A fajok eredete

Charles Darwin
Részletek
biológia, evolúció, Charles Darwin

Tartalom

Kampis György bevezető tanulmánya

Történeti vázlat a fajok eredetére vonatkozó nézetek munkánk első megjelenését megelőző fejlődéséről

Bevezetés

I. A háziasítás során végbemenő változások

A megszokás és a részek használatának vagy nemhasználatának hatása; korrelatív változások; öröklődés · A háziasított változatok sajátosságai; a változatok és fajok megkülönböztetésének nehézségei; a háziasított változatok egy vagy több fajból való származása · A házigalamb fajtái, különbségeik és származásuk · A kiválasztás régebben követett elvei és ezek hatása · Szándéktalan kiválasztás · Az ember kiválasztó képességére nézve kedvező körülmények

II. Változás a természetben

Egyedi különbségek · Kétséges fajok · A nagyon elterjedt, jól eloszlott és gyakori fajok változnak a legtöbbet · A nagyobb nemzetségek fajai mindenütt gyakrabban változnak, mint a kisebbeké · A nagyobb nemzetségek sok faja hasonlít a változatokhoz, mert egymásnak közeli, de nem egyenlő fokú rokonai, és korlátozott az elterjedésük · Összefoglalás

III. A létért folyó küzdelem

A létért való küzdelem fogalmának tág értelmű használata · A mértani haladvány szerinti növekedés · A szaporodási korlátok jellege · Az állatok és növények egymással való bonyolult kapcsolatai a létért folyó küzdelemben · A létért folyó küzdelem egyazon faj egyedei és változatai között a legerősebb

IV. A természetes kiválasztás, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradása

Szexuális kiválasztás · Példák a természetes kiválasztásra, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradására · Az egyedek kereszteződése · Az új formák természetes kiválasztás révén való létrejöttéhez kedvező körülmények · Kihalás a természetes kiválasztás következtében · A jellegek szétválása · A természetes kiválasztás működésének valószínű hatásai a közös ősök leszármazottaira a jellegek szétválása és kipusztulás révén · A szervezet fejlődési fokairól · A jellegek konvergens fejlődése · A fejezet összefoglalása

V. A változás törvényei

A szervek használatának és nem-használatának hatása, ahogyan azt a természetes kiválasztás szabályozza · Akklimatizáció · Kapcsolt változás · Kompenzáció és gazdaságosság a növekedésben · Az ismétlődő, csökevényes és alacsony szervezettségű struktúrák változékonyak · Az egyes fajoknál különös mértékben vagy különös módon fejlett részek a rokon fajok hasonló részeivel összehasonlítva nagyon változékonyak · A faji jellegek változékonyabbak, mint a nemzetség közös jellegei · A másodlagos nemi jellegek változékonyak · Különböző fajok egymáshoz hasonlóan változnak, és az egyik faj változata gyakran egy rokon faj megkülönböztető jegyét veszi fel, vagy pedig egy közös ős tulajdonságaira üt vissza · Összefoglalás

VI. Az elmélet nehézségei

Az átmeneti változatok hiánya vagy ritkasága · A különleges életmódú és felépítésű élőlények eredete és változása · Különösen tökéletes és bonyolult szervek · Az átmenet módozatai · A természetes kiválasztás elméletének különleges nehézségei · A természetes kiválasztás hatása a látszólag csekély fontosságú szervekre · Mennyiben igaz a haszonelvűség tana, és honnan származik a szépség? · Összefoglalás: a természetes kiválasztás elmélete magában foglalja a fajta egységére és a létezés feltételeire vonatkozó törvényeket

VII. Különféle kifogások a természetes kiválasztás elmélete ellen

VIII. Az ösztönről

A szokások vagy ösztönök örökletes megváltozásai a háziállatoknál · Különleges ösztönök · Ellenvetések az ösztönökre alkalmazott természetes kiválasztás elméletével kapcsolatban: ivartalan és terméketlen rovarok · Összefoglalás

IX. Hibridizáció

A terméketlenség fokozatai · A hibridek és az első kereszteződések terméketlenségét szabályozó törvények · A terméketlenség eredete és okai első kereszteződéseknél és hibrideknél · Reciprok dimorfizmus és trimorfizmus · A keresztezett változatok és utódaik termékenysége nem általános · A hibridek és keverékek összehasonlítása · függetlenül attól, hogy mennyire termékenyek · A fejezet összefoglalása

X. A geológiai adatok hiányosságáról

Időtartamok meghatározása a lerakódás sebessége és a lepusztulás mértéke alapján · Az őslénytani gyűjtemények szegényességéről · Miért hiányzik számos közbenső változat az egyes formációkban? · Rokon fajok egész csoportjainak hirtelen felbukkanása · Rokon fajok csoportjainak hirtelen megjelenése a legalsóbb ismert fosszilis rétegekben

XI. Az élőlények földtörténeti sora

A kihalásról · Az életformák csaknem egyidejű változásai a Földön · A kihalt fajok rokonsága egymással és a ma élő formákkal · A régi és a ma élő formák fejlettsége · Azonos területeken azonos típusok fejlődnek a kései harmadkorban · Az előző és a jelen fejezet összefoglalása

XII. A fajok földrajzi elterjedése

A teremtés feltételezett központjai – Az elterjedés módjai · Elterjedés a jégkorszak alatt · Váltakozó jégkorszakok északon és délen

XIII. A fajok földrajzi elterjedése (folytatás)

Édesvízi élőlények · Az óceáni szigetek lakóiról · A kétéltűek és a szárazföldi emlősök hiánya az óceáni szigeteken · Kapcsolat a szigetek és a legközelebbi szárazföldek lakói között · Az előző és a jelenlegi fejezet összefoglalása

XIV. Az élőlények egymás közti viszonyai. Morfológia. Embriológia. Csökevényes szervek

Osztályozás · Analóg hasonlóságok · Az élőlényeket összekötő rokonság természetéről · Morfológia · Egyedfejlődés és embriológia · Csökevényes, satnya és elveszett szervek · Összefoglalás

XV. Összefoglalás és befejezés

Tárgymutató

szóelválasztás

Kampis György bevezető tanulmánya

…egész munkám egyetlen hosszú gondolatmenet…

15. fejezet, 1. mondat

Kevés modern mű van, amely olyan széles körben ismert lenne, mint A fajok eredete. Az ismertség azonban (szomorú tény) főleg a címre korlátozódik. Pedig Darwin e műve a mai olvasó számára is érdemes olvasmány, szakembernek és laikusnak egyaránt. Ez a rövid tanulmány nem vállalkozhat arra, hogy bemutassa, miért. Mindössze Darwin életének néhány tényét, a mű keletkezésének és fogadtatásának legfontosabb körülményeit, a könyv vázlatos vezérfonalát és a modern biológiával való kapcsolatát, valamint néhány további kérdést érintünk.

Rövid kronológia

Charles Darwin 1809-ben született Shrewsburyben, 1882-ben halt meg a Kent megyei Down községben, és ma a Westminster apátságban nyugszik. Egyidős a biológiával, a szót Jean Baptiste de Lamarck (1744–1829) alkotta meg a Darwin születési évében megjelent Philosophie Zoologique (Állattani filozófia) című könyvében. Edinburgh-ban orvosnak tanul, de nem bírja az operációk látványát, később apja kívánságára Cambridge-ben teológiai tanulmányokat folytat. Itt összebarátkozik J. S. Henslow-val, a botanikus pappal. Már ifjúkorában szívesen gyűjt bogarakat és egyebeket, de rendszeres tanulmányokat nem folytat velük kapcsolatban. Henslow barátsága viszont sorsdöntőnek bizonyul. Darwin az egyetemen 1831-ben végez; kapóra jön számára, hogy épp akkor indul Föld körüli útra a Beagle (Kopó; mint rendőrkopó, vadászkopó) nevű háromárbocos. Henslow beajánlja a kapitánynak, Robert Fiztroynak, és ráveszi, hogy a hosszú út unalmát enyhítendő vigye magával Charlest. Utóbbinak útravalóul Lyell frissen megjelent Principles of Geologyját adja. A hajó 1831. december 27-én fut ki, az út öt évig tart. Darwin mint képzett és tapasztalt naturalista tér vissza, immár forma szerint is. A hagyományoknak megfelelően a hosszabb hajóutakon a gyűjtemények és a feljegyzések készítésével mindig külön természetkutatót bíztak meg, aki rendszerint a hajóorvos volt. Így történt ez a Beagle esetében is, de a hajó orvosa, R. McCormick egy év múlva váratlanul hazatért, s helyét a természetkutatói poszton hivatalosan is Darwin foglalta el. A korábban cél nélkül élő, lődörgő fiatalembert a hosszú út teljesen átalakítja, 1836. október 2-án megváltozva, ambíciókkal tele tér haza. 1839-ben Lyell ajánlására tagja lesz a Királyi Társaságnak, egy hét múlva feleségül veszi első unokatestvérét, az erősen vallásos Emma Wedgwoodot, jótevőjének, a zord apja ellen őt többször sikerrel megvédő Josiah Wedgwoodnak a lányát. Emma az évek során összesen 10 egészséges gyermeket szül neki (közülük 3 kiskorában meghal). Még ugyanabban az évben megjelenik Darwin első műve, a Journal of Researches into Geology and Natural History of the Various Countries visited by H. M. S. Beagle (Beszámoló Őfelsége hajója, a Beagle által meglátogatott országok geológiájára és természetrajzára vonatkozó kutatásokról), amely később The Voyage of the Beagle (A Beagle utazása) címen többször is újra megjelenik, és sikerével megalapozza Darwin későbbi éveinek anyagi függetlenségét. A könyv bevételéből 1842-ben nagy házat vesz Downban, ahol (utazásait leszámítva) egész későbbi életét tölti, mint vidéki úriember. Összesen több, mint egy tucat könyvet ír, a legváltozatosabb témákról: kacslábú rákokról, kúszónövényekről, orchideákról, önmegtermékenyítő virágokról és hasonlókról. Evolúciós írásai közül A fajok eredete mellett Az ember származása (1871) és az 1872-es The Expression of Emotions in Man and Animals ma is közismert.

A fajok eredete

Darwin fő művének, A fajok eredetének főbb keletkezéstörténeti dátumai: 1842-ben feljegyzéseket készít Varieties and Species címmel, ezek 35 oldalt tesznek ki, ceruzával írva. 1844-ben születik egy később „első vázlat” néven ismertté vált kézirat, amely 230 oldal hosszú. Ugyanebben az évben született végrendeletében Darwin 400 angol fontot (jelentős összeget) különít el arra a célra, hogy halála esetén a könyvet megjelentessék. 1859-ben jelenik meg On The Origin of Species by Means of Natural Selection or the Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life (A fajok természetes kiválasztással való eredete, avagy a sikeres fajok fennmaradása a létért folyó küzdelemben).

Jelen fordítás alapja a 6. kiadás. Az 1. kiadás mellett ez az, amely ma is számos kereskedelmi változatban kapható. A 6. kiadás egyben a Darwin életében megjelent legutolsó. Az egyes kiadások szövege között jelentős eltérés van (lásd a táblázatot); mind közül a 6. a legbővebb, és az eredetitől – értelemszerűen – ez tér el a leginkább. A legfontosabb, az alapfogalmakat is érintő különbségek: Herbert Spencer 1869-ben megalkotja a „Survival of the Fittest” (a legalkalmasabb túlélése) kifejezést, 1871-ben pedig, a Descent of Man (Az ember származása) című könyvében Darwin első ízben használja az „evolúció” szót. A 6. kiadásban mindkettő szerepel, az előbbi a 4., utóbbi a 7., 8., 10., és 15. fejezetben.

