Az elektronok világa

Epizódok a hírközlés történetéből
James Stokley
technika, történet, elektronika, távközlés, rádió, televízió, hangtechnika
szóelválasztás

1906 karácsony éjszakáján „először továbbították az emberi hangot több száz mérföldnyire drótnélküli távbeszélő segítségével”, mondja Archer. Fessenden professzor vitte ezt véghez a massachussetsi Brant Rockból; Dr. Alexanderson első alternátorainak egyikét használta fel, mely másodpercenként 50 000-es rezgésszámmal és 1 kilowatt teljesítménnyel dolgozott. Egy női hang énekelt, egy férfi beszédet mondott, egy hegedűn játszottak és ezt az első rádióadást hallották a több száz kilométernyire levő hajók rádiókezelői.

Fessenden professzor még a karácsonyesti rádióadás előtt küldött rádióüzenetet Brant Rockból Plymouthba, körülbelül 20 kilométernyire. 1907-ben New-Yorkba, 350 km távolságra, sőt Washingtonba, 800 km-re. Ugyanennek az évnek nyarán De Forest New Yorkban végzett kísérleteket, üzenetet küldve néhány háztömbnyi távolságra levő két épület között. 1908-ban Párizsba ment és a francia katonai állomások közreműködésével végzett kísérleteket. Az Eiffel tornyot használva fel antennája alapjául, fonográflemezeket tudott kisugározni és az adást a 800 km távolságban levő Marseilles-ben is lehetett fogni. Visszatérve az Egyesült Államokba, folytatta a kísérleteit és 1910. január 13-án sikerült közvetítést adnia a Metropolitain Operából, ahol Caruso énekelt a Pagliacciban. Talán ötven hallgató hallhatta, beleértve a közelben levő hajók rádiós tisztjeit, néhány amatőrt és néhány újságírót De Forest gyárában Newmarkban.

E demonstratív bemutatkozás ellenére a nagyközönség még nemigen érett meg a rádióra. Sőt, 1912 márciusában De Forestet és gyárának néhány tisztviselőjét letartóztatták, mert az Egyesült Államok postáját csalásra használják fel, amikor rádiórészvényeket akarnak eladni. A vád De Forest nagy találmányát úgy jellemezte, mint

egy furcsa szerkezet, olyan, mint egy villanykörte, melyet audionnak nevez és melyről kiderült, hogy teljesen értéktelen.

A kerületi ügyész, aki a vádat képviselte, mint rossz jós került bele a történelembe, amikor kijelentette:

De Forest több újságban aláírásával ellátott közleményekben jelentette ki, hogy néhány év múlva az Atlanti-óceánon keresztül is lehetséges lesz az emberi hang továbbítása. De Forest e teljesen lehetetlen és megtévesztő állításai segítségével a félrevezetett közönséget rábeszélte, hogy vásárolják részvénytársasága részvényeit és egyetlen részvényért 10 meg 20 dollárt is fizettetett velük.

Szerencsére az esküdteknek több eszük volt és De Forestet felmentették.

Az 1915-ös kísérletek sikere után, melyeknél egy audiontelep segítségével sikerült hangot továbbítani Arlingtonból Európába, más kísérleteket is hajtottak végre a haditengerészet közreműködésével. 1919-ben a haditengerészet kérésére a General Electric mérnökei berendeztek egy drótnélküli távbeszélő adót a „George Washington” hajón, mely Wilson elnököt hozta haza a versailles-i békekonferenciáról, hogy még a nyílt tengeren beszélhessen a washingtoni államférfiakhoz a New Brunswich-ban felállított állomás és speciális berendezésen keresztül. 1919. július 4-én, a visszafelé utazáskor azonban elmulasztotta az alkalmat, hogy ő legyen az első elnök, aki rádióbeszédet mond. A program szerint ünnepi beszédet kellett intéznie a függetlenség kikiáltásának évfordulóján a „Georg Washington”-on levő csapatokhoz és John H. Payne-nek, a rádiókészülék kezelőjének eszébe jutott, hogy az alkalmat fel lehetne használni az elnöki szózat továbbítására más hajókra is, melyek szintén hazatérő csapatokat szállítanak. Mr. Payne a következőképpen meséli el, mi történt:

