkör alakú fokosztásos lemez, amely minden helyzetben függőleges síkban áll, és beosztásán a látóhatár feletti magasság olvasható le [1, 9, 12].

Bár nem kimondottan csillagászati műszer, de a mérőeszközök beállítása szempontjából fontos újdonság a középkori Európában az iránytű (kompasz). Kínában a 6–9. század közt kezdték gyakorlati céllal – tájolásra – felhasználni a mágnestűt, Európában 1260 táján bukkant fel. A francia Petrus Peregrinus (Pierre de Maricourt) levél formában közölt írásában ismerteti először részletesebben a mágnestű tulajdonságait [13]. Különös módon a földmérők, térképészek, csillagászok csak két évszázaddal később, a 15. század közepén figyeltek fel erre az eszközre. Úgy tűnik, hogy az osztrák Georg Peuerbach, majd tanítványai, Regiomontanus és Hans Dorn szerelték fel műszereiket az égtájbeállítás megkönnyítés céljából iránytűvel. Talán az ő nevükhöz fűződik annak felfedezése, hogy a mágnestű iránya kisebb-nagyobb mértékben eltér a földrajzi (csillagászati) észak–dél iránytól: az 1460-as években észlelték már a mágneses deklináció jelenségét [14].

Az iránytű alkalmazása nagymértékben hozzájárult a hordozható, ún. „zsebnapórák” elterjedéséhez is, az 1460–70-es évektől. Bár a hordozható napórák egyes típusai kompasz nélkül is használhatók, a 15. század végétől igen népszerűvé váltak azok az árnyékórák – többnyire összecsukható doboz formában –, amelyeknek égi pólusra irányuló árnyékvetőjét iránytű segítségével kell észak felé beállítani [14, 15]. Ernst Zinner német csillagászattörténész az „iránytűs napóra” feltalálását Peuerbachnak és Regiomontanusnak tulajdonítja [16]. Tény, hogy a ránk maradt, illetve általuk tervezett műszerek a legrégebbi csillagászati eszközök, amelyek kompasszal vannak ellátva.

A 16. század elején jelent meg egy másik egyszerű időmérő eszköz, amely éjszaka a Nagy Medve (Göncöl) vagy a Cassiopeia csillagainak meridiánhoz viszonyított helyzete alapján jelezte – eléggé pontatlanul – a helyi időt. A nocturlabium, horologium vagy stellarium nevű eszköz lénygében egy számlap előtt forgatható mutatóból állt, amellyel a Nagy Medve csillagai beállíthatók, egy forgó tárcsával pedig a csillagidő átszámítható a helyi időre [1, 17]. Főleg tengerészek használták gyakran.

A korai reneszánsz tökéletesítette az éggömböket és az asztrolábiumokat. Különösen megtermékenyítőn hatott a tervezőkre a német Petrus Apianus (családi neve Bienewitz) 1540-ben megjelent nagy „műszertani” munkája, az „Astronomicum Cæsarum”. A középkori műszerek készítőjeként többnyire a tervező csillagászt nevezik meg. De aligha lehetett minden asztronómusnak olyan készsége (és műhelye), hogy maga gyártsa eszközeit. Legtöbben talán ügyes ötvösökkel dolgoztattak. A 16. század elején azonban a csillagászati és térképészeti műszerek készítése már egyre inkább iparszerűvé vált. Különösen nevezetes volt a nürnbergi, majd az augsburgi ún. kompasz-készítők céhének manufaktúra nagyságú munkája [17]. Európa nyugati országaiban a 16. század derekán főleg az angliai mesterek és a francia műhelyek váltak nevezetessé [1].