Forrás: Morse Peckham, 1959: The Origin of Species by Charles Darwin: A Variorum Text, Philadelphia: University of Pennsylvania Press.
év
kiadás
példány-
szám
törölt
mondat
átírt
mondat
hozzáírt
mondat
összes
mondat
változás
%
1859/1. 1,250 3878
1860/2. 3,000 ??9 ?483 ?30 3899 ?7
1861/3. 2,000 ?33 ?617 266 4132 14
1866/4. 1,500 ?36 1073 435 4531 21
1869/5. 2,000 178 1770 227 4580 29
1872/6. 3,000 ?63 1699 571 5088 21–29

A 6. kiadást ugyanakkor sokan bírálják is, egyrészt belső ellentmondásai miatt (Gillian Beer, R. M. Young), másrészt azért, mert (mint a bírálók mondják) hiányzik belőle az 1. kiadás átütő ereje – inkább „egyrészt-másrészt” típusú óvatoskodást mutat (H. Ritvo). Az elektronikus szövegváltozat birtokában kevés erőfeszítéssel valóban bárki megállapíthatja, hogy az enyhe inkonzisztencia vádja nem alaptalan. Az index néhány kifejezése például a szövegben nem is szerepel (ezeket a jelen kiadásban töröltük). Egyes kérdésekben, pl. a lamarcki öröklődés ügyében a szöveg különböző helyei kissé különböző álláspontokat tükröznek. Különösen sokat idézett az a változás, amely a bevezetés utolsó mondatának értelmezését és a 15. fejezet egy kritikus részét érinti:

Mivel […] következtetéseimet az utóbbi időben sokszor félreértették, és azt állították, hogy a fajok változását kizárólag a természetes kiválasztás hatásának tulajdonítom, engedtessék megjegyeznem, hogy munkám első kiadásában csakúgy, mint a későbbi kiadásokban is, mégpedig igen feltűnő helyen, a bevezetés végén, e szavakat írtam: Meg vagyok győződve arról, hogy a természetes kiválasztás volt a módosulások legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze. Mindezt hiába tettem. Nagy az ereje a félremagyarázásnak, de a tudományok története azt mutatja, szerencsére nem tartós.

Mindezek ellenére mi sem áll távolabb az igazságtól, mint az a feltételezés, hogy a számos átdolgozás eredményeként egy kilúgozott, értékét vesztett, kusza, félig visszavont szöveg jött volna létre – ennek, ha lehet, épp az ellenkezője igaz. Az ugyan kétségtelen, hogy Darwin (életrajzírói szerint) a 6. kiadás idejére már belefáradt a korábbi kiadások miatti évtizedes küzdelembe és magyarázkodásba, és ez valószínűleg meg is látszik a könyvön, de e tény, valamint az enyhe fogalmazási bizonytalanságok és az egy-két önellentmondás ellenére mégis a 6. kiadás az, amely Darwin gondolkodásmódjának erejét legteljesebb formájában mutatja. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Darwin az ellenfeleivel folytatott vita során a természetes kiválasztást kiegészítő további evolúciós mechanizmusok sorát fedezi fel, amelyek ma az evolúcióelmélet szerves részét alkotják, de a korábbi kiadásokban nem szerepelnek vagy nem olyan hangsúlyosak. Darwinnak a természetes kiválasztástól, mint egyetemes magyarázattól való eltérése tehát a legtöbb esetben növeli, nem pedig csökkenti műve szakmai értékét. Másrészt a 6. kiadásban hosszasan elemzi az 1. kiadás óta felmerült ellenérveket és az azokat állítólag támogató megfigyeléseket; ezután világos elemzéssel megmutatja, hol tévednek a bírálói – különösen St. George Mivart, aki 1871-ben nagyszabású könyvben (On the Genesis of Species) foglalja össze a darwini kiválasztás elmélete elleni kifogásokat. A szóban forgó ellenvetések az azóta eltelt százötven év óta az evolúcióelmélet ellenfeleinek állandó hivatkozásai; azóta sem kell rájuk jobb válasz, mint amit Darwin adott. Mindezek alapján könnyű volt a döntés a 6. kiadás szövege mellett.

Darwin fő műve először 1873-ban jelent meg magyarul A fajok eredete a természeti kiválás útján címmel (ford. Dapsy László), a Kir. Magyar Természettudományi Társulat kiadásában; 1911-ben Mikes Lajos fordításában újra kiadta az Athenaeum. Ebbe később Ákos Károly és ifj. Gellért Oszkár belejavított; ez a változat jelent meg 1955-ben az Akadémiai Kiadó és a Művelt Nép kiadó közös gondozásában, 1972-ben pedig Bart István változtatásaival újranyomta a Helikon.

Darwin és kora

A részletesebb tárgyalásra térve, először is fontosak és jellemzőek azok a társadalmi és szellemi körülmények, amelyek között Darwin életműve megszületik. Anglia világbirodalom, hatalma és kulturális fejlődése csúcsán. A korszaknak nevet adó Viktória királynő 1837-ben lép a trónra, egy évvel a Beagle hazatérte után. Kulcsfontosságú évtizedek ezek a tudomány mai képének kialakulása szempontjából. A 18. század tipikus tudósa még független nemesember, gazdag polgár vagy éppen a függetlenségéért küzdő magántanár. A 19. században, épp Darwin évtizedeiben a tudomány azonban jórészt intézményesül. 1831-ben létrejön a British Association for the Advancement of Science (BAAS), a Brit Tudományos Társaság. Az egyetemi oktatás tömegessé válik, az egyetemi tanárok száma ugrásszerűen megnő, a kutatás bevonul az egyetemekre. Darwin már olyan társadalmi közegben mozog, ahol pályatársai, ellenfelei és támogatói többnyire professzorok (ő nem). Ugyanebben a korban átalakul a tudomány önképe is. Ennek egyik kifejezője az Auguste Comte által 1830-ban megfogalmazott pozitivizmus, amely a tudományt egységes világnézet formájában láttatja. Ez az eszme valódi karrierjét átalakult formában a huszadik században futja majd be. Másfelől, miközben a tudomány a 19. század elején még lépten-nyomon a józan észre hivatkozik, és annak nevében fogalmazza meg az eredményeit, e hivatkozás épp az időközben végbement intézményesülés miatt már nem teljesen érvényes: ekkor válik végleg szét laikus tudás és tudományos tudás, szemlélet és elmélet, józan ész és kanonizált módszer.

Nagy jelentőségű dolog ez, a mai napig kihat Darwin művének fogadtatására. Miközben a tudomány az olyan nagyobb kérdésekben, mint az evolúció, a laikusokat is meg akarja nyerni, az említett okoknál fogva Darwin korában már egyre kevésbé tud (és az intézményesült nyelv és módszertan keretein kívül nem is akar) velük hatékonyan kommunikálni – a tudomány „doktrínáit” pedig csak a szakértők ismerik. Érdemes megfigyelni, milyen beszédes formában jelentkezik ez a dilemma A fajok eredetének lapjain. Noha a könyv (különösen az 1872-ben eleve fél áron piacra dobott 6. kiadás) kifejezetten a nagyközönségnek íródott, Darwin mégis számos helyen említi (az évmilliókról beszélve ez nem is kerülhető el), hogy a hétköznapi ész, a dolgokkal való megszokott kapcsolat, a köznapi világ ismerőssége félrevezet bennünket. A laikus észt kívánja meggyőzni, de lépten-nyomon a laikus számára érthetetlen tudományra hivatkozik – ám annak alapjait és elveit, mint mondja, „nincs módom elmagyarázni”.

Vannak, akik ma is Darwin bűnének és az evolúcióelmélet korlátjának tekintik ezt, hogy az evolúció elmélete valójában csak a tudományos műveltséggel már eleve rendelkezők, illetve a tudomány magyarázati módszereit eleve ismerők és elfogadók számára hozzáférhető, holott e ténynek önmagában sem Darwinhoz, sem az evolúció témájához nincsen köze – mindössze egy olyan pillanatot tükröz, amelyben tetten érhető a tudomány és a közönség viszonyának (mára immár végletessé és úgy tűnik, véglegessé vált) átalakulása.

Az előzmények

Közhely, hogy Darwin előtt már mások is megfogalmazták az evolúció tényét. Darwin nem az evolúció felfedezője, jelentősége nem ebben áll, hanem egy olyan, tudományosan megalapozott mechanizmus megfogalmazásában, amely az evolúciót egyszerre hihetővé és érthetővé teszi. A 6. kiadás elejének történeti vázlata röviden áttekinti Darwin saját perspektíváját az evolúcióelmélet előzményeiről. Érdemes ezt néhány további megjegyzéssel kiegészíteni. A megjegyzések egyik csoportja magára az evolúciós gondolatra vonatkozik, másik része azokra az evolúciótól független fogalmakra, amelyekre Darwin elmélete épít.

Az életről az uralkodó középkori elképzelés „a létezők nagy láncolata”, a gondolat magva Arisztotelésztől származik. A nagy láncolat, a „great chain of being” az élőlényeket – fontos hangsúlyozni, hogy a leszármazás gondolatától függetlenül, sőt azt tagadva – egy emelkedő létrán helyezi el, alsóbb- és felsőbbrendűekre osztva őket. A létra tetején az ember áll, aki a legközelebb áll Istenhez. Bár ez nem időbeni sor, később egyes korai evolúciós spekulációk azzal a gondolattal is eljátszottak, hogy „a természet lépcsőfokai” (ahogy a fogalom Darwinnál szerepel) a lények egymásból való keletkezésére is utalnak. A lánc, elterjedt latin nevén a „scala naturae”, lineáris rendet fejez ki, és mivel az egész Univerzumot magában foglalja, ezért elsősorban kozmológiai és nem biológiai perspektívájú. Az elképzelésnek fontos eleme, és sok korabeli erőlködés forrása, hogy a lánc sehol nem szakadhat meg, nincsenek benne üres szakaszok. Nincs kihalás vagy keletkezés. Egy tizennyolcadik századi könyvben Charles Bonnet, Contemplation de la nature, 1764 a következő formában szerepel: éter, levegő, föld, ásványok, humusz (vagy televény), zuzmók, növények, bokrok, fák, érzékeny növények (mimózák), polipok, férgek, rovarok, kagylók, csigák, hüllők, tengeri kígyók, angolnák, halak, repülőhalak, vízimadarak, madarak, struccok, denevérek, négylábúak, majmok, és végül az ember. A fogalom közismertsége és modern karrierje nagyrészt Lovejoy sokszor újranyomott, ma már klasszikus könyvének köszönhető Arthur Oncken Lovejoy: The Great Chain of Being: A Study of the History of an Idea, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1936.

Látható, hogy az élőlények egymás alá és fölé rendelése eszmetörténetileg nem az evolúció következménye vagy hozadéka, hanem megelőzi azt. Ez teszi lehetővé, hogy kortársaihoz hasonlóan Darwin is aggálytalanul beszéljen az egyes fajoknak a természet hierarchiájában elfoglalt helyéről. Amikor tehát ebben, az evolúció elméletéről szóló műben az alsóbb- és felsőbbrendű lényekről olvasunk, és megkérdezzük, honnan tudjuk ezt a viszonyt már az evolúcióelmélet előtt, és mit kell értenünk alatta, akkor itt van válasz.