Az emelvényen, melyen az elnöknek beszélnie kellett volna, elrejtettek egy mikrofont, de valamilyen félreértés következtében az elnök valamelyik alsó fedélzeten beszélt, körülbelül húsz lábnyira a mikrofontól. Minden hajót figyelmeztettek, hogy hallgassák meg az elnök beszédét, de csak itt-ott lehetett egy-egy szót hallani. Ez igen sajnálatos volt, mert a légköri viszonyok éppen nagyon kedvezőek voltak. A szerző néhány órával később beolvasta az elnök beszédét a mikrofonba. Carr őrnagy elmondta azóta a szerzőnek, hogy egy kis antenna segítségével fogta a beszéd töredékét San Antonióban, Texasban. Ez a távolság körülbelül 5000 km és majdnem teljesen szárazföldi.

John H. Payne: Radiophon Transmitter on the U.S.S. George Washington. General Electric Review 23. köt. 806. p. [1920. október]

Bár ez csak egyike volt a számos kísérletnek, melyeket ebben az időben végeztek, rendes rádióműsor közvetítésére csak később került a sor. Ennek nem az volt az oka, hogy senki sem látta meg a rádiózás lehetőségeit; David Sarnoff már 1916-ban, mint az amerikai Marconi Társaság egyik igazgatója írott beadványban javasolta, hogy a társaság kezdjen el „rádió zeneszekrényeket” gyártani.

Ha van például – írta – egy rádióadó-állomás, melynek a hatótávolsága mondjuk 40–80 km, azt fel lehet állítani egy meghatározott helyen, ahol zene- és énekszámokat lehet előadni. A zene továbbításának problémáját elvben már megoldották, tehát minden vevőállomás, melyet az adó hullámhosszára hangolnak, tudja fogni ezt a zenét. A vevőt, mint egyszerű »rádió zeneszekrényt« lehet megtervezni és be lehet rendezni több különböző hullámhossz fogására, melyeket egy egyszerű kapcsoló forgatásával vagy egy gomb megnyomásával lehet változtatni.

A rádió zeneszekrényt erősítő csövekkel és hangszórókkal lehetne ellátni, melyeket mind csinosan bele lehetne tenni egy szekrénybe. A szekrénykét a szalon vagy a nappali szoba asztalára lehetne helyezni, a kapcsolót megfelelően beállítani és fogni a kisugárzott zenét… Ugyanezt az elvet számos egyéb területen is lehetne alkalmazni, mint például előadások otthoni hallgatására, melyeket tökéletesen hallhatóvá lehetne tenni, azonkívül nemzeti fontosságú eseményeket lehetne egyidejűleg jelenteni és fogni. Base-ball mérkőzéseket is lehetne a levegőn át közvetíteni, ha a mérkőzés helyén felállítunk egy berendezést.

Glenn Archer: History of Radio to 1926. 112–113. p.

Felbecsülte továbbá, hogy ilyen készülékeket tömegben darabonkint 75 dollárért lehetne gyártani és ez körülbelül 75 000 000 dolláros forgalmat jelentene. A rádióvevő-készülékek tényleges forgalma 1939-ben 161 391 000 dollár volt.

Némi vita van akörül, hogy melyik rádióállomás adott először rendszeres műsort, Detroit és Pittsburgh is magának vitatja az elsőbbséget a Westinghouse Electric and Manufacturing Company mellett, de Archer az utóbbi, a Westinghouse társaság mellett dönt.

