Bolyai János önjellemzése

Részletek az Üdvtan-hoz készült önéletrajzi jegyzetekből
Bolyai János, Üdvtan
szóelválasztás

…Vagyok mi lettem.
Az éltet nem kerestem, s nem teremtém
Magam!

Byron: Kain

János önmagát is jellemzi: „De magamat sem feledem-el megmustrálni” – írja őszinte, nyers vallomásában. A később tárgyalandó Üdvtanba jegyzetül szánta ezt a csak 1938 óta ismeretes; töredékes, nehézkesen megírt, életrajzi adatai miatt Önéletrajznak is mondható jellemzést. Álljon itt néhány fontosabb részlet belőle.

Elme dolgában vétkezném, ha panaszkodnám…; az igazságot is tanilag [a tudományban] és erköltsileg határtalanul szeretem; tehát a magáét … mindennek sietek ki-adni, több tartozást igyekezve soha nem vállalni, mint [a]mennyit le-róni, ki-elégíteni képes vagyok; valóban fösvény sem vagyok, inkább generosus [nagylelkű], adakozó, néha épen a’ tulságig, pazarlásig. Örökké irtóztam a’ más ártatlan ki-csufolásán, gunyolásán [való]… mulatástól… és egy féregnek is, érezvén szenvét, kinját, annak is lehetőleg jót eszközlök. Mind e’ben nem tanálok bármi szoros vizsgálás, cáfolás után is motskot, homályt fenékig átlátszó szivemben. Azonban van bennem is két fő – és tetemes hiba; de lenni is kell: mert ha azok sem volnának: a’kor… szinte több volnék … mint ember s halandó. Az első ’s fő hiba az igen szerelmesség [vö. Farkas aggodalmával: Én téged a’ Duellumtol féltelek leginkább ’s a’ fejérnépektől] ’s bár is más felől mind’ a’ mellett tani ’s tervi működésem’ gyönyöre annyira föl-emelt: hogy csak-ugyan szerentsésen ki-váltam a’ testiségben egészen el-sülyedt, merült számos áldozatoktól, úgy hogy végképen vég-célomat csak-ugyan, meg Istennek hála! nem feledtem el, ’s néha hónapokig, sőt évekig is mind tisztán (szüzen) éltem: időről időre még is nem tudtam egészen meg-győzni a’ nemben [nemileg] bü’ [bűvösnek, igézőnek] ostromát, ’s néha minél tovább tartottam-fön magamat viaskodva: végre a’nál lejebb estem, mig végre el-érkezett a’ szent lélek (de nem a’ bibliai vagy papi szent háromsági értelemben), ’s a’ jobb irányu, jobb féle tüz gyulván ismég meg: az kapott megint egy darabig erőre. Szóval egész ifjuságom óta Venus – a’ büvös ’s szinte minden nemesre ez életben alkalmatlan – és Juno vagy Urania – a’ csillag koronáju ditső – időről-időre [rendre] mind [hárman] küzdöttek nálam, ’s rendre egymásután győztek és hullottak alá.

Ezután sajnálkozik, hogy nem akadt egy nemes érzésű, szelíd lelkületű nőre, mert egy ilyen

a’ csodáig ráncban lett volna képes tartani. Ugyanis … nem is hiszem… [hogy] legyen [lenne] a’ természetben hatalmasabb … megőrző angyal a’ Venussali hadban el-esés magyarán szólva kicsapongás, erköltstelenség ellen [mint egy ilyen nő]. Oly erősen szerentsés azonban még eddig, Isten ’s nagy vigyázatom után, voltam hogy leg-alább minden franctól [syphilistől] tisztán maradtam, mi-is ma nagy ritkaság. Olykori e’beli félre-lépéseimnek egészségem gyengülése, el-rontására nézve elég kárát is tapasztaltam’s tapasztalom: mert mint én voltam alkotva: (tsak a’ ból is itélve, hogy minden magam-rontása mellett még-is oly elmebeli szüleményeket valék képes teremteni) leg-alább száz évnyi életre számithaték. De igy a’ mint van [ti. csak rövidebb életre számíthatva] kell rajta [benne] meg-nyugodnom.