3. Magyarországi műszerek és műszerészek

Bár a magyarországi csillagászatról már a 13. századtól vannak adataink, az asztronómia (aligés asztrológia) nagy fellendülését a Hunyadi-korszak, a kora reneszánsz hozta. Ebben a fellendülésben a magyar reneszánsz három kiemelkedő egyéniségének, Mátyás király-nak, Vitéz János (1408–1472) nagyváradi püspöknek majd esztergomi érseknek, és a humanista költő Janus Pannonius-nak (1434–1472) volt döntő (pártfogói) szerepe. Ha a hazánkban tevékenykedő legjelesebb reneszánsz csillagászok nem is voltak a magyar föld szülöttei, munkásságukkal megindították a magyarországi csillagászat fejlődését, és hírnevük hosszú időre példát, hivatkozási lehetőséget adott a magyar csillagászoknak.

A 15. század első felében azonban még nem volt hazánkban olyan „matematikus”, aki csillagászati eszközöket tervezhetett, még kevésbé olyan mesterember (ötvös, fémműves), aki ilyen műszerek készítésére vállalkozhatott volna. Erre utal Janus Pannonius 1460 táján írt levele a raguzai Giovanni Gazulo (Gin Gazul, †1465) tudóshoz és közéleti emberhez. Arra kéri Gazulót, hogy a könyvében leírt csillagászati műszereket készíttesse el számára Raguzában:

Egyébként kérve kérünk benneteket, gondoskodjatok róla, hogy Ptolemæus gyűrűit, s a többi eszközt… ott, a mi költségünkre elkészítsék és megcsinálják; mert itt Magyarországon nincs senki hozzá értő mesterember

[18] Kiemelés tőlem, B. L.

Egy fél évszázaddal később azonban már arról értesülünk, hogy budai ötvösök képesek pontos műszereket készítni. E sorokból az is kiderül, hogy Janus maga is próbált észleléseket végezni.

Biztosabb adatunk van egy másik eszközről, amelyet Georg Peuerbach (1423–1461), a bécsi egyetem magisztere 1460-ban küldött – leírással együtt – Vitéz János nagyváradi püspöknek. Peuerbach legfőbb célja az volt, hogy az Almageszt latin fordításának hibáit kiigazítsa, adatait ellenőrizze. A pontosabb észlelések érdekében műszereket tervezett és készített (illetve készíttetett), a torkvétumról könyvet is írt. Vitéz Jánossal személyes kapcsolatban volt, és tisztelete jeléül egy nagy, kb. 2 méteres oldalhosszúságú, fából készült mérőkvadrátot küldött a számára. A quadratum geometricum álló és fekvő oldala 1200 egységre volt felosztva, és a skálaleolvasást egy táblázat segítségével közvetlenül szögfokokra lehetett átszámítani [19]. A műszer leírását, és a püspöknek szóló ajánlást 1544-ben nyomtatásban is kiadták.

Peurbach legkiválóbb tanítványa, Joannes de Regio Monte, vagyis Regiomontanus (családi nevén Johann Müller, 1436–1476) nem csak mesterének elméleti munkáját – a bolygómozgás-táblázatok helyesbítését, Ptolemaiosz „modern” kommentálást – folytatta és tökéletesítette, hanem a műszertervezés terén is előrelépett [16, 17, 20]. Ebben gyakorlati segítséget jelentett számára egy másik tanítvány, Hans (Johannes) Dorn (kb. 1425–1509 körül) dominikánus műszerkészítő [21].

Regiomontanus, többéves itáliai tartózkodás után, egy rövid bécsi kitérővel 1467 tavaszán érkezett Vitéz János hívására Magyarországra. Négyesztendei magyarországi működés alatt (1471 tavaszáig) gyakran tartózkodott Vitéz János, akkor már esztergomi érsek palotájában, és többek között egy nagy torkvétumot is készített pártfogója számára. Erről részletes útmutató leírást is összeállított, amely sajnos nem maradt ránk. Mégis képet kaphatunk erről a műszerről, ha megvizsgáljuk a jelenleg Krakkóban őrzött nagy torkvétumot, amelyet Hans Dorn magiszter készített budai műhelyében, az 1480-as években.