Egy másik emlékezetes részben Darwin az élet fájáról vagy más néven a törzsfáról is beszél:

Egy adott osztály élőlényeinek rokonsági viszonyait néha nagy fa formájában szokták ábrázolni. Az hiszem, ez a hasonlat nagyon is megfelelő képe a valóságnak.

4. fejezet

Ezt közkeletűen szintén az evolúcióval kapcsolják össze, ám szintén régebbi eredetű. A törzsfa eszméje valószínűleg Carl von Linnétől (1707–1778) származik, aki elsőként vezetett be kettős hierarchiájú nevezéktant, ezzel több ágra bontva a lények sorát. 1735-ben kiadott Systema Naturae (A természet rendszere) című műve A fajok eredetében szereplő egy további talányos kifejezés, a rendszertan „természetes rendszere” eredetéért is felelős; a sors iróniája, hogy Linné rendszere éppenhogy önkényes volt, azaz nem természetes, emiatt a rendszertant a 18–19. században (majd azóta is) többször módosították.

A közelebbi előzmények sora, az evolúciós gondolat fejlődése a fajok Linné által is vallott rögzítettségének elvetésével kezdődik. A korai evolúciós próbálkozások egy fontos szempontból két csoportra oszthatók: a geológiai forradalom előttiekre és utániakra. A geológiától még független próbálkozások közé tartozik az elsősorban Franciaországban népszerű Georges-Louis Leclerc de Buffon (1707–1788) Les Epoques de la Nature-je (1771), hozzá hasonló jellegű az Erasmus Darwin (1731–1802, Charles nagyapja) által 1794-ben kiadott Zoonomia, vagy Lamarck már említett 1809-es műve. Az evolúció igazi diadalmenete azonban a geológia tudományának fejlődésével párhuzamos és abból táplálkozik. Körülbelül 1800-ban William Smith (1769–1839) kultúrmérnök felismeri, hogy a mélyebben fekvő geológiai rétegek korábbiak, mint a felettük lévők. A rétegek összehasonlító vizsgálatából egyre világosabbá válik, hogy a Föld roppant régi (nem pedig pár ezer éves, mint a Biblia mondja). Buffon 75 000 évesnek tartja, Cuvier 1804-ben már „több ezer évszázadosnak”. Az új geológiára építő evolúciótanok középponti felismerése az, hogy az ősi rétegekben kihalt fajok vannak, a mai fajok nagy része viszont nem található meg bennük. Georges Cuvier (1769–1832), ezt elsőként meglátva, a világot teljesen kipusztító katasztrófák és az ezt követő új teremtések sorozataként képzeli el az evolúciót.

A 19. századi geológia legnagyobb alakja és a darwini evolúcióelmélet inspirátora azonban Charles Lyell (1797–1875). Korszakalkotó Principles of Geologyja (1830–1833) az első valóban modern geológiai munka; ebben Lyell világosan kimutatja, hogy a Föld többszáz millió éves (ma a Föld korát 4,5–5 milliárd évre becsülik, de Lyell csak a szilárd kéreggel foglalkozott, és ezt figyelembe véve jóval kisebb a tévedése). Már említettük, hogy Darwin a Beagle-ön Lyellt olvassa. Naplója szerint a későbbi elmélet szempontjából legfontosabb három mozzanat már ekkor felkelti a figyelmét.

Egy: ha a Föld ilyen elképesztően régi, akkor bőven volt idő mindenféle nagy léptékű változásra – és nemcsak a geológiában (ahogy Lyell megfogalmazta), hanem az élőlények világában is. Kettő: Lyell azt hangsúlyozza, hogy a csodákra és a teremtésre való hivatkozás nem magyaráz meg semmit, csupán üres beszéd. Hogy ez a felfogás milyen mély benyomást tett Darwinra, mutatja, hogy A fajok eredetében több helyen is felhasználja. Pl. a 6. fejezetben így:

Aki a számtalan külön teremtési aktusban hisz, azt mondhatná, hogy […] a Teremtőnek abban telt a kedve, hogy [így tegyen]; nekem azonban úgy tűnik, ez csak magának a ténynek egy emelkedett nyelven való megismétlése.

Három: Lyell az uniformizmus elvét hirdeti, amely azt állítja, hogy a Föld fejlődését a múltban alakító erők azonosak a ma is működőkkel. Darwin számára ez adja meg a végső lökést. Látja, hogy a fajok térben változnak; útja során (mint írja) szédeleg az apró eltérésektől. Odébb utazva a fajok felismerése bizonytalanná válik – más fajok lennének ezek, vagy ugyanazok? Még tovább távolodva azonban újra könnyű lesz, a különbségek addigra markánsabbak. A geológia ehhez hasonló, az eltéréseket felhalmozó időbeli sorokat mutat. Vajon ezek az állomások valóban egy változási folyamat nyomai és eredményei volnának? Lyell elve szerint, aki a fajok múltbeli változásait akarja megérteni, annak mai változásaikat kell megfigyelnie. Ez hívja fel Darwin figyelmét a tenyésztés és a háziasítás körülményeire, ahol az ilyen változások végbemennek, és arra, hogy az ott ható erőket a természetre és a múltra vonatkoztatva általánosítsa – dacolva korának általános felfogásával, amely a tenyésztett fajokat a természet szempontjából nem tekinti relevánsnak.

Darwin közismert másik ihletője Thomas Robert Malthus (1766–1834). Az ő közgazdasági pesszimizmusának „kísértete több, mint 50 éven át zaklatta Anglia életét” (R. M. Young). An Essay on the Principle of Population című, eredetileg 1798-ban tömör cikk formájában megjelent, majd 1803-ban hosszú könyvvé bővített írása a 19. század egyik legtöbbet forgatott olvasmánya. Tézisei ma is közismertek: a javak bősége számtani, a populáció ellenben mértani haladvány szerint fejlődik, ennek eredménye nyomor, szegénység és bűn (utóbbiba Malthus a fogamzásgátlást is beleértette). Malthus műve komoly és érdemben megválaszolatlan kihívást jelentett az ugyanabban az időben divatos, William Paley (1743–1805) és mások által képviselt „természetes teológiák” számára pl. Paley: Natural Theology, 1802, amelyek naturalista elvek alapján, a természet törvényeivel összhangban kívánták értelmezni a Biblia tanítását és az isteni gondviselést. Malthus alapján azonban Isten és ember jóindulata alapvetően kérdésessé válik – a természet (és a társadalom) nem ad enni minden éhes szájnak, harmóniája összetörik. Ez a probléma a 19. században fontos közgazdasági, jogi, teológiai és természetfilozófiai művek sorát ihlette meg, köztük az evolúció eszméjét megelőző utolsó nagyszabású szintézis, a Bridgewater Treatises több szerző által írt számos kötetét (1833–1836).

A darwini elmélet

Darwini elmélet vagy darwinizmus alatt leggyakrabban az alábbiakban körvonalazható képet szokás érteni. Több egyed születik, mint amennyi felnőhet és szaporodhat, ez a létért folyó küzdelemhez és kiválasztáshoz vezet. Ebben az egyedileg eltérő, örökletes változatok eltérő mértékben sikeresek. Az örökletes eltérések a folyamatos kiválasztás révén felhalmozódnak, ami adaptációkat (a túlélést és a szaporodást segítő jellegeket) hoz létre.

Darwin saját elmélete azonban ennél jóval összetettebb, és lényeges pontokon eltér a fenti népszerűsítő képtől. Sokatmondó tény, hogy A fajok eredetében a leginkább rendszeresen használt kifejezés a „módosulással való leszármazás” (nem a „természetes kiválasztás”, még kevésbé az „evolúció”, amely csak alkalmi kifejezésként jelenik meg). Még lényegesebb, hogy Darwin (már az 1. kiadásban is) sok olyasmit ír, amit lelkes követői nem vesznek figyelembe, illetve csak később fedeznek fel újra. A legfontosabb azonban az, hogy a könyv gondolatmenete nem egytengelyű: két egymással teljesen egyenrangú részből áll. Az első annak kimutatásával foglalkozik, hogy a fajok mind a háziasítás körülményei között, mind pedig a természetben változékonyak és változók. E rész kulcsfogalma a sajátos módon felfogott változat. Olyan fogalom ez, amelynek jelentősége és újdonsága összemérhető a természetes kiválasztás eszméjével. A gondolatmenet második fele kapcsolatos azzal a ma már közismert, előbb említett elvvel, hogy a változatok versengésben állnak, s ennek következtében a többségük kipusztul. Még itt is óvatosságra int azonban az, hogy „a változásoknak ez a fő, de nem az egyetlen oka” – e figyelmeztetés pontos értelmét a későbbiekben fogjuk megérteni.

Fontos hangsúlyozni azt is, hogy az egész darwini életmű és ezen belül A fajok eredete nem a mai népszerű értelemben vett „evolúcióról”, vagyis (a természetes kiválasztással való) fejlődésről szól (és nemcsak magának a kifejezésnek a kerülése miatt). Az ok némileg meglepő, bár az evolúcióelmélet szakértői és a tudománytörténészek előtt jól ismert. Az evolúció egyik legalapvetőbb jelensége ugyanis a fejlődés, a komplexitás növekedése, más szóval az egyre bonyolultabb új élőlények létrejötte. A Darwin előtti idők evolúciós próbálkozásai (és a Darwin utáni anti-darwinista elméletek egyike-másika) éppen e „teremtő fejlődésre” összpontosít (a kifejezéssel Henri Bergson hasonló című 1908-as művére utalok). Azt feltételezik, hogy a természetben valamiféle előre hajtó erő van, ami szükségképpen haladáshoz vezet. Mármost a darwini elmélet és huszadik századi változata, a neo-darwinizmus ebben az értelemben, paradox módon, éppenhogy anti-evolucionista. A természetes kiválasztás elmélete ugyanis független a haladás, a fejlődés, valamiféle cél feltételezésétől. Maga Darwin is számos helyen emlékeztet rá: nincs olyan természeti törvény, amely azt mondaná ki, hogy a fajoknak módosulniuk kell. Még kevésbé van törvény arra, hogy a módosulás növelje az élőlények fejlettségét. Módosulás akkor következik be, ha „a természet háztartásában” új helyek nyílnak meg. A módosulás jellegéről pedig általánosságban csak annyi mondható, hogy az adott körülmények között – a vetélytársakkal összehasonlítva – túlélési sikerhez vezet. De hogy ez mit jelent, és hogy mikor következik be, az az adott körülményeken múlik. Éppen ezzel a belátással magyarázható, hogy Darwin oly nagy gonddal elemzi a fajok változása számára kedvező és kedvezőtlen körülményeket – mai szóval az ökológiai és biogeográfiai tényezőket és ezeknek az evolúcióval való kapcsolatát. A fejlettség kérdését pedig problémái miatt leszűkíti, s azt egy jól meghatározott konkrét jelenséggel, a szervek funkcionális differenciálódásával helyettesíti, vagyis az élőlények szervei közötti munkamegosztással. Világosan kimondja: még így is csupán bizonyítatlan hipotézisként fogalmazható meg, hogy a folyamatos kiválasztás során a szervezet fejlettsége többnyire növekszik – de erre rögtön ellenpéldákkal is szolgál.