A Westinghouse rádióüzemének vezetője ebben az időben az egyik mérnök, Frank Conrad volt, aki 1916-ban saját garázsában épített egy drótnélküli távbeszélő berendezést. Ez az állomás 1920-ban, mikor a háborús korlátozásokat megszüntették, engedélyt kapott, hogy újra működjön, mint 8XK. Conrad kísérletei közben azt találta, hogy a helyi rádióamatőrök közül sokan hallgatják az ő programját, melyben gramofonlemezek is szerepeltek. 1920 nyarán már akkora volt az érdeklődés, hogy bejelentette, minden szerdán és szombaton fog adni hét harminctól kilenc harmincig. A lemezeket az egyik helybeli kereskedő adta, akinek a nevét is megemlítették az adásban, úgy, hogy ő volt az első rádió-hirdető.

1920-ban egy vállalkozó szellemű pittsburghi üzlet olyan rádióvevőket hirdetett, melyekkel a Conrad-féle 8XK adásokat lehetett fogni. A Westinghouse néhány tisztviselőjének erre ugyanaz az ötlete támadt, amit Mr. Sarnoff már öt évvel ezelőtt javasolt, hogy legyen rádióközvetítésből szabályos nyilvános hírszolgálat. Így alakult meg a KDKA Conrad vezetése alatt és november 2-án az éteren át bejelentette a választások eredményét, melyek következtében W. S. Harding került a Fehér Házba. Becslés szerint 500–1000 hallgató hallgatta ezt az első rádióhíradást, sokan közülük a Westinghouse tisztviselői, akiket elláttak egyszerű készülékekkel, hogy hallgatóságról gondoskodjanak. Ez volt a kezdete a mai idők óriási rádióhallgatóságának, amikor Amerika népének nagyobb része hallgatja egyetlen ember hangját.

50–53. p.

Atyám folytonos, kínos kísérletezése által… nemcsak távoli dolgokat fedezett fel, leveleket olvasott, pénzdarabokat számolt meg, elolvasva még a rajtuk levő felírást is, melyeket valamelyik barátja dobott el a dombokon, vagy mezőkön, hanem még két mértföldnyi távolságból is megmondta, hogy mi történik ott egyes helyeken abban a pillanatban.

Így írt 1571-ben Thomas Digges, atyjának Leonard Diggesnek, az oxfordi University College tanárának a működéséről. Mint mondta, mindezt

nagyító üvegekkel érte el, melyek megfelelő szögek alatt voltak egymáshoz illesztve;

feltehető, hogy Leonard birtokában egy kezdetleges távcső volt, melynek részletes leírása nem maradt fenn. Több mint 30 év múlva történt, hogy egy hollandus szemüvegkészítő Jan Lipperhey megszerkesztette az első távcsövet, amiről biztos értesülésünk van. Bizonyos azonban, hogy ellátni nagy távolságra, olyan gondolat volt, mely az embereket mindig vonzotta. Más írók csodálatos készülékekről ábrándoztak, mágikus tükrökről, vagy kristálygömbökről, amelyekben az ember megláthatja, mi történik abban a pillanatban sok ezer mértföld távolságban.

Ennek az ősi problémának a megoldására az első kiindulópontot 1873-ban találták meg. Egy May nevű távírdász a transzatlanti kábel ír állomásán szelénből készült ellenállásokkal kísérletezett. A szelén egy elem, melyet 1817-ben fedeztek fel. Észrevette, hogy az áramkör ellenállása indokolatlanul megváltozik, pedig semmit sem változtatott a kapcsolásokon. Végül rájött, hogy a változás a fény mennyiségével függ össze. Ha az ellenállásokra véletlenül napfény esett, az áram növekedett és akkor volt a legkisebb, ha az áramkör sötétben volt. Más szóval: a szelén áramhordozó képessége – vezetőképessége – a megvilágítással változott.