A szászországi származású Hans Dorn domonkosrendi szerzetes, matematikus, műszerkészítő valószínűleg Regiomontanus bíztatására telepedett le Magyarországon. A hagyomány szerint a budai Domonkos-kolostorban rendezte be műhelyét, ahol valószínűleg több segéddel is dolgozott. Mátyás király 1478-ban megbízta, hogy utazzon Nürnbergbe, Regiomontanus hagyatékának megszerzésére. Mátyás király halála után (1490) – vagy talán már 1486 után – visszatért a bécsi rendházba. Egy 1491-es keltezésű nap- és csillagórája már bécsi feliratot hordoz. Ez a műszer fontos dokumentum, mert az egyetlen gyártmány, amelyre nevét felvéste. Nagyrészt ennek jellegzetességei, és stílusjegyi alapján lehet a többi, ma meglevő eszközét azonosítani. (A másik azonosítási támpont a műszerekre vonatkozó korabeli utalás és nevének említése.)

Dorn mester aránylag sok műszert készíthetett Bécsben és Budán – ezért is vélhető, hogy tanítványokkal, segédekkel dolgozott –, mivel máig is aránylag szép számú eszköz maradt meg [17]. Ezek között legnevezetesebb az a három műszer, amelyet ma a krakkói egyetem „Collegium maius” múzeuma őriz. Ezeket, bizonyára Mátyás király költségén, a lengyel születésű Martin Ilkusch (Marcin Bylica vagy Marcin z Olkusza, kb. 1433–1493) budai plébánosnak, az uralkodó udvari asztrológusának készítette. Erre utal Ilkusch címere, amelyet az éggömb vízszintes lemezébe véstek.

Éggömb
Hans Dorn · 1480 · Buda · Muzeum Uniwersytetu Jagiellońskiego Collegium Maius, Kraków

Az egyik eszköz egy 1480-ban készült éggömb – a legkorábbi ránk maradt reneszánsz égglóbuszok egyike – amelyre egy kis asztrolábium is illeszthető. Az egész glóbusz 134 cm magas, a bronz éggömb átmérője 34 cm. Az éggömbön a csillagok igen finoman, fényességük jelzésével vannak feltüntetve. A glóbusz egy függőlegesen álló ún. meridián gyűrűben forgatható, amely a négyszögletes, többféle beosztást hordozó vízszintes naptárkeretbe illeszthető, és abban elfordítható. Az elforgatással az éggömb északi pólusa minden földrajzi helyen az égbolt északi pólusára (a megfelelő földrajzi szélességre) beállítható.

A meridián gyűrűn azonban egy függőleges nyúlvány is tologatható, amelyre egy asztrolábium tartója illeszthető, és körbeforgatható. Az asztrolábium talpáról két, fokbeosztásos negyedkörív nyúlik le, a glóbusz mentén. A 24 cm átmérőjű asztrolábium egyik oldalán 4 × 90 fokos beosztás, és forgatható irányzó (dioptra) található. Ezzel a felszereléssel az asztrolábium-feltétes éggömb egy csillagászati mérőműszerré válik, amely többek közt alkalmas arra, hogy egy ismeretlen koordinátájú égitest helyzetét közvetlenül bejelöljék az éggömbön. Az éggömböt pontosan északnak tájolva, és beállítva az égbolt pillanatnyi helyzetének megfelelően, a dioptrával megcélzott égitest helye a lenyúló negyed körívek egyike mentén a glóbuszon azonnal, számolás nélkül megjelölhető [21]. Ilyen módon a Dorn–Bylica glóbusz valójában egy mechanikus analóg számítógép. Hasonló jellegű csillagirányzót 1500 körül Stephanus Rosinus készített, a Dorn-féle műszer tehát az első ilyen eszköz.

A vízszintes naptárlemezen még egy kis „csapó-napóra” is található, iránytűvel ellátva, Buda földrajzi szélességére érvényes árnyékvetővel. A kompasz doboz aljára Dorn bevéste a mágneses iránytű mutatta észak eltérését a földrajzi északi iránytól, vagyis megjelölte az akkor érvényes mágneses deklinációt [14].