Másik hibám bizonyos, az igazság’ ki-szolgáltatása mellett, hasonló szigorú igazságot váró, nem épen nemtelen ambitiom … mi szerént Krisztus’ (érzésem ’s itélétem szerént csak … isteni … tehát [még] a’ Krisztus [vagyis ember] által sem [meg]valósitható) tanja szerént a’ kővel hajtót [megbántót] kenyérrel hajtani [dobni vissza] ’s több a’ félét nem tanálok [találok, tartok] második természetté változtathatóvá [változtathatónak], hanem a’ meg-bántóra meg-szoktam haragunni (meg-mérgelődni, föl-indulni, lobbanni), [s] csak mi-után meg-alázhattam vagy megalázódott…: engesztelődhetek (nehezetskén ’s csak későbbre) ki. Azért azonban semmi rosszat ellen-felemmel [ellenfelemnek] nem kivánok, hanem csupán a’nyit, ’s azt: hogy világosodjék-fel, helytelen magaviseletét lássa-át ’s térjen jó-utra, ’s legyen egyesség.

Ezután anyai nagyszüleinek családi életéről s vagyoni helyzetéről ír fontost és mellékest összehalmozva. Nagy szeretettel ír anyjáról:

előttem mindig kedves emlékezetü, ’s mindenektől, falun, városon, kik ismerték … egy minden erköltsi motsok nélküli, kedves társaságu, ’s gyökeresen igazi, áldott, jóféle, tiszta lelkületü, szellemes, gyönyörü elméjü, ’s általjában szép müveltségü… anyám.

Tehát téves az az állítás, a belőle vont lélektani következtetéssel együtt, hogy János az édesanyjáról csak egyszer emlékezik meg írásaiban, s akkor is ridegen, mint „Bolyai Farkas első feleségét” említi. (Ez a megnevezés ott, ahol János alkalmazza, találó volt tárgyilagossága miatt.) Ír Farkas rendkívüli elmebeli, már hatéves korában föltűnt tehetségéről, s így folytatja apja jellemzését:

egy más rendkivüli … tulajdona az, mi szerént minden maigi [a mai napig megmaradt] nagy szerelmessége mellett is … erősen kimélte, conserválta magát az erősebb, durvább némberekkeli [nőkkel való] élésben, erő-vesztegetésre nézve. Erő-teljesen, legvirágzóbb korában … egyik barátja bálba hivja, hol az addig megvehetlen, kemény, csak-nem vad szivü ifju, alig meg-pillantván anyámat: úgy megszerette ’s anyám is őt (végig is szerette), hogy egymástól semmiként el-nem akartak többé válni, ’s egymással, idétlenül mondva (de be-teljesedve) pokolba is el-határzottan készek voltak [elmenni]. Elég, hogy már öt nap mulva szót [s] kezet adott atyám, meg-kérvén ’s meg-igérvén mátkája el-vételét, mit azonban különösen az anyám’ anyja (kinek atyám, tsodálatos némi vadságáért, nem volt kénye szerént) ellenzett, úgyhogy később odamenve atyám: az öreg [a Zsuzsánna anyja] annyira rábeszélte ’s tudta vinni anyámat: hogy fejéből egy pillanatig el-üzte az atyámroli gondolkodást ’s a’ hozzá-siető atyámat magától vissza-taszitotta. Mire kevély atyám azt mondotta: hogy most el-menend Bolyába (az atyjához), honnan nem sokára … vissza-térend, ’s ha a’kor is ugy fogadja anyám: többet soha a’ ra nem menyen (fordul). De a’ kor meg-jelenésekor anyám el-ragadtatva, örömteljesen nyakába ugrott (szökött) … Az-után szegény anyám (mint az a’ kori körüllévő világ jól tudta) keservesen töltötte – állhatatlanul szerte széljel repdesve szivni a’ mézet szerető, csak-nem vérengző atyám által a’ leg-méltatlanabbul illetve, bántva, minden férjfi nélkül egy részt – nagy áldozatos életét; bennem volt egész gyönyöre, én lévén egyetlene, miért is kimondhatatlanul szeretett. Nagy szenvedései’ következtében végre halálos betegséget kapván, melyben (belső része’ nagy meg-romlása mellett is) leg-többnyire gyönyörü föl-emelkedett lélekkel volt (mint ki-tetszik atyámtól nekem Bétsbe küldött leveleiből), fölséges tsenddel, tsendes tiszta elmével, szinte mint mikor egy őszi sárga levél le-hull (szakad) fájáról, el-nyugodott, el-hunyt, el-bujdosott ő is szegény e’ földi élet fájáról.