Jól értsük meg: ma is lényegében az a helyzet, hogy a modern evolúcióelmélet nem a fejlődésről, a komplexitásnövekedésről szól – ez látszólagos önellentmondás, de mégis így van. Az evolúció kortárs klasszikusa, John Maynard Smith 1969-es The Theory of Evolutionjában a komplexitás dolgát a megoldandó kérdések egyikeként jellemzi. Más szóval az, hogy az evolúciónak mi az iránya, jelenleg egyszerűen nem része a jelenlegi evolúcióelméletnek. A kreacionizmus felesleges vitái részben ennek a nem ismeréséből táplálkoznak. Stuart Kauffman The Origins of Order, 1993 óvatos „szintézise” talán az egyetlen ismertebb próbálkozás a darwini elmélet és az előrehaladó komplexitás elméletének egybefoglalására. Sarkítottan fogalmazva: a darwini elmélet nem a kozmikusan értelmezett evolúcióról, hanem – címének megfelelően – „csupán” a fajok eredetéről szól.

Változatok és fajok

A darwini gondolatmenet első része a másodiknak a fogalmi és módszertani előkészítése. A módszertani oldal két eleme: a fajok változásának tapasztalati kimutatása és a házi fajtákról szerzett tudás összekapcsolása a természeti fajok vizsgálatával. A könyv 1. fejezete annak a kimutatásával foglalkozik, hogy a háziállatok és a haszonnövények változnak. Egyrészt arról van itt szó, hogy egyáltalán léteznek változatok, vagyis, hogy a (házi) fajok vagy fajták nem homogén, időtlen entitások; másrészt Darwin ugyanitt már arra is rámutat, hogy a változások egy része maradandó.

A házi fajták változatainak létezése, majd később a 2. fejezetben a természetes fajok változékonyságának bizonyítása ugyanakkor egy Darwin által elindított és máig ható fogalmi forradalom indító lépése. Platón és Arisztotelész, valamint a középkori skolasztika és Linné fixizmusa nyomán a fajokat Darwin korában „természeti fajtáknak”, valamiféle elvont típusok megtestesítőinek tekintették, amelyek „lényegükkel”, másként szólva az őket definiáló tulajdonságok halmazával határozhatók meg. Ez az úgynevezett esszencialista fajfogalom a jellegénél fogva kizárja, hogy a fajok megváltozzanak, hiszen e gondolkodásmód szerint egy faj megváltozása csak úgy volna lehetséges, ha hirtelen egy másik faj, vagy legalább egy másik fajba tartozó egyed jönne létre. A fajoknak eszerint nincsenek és nem is lehetnek fokozataik. A kutya az kutya, a macska az macska, s egyikből sohasem lesz a másik. A Darwin előtti fajfogalom merev, kategorikus, örök ítéletet fejez ki.

Darwin 1. és 2. fejezetbeli naturalista elemzéseinek a célja ezzel szemben annak a kimutatása, hogy nem szükséges, sőt nem is igaz, hogy egy faj megváltozása azonnal egy másik fajba való hirtelen „átugrást” eredményezzen. Darwin vérbeli naturalista természetfilozófus szellemben a tapasztalat oldaláról közelíti meg a kérdést. Minden megváltozás az egyedeket (individuumokat) érinti, amelyek valóságosak, egyediek (unikálisak) és már eleve különbözők; a faj ezzel szemben csupán absztrakciónak, sehol sem látható, sehol nem tapasztalható. Az egyedi eltérésekre összpontosító és megfigyelések tömegével operáló újfajta megközelítés kvázi-empirikusan „cáfolja” a természeti fajták arisztoteliánus tanítását, amennyiben is megmutatja, hogy a fajok és fajták között ténylegesen folytonos az átmenet. Darwin ezzel a faj merev, esszencialista felfogása helyébe egy dinamikus, populációs fajfelfogást állít, amely az egyéni eltéréseket mutató egyedek, vagyis az egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő egyedi változatok rendezett összességén alapul. Darwinnak a finoman lépcsőzött fokozatokra vonatkozó tapasztalati felismerései és az azokat kifejező e fogalmi elgondolások azért alapvető jelentőségűek, mert ezek biztosítják annak a feltételét, hogy a fajok „transzmutációja”, egymásba való átalakulása egyáltalán kezelhető legyen, ne vezessen értelmetlenséghez. Hatása azonban messze túlmutat ezen. A kategorikus definíciók helyébe lépő, tulajdonságaikban folyamatosan egymásba áttűnő darwini változatok képe a huszadik században több nagy jelentőségű filozófiai fejlemény alapjául szolgál, mint Wittgenstein „családi hasonlóság” fogalma, vagy Quine radikálisan új módon felfogott „természeti fajtái”.

A házi fajtákon szerzett tapasztalatok Darwint a változatok és a fajok egymás közti viszonyait érintő további jelentős felismerésekhez vezetik. Megállapítja, hogy a mesterséges kiválogatás olyan mértékben is képes megváltoztatni egy fajtát, hogy ezáltal egyedi változatok csoportjai: jól elkülönült új házi változatok jönnek létre. A 2. fejezet még tovább viszi ezt az észrevételt, kimutatva, hogy a változatok nemcsak a házi fajtákkal, hanem a természetben található fajokkal is kapcsolatban állnak. A természetben is található változékonyság, sőt, mint Darwin saját kiterjedt megfigyelései bizonyítják, az egyedi változatok és a faji változatok (a „majdnem alfajok” ), sőt a változatok és a fajok közötti különbség életlen, elmosódó. A faj fogalma, vonja le a következtetést, nemcsak absztrakt, hanem viszonylagos is, a faj nem más, mint csupán rövidítés:

én a faj fogalmát önkényesnek tartom, amelyet az egymásra közelről hasonlító egyedek csoportjára csak a kényelem kedvéért használunk, […] ez nem nagyon különbözik a változat fogalmától, amelyet a kevésbé elkülönülő és ingadozóbb formákra alkalmazunk.

A változatokat és a fajokat, a házi és a természeti viszonyokat összekapcsoló egyik logikai csomópont a 2. fejezetnek az a hipotézise, hogy a háziasítás viszonyaihoz hasonlóan magában a természetben is van változás, és nemcsak változékonyság:

A jól kivehető változatok ennélfogva születőben lévő fajoknak tekinthetők; hogy ez a nézet igazolható-e, azt a munkámban közölt sokféle tény és meggondolás súlya alapján kell eldönteni.

Ma a biológiai fajfogalom egyébként csak félig követi Darwin meghatározását. Egy huszadik századi klasszikus, Ernst Mayr nyomán átveszi ugyan a populációs gondolkodást, de a faj kritériumának mégis egy merev választóvonalat, a reproduktív izolációt tartja. A dolog érdekessége az, hogy már A fajok eredete is világos példákkal szolgál egy ilyen fajfogalom problémás voltával kapcsolatban; így aztán nem meglepő, hogy a faj és a magasabb taxonok meghatározásával kapcsolatban ma is élénk vita folyik.

A természetes kiválasztás

Érdemes Darwinnak a természetes kiválasztással kapcsolatos gondolatmenete pontos rekonstrukciójára is időt szakítani. A természetes kiválasztás a túlszaporodásból nem automatikusan adódó gondolat. A kidolgozott új módszertani elvek alkalmazását igényli, mert a háziasítás viszonyai közül tekint ki a természeti fajokra. A döntő pont, az összefoglaló 15. fejezet megfogalmazásában, így hangzik:

Nincs semmi okunk kételkedni abban, hogy a háziasítás viszonyai között oly hatékonynak bizonyult elvek a természetben is működhetnek.

Logikai szempontból nézve ez a Lyell uniformizmusának szellemében fogant feltételezés a 2. fejezet fent idézett mondatának a folytatása, s a malthusi elvet a kiválasztással kapcsolja össze.

A 3. fejezet azonban előbb a malthusi módon működő természet elveit fogalmazza meg. Azt bizonyítja, hogy az egyedek (és ezzel a változatok) közül sok elpusztul a mértani szaporodási szabály miatt, amely a táplálékhiány, az éghajlati ingadozások és más okok miatt nem érvényesülhet. Ennek következtében „a létért folyó küzdelem” jön létre; a versengés egy-egy fajon belül lesz a legerősebb. A 4. fejezet érvel amellett, hogy kipusztulás természetes kiválasztáshoz és a faj megváltozásához vezet. Ha egy fajon belül örökletes változatosság tapasztalható és kipusztulás lép fel, akkor

…igencsak furcsa lenne, ha egyes változatok nem bizonyulnának hasznosnak az egyes élőlények számára ugyanúgy, ahogyan a tenyésztett változatok hasznosnak bizonyultak az embernek. Ha valaha fellépnek az élőlények számára hasznos változások, akkor bizonyos, hogy az ezeket felmutató egyedeknek lesz a legjobb esélye a létért folyó küzdelemben való fennmaradásra, és az öröklődés elve alapján ezek általában magukhoz hasonló utódokat fognak létrehozni. A túlélés eme elvét, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradását neveztem el természetes kiválasztásnak.

Ez ugyanaz, csak részletesebben, mint amit a 15. fejezetben láttunk. Mindez pedig így együtt, változatok, fajok, Malthus és minden, a kéttengelyű darwini gondolatmenet vázlata, ahol a természetes kiválasztás a csúcspont: innen a fajok változása már deduktív következményként adódik. A változatok létének bizonyításával kezdődő, a változás fogalmait megalkotó és azokat a túlszaporodási és a kiválasztási elv összekapcsolásával egybefoglaló gondolatmenet azonban még mindig csak „a szegény ember Darwinját” jelenti – tizennégy fejezetből négyet. Ha Darwin csupán ezeket írta volna meg, már az is egy nagyszabású elmélet lenne – de ő messze tovább megy.

A fajok változásának egyéb okai és Darwin modernitása

Az, amit valóban darwini evolúcióelméletnek lehet nevezni, egyenrangú komponensként tartalmazza a természetes kiválasztást, a kipusztulást, a fajok változását és változékonyságát, ennek összefüggését a földrajzi elterjedéssel és az őslénytani leletekkel, a rendszertannal, a morfológiával és az embriológiával, és sok egyéb tényezővel. Ezekkel foglalkozik a többi tíz fejezet. Korábban említettem, hogy Darwin a fajok változásának számos olyan, a természetes kiválasztástól független okát ismeri fel, amelyek majd csak mintegy száz évvel később, jórészt a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben válnak az evolúcióelmélet szerves részévé. Az ötödiktől a tizennegyedikig terjedő fejezetek az elmélet további részleteinek kidolgozása és „oldalról történő” induktív megalapozása, vagyis inkább megtámogatása mellett ilyesféle kérdések sokaságával foglalkoznak. Lássunk néhány példát.

Úgy látszik, az alkati sajátosságok létrehozásában sok esetben a megszokásnak, a szervek megerősítésében a használatnak, meggyengítésében, illetve kisebbítésében pedig a nemhasználatnak volt jelentős hatása. […] A kemény és külső részek módosulásai néha befolyásolják a belső és lágyabb részeket. Ha valamilyen rész feltűnően fejlett, akkor lehet, hogy hajlamos elszívni a táplálékot a szomszédos részektől […] A felépítésnek a korai életkorban bekövetkező változásai befolyásolják a később kifejlődő részeket, és kapcsolt változások következnek be, amelyek részletes természetét nem ismerjük. A megtöbbszörözött részek száma és felépítése változékony, talán azért, mert nem kellőképpen specializálódtak különleges funkciókra […]. Valószínűleg ugyanebből az okból kifolyólag, az alacsony lépcsőfokokon lévő élőlények változékonyabbak, mint a magasabban lévők, amelyeknek az egész szervezete jobban specializált.