Torkvétum
Hans Dorn · 1487 · Buda · Muzeum Uniwersytetu Jagiellońskiego Collegium Maius, Kraków

A másik nagyméretű műszer a bronz torkvétum (1490 körül), amely a 20° és 60° közti földrajzi szélességeken használható. Az ekvátor korong („órakör”) átmérője 37 cm, az ekliptikai szélességmérő kör 38 cm átmérőjű. [12]. A műszer hasonló lehet ahhoz, amelyet Regiomontanus készített az esztergomi érseknek. A berendezés talpára egy aránylag nagy méretű, vízszintes számlapú iránytűs napóra van beépítve, Buda földrajzi helyzetére. A mágneses eltérés itt is bevésett vonallal van jelölve (10° keletre). Szerkezete azonos azzal a fa torkvétummal, amelyet Apianus ábrázolt 1540-ben kiadott művében [21].

Asztrolábium
Hans Dorn · 1487 · Buda · Muzeum Uniwersytetu Jagiellońskiego Collegium Maius, Kraków

A harmadik eszköz a 45 cm átmérőjű bronz korong-asztrolábium 1487-ből. A műszer befejezetlen, az égi koordinátahálózat a 48° és 51° földrajzi szélességeken használható (vagyis Budán és Krakkóban). Dorn mester összesen 48 csillag helyét ábrázolta az asztrolábiumon, ami szokatlanul nagy szám az ilyen műszereknél, de a jelentős méret indokolja. Felirata: „MARTINI PLEBANI” (utalás Martin Ilkuschra) [21]. Egy kis iránytű, deklináció jelzéssel itt is megtalálható.

Ezeket az eszközöket Regiomontanus halála után (1476) készítették, de kétségtelen, hogy az ő tervei alapján. A műszerek legfontosabb részlete, a skálák fokbeosztása 1° élességű, a leolvasás kb. ½–¼° pontosságú. Maga a beosztás azonban ennél pontatlanabb, néhol szabad szemmel is felismerhető, hogy az egymás utáni osztásvonalak köze nem egyforma. Ez az osztáshiba nagymértékben csökkenti a mérések pontosságát. Mivel a Dorn-műszerek a korai reneszánsz legjobb alkotásai voltak, osztáshibáikat ismerve megbecsülhetjük a korabeli átlagos mérési pontosságot: kb. ±½°. A három műszert Martin Ilkusch 1490-ben ajándékozta egykori főiskolájának, a krakkói Jagelló Egyetemnek. Közülük egymagában a glóbuszt 10 aranyra értékelték!

Armilláris szféra
16. század · Muzeum Uniwersytetu Jagiellońskiego Collegium Maius, Kraków
A „Jagelló-földgömb”
1507 · Muzeum Uniwersytetu Jagiellońskiego Collegium Maius, Kraków

Ugyancsak a krakkói egyetem tulajdona az az armilláris szféra, amelyet „Jagelló-földgömbként” emlegetnek. Hans Dorn munkájának tartják, bár stílusjegyei eltérnek az első három műszerétől. A közepébe helyezett kis földgömb kétségtelenül későbbi, 1507. évi pótlás [21].

Napórával összeépített csillagóra
Hans Dorn · 1491 · Bécs · ezüstözött réz · The Trustees of the British Museum, London

Hans Dorn nevét hordozza az a napórával összeépített csillagóra (nocturlabium), amely a British Museumban található. Felirata: „HANS DORN PREDIGRORDEN AUF VIENN 1491”. (Az is kiderül, hogy 1490 után települt vissza Bécsbe.) Ennek az eszköznek alapján azonosítható további másik négy ún. doboznapóra. A kb. 6 cm élhosszúságú, kettéhajtható aranyozott bronzdoboz belseje egy harmadik lemezt rejt: a napóra számlapját, amely minden helyen a megfelelő földrajzi szélesség szöge szerint állítható be. A doboznapórák belsejébe a fontosabb európai helységek földrajzi szélességét is bevésték. A legrészletesebb az oxfordi Tudománytörténeti Múzeumban őrzött példány jegyzéke: 75 helynevet és szélesség-adatot tartalmaz, ezek közül hat magyarországi [15, 17]. Jellegzetes a napóradobozok egyik sarkába felvésett „AVE MARIA” felirat, amely alapján „Ave Maria napórá”-nak is nevezik (1481). A mágneses eltérést is feltüntette az iránytűn.