Míg a feltalálók a valódi televízió problémájának megoldásán fáradoztak, foglalkoztak egy valamivel egyszerűbb, de rokon feladattal is, hogyan lehet egyetlen fényképet, vagy képet dróttal, vagy drót nélkül továbbítani. Végeredményben a mozgókép nem egyéb, mint fényképek sorozata; ha a képtáviratozás lehetséges, nincs egyéb hátra, mint a továbbítást annyira meggyorsítani, hogy másodpercenként 16-ot, vagy még többet küldhessünk s kész a távolbalátás. A valóságban azonban a képtávíró és a televízió egymástól kissé eltérő, bár hasonló vonalon fejlődött.

A legelső módszer egy kép másolatának valamely távoli helyre való küldésére lényegében a következő volt. Vékony fémlemezre, például rézlemezre egy rajzot készítettek szigetelő tintával. A rézlemezzel körülburkoltak egy hengert, mely úgy forgott, mint egy irodai diktafon hengere. Forgás közben egy fémvezeték mozgott mellette lassan és zárt egy áramkört, melynek a henger maga is része volt. Ha a vezeték csupasz részhez ért, az áram átment, de ha tintás részhez ért, nem volt áram. Ezt a változó áramot drótok segítségével lehetett a vevőhöz továbbítani, melynek szintén volt egy, az elsővel szinkron forgó hengere. E köré egy vegyileg preparált papírlap volt csavarva, mely megfeketedett ott, ahol áram érte. Ezen is mozgott egy vezeték. Ha tehát az adóberendezésben a vezeték tintás helyre ért, a vevő kontaktus nem feketítette be a papírt, mint egyébként, és végülis a kép kialakult. Ez negatív kép volt, fehér vonalakkal ott, ahol az eredeti sötét volt, de meg lehetett fordítani. Ahelyett, hogy az eredeti áramot továbbítanák, melyet az adón elhelyezett vezeték vesz fel, azt el lehet vezetni egy relébe, úgy, hogy állandóan áram haladjon a vevőbe, kivéve akkor, amikor az adó kontaktus fekete vonalon halad át.

A szelén most módot adott arra, hogy bármely képet, fényképet is végig lehessen pásztázni és így reprodukálni. Vagyis az eredeti képet kellett a henger köré csavarni és szeléncellával mérni a visszavert fény mennyiségét és így ismét olyan áramot lehetett nyerni, mely a világos és sötét területeknek megfelelően változott. Arthur Korn Németországban 1904-ben küldött először egy fényképet Münchenből Nürnbergbe és vissza ezzel az eljárással. Nagy hátrány volt, hogy a szeléncella elég lassan reagált, ezt azonban megszüntette a fotocella bevezetése. Az elektroncsöves erősítők alkalmazása lehetővé tette a további fejlődést és 1920 elején a Bell Telephone Laboratories-ban kidolgozott egy általánosan hozzáférhető módszert fényképek továbbítására a kontinensen át.

A Bell-féle módszerben a fénykép egy henger köré volt csavarva, mint azelőtt és egy fényes, nagyon éles pont felé irányított sugár pásztázta. A visszavert fényt egy fotocella fogta fel, úgy továbbították a vevőkhöz. Itt az adás egy könnyű szelepet szabályozott, mely avval a fénymennyiséggel arányos fényt bocsájtott keresztül, amennyit abban a pillanatban az eredeti visszavert. Ezt azután élesen rávetítették egy filmre, mely az elsővel egyidejűleg mozgó henger köré volt tekerve. A filmen kialakult egy rejtett kép, épp úgy, mintha fényképezték volna és előhívás után negatív képet kaptak. Ezt a filmet épp úgy lehetett használni, mint minden más negatívot és sok másolatot lehetett róla csinálni. A jelzést persze éppen úgy lehetett rádióval, mint dróton keresztül küldeni; a távoli országokban felvett háborús fényképeket hasonló módon továbbították az Egyesült Államokba, hogy másnap az újságokban megjelenhessenek.