5. fejezet

Az idézetben (mai szóhasználattal szólva) az egyedfejlődési kényszerekről, a „generative entrenchment” -ről (vagyis az alapvető struktúrák „beásódásáról” ), a kapcsolt gének szerepéről, a homológ szervek változásairól és a változékonyság filogenetikai összefüggéseiről olvashatunk – megannyi modern témáról. Úttörő Darwin az esetlegességek szerepének hangsúlyozásában is. Miért nem alakult ki Európában a zsiráfhoz hasonló állat, amikor itt is vannak patás négylábúak és magas fák? Darwin válasza: csak. Csak, mert történetesen nem következtek be azok az egyedi események, amelyek a megfelelő változatokat létrehozták volna. De megjelenik Darwinnál a pán-adaptácionizmusnak, vagyis annak a felfogásnak a bírálata is, amely minden faji jelleg mögött alkalmazkodást és kiválasztást sejt. Aki A fajok eredetét figyelmesen olvassa, látni fogja, hogy Darwin milyen élénk szavakkal beszél a semleges jellegek lehetőségéről (ami az 1960-as években neutralizmus néven robbant be a modern elméletbe, Motoo Kimura révén), de arról is, amit ma populációs driftnek (sodródásnak) hívnak – más szóval (és ismét csak mai szavakkal) arról a jelenségről, hogy egy populáció genetikai összetétele akkor is megváltozhat, ha nem hat rá szelekció. Felfedezi és fenomenológiai szempontból (mai szemmel is helytállóan) jellemzi az ökológiai koevolúciót, azt a jelenséget, hogy egy változó fajokkal körülvett faj maga is meg kell változzon ahhoz, hogy a helyén maradhasson. Ez a teória 1971-ben Red Queen-elmélet néven híresül el, Leigh Van Valentől. Darwin felismeri a funkcióváltozás elvét, vagyis azt, hogy a fajok módosulásaik során gyakran a meglévő, más funkcióra való szerveket használják fel új célokra. Példája, az úszóhólyagból létrejövő tüdő azonos azzal, amit a Nobel-díjas Francois Jacob nemrégi „barkácsolási” (tinkering, bricolage) elméletében olvasunk (1982). De például S. J. Gouldnak a hetvenes-nyolcvanas években kidolgozott exaptációs elmélete szintén a funkcióváltozás darwini elvéhez nyúl vissza és azt fedezi fel újra. (Maga az említett úszóhólyag-tüdő homológia természetesen nem Darwin felfedezése, az említett evolúciós elv azonban annál inkább.) Az olvasó Darwin egy másik hangsúlyos megfogalmazásában a kompetitív exklúzió elvét, más néven az ökológia Gauze-hipotézisét is felismerheti. A fajok eredete lapjain ugyancsak találkozhatunk a Sewall Wright-féle „shifting balance” elmélet elemeivel, vagyis az időszakos területi izoláció és a populációméret bonyolult evolúciós összjátékaival is. Szintén Darwin az, aki a rovartársadalmak példáján bevezeti a csoportszelekció elvét; erről a fogalomról az 1960-as évektől kezdődően hatalmas vita folyik. E rövid és távolról sem teljes felsorolás végére hagytam azt a jól ismert tényt, hogy Darwin mindezek mellett a biogeográfia atyja is. Alexander von Humboldt mellett ő az első, aki a fajok földrajzi elterjedését, ennek a fizikai és biológiai életfeltételekkel, a leszármazással és a kiválasztással való kapcsolatát szisztematikusan vizsgálja.

Milyen értelemben igazolja Darwin műve a fajok leszármazással való keletkezését?

Láttuk már, A fajok eredete elsősorban is nem azt mutatja ki, hogy a fajok természetes kiválasztással keletkeznek, hanem egyrészt azt, hogy változnak, másrészt, hogy a különböző fajok egymással leszármazási kapcsolatban állnak. Egyszerre cáfolja tehát a fajok változatlanságának elvét és a külön teremtés elméletét. Elsősorban az utóbbi mozzanat az, ami miatt a darwini elmélet a megszületésének pillanatától kezdve a mai napig a legkülönfélébb vallásos színezetű támadások célpontja. Annak ellenére így van ez, hogy (az ismert értelmezés szerint) Darwin nem ateista volt, hanem, Thomas Huxley szavával szólva, agnosztikus, vagyis olyan személy,

aki szerint az emberi elme nem tudhatja meg, van-e Isten vagy más végső ok az anyagi jelenségeken túl;

a tudomány célja pedig éppen az anyagi jelenségek jellemzése, és nem más. Bár a pápa 1996-ban a Pápai Akadémia előtt kijelentette, hogy a támogató bizonyítékok nagy tömege miatt

az evolúció elmélete többé nem hagyható figyelmen kívül,

a mai újabb keletű evolúciós szkepticizmus és a kreacionista reneszánsz fényében mégis fel kell tenni a kérdést: csakugyan igazolja-e Darwin „az evolúciót”, vagy helyesebben a fajok egymásból természetes leszármazással való keletkezését?

A helyzet az, hogy a leszármazással szemben a külön teremtés feltételezése logikailag lehetséges, de tudományosan üres lehetőség. A Darwin által elősorakoztatott bizonyítékok olyan természetűek, hogy tudományos értelemben vett kételyt nem hagynak a leszármazással kapcsolatban. De mit is jelent valamit tudományosan bizonyítani? Semmiképpen sem valamilyen cáfolhatatlan, elemien kényszerítő gondolatmenetet (ilyen gondolatmenet nem is lehetséges, hiszen még a logika igazságai is feltételesek annyiban, hogy el kell fogadni hozzájuk a logika szabályait) – hanem csupán olyan tények felmutatását, amelyeknek másként, mint az adott magyarázatot követve, nincsen értelme.

Hogy ez mit jelent, arra nézzük ezt a példát:

Aki abban hisz, hogy minden lófélét külön teremtettek, felteszem, azt fogja erre mondani, hogy minden fajt azzal a képességgel együtt hozták létre, hogy éppen így változzon majd meg, akár a természetben, akár a háziasítás viszonyai között […]; és hogy valamennyi faj továbbá az arra való erős hajlammal teremtődött, hogy amikor a világ távoli zugán lakó fajokkal keresztezik, akkor ne a saját szüleire, hanem a nemzetség más fajaira hasonlító hibrideket hozzon létre.

5. fejezet

Az evolúciós magyarázat itt az ősök tulajdonságaira való visszaütés (mai szóval: a recesszív öröklődés). Ez tömör, elegáns, értelmes (és tegyük hozzá: prediktív, azaz jövőbeni események megjóslására alkalmas). A külön teremtést azonban, amely nehézkes, hosszadalmas, és érthetetlen magyarázatot nyújt, mindez „elvben” nem zárja ki. Látható, Darwin tisztában van azzal, hogy bármilyen új felfedezés vagy elmélet ellenében is mindig kimondhatók lesznek azok az újabb mondatok, amelyek a fajok külön teremtését állítják. Már tudjuk azonban, hogy Lyellt követve ő az ilyen mondatokat (éppen, mivel ezek bármikor, bármilyen bizonyíték ellenében kimondhatók) semmitmondónak tartja. Szerkezetét tekintve az érv jelentősen általánosítható. Éppúgy felvethető ugyanis, és éppúgy nem cáfolható, hogy a Tau Ceti kék szörnyei hoztak ide minket. Nem cáfolható, csak éppen felesleges és értelmetlen feltételezés. Darwin üzenete tehát ez: könnyű egy légüres térben azt mondani, hogy a Teremtő bármit teremthetett, amit csak a kedve tartott (vagy hogy a kék szörnyektől származunk, miért ne?), de nézzük meg először, konkrétan mit kellett volna ehhez a Teremtőnek (vagy a kék szörnyeknek) tennie. Ennek fényében válaszolható csak meg a kérdés, hogy mi magyarázza jobban a jelenségeket – a teremtés elve-e, vagy az evolúció? S hogy e „recept” milyen jól működik, mutatják Darwin „áttérő” kortársai, azok a geológusok, paleontológusok, zoológusok, akik (mint a könyvben is emlegetett François-Jules Pictet) például az alábbi jelenségek és érvek hatására a leszármazás hívéül szegődtek. Csupán néhány idézetet ragadunk most ki.

Tökéletlen fajok. Az adaptációkkal kapcsolatban a 15. fejezet ezt írja:

Minthogy a természetes kiválasztás a versengés révén működik, ezért egy adott terület lakóit csupán a többi lakókhoz képest tudja átalakítani és tökéletesíteni. Nem szabad tehát csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy egy terület lakóit legyőzik és kiszorítják a máshonnan betelepített élőlények – pedig az általános vélemény szerint az előbbieket éppen e terület számára teremtették, és ehhez a területhez sajátosan alkalmazkodtak.

Másutt ezt olvassuk:

Aki a fajok külön teremtésének tanát fogadja el, azt is el kell fogadnia, hogy az óceáni szigetekre nem teremtettek elegendő számú jól alkalmazkodott növényt és állatot, hiszen az ember szándéktalanul is sokkal teljesebben és tökéletesebben benépesítette ezeket, mint a természet maga.

13. fejezet

Sziget-biogeográfia.

…mivel ezek az állatok és petéik (amennyire tudni, egyetlen indiai faj kivételével) a tengervízben nyomban elpusztulnak, ezért a nyílt tengeren való átjutás nagy nehézséget jelent a számukra. Ebből megérthetjük, miért nem élnek békák a nyílt óceánban fekvő szigeteken. Hogy a külön teremtés elmélete alapján miért ne élnének, azt igen nehéz volna megmagyarázni

13. fejezet

Világos az is, miért nem élnek ezeken a szigeteken olyan rendszertani csoportokba tartozó állatok, amelyek nem tudják átszelni a nyílt óceánt, például békák vagy szárazföldi emlősök, és hogy miért vannak viszont még a legtávolabbi szigeteken is új, helyi denevérfajok, vagyis olyan állatok, amelyek átkelhetnek az óceánon.

15. fejezet

Átmeneti ösztönök.

Hudson úr éles ellenzője az evolúció elméletének, de a Molothrus bonariensis tökéletlen ösztönei, úgy látszik, olyannyira meglepték, hogy idézi a szavaimat, és megkérdi: Vajon nem kell-e ezeket a szokásokat inkább egy általános törvény, mégpedig az átmenet törvénye mellékes következményeinek tekintenünk, mintsem külön adott vagy teremtett ösztönöknek?