Doboznapóra
Hans Dorn · 1481 · aranyozott sárgaréz · Buda · 68 × 66 × 17 mm · Museum of the History of Science, Oxford

Csupán megemlítjük, hogy a szakirodalom részben Dorn nevéhez kapcsol egy sorozat kisméretű, U vagy patkó alakú napórát (Egy példány ezekből Pécsett található). Ernst Zinner, nem egészen következetesen, a legkorábbiakat Peuerbach, a későbbieket Regiomontanus, a legutolsónak datáltakat Dorn készítményének véli [17]. E sorok írója szerint talán egy példány valóban 15. századbeli, míg a többi utánzat – hamisítvány.

Hans Dorn vitathatatlanul úttörő volt a műszerkészítés terén: a legkorábbi speciálisan csillagászati és rokon eszközök gyártására szakosodott finommechanikusként tarthatjuk számon. Tevékenységével megelőzi a híres nürnbergi „kompasz-készítő” céhet. Nagyjából ekkoriban – kissé talán később – találkozunk Prágában és Krakkóban hasonló célú műhelyek csíráival. Ezért nem túlzás azt állítanunk, hogy a modern precíziós finommechanika a Bécs–Buda–Krakkó–Prága négyszögben, vagyis Közép-Európában alakult ki. A 15/16. század fordulójának gazdasági, szociális és katonai helyzete azonban nem kedvezett ebben a térségben a fejlődésnek. Magyarországon már a török hódítás előtti években, az ország kincstárának kiürülésével megszűnt a még nem eléggé önállósult műszermanufaktúra anyagi háttere.

4. A követők

Nincsen közvetlen adatunk Dorn tanítványairól vagy segédeiről. Egy feljegyzés azonban arra utal, hogy – legalábbis Mátyás király életében – folytatói voltak munkájának. Egy bizonyos Mattheus de Ungaria nevű domonkosrendi szerzetes 1488-ban engedélyt kapott a rendfőnöktől – aki egyébként Dornnak is elöljárója volt – hogy Rómába menjen, hogy ott:

…a mechanikai [műszerészi] művészetét gyarapítsa.

[22]

A későbbi évtizedekből az ország több részéről is tudunk órásokról, akik nyilván másféle precíziós műszert is készíthettek. Mégsem alakulhatott ki nagyobb szabású finommechanikai ipar, mivel a gyorsabban fejlődő nyugat-európai manufaktúrákkal nem versenyezhettek a kisebb megrendelőkörrel dolgozó hazai iparosok. Az azonban tény, hogy például Budán, a 15/16. század fordulóján voltak olyan iparosok, akik értettek csillagászati, földmérő és hasonló eszközök készítéséhez.

A budai Bibliotheca Corvinianát még a királyi udvar fényének kihunyta után is gyakran keresték fel külföldi humanisták, az ott őrzött kódex-ritkaságok tanulmányozására. A landaui Jakob Ziegler (1470 körül–1549) a földrajzi, csillagászati munkákon kívül az 1510-es években Regiomontanusnak akkor még meglevő műszerleírásait tanulmányozhatta. Erre utal, hogy tervezett egy meteoroszkópium-nak nevezett mérőeszközt – valószínűleg földrajzi helymeghatározások céljaira –, amelyhez hasonló nevű és jellegű műszert évtizedekkel korábban Regiomontanus is említett [23]. Figyelmet érdemel azonban Ziegler levelezése 1518-ban az akkor Egerben tartózkodó olasz Celio Calcagninivel. Ziegler egy fa meteoroszkópiumot küldött Egerbe, majd szó esett arról, hogy a budai mesterek fémből egy pontosabbat készíthetnének [24]. Ez arra mutat, hogy a budai ötvösök ekkor már (vagy még) képesek voltak műszereket készítni.