Ahelyett, hogy a képet filmre vennék fel, melyet még elő kell hívni, vannak más módszerek is, melyek segítségével a kép azonnal láthatóvá válik. Sok ilyet dolgoztak ki az RCA tudósai az 1920–30-as években, Richard H. Ranger vezetése alatt. Az egyik eljárás szerint tintát szórnak egy nagyon vékony csőből a papírra, a másik szerint mechanikusan lenyomtatják egy másoló papíron vagy írógépszalagon át. Az RCA mérnökök olyan másoló készülékekkel is kísérleteztek, melynek segítségével egy teljes újságot, szöveggel és képekkel együtt lehetett továbbítani. A vevőállomás otthon veszi az újságot a kora hajnali órákban és mikor az ember felébred, ott várja a rádió útján küldött reggeli lap. Különösen hajókon lenne ennek igen – nagy értéke, sőt ilyen módszereket már használtak is arra, hogy, időjárás térképeket küldjenek hajókra és repülőgépekre, hogy azok teljes mértékben tájékozódhassanak az időjárási viszonyokról és figyelmeztetést kaphassanak közelgő viharokról.

Most azonban, visszatérve a valódi távolba látás fejlődéséhez, történetünk visszanyúlik 1876-ba. Bell ebben az évben mutatta be Philadelphiában a centenáris kiállításon a telefont, mely nagy hatással volt Brazília császárjára, amikor valóban beszélni kezdett. A telefon az emberi fül működésén alapult úgy, hogy ésszerűnek látszott az a feltevés, hogy a szem valamely elektromos reprodukciója lehetővé fogja tenni, hogy az ember a dróton át ne csak halljon, hanem lásson is. 1880-ban Ayrton és Percy Angliában és tőlük függetlenül Carey az Egyesült Államokban felvetették egy elektromos szem ötletét.

63–66. p.

Frank Conrad
(1874–1941)
a rádióadások úttörője.
Az 1921-ben készült képen Conrad egy mikrofont tart a kezében.

Ha egy szimfonikus zenekar játékát a lehető legjobb rendszerrel is veszik fel és olyan módszereket használnak, melyek a lehető legnagyobb hangerőskálát is visszaadják, valami mégis hiányzik, amikor a legtökéletesebb hangszóróval visszajátsszák. Ha az ember egy zenekart hallgat, a zene nemcsak egy pontról jön. Siegfried kürtje a színpad mögül hallatszik. A húros hangszereket a zenekar egyik részéről, a fúvósokat ismét máshonnan hallani, míg a dobok hátulról hallatszanak. Ez mind hozzátartozik az előadáshoz és mindent vissza is kellene adni, ha tökéletes realizmusra törekszünk. Ezt is meg lehet csinálni, amint azt 1936-ban a Bell-laboratórium a Philadelphiai Zenekar közreműködésével bemutatta, bár szoros értelemben vett hangfelvételről itt nem volt szó.

A zenekar Philadelphiában játszott és Washingtonban a hallgatóságnak olyan realisztikusnak tűnt fel, hogy ha valaki behunyta a szemét, nem hitte el, hogy nincsenek jelen a muzsikusok. A módszer abban állt, hogy a zeneakadémia színpadán felállítottak három mikrofont, három különböző helyen és mindegyiket egy-egy külön hangszóróval kötötték össze Washingtonban a Constitution Hall-ban. Így mindegyik egyszerre és minden hang a megfelelő helyről hallatszott. Később hangfelvételeknél is megcsinálták ezt, úgy, hogy minden mikrofonról külön hangfelvételt készítettek, aztán a megfelelő hangszóróba egyszerre játszották őket vissza.