8. fejezet

Az öröklődésről

Az evolúció elmélete szempontjából alapvető fontosságú, hogy a változatok öröklődnek, vagyis az egyszer megszerzett tulajdonságok az utódoknak lényegében változatlanul átadódnak. A kiválasztásnak csak így van értelme – az egyedi eltérések öröklődése nélkül minden kiválasztási esemény csak egyetlen generációra korlátozódna, és a következő nemzedékben minden elölről kezdődhetne. Az egyedi eltérések összeadódása, vagy ahogy Darwin nevezi, a „változások felhalmozása” szempontjából tehát az öröklés kulcskérdés. De ugyancsak kulcskérdés a változatok keletkezése szempontjából is – honnan jönnek a változatok? Minek köszönhetők a kifejlett egyedek eltérései? Megvannak-e ezek már a magzatban vagy a csírában is, vagy netán később keletkeznek? Ha megvannak, hogyan kerülnek oda, és hogyhogy eleinte még nem látjuk őket? Hogyan lehetséges egyfelől az, hogy a fajok egységesek (más szóval, hogy nem tapasztaljuk, hogy az egyik fajba tartozó egyed egy másik fajba tartozó utódot hozna létre – ami arra utal, hogy a szülő, korabeli kifejezéssel élve, „rá tudja kényszeríteni” a maga tulajdonságait az utódokra), másfelől, mitől lehet az utód mégis eltérő? Min múlik mindez? A „párákon” és egyéb külső körülményeken, vagy a táplálkozás szokásain? Lehet, hogy nem, de ezek mégis mind befolyásolni látszanak azt, hogy keletkeznek-e utódok, és ha igen, milyenek. Látszólagos ellentmondások özöne veszi körül a kérdést.

Az öröklődés a 19. század nagy rejtélye. Darwin az öröklődő változások létezését a változatok létezéséhez hasonlóan szintén a háziállatok példáján bizonyítja, és ez sem véletlen. Több száz, vagy talán több ezer éve sejtik már az öröklés valamiféle elveit. Az ezeket az elveket tükröző népi bölcsességeket a tudósok áldása nélkül is sikerrel hasznosítják a tenyésztésben. Angliában a 19. század eleje óta van ára a tenyészbikának – ez mindennél beszédesebben igazolja egy gyakorlati, megbízható tapasztalat létét, egy olyan tapasztalatét, amely a haszonért történő tenyésztés takarékoskodó világában is pénzt ér. Más szóval, a biológusok még vitatkoznak, de a tenyésztők már tudják, hogy a (tiszta vonalban tenyésztett, vagyis a vele megegyező változatokkal keresztezett) „jó” szarvasmarhának nagy valószínűséggel jó utódai lesznek. Az 1. fejezetben Darwin így ír erről:

Egyetlen tenyésztő sem vonja kétségbe, milyen erős az öröklődésre való hajlam; az a szilárd meggyőződésük, hogy hasonló hasonlót fial. Ezt az elvet csak elméleti írók vonták kétségbe.

Ugyanakkor nemcsak az nem ismert, hogy mi közvetíti az öröklést, de az sem, hogy pontosan mi is történik, vagyis mit jelent az, hogy öröklődés. Utóbbira az uralkodó elképzelés a „blending inheritance”, a keveredő öröklés. Alapja az a metafora, hogy nemzéskor „kétféle vér keveredik”. Az ennek kapcsán bekövetkező eseményekre vonatkozó spekulációk különféle gyakorlati tanácsok alapjául szolgálnak. Például a „fáradt” vért (mai terminológiával szólva: a beltenyésztett, homozigótává váló tenyészvonalak genetikai állományát) külső keresztezéssel fel kell „frissíteni”, azaz „friss vért kell keverni hozzá”; de azért vigyázni kell, mert ha a „kétféle vér” között túl nagy a különbség, akkor „korcsok” keletkeznek, merthogy „a kétféleség megzavarja a szervezet működését”. Az utódok létrejöttét úgy képzelik el, mint egy új elegy kialakulását, ahol a tulajdonságok eredője a kétféle szülői tulajdonság (illetve az azokat hordozó úgynevezett „gemmulák” ) összeadásával és kiátlagolásával alakul ki. Ezért a szóban forgó elképzelések szerint az utód valamennyi tulajdonsága mindig köztes jellegű lesz a szülők tulajdonságaihoz képest.

Az öröklés modern elméletének alapjául szolgáló első felfedezéseket csak 1865-ben teszi majd közzé Gregor Mendel (1822–1884) brnoi osztrák szerzetes G. Mendel, Versuche über Pflanzen Hybriden. Verhandlung des Naturforschenden Vereins in Brünn 4 [1865], 3–47. p., de ezek számos ok összjátéka miatt az egész 19. században teljesen ismeretlenek maradnak. Mendel cikkét pontosan 1900-ban fedezi fel William Bateson (1861–1926), erről 1902-ben a Cambridge University Pressnél megjelenő Mendels Principle of Heredity: A Defense (kb. Mendel öröklési elveinek helyessége) című könyvében számol be; ez a genetika születésének (és a „gemmulák” kimúlásának) a pillanata.

Darwin tehát kénytelen az örökléstani ismeretek szinte teljes hiányában megalkotni az evolúció elméletét, amely az öröklést ugyanakkor lényeges pontokon felhasználja. Ennek két következménye van: az egyik, hogy a mű oldalain az öröklődés problémájával folytatott folyamatos küzdelem tanúi vagyunk. A hibridizációval kapcsolatban a 8. fejezetben például arról ír, hogy a fajok keresztezése, a kétféle nemzőszerv találkozása megzavarja a termékenyítőrendszer működését, és így az nem képes elérni, hogy az utódok a szülőkre hasonlítsanak – mintha csak valami küzdelem folyna, ami, ha sikertelen, az utódoknak mások lesznek a tulajdonságaik (vagy ki tudja, talán semmilyenek – az ókori elképzeléseknek megfelelően gömb alakúak lesznek)? Másutt arról olvasunk (ez Darwin korában különösen rejtélyes és megmagyarázhatatlan), hogy egyes tulajdonságok és felépítésbeli vonások nem azonnal érvényesülnek, az egyéni élet kezdetétől fogva, hanem csak később jelennek meg. Darwin ezt a „megfelelő életkorba való átöröklés elvének” nevezi. Ez igen sok fejtörést okoz neki; az „elvnek”, vagy ahogy ma mondanánk, a jelenségnek ugyanis fontos szerepe van számos evolúciós folyamatban, például a fajok közötti embriológiai hasonlóságok kialakulásában. Darwin azonban másfélszáz év utólagos bölcsességével nézve is alig követ el hibát. Mindössze annyi történik, hogy (a mai olvasó szemével nézve) igen nehézkesen és kissé bizonytalanul tárgyalja az életkorhoz kötött öröklődést. Az öröklődés molekuláris alapjai, valamint az öröklődés és az egyedfejlődés kapcsolatának ismerete lennének szükségesek ahhoz, hogy a genetikailag kódolt jellegek későbbi életkorban való megjelenését a mechanizmus szintjén értelmezhessük.

A másik következmény az, hogy Darwint az örökléstanról vallott nézetei miatt, különösen a változatok tisztázatlan eredete és ezek általa (ma már tudjuk, hogy helyesen) feltételezett továbböröklése kapcsán számos támadás éri. A bírálók közül kiemelkedik Fleeming Jenkin, aki egy cikkében a keveredő öröklés elvének alapján matematikailag bizonyítja, hogy egy megjelenő változat új tulajdonságai a faj többi egyedével való keresztezések, és az ennek során bekövetkező, átlagoló hatású keveredések miatt néhány nemzedék alatt olyan mértékben „kihígulnak”, hogy elvesznek, még akkor is, ha a kiválasztás kedvez nekik. A nagy populációk ilyen stabilizáló, kiátlagoló hatása a modern genetika fényében is valós jelenség, a fajképződés számára pedig kezelendő probléma. Jenkin kifogására mégis egyszerű a válasz: a keveredő öröklés tanítása egyszerűen téves. Az öröklés egységei, a gének soha nem keverednek egymással – lehet, hogy egy utód valamilyen tulajdonsága (pl. a testmérete) a szülők tulajdonságainak az átlaga, ám a szülői gének ilyenkor is külön-külön, változatlan formában vannak meg, és ezért átadódhatnak az ezután következő generációkba is, vagyis (ha a kiválasztás kedvez nekik) nem fognak szükségképpen elveszni. A támadások hatására azonban Darwin egyre lamarckiánusabb módon beszél arról a lehetőségről, hogy a változatok forrása nem maga az öröklés (ahogy ő eredetileg vélte, és ahogy ma mi is tudjuk), hanem az azt befolyásoló egyéb tényezők, köztük esetleg az egyéni élet tapasztalata. Ez átvezet bennünket az örök enigmához, a lamarcki öröklődés problémájához.

A lamarcki öröklés problémája

Darwin A fajok eredete tanúsága szerint a lehetőségek határáig kitart a saját, Lamarckétól alapvetően eltérő örökléstani álláspontja mellett. A kezünkben tartott 6. kiadás enyhe inkonzisztenciái abból fakadnak, hogy egyes helyeken úgy beszél, hogy az, ha nagyon akarjuk, szigorúan lamarcki módon is értelmezhető. Ez a lamarcki értelmezés azonban egyáltalán nem kikerülhetetlen, és e tény legalábbis Darwin kelletlenségét jelzi az ilyen utólagos módosításokkal kapcsolatosan. Könnyen ellenőrizhető, hogy a lamarcki felfogást alapvetően mindvégig ellenzi. Világos példáját nyújtják ennek az ivartalan rovarok (konkrétan a hangyák terméketlen nőstény dolgozó kasztjai) eredetével kapcsolatos megfontolásai. Ezt írja:

…a példa azért is roppant érdekes, mert azt bizonyítja, hogy […] létrehozhatók tetszőlegesen nagy módosulások számos kicsiny, spontán, valahogy előnyös változás felhalmozásával anélkül, hogy a tapasztalatnak vagy a megszokásnak bármi szerepe lenne ebben. […] Csodálom, hogy az ivartalan rovarok esetét még senki sem használta fel Lamarcknak az öröklődő szokásokról szóló jól ismert tanítása ellen.

8. fejezet

Vagy itt van a 4. fejezetnek ez a mondata:

Ilyenkor, ha a megváltozott egyed az utódaiba nem is örökíti át ténylegesen az újonnan szerzett tulajdonságát, kétségkívül átörökíti – amíg a fennálló körülmények változatlanok – az ugyanolyan változásra való még erősebb hajlamot.

(Az első pillantásra zavaros mondat valójában igen könnyen értelmezhető – azt mondja, hogy a módosulásoknál nem az új szerzett tulajdonságok öröklődnek, hanem megszerzésük megváltozott képessége. Ma tudjuk, hogy ez – legalábbis ami a klasszikus öröklést, vagyis a nukleotidsorrendet, és a klasszikus szerzett tulajdonságokat, például a Lamarck által is tárgyalt életszokásokat illeti – valóban így is van.)