A 16. század elején Nürnbergben, majd Augsburgban felvirágzik a precíziós műszerkészítő ipar, a század közepén Angliában, Hollandiában és Franciaországban is egyre több műhely létesül bányászati, tüzérségi, földmérési és csillagászati, illetve tengerészeti műszerek gyártására. Magyarországon az állandó háborús veszély, a politikai megosztottság, majd a török hódítás visszavetette a fejlődést. Ennek ellenére szerényebb próbálkozásoknak itt-ott nyomait találjuk!

A 16. század első felében, Nürnbergben megalakul a körzőkészítők (kompasz-készítők) céhe, amelynek egyik fő terméke a kis méretű, hordozható „zsebnapóra”. Különösen nevezetesek voltak a nürnbergi elefántcsont napórák [25]. A század elején ezek a napórák Magyarországra is eljutottak. A Buda-vári, diósgyőri, tatai és pogányszentpéteri várfeltárások során több olyan, kis méretű elefántcsont napóra is napfényre került, amelyek – vándorkereskedők útján? – nürnbergi gyártmányok lehettek, az 1500–1540-es évek közt. A diósgyőri vár ásatása során azonban néhány csontnapóra is előkerült, amelyek kivitelük és anyaguk (nagyállatcsont) nem nürnbergi, hanem helybeli készítménynek látszik. Valóban más leletek bizonyítják, hogy a Diósgyőr melletti Pálos kolostorban készítettek csonttárgyakat (például fésűket). Lehetséges tehát, hogy a diósgyőri szerzetesek az 1520–40-s években, nürnbergi minták alapján csont zsebnapórákat is készítettek [15, 26].

Könyvalakú úti óra
Martinus Fenich (ötvösmester), Michael Wolff (órásmester) · 1576 · Nagyszeben · aranyozott réz · öntött; vésett díszítéssel · magasság 13,7 cm, szélesség 10,2 cm, mélység 4,3 cm · Iparművészeti Múzeum, Budapest

Egy másik érdekes tárgy Erdélyből, a nagyszebeni szászok köréből került ki. A hordozható aranyozott „könyvalakú gépóra” kinyitható hátlapjába napóra, holdóra tárcsa és iránytű van beépítve. A szép munka (ma az Iparművészeti Múzeumban, I. sz. 62.1419), amely 1576-ban készült, Martinus Fenich ötvös és Michael Wolff órásmester munkája [26]. Egy hasonló óra a bécsi Kunsthistorisches Museum gyűjteményében található. Úgy látszik, a nagyszebeni mesterek kiterjedt kereskedést folytathattak a 16. század utolsó negyedében. Sajnos más magyarországi műhely hasonló készítményei eddig még nem bukkantak elő. Csak a következő évszázadban bukkannak fel a felvidéki bányavárosokban műszerkészítők.

A háborús viszonyok, és talán a származása miatt is német földön dolgozott a Sopron megyei Siklósról (ma Siegless, Ausztria) származó Pühler Kristóf (kb. 1500–1583 után). A bécsi egyetemen tanult, jó barátságban volt Philipp Apianussal, a műszertervező Petrus Apianus fiával. Idős korában a passaui St. Nikla kolostorban élt, és itt írta földméréstani kézikönyvét, 1558–61. között. (Ein kurtze und grundliche anlaytung zu dem rechten verstand Geometriæ, Dillingen, 1563.)