Ezután Farkas második házasságáról ír. Ez János szerint szintén nem sikerült (ellentétben a más források alapján, mondottakkal):

második nőjével sem élvén semmivel jobban (ki-állhatatlan nehéz természete miatt tán senki, kitől ő nem tart, nem fél: vele egy fedél alatt ki-nem-jöhetvén, meg-nem-férhetvén), tsak azzal a’ különbséggel, hogy az [a második felesége] részént helybeli születésü, részént vadabb érzésü lévén, ’s kevesebbé szeretvén férjét (kevesebbet csinálván a’ már úgy is vénülő emberből), azt mondotta, hogy úgy bántsa, hogy mindjárt ott hagyja: [ezért] nem mert oly mostohán bánni vele [is]. Szokott neve azonban nő-jétől (fülem’ hallatára) »fene-vad« volt.

„De már szóllok végre épen magamról” – folytatja János, mintegy észrevéve, hogy most önéletrajzot akar írni. Elmondja, hogy erős volt benne mindig a becsület- és szégyenérzés, „már pedig tán három éves koromra is emlékezek”. Elmondja, hogy apja miként taníttatta németül és hegedülni hétéves, Eukleidészre s latinul kilencéves korától kezdve. Dicséri apját, aki

ki-formálásomra kétségen kivül sokat tett, különösen … jó-izlés, alaposság, élesen gondolkodásra szoktatásra nézve.

Részletezi felsőbb osztályokbeli tanulmányait, majd a bécsi Akadémiában elért eredményeit. Apjára gyanakszik, hogy azért intézte el a Bécsbe való fölmenetelét, hogy „a’ nál szabadabban élhessen”. Az Akadémián megtanult „frankul [franciául] meg-lehetősen ’s olaszul is egy keveset”. Lényegében úgy beszéli el katonai pályafutását, ahogy az előbbiekben leírtuk. Nyugalomba lépését nem betegséggel, hanem azzal indokolja, hogy

Gyermekségemtől fogva általjában minden oly munkát, vállalatot untam, melyet nem láttam egyenesen czélszerünek ’s vagy közhasznunak vagy leg-alább az egyén’ számára, fön-tartására szükségesnek. [… De] az el-jőtemkor hivatalos levelekből megtetszik [kitűnik]: hogy minden becsülettel esett meg-válásom.

Majd visszatér apjára, sajnálva, hogy nem élhettek egymás közelében, egymást segítve kutatásaikban […]. Azután foglalkozik a kasztrálás értékével; indokolható voltával állatnál s embernél; a Bolya szó eredetével; megemlíti, hogy benne „szász vér is van”, s munkásságának a főleg kitartást kívánó része

inkább a’ szásznak volt tulajdona, a’ magyar tűz ez előtt (illő kivétellel)… gyakran hasonlítván a’ szalma-tűzhöz,

és ezt a tüzet inkább apai örökségnek tekinti. Végül zavarosan utalva a szászok magyar részről történt kigúnyolására, bevégződik csonkának látszó, pongyolán írt, mégis nagyon jellemző Önéletrajza.

Az Önéletrajzot Jelitai József fedezte fel 1938-ban a marosvásárhelyi Bolyai Múzeum nagy és rendezetlen irattömegében. (Vö. Matematikai és Természettudományi Értesítő, 58, 1939, 35–37. p.) Közölte (id. hely 37–39. p., vö. J. III.), de megrövidítve, a „kényes helyeket kihagyva”, sorrendbeli és stiláris változásokkal. Egy teljes másolatot azonban letett a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárába, s egy ilyent nekem is ajándékozott. Ezt használtam fel az alábbiakban. – Dávid Lajos

János kézírása egy apjához írt levélből (445/1). Közli Kiss Elemér a Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából című kötet 150. oldalán.
Forrás

Dávid Lajos: A két Bolyai élete és munkássága. 2., bővített kiadás. Budapest: Gondolat, 1979. 261–265, 341. p.