Ez a módszer nemcsak realisztikus volt, hanem olyan hatások érvényesülését is lehetővé tette, melyre semmiféle zenekar nem volna képes. Stokowsky, aki akkor a zenekar karmestere volt, végezte az ellenőrzést Washingtonban, míg a másik karmester vezényelte a zenekart Philadelphiában. Így a hallgatósága fortefortissimókat még erőteljesebbnek hallotta, mint amilyent a zenészek a valóságban produkálni tudtak volna. Ha a hangszereken halkan játszanak, a hang minősége más lesz, mintha a normális hangossággal játszanak. Ilyen elektronikus módszerekkel elérhető, hogy a piano részletek minősége ugyanaz legyen, mint a hangosaké. Ha a muzsikusok kívánnák, lehetne zenét úgy komponálni, hogy ezeket az előnyöket kihasználják és ugyanekkor az előadáskor fel kellene használni az elektronikus módszereket, melyek segítségével az alap- és felhangok egészen más kombinációja érhető el, mint a közönséges hangszerekkel.

Van még egy módszer, melyet Walt Disney Fantasia című művének New York-i előadásán alkalmaztak, a neve „Fantasound” és itt is a sztereofonikus hangot alkalmazzák. Nemcsak a vászon mögött helyeztek el különböző beszélő csoportokat, hanem másutt is az előadóteremben. A hangról több különböző felvételt készítettek, azonkívül felvettek külön egy ellenőrző hangképet is, melynek következtében a hangok különböző helyekről hallatszottak a film művészi követelményeinek megfelelően.

Harold Burris-Meyer, aki a zenei és színházi hangszabályozás terén úttörő munkásságot fejtett ki, mert az elektronikus módszerek felhasználásával a puszta erősítésen túl a nem kielégítő hangterjedelem és egyéb akusztikai hiányok kijavítására is törekedett. Egy alkalommal így nyilatkozott céljairól:

A legtöbb hangszabályozó készülék mechanikus volt. Maga az emberi hang is mechanikus készülék. Minden régi hangszert ütni, fújni, vagy karcolni kell hogy működjék. És – bár talán kielégítőek – az üstdob, az orgonasíp és az emberi hang – sohasem szabályozzák a hangot tökéletesen, ahogy a zeneszerző szeretné. A flótánál megvan szabva, milyen halkan lehet rajta játszani. Ha ennél halkabban akarunk, akkor húros hangszeren kell játszani. A hegedű csak egy bizonyos hangerővel játszható, az emberi hang csak bizonyos magassággal tud énekelni és nincs olyan mechanikus berendezés, mely máshonnan jövőnek mutatná a hangot, mint ahol a hangszer van. Nem kell hozzá nagy művészi képzelet, hogyha elérhetjük, hogy a hang onnan jöjjön, ahonnan akarjuk, művészi keretek sokkal nagyobbak lesznek, mintha a hang csak olyan helyről jöhet, melyen változtatni nem tudunk…

Elektronikus módszerekkel a művész azt csináltathatja a hanggal, amit csak akar. Onnan jöhet, ahonnan akarjuk; az angyalok kara a Faustban esetleg a csillárról hangzik; Ariel a Viharban láthatatlanul mozoghat a hallgatóság feje felett. A hang olyan erős, vagy olyan halk lehet, ahogy épp szükséges.

Flótán olyan zenét is lehet játszani, mely különben csak hegedűre lenne alkalmas, a tömeg zaja megremegteti az utca túlsó felén levő ablakokat. A színházban meg lehet minden visszaverő lehetőséget valósítani, mely a hangnak megfelel. Így például a Faust templomi jelenete olyan visszhanghatásokat mutathat, ami a templomra jellemző, míg a kerti jelenetnél ez elmarad, mert a kertnek ez felel meg.

Burris-Meyer és munkatársai 1941 tavaszán mutatták be, mit lehet ezen a téren elérni. A Vihar egy jelenetében lehetett hallani a hallgatóság számára láthatatlan Arielt, amint a színházban röpködött. Ezt úgy érték el, hogy Ariel szerepét előre hanglemezre vették és különböző helyzetű bemondók kombinációját játszották le különböző hangszórók segítségével.