Ez a műve, amely talán az első „középszintű” földméréstani és csillagászati-geometriai kézikönyv, a maga idején eléggé elterjedt lehetett. Ebben két műszert ismertet, amelyet saját „találmányának” mond. Az egyiket „torkvétumnak” nevezi, bár az a Regiomontanus-féle eszköz egyszerűsített, gyakorlatias változata. A másikat, amely a Hold és valamelyik csillag delelés-különbségének mérésére szolgál, alakja után Gallus-ként („kakas”) említi [27]. Mai szemmel mind az általa ismertetett módszerek, mind az eszközeinek elve korához képest modernnek mondható. Tény, hogy Tycho Brahe elismeréssel említi ezt a munkát.

Összegezve azt a ma még nagyon hézagos képet, amelyet az eddig feltárt dokumentumok és megismert tárgyak a magyarországi reneszánsz csillagászati eszközeiről mutatnak, láthatjuk hogy az 1460-as évektől a műszerellátottság és műszergyártás egyaránt fellendült. A felívelést egyrészt az európai gazdasági és társadalmi élet átrendeződése, és Magyarország politikai, katonai hanyatlása törte meg. Ennek ellenére a pusztításoktól megkímélt országrészekben továbbra is találunk eseteket kezdeményezésekre – és műszerek használatára is –, de mindezek arra voltak elegendőek, hogy ne szakadjunk el a nyugat-európai kulturális fejlődéstől.