Az első idézet még egy szempontból érdekes: mutatja Darwin talán nem véletlen kettős szóhasználatát. Érdekes ugyanis észrevenni, hogy a könyv számos fejezetében egyetértően beszél a „use” és a „disuse” (a használat és a nemhasználat) öröklődő hatásáról, de (talán egyetlen helyet kivéve) mindvégig tagadja a „habit” (szokás, helyenként: megszokás) örökölhetőségét, illetve utóbbinak az evolúcióban játszott szerepét. Lehet, hogy ezzel feloldani igyekszik a lamarcki öröklésnek azt a dilemmáját, amelynek forrása Lamarck első és második törvényének egymástól független megfogalmazása. A Philosophie zoologique-ban kifejtett „evolúciós törvények” közül az első ugyanis az állítja, hogy a használat és a nemhasználat hatására növekednek és kisebbednek a lények szervei. A második törvény azt mondja, hogy ezek a változások öröklődnek. A szokásos értelmezés szerint ennek az öröklődésnek az oka maga a használat és a nemhasználat – más szóval, közvetlenül a szokások következményei, a „megszerzett tulajdonságok” azok, amik öröklődnek. Darwin legalábbis küzdelmet folytat ezzel az értelmezéssel, mint ahogy küzdelmet folytat korának sok más divatos eszméjével is; hogy milyen óvatos és szkeptikus, mutatja az, hogy a polémikus „én azonban nem hiszem” kitétel nemcsak ebben az összefüggésben, hanem hol ezzel – hol azzal kapcsolatban szinte mindegyik fejezetben szerepel. Tegyük hozzá, hogy minden ilyen esetben neki van igaza – egységben szemléli a természetet, nem vonzzák a jól csengő alkalmi magyarázatok, hatalmas, monumentális tablóban gondolkodik, s az ehhez szükséges szerteágazó tudással rendelkezik, amely biztosan igazítja el.

Lamarck mindkét törvénye igaz lehet akkor, ha nem kapcsoljuk össze őket. Jó példa erre a barlangi halak szeme. Mivel nem használják őket, elkorcsosulnak, és ez csakugyan öröklődik. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az egyéni élet során kisebbé váló szem ennek megfelelően majd kisebbként jelenik meg az ezután születendő utódokban. A dolog, ma mindenki tudja, fordítva van: a nem használt szerveknek örökletesen kisebb változatait hordozó utódok egyes különleges körülmények között nem szenvednek hátrányt, ezért fennmaradnak és sikerrel szaporodnak, a csökkent méretű, nem használt szervek pedig tovább örökítődnek, lehetővé téve a mind csökevényesebb változatok létrejöttét. Darwin is ebben az irányban keresi a megoldást. Számos helyen utal a természet takarékosságára, illetve arra az elvre, hogy az egyik testrész „elszívja a másik elől a táplálékot”; többször céloz rá, hogy a „nemhasználat” azon a módon hat a szervezetre, hogy a felesleget megtakaríthatóvá teszi. Egyetlen lépésre van tehát a modern szóval stabilizáló szelekciónak és energetikai költségnek nevezett fogalmak bevezetésétől. Mindez mutatja, milyen óvatosan kell megítélni azt (s hogy Darwin maga is milyen óvatos), amikor a természetes kiválasztás melletti további evolúciós erőkről beszél. Darwinnak azonban nemcsak Lamarckkal, hanem sok mai értelmezőjével szemben is igaza van: a „nemhasználat”, mint alább látni fogjuk, valóban nem része a természetes kiválasztásnak – ha utóbbi az egyed halálát jelenti, ahogy Darwin a kifejezést értette.

Az evolúciós változás és a természetes kiválasztás jellege

A Darwin előtt tornyosuló nehézségeket (melyeknek az adekvát örökléstan hiánya csak az egyik tényezője) akkor tudjuk igazán értékelni, ha elemzés alá vesszük a változással és a természetes kiválasztással kapcsolatos egyes darwini megfogalmazásokat. Nézzük először a nyilvánvaló dolgokat. Darwinnak csupán jelenségek állnak a rendelkezésére, mint például az, hogy a földrajzi távolsággal arányban enyhén változnak a fajok, ugyanúgy, ahogy az egymást követő geológiai rétegekben is. Ebből arra következtet, hogy a fajok megváltoztak, és hogy a térbeli eltolódás meg az időbeni egymásra következés ugyanannak a jelenségnek, a fajok változásának két következménye. Ugyanakkor azonban eltérés is van a két forma között – a fosszilis rétegekben főleg kihalt fajokat találunk, a térben távolodva pedig élőket. Mi okozza ezt a különbséget? Ha a régi fajok többsége nem él közöttünk, akkor az időbeni túlélés szelektív dolog. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Darwin ezt a szelektivitást Malthus tanai alapján a természetben folyó harc következményének tekinti.

A közhiedelemmel ellentétben azonban a két jelenséget, a fajok szelektív változását és a kihalásukért felelős természetes kiválasztást sohasem kapcsolja össze teljes mértékben. Ennek két feltűnő, de nemigen ismert megnyilvánulása van: a fajok változásáról mindvégig a kiválasztástól (vagy bármely más evolúciós mechanizmustól) részben függetlenül beszél, illetve a kihalást nem kizárólag a természetes kiválasztás révén értelmezi. Két nyilvánvaló ok áll a háttérben: a részletes örökléstan hiánya miatt a változatok keletkezésének már többször említett tisztázatlansága, másrészt a küzdelem metaforája a malthusi logikában.

Egészen az 1900-as évek elejéig nem vált világossá, hogy a változatok keletkezése teljesen független az evolúció folyamatától, vagyis attól, hat-e a kiválasztás (vagy más erő) vagy sem, és ekkor derült ki az is, hogy a változatok egyszerűen a másolási folyamat hibáinak köszönhetők. Ennek fényében válik érthetővé, hogy Darwin számos helyen pl. a 4., 6., 7., 10. fejezetben így fogalmaz: „…ha egy faj változásban van…” – mintha csak az valami önmagában álló, független tulajdonság volna. Az olvasó azonban észre fogja venni azt is, hogy ez a feltűnő, furcsa szóhasználat tartalmi szempontból mégsem okoz gondot a modern evolúcióelmélet felől közelítő értelmezés számára sem. Darwin ugyanis (Lamarckkal ellentétben) nem megy ennél tovább, és nem tételezi fel, hogy valamilyen belső hajtóerő a kiválasztástól függetlenül is képes lenne a létrejövő változások felhalmozására.

A második, a küzdelem metaforája Darwin számára szó szerint értendő gondolat. Így ír erről az egyes fajokkal kapcsolatban:

életének vagy az adott évnek egyik szakaszában, nemzedékenként vagy nagyobb időközönként, mindegyiküknek meg kell küzdenie a létéért, és nagy számban el kell pusztulnia

3. fejezet

Több helyen is találunk ehhez hasonló mondatokat. Nos, a kiválasztás gondolata abból indul ki, hogy több egyed születik, mint amennyi fennmaradhat, ezért a többivel valaminek történnie kell. Darwin ezt elsősorban nagy, látványos eseményekhez, éhínséghez, különösen kemény télhez, a hímek versengéséhez, a rovarok heréinek lemészárlásához és hasonló, militáns akciókhoz köti a növények esetén például ahhoz, hogy a madarak megeszik és elpusztítják a magvakat, a négylábú állatok lelegelik a fiatal csemetéket stb. A kiválasztás darwini értelme tehát, mint a társadalmi evolúció párhuzamait keresők gyakran rámutatnak, meglehetősen radikális gondolat, ahol a küzdelem közvetlen, a vesztes életével fizet; pusztulása drámai, a hatás azonnali. A huszadik századi „szintetikus” evolúcióelmélet populációgenetikai modelljei kellettek annak a tisztázásához, hogy az evolúciós sikernek és ezzel a kiválasztásnak az adott genotípus szelektív túlélése szempontjából az egyetlen valódi tartalma a differenciális szaporodás, vagyis a különböző örökítőanyagot hordozó utódok számában mutatkozó rendszeres különbség. Darwin eredeti szóhasználatához képest ez jelentősen kitágítja a természetes kiválasztás fogalmának az értelmét. A szaporodási differenciál megjelenéséhez nem szükséges, hogy tényleges küzdelem folyjon és tényleges pusztulás következzen be, ahogy azt A fajok eredetében olvassuk. Ez csak az egyik lehetőség, az egyéb lehetőségek száma pedig szinte végtelen. A fizikai pusztulás pedig önmagában érdektelen, hiszen előbb-utóbb minden egyed elpusztul. A kérdés csak az, addig hány és milyen utódot hagy hátra. E logika alkalmazásának szélső esete az éppen Darwin által felfedezett szexuális szelekció, ahol elvben az egyébként életképesebb, erősebb egyedek is vesztesnek bizonyulhatnak, ha a nőstények nem őket választják.

Jó okkal gondolható ugyanakkor, hogy a kiválasztás fogalmának ez a mai kitágítása – bár az utókor nem igényli az elődök áldását – nem ellentétes Darwin eredeti szándékaival. A szexuális kiválasztás példája mellett (melyet Darwin még nem a természetes kiválasztás részének, hanem attól független erőnek tekintett) az is mutatja ezt, ahogyan Darwin a tenyésztők által végzett mesterséges kiválasztás és a természetes kiválasztás közötti párhuzamról beszél. A tenyésztők néha csakugyan elpusztítják (vagyis húsáért, illetve egyéb értékeiért hasznosítják) a tenyésztésbe nem vont állatokat, amit a húsbika és a tenyészbika életkilátásainak különbsége példáz. Máskor azonban – mint a gyapjáért tartott birka vagy a fejőstehén esetén – nem ez a helyzet. Más szóval, Darwin kedves példáján, a könyvön végigvonuló tenyésztési hasonlaton is bemutatható, hogy a kiválasztás és a „küzdelem” egyetlen tétje a szaporodás, nem az egyéni túlélés. Nem arról van tehát szó, hogy Darwin nem a róla elnevezett elméletet fogalmazta volna meg, de ő nem gondolhatta végig saját elméletének mindazokat a következményeit, amelyek az öröklés elméletének pontos részletei, elsősorban is a rekombinációk és a mutációk nélkül nem voltak sejthetők, a szelekció valódi értelmét tisztázó populációgenetika nélkül pedig nem voltak felismerhetők.

Darwin eredetisége

Az evolúciós elmélet tudományos tartalma szempontjából látszólag mellékes, de Darwin eredetiségét már életében többször megkérdőjelezték – a könyv összefoglaló fejezetében maga is keserűen említi, hogy ma (írja 1872-ben) már mindenki úgy emlékszik saját magára, hogy mindig is evolucionista volt

Lehet, hogy akkor is voltak már, akik az evolúcióban hittek, de ezek vagy csendben maradtak, vagy olyan kétértelműen fejezték ki magukat, hogy nem volt könnyű megérteni, mire gondolnak

– írja). A fajok eredetének fogadtatása, az elmélet darwini változatának és más verzióinak viszonya és egyéb tudománytörténeti kérdések azonban máig hatóan befolyásolják az evolúcióelmélet sorsának alakulását. Ezek miatt mégis érdemes egy pillanatra foglalkozni az eredetiség kérdésével. A kérdést néha egészen sarkítva, plágiumvád formájában teszik fel, és azt feltételezik, hogy Darwin mások gondolatait sajátította ki.

A szereplők három csoportját érdemes megkülönböztetni. Az elsőbe Edward Blyth és Joseph Hooker tartoznak, akiknek 1842-es, illetve 1844-es írásai utalásokat tartalmaznak a fajok módosulásának lehetőségére (egyebek mellett arra szokás hivatkozni, hogy ezek az évszámok egybeesnek azokkal, amikor Darwin első vázlatai születtek). Mindketten Darwin személyes jó ismerősei, nevük szerepel A fajok eredete lapjain is. A második csoportot Robert Chambers alkotja, és az 1844-ben névtelenül megjelent (csak jóval az egyébként könyvkiadóként ismert Chambers 1871-es halála után, 1884-ben az ő műveként felismert) Vestiges of the Natural History of Creation (A teremtés természetrajzi nyomai). Végül a harmadik Alfred Russell Wallace, aki 1858-ban a Maláj-szigeteken maláriában fekve, lázban veti papírra a fajok természetes kiválasztására vonatkozó saját elgondolásait, szinte a Darwinéval azonos szavakkal. A kéziratot sietősen elküldi Darwinnak, akinek a műveit jól ismeri; a Beagle utazásáról szóló könyve és más írásai napi olvasmányai.