A reprodukció minőségének azonban ilyenkor tökéletesebbnek kell lennie, mert amint a hallgatóság rájön, hogy reprodukciót hall, minden művészi hatás elvész. Mint Burris-Meyer gyakran rámutatott, ez azt jelenti, hogy a felhasznált berendezésnek a lehető legjobb minőségűnek kell lennie. Azonkívül a következőket is mondta:

A hang szabályozásának feladata egy színházi vagy operai előadásnál épp oly fontos, mint az előadás vizuális szempontjainak kidolgozása és hogy a legjobb eredményt érhessük el, a hangot még részletesebben kell megtervezni, mint a világítást, bár sokkal gyorsabban lehet elrendezni. Ugyanannyi próbát kell belőle tartani, mint az előadás többi technikai részletéből és a szereposztást, valamint a zenekari próbákat még sokkal nagyobb gonddal kell előkészíteni. Végül is a szabályozást egy olyan pontról kell végezni, ahol a kezelő épp úgy hallja az előadást, mint a hallgatóság.

Mindez azt jelenti, hogy

az elektronikus szabályozó módszerek egyszerűsége ellenére… az előadás auditív komponensének ellenőrzését a legegyszerűbb esetektől eltekintve, művésznek kell végeznie. Ez nem kevésbé felelős állás, mint egy opera karmesteréé. Hangszere sokkal egyszerűbb, de sokkal hajlékonyabb, mint egy orgona.

Az előbb említett bemutató egyes jeleneteiben felhasználták a „Vocoder”-t, mely a Bell-laboratórium találmánya és lehetővé teszi, hogy bármely felvett hangot, mely dróton továbbítható, emberi hang segítségével érthető szavakká moduláljanak. Robbanást, vonatfüttyöt, a tenger hullámainak moraját, mindezt beszéltetni lehet. A Szentivánéji álom egyik jelenetében a szamárfej szamár hangon szólal meg.

A szamárordítás jellemző sajátsága – mondja a jelentés erről a munkáról – úgy látszik a következő:

1. a szamár csak magánhangzókat használ,

2. frekvenciasávja alapjában véve szélesebb, mint az emberi hangé, legerősebb hangját a sáv magas és mély végein adja, középen kis energiával,

3. állandóan az egész skálát használja.

Ha egyszer a vocoder be van állítva, hogy ilyen hangot hozzon létre, majdnem mindenki, aki belebeszél, szamárnak hallatszik. A színész eredeti hangjából is belekevertünk egy keveset, hogy az újragyártott hang megerősítse a beszélő jellegzetes hangját.

Azokban a jelenetekben, ahol a színész emberi fejjel jelent meg, saját hangján beszélt. Mikor a szamárfejet viselte, a hangot lemezről adták, melyet úgy készítettek, mint fent leírtuk és a különböző hangszórókat úgy szabályozták, hogy az kövesse őt, amint ide-oda mozog a színpadon.

A vocoderhez hasonló hatást ad a „szonovox”, melyet Gilbert Wright talált fel Los Angelesben. Ezt Disney Dumbojának előadásán használták fel, melyben egy mozdony kapaszkodik fel a hegyre és a pöfögéséből a következő szavak alakulnak ki: „Azt hiszem bírom, azt hiszem bírom”, és mikor felér: „Tudtam, hogy bírom, Tudtam, hogy bírom” stb.

Hangminta a Sparky and the Talking Train című filmből
Substation Sound Design: The music of sound ›› sparky & the sonovox

Ez a készülék a moduláló hangot a színész gégéjébe vezeti egy kis hangszóró segítségével, mely a torkára van szerelve és az új hang helyettesíti azt a hangot, melyet a gége normálisan létrehozna. Amint hangszálaival némán formálja a különböző hangokat, az új hangok már szavak formájában jönnek elő.

Valóban az elektronika a színházi rendező számára teljesen új közeget teremtett, hogy ebben mit fog tudni kihozni, az a saját leleményességétől és az írók és színészek fantáziájától függ.

112–115. p.

Forrás

James Stokley: Az elektronok világa. (Electrons in Action.) Fordította M. Zemplén Jolán. Budapest: Franklin-Társulat, é. n.