Csillagászat
flamand faliszőnyeg · 1520–1525 · Röhsska Museet, Göteborg

Források

  1. Bennett, J. A.. The Divided Circle. History of Instruments for Astronomy, Navigation and Surveying. Oxford, 1987.
  2. Toomer, G. J.: Ptolemy and his Greek Predecessor. Astronomy Before the Telescope. London, 1996.
  3. Klinghammer I.: A föld- és éggömbök története. Budapest, 1998.
  4. Gingerrich, O.: Iszlám csillagászat. Tudomány 1986/4. (The Islamic Astronomy. Scientific American, 1986/4.)
  5. Waters, D. W.: The Planispheric Astrolabe. (National Maritime Museum.) London, 1983.
  6. Zenkert, A.: Faszination Sonnenuhr. 3. überarbeitete Auflag. Thun u. Frankfurt am Main, 2000.
  7. Pedersn, O.: European Astronomy in the Middle Age. Astronomy Before the Telescope. London, 1996.
  8. Swerdlow, N. M.: Astronomy in the Renaissance. Astronomy Before the Telescope. London, 1996.
  9. Turner, G. L. E.: Later Medival and Renaissance Instruments. Astronomy Before the Telescope. London, 1996.
  10. Fleck A.: A Jákob-botja. Pécsi Godéziai és térképészeti Vállalat Tájékoztató 18. 3. 1983.
  11. Fleck A.: A régiek háromszáras szögmérője. Pécsi Godéziai és térképészeti Vállalat Tájékoztató 19. 1. 1984.
  12. Bartha L.: Reneszánsz csillagászok műszere: a torkvétum. Föld és Ég 29. 5. 1984.
  13. Balmer, H.: Beiträge zur Geschicht der Erkenntniss des erdmagnetismus. Aarau, 1956.
  14. Bartha L.: A mágneses deklináció első magyarországi adatai. Geodézia és Kartográfia 35. 5. 1983.
  15. Bartha L.: Hordozható napórák. Válogatás magyarországi gyűjteményekből. Budapest, 1995.
  16. Zinner, E.: Leben und wirken des Joh. Müller genannt Regiomontanus. 2. Auflage, Osnabrück, 1967.
  17. Zinner, E.: Deutsche und niederländische astronomische instrumente des 11–18. Jahrhundert. Zweite, ergänzter Auflage, München, 1967, 1972.
  18. Janus Pannonius összegyűjtött munkái. Budapest, 1987. 542. p.
  19. Fleck A.: 575 éve született Georgius de Peurbach. Meteor 28. 12. 1998.
  20. Bartha, L.: Ein Renaissance Himmelsglobus als astronomisches Instrument. Der Dorn-Bylica Globus aus 1480. Der Globusfreund. Wien. Nr. 38/39. 1990.
  21. Balogh J.: A művészetek Mátyás király udvarában I. Budapest, 1996.
  22. Sottenloher, K.: Jakob Ziegler aus Landau an der Isaar. Münster, 1910.
  23. 550 éve született Regiomontanus. Pécsi Műszaki Szemle 31. 4. 1986.
  24. Calcagnini, Celio: Cælii Calcagnini Ferrariensis, protonotarii Apostolici, opera aliquot, liber II. Basileæ, 1544. (Országos Széchényi Könyvtár, Ant. 832.)
  25. Gouk, P.: Ivory Sundials of Nurenberg, 1500–1700. Whipple Museum, Cambridge, 1988.
  26. Bartha, L.: 16th Century Sundial Found During Excavation in Hungary. British Sundial Society Bulletin 2. 2. 1992.
  27. Poronyi Z.–Fleck A.: Pühler Geometria practicája. Pécs, 1974.
Ptolemaiosz Almagesztjének arab fordítása
686 · The British Library, London
Kvadráns
Tycho Brahe könyve alapján
Joan Blaeu: Atlas Major. Amsterdam, 1662
Meridián gyűrű
Willebrand, Johann Martin · Augsburg · sárgaréz · 2,5 × 84 mm · National Maritime Museum, Greenwich, London
Gnomon
Armilláris szféra rajza
Armilláris szféra
Gualterus Arsenius · 1568 · National Maritime Museum, Greenwich, London
Szent Ágoston
Sandro Botticelli · 1480 · freskó · Chiesa di Ognissanti, Firenze
Éggömb
Johann Schöner · 1534 körül · Museum of the History of Science, Oxford
Éggömb
Erhard Weigel · 1699 · Jena · Uniwersytet Wrocławski
Asztrolábium rajza Másáalláh ibn Aszari al-Baszri (9. század) elképzelése alapján
Forrás: Az asztrolábium készítése és használata. 14. századi kézirat. Public Library of Bruges (Ms. 522, f. 61v)
Arab készítésű asztrolábium
1054 · Cordoba · Muzeum Uniwersytetu Jagiellońskiego Collegium Maius, Kraków
Horizontális napóra
Németország (?) · XVIII. század második fele · Uniwersytet Wrocławski
A követek
ifj. Hans Holbein · 1533 · olaj, tölgyfa tábla · 207 × 209,5 cm · National Galery, London
(éggömb, hengeres napóra, összetett napműszer, kvadráns, torkvétum, polihedrális napóra, földgömb, hangszerek)
Az ember anatómiája vagy a zodiákus ember
Részlet Berry herceg hóráskönyvéből (Très Riches Heures du duc de Berry)
Limbourg testvérek · 1411–1416 · tempera, pergamen · 29 cm × 21 cm · Musée Condé, Chantilly
Jákob botja
Mérőkvadrát
16. század · Itália(?) · Museo Galileo – Istituto e Museo di Storia della Scienza, Firenze
Triquetrum
Oronce Fine: Quadratura circuli, tandem inuenta & clarissime demonstrata… Paris, 1544. 84. p.
Georg von Peuerbach (Hrsg.): Quadratum geometricum. Stuchs: Nurenberge, 1516
Jakob Ziegler portréja
Wolf Huber · 1544–49 · olaj, fa · 59 × 44 cm · Kunsthistorisches Museum, Wien
Összecsukható zsebnapóra
Jasov Karner · 1640 körül · elefántcsont · Nürnberg · 5,9 × 4,5 × 1,1 cm
Nocturlabium
Girolamo della Volpaia · 1568 · Museo Galileo – Istituto e Museo di Storia della Scienza, Firenze
Oldal az Astronomicum cæsareumból
Petrus Apianus: Astronomicum cæsareum. Ingolstadt, 1540 · Biblioteca Nazionale Centrale di Firenze
Christoff Puehler: Ein kurtze und grundliche anlaytung zu dem rechten verstand Geometriæ, Dillingen, 1563
Deutsche Digitale Bibliothek
Forrás

Elektronikus kézirat.