Blyth és Hooker az általános felfogás szerint mellékszereplők, így rájuk nem térek ki részletesebben. Wallace-szal azonban érdemes foglalkozni – ő, úgy tűnik, valóban rájött a természetes kiválasztásra (ennek elismeréseként egyébként a klasszikus darwinizmusra néha mint Darwin–Wallace elméletre is szokás hivatkozni). A történet folytatása közismert: Wallace levelét és kéziratát elolvasva (1858. június 18-án) Darwin pánikba esik, ír Lyellnek, akinek tanácsára gyorsan kivonatolja saját 1844-es kéziratát, ennek részleteit Wallace-éval együtt olvassák fel a Linné társaság ülésén (július 1.), majd 8 hónap alatt papírra veti A fajok eredetét, amely 1859-ben meg is jelenik; a könyv rögtön szenzáció, az 1. kiadás 1250 példánya az első napon elfogy. A körülményeket csak felszínesen ismerők számára könnyen adódik a durva vád: Darwin sietősen ellopta Wallace ötletét, és meglévő nagyobb tekintélyével, Wallace kéziratának ellehetetlenítésével, saját könyvének gyors megjelentetésével szakmailag megfojtotta vetélytársát. A valóság kevésbé romantikus, és még azt az esetleges szelídebb vádat sem igazolja, hogy két, elméletben egyenrangú fél közül az egyik a másikat szerencsével, hatalommal, piaci eszközökkel élve vagy visszaélve háttérbe szorította volna. Megvannak ugyanis Darwin jegyzetei: létezik és ma is tanulmányozható az 1842-es és 44-es vázlat, sőt ismertek Darwin naplói Transmutation Notebooks, D Notebook, 1837–38-ból, ezek mind azt bizonyítják, hogy Darwin valóban jóval korábban rendelkezett mindazzal, amiről a vita folyhatna, beleértve azokat a kifejezéseket is, így a természetes kiválasztást, amelyeket mindketten használnak.

Úgy tűnik, bele kell hát nyugodni, hogy véletlen egybeesésről van szó, amely olyan részletekig terjed, mint az, hogy Darwinhoz hasonlóan Wallace is Malthus olvastán jut a kulcsfontosságú gondolatra. A naplóbejegyzések és egyéb adatok tanúsága szerint Darwin 1838-ban, Wallace pedig 1844-ben olvassa az Essay on the Principle of Populationt, amely (kettejük példája is mutatja) a kor művelt társasága számára valóban közismert olvasmány. De hozzátehetnénk, hogy – mint már volt róla szó – nem csupán a természetes kiválasztásban rejlik az evolúciós elmélet lényege, vagy legalábbis nem ez az egyetlen lényeg, hiszen ott van hozzá a fajok anti-esszencialista szemlélete, ami a transzmutációt értelmezhetővé teszi, ez pedig egyedül Darwin érdeme.

Másban is nagyok a különbségek. Wallace ugyan szintén képzett naturalista és utazó, de Darwin jóval több annál: mániákus, aprólékos gyűjtő, aki hosszú időn át minden olyan tényt vagy adatot megfigyel és elraktároz, aminek a fajok módosulással való leszármazásához köze lehet. És ez igen tág kört jelent, a geológiától a háziállatokig. Tudja, hogy mit csinál. Évtizedeken át kísérletezik kiválasztással és keresztezésekkel, mind a galamboknál, mind a legkülönfélébb növényeknél. Vizsgálja a növényeket megtermékenyítő rovarokat. Kutatja a magvak elterjedésének módozatait, a csigák túlélését sós tengerben, a halaknak, madaraknak és növényeknek egymással, az elterjedéssel és a módosulással történő leszármazással kapcsolatos viszonyát. Kertjében sok éven át több száz fajjal kísérletezik, több tucat résztémában. Elmegy a tenyésztőkhöz, kikérdezi őket, senki nem érti, hogy miről beszél, kinevetik. Ő nem csügged, utazik, közben az evolúcióval kapcsolatos, rafináltan kitervelt megfigyeléseket végez. Kiterjedt levelezést folytat a világban szerteszét élő naturalistákkal, meghatározott, különös dolgokat kér és kérdez tőlük, ezek mind az elmélettel függenek össze. Madárlábat küldenek neki rátapadt magvakkal, csíkos lovak rajzait, ivartalan hangyákat, hogy köztes alakjaikat keresse. Mindenre gondol, mindenre van ideje; 1836 és 1858 között, 22 éven át szinte mást sem csinál. Ennek – egy aprólékosan végiggondolt és végigkutatott, hatalmas kutatási tervnek – a tükre A fajok eredete. Amikor a mű megszületik, tizennégy fejezetet ír meg nyolc hónap alatt. Ez nagyjából kéthetente egy fejezet, átjavítva, megszerkesztve, nyomdakészen. És mindegyik fejezetben csakúgy áradnak a részletek, jól átgondolt a polémia, a külön teremtés híveivel folytatott vita. Mindezt csupán megírni is elég, gondolkodásra közben nincs sok idő – ez a tempó valóban csak úgy lehetséges, ha az anyag már egészében készen volt. Amikor tehát Wallace helyett Darwint olvassuk, akkor ezzel a puszta „nagy ötlet” helyett az azt nem csupán megfogalmazó, hanem zseniálisan ki is dolgozó mestermunka mellett szavazunk.

A Vestiges más eset; Darwin természetesen olvassa ezt, mint mindenki; a könyv az adott korhoz képest igen meglepő 25 000 (sic) példányban fogy el. Valóban van benne szó evolúcióról, fajok változásáról, keletkezésről, megszűnésről, mindenről. A mai napig vitatott mű, dagályos és zavaros; azt Chambers hívei is elismerik, hogy a nagyközönség számára, annak stílusában és annak (hiányos) természettudományos műveltségével íródott. Hatása mégis (vagy éppen ezért) jelentős, bár a könyv hivatalos fogadtatása igen negatív. A szakma főleg geológiai képtelenségei miatt hamar nevetségessé teszi. Azt ugyan a fentiek fényében nem valószínűsíthetjük, hogy Darwinnak a részleteket illetően sok átvennivalója volt az adott korban amúgy is közismert (tehát már csak ezért sem plagizálható) Vestiges-ből, az evolúció gondolatát pedig valószínűleg a nagyapjától ismeri: azoknak viszont valóban igaza lehet, akik szerint a Vestiges hozta be a köztudatba az evolúció már régóta „a levegőben lévő” témáját, és hogy Darwin elsöprő sikere, A fajok eredete azonnali közismertsége részben ennek köszönhető. Sarkítottan és némileg túlzóan fogalmazva: elképzelhető, hogy a Vestiges előzményei nélkül Darwin ugyanarra a sorsra jut, mint előtte annyian – megmarad szakmai kuriózumnak. Valóban túlzó azonban ez a fogalmazás azért, mert Darwin a Beagle óta ismert és ünnepelt szerző, az Origin megjelenésekor 50 éves, elismert ember – könyve valószínűleg így is, úgy is feltűnést keltett volna; további komoly publicitást jelentett számára egy nevezetes oxfordi vita 1860-ban, amelyben Samuel Wilberforce oxfordi érsek ellen „Darwin bulldogja”, Thomas Huxley (1825–1895) legendás győzelmet aratott.

A természeti törvények jellege

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy 17–18. századi hagyományok nyomán Darwin korában mást értettek a természeti törvény fogalma alatt, mint ma. Ma a természeti törvény (már amennyiben e kissé divatjamúlt kifejezést egyáltalán használják) tapasztalati összefüggést jelent, vagyis olyan szabályszerűséget, ahol a „szabály” értelme az, hogy rendet tesz a megfigyelt jelenségek katalógusában. A 17–18. században azonban a természet törvényeit gyakran a társadalmi törvények mintájára képzelték el, olyan „utasításokként”, amelyek mintegy kikényszerítik, hogy az események egy bizonyos rendet kövessenek. A 19. század az átmenet kora, ahol egymás mellett él a törvény újabb, szabályszerűség alapú, egyre világosabban statisztikus jellegű értelmezése a korábbi értelmezéssel. Darwin szóhasználatában is párhuzamosan van jelen a kétféle felfogás: a törvény nála, figyeljük meg, egyfelől általánosítással nyert tapasztalati szabályt jelent (ami alól például kivételek is lehetnek), ugyanakkor e szabályokról mégis úgy beszél, mint amik dolgokat okoznak. E kettősséget példázza a hibridizációról szóló fejezet, amelyben Darwin (már megint) az örökléstan híján kényszerül elemezni a fajok és változatok keresztezését. Ez szükségképpen a könyv egyik legnehezebben olvasható és legspekulatívabb része, amely (mint a fejezetet elolvasva látható) főleg a Kölreuter és Gärtner nevű kísérletezők homályos és egymásnak is ellentmondó tapasztalatait összegzi. Nehézkes, kivételekkel körülbástyázott kijelentések jelentik „a keresztezés szabályait”, amelyekről Darwin később mégis mint azt „irányító törvényekről” beszél. Darwinnak pusztán jelenségszintű elemzésre volt lehetősége: kénytelen volt a jelenségeket összefoglaló fenomenológiai törvényekkel megelégedni (maga is sokszor panaszkodik erről), az pedig a megbeszélt hagyományok következménye, hogy ezeket „oknak” tekintette. E megjegyzések remélhetőleg segítséget nyújtanak abban, hogy ne szemléljük értetlenül ezt a gondolkodásmódot, ám ne is tévesszük össze a mai biológia alapvetően eltérő eljárásával, amely molekuláris genetikai mechanizmusok révén, kísérleti értelemben vett oki magyarázattal szolgál, és a szabályokat (köztük az öröklődés törvényeit és a hibridizáció jelenségeinek magyarázatát) ezekből származtatja.

Ugyanez a téma egy másik lényeges ponton is felmerül, mégpedig a természetes kiválasztás fogalmának értelmezésével kapcsolatban. Darwin bírálói azt vetik a szemére, hogy a természetes kiválasztás valami új, ismeretlen erő, amely maga is magyarázatot igényelne, anélkül önkényes, csodás elemként hat. Darwin egyik válasza az (amit a modern biológia is követ), hogy a természetes kiválasztás valójában nem független erő, hanem más jelenségek (a mértani haladvány szerinti szaporodás és a korlátozott túlélés) következménye. Többször is visszatér azonban egy másik válaszra, a leghangsúlyosabban az összefoglaló, tizenötödik fejezetben. Ebben a másik válaszban a természetes kiválasztás törvényét a gravitációs törvényhez hasonlítja:

Miért, ki tudná megmagyarázni, hogy mi a gravitációs vonzás lényege? Ma senki sem kifogásolja az ebből az ismeretlen vonzásból levont következtetéseket, pedig Leibniz még azzal vádolta Newtont, hogy ezzel csodákat és okkult minőségeket vezet be a filozófiába.

A párhuzam a ma szempontjából azért különösen érdekes, mert mindkét esetben, a gravitációnál és a természetes kiválasztásnál is egyfelől egy jelenségről és az azt összefoglaló tapasztalati szabályról van szó, másfelől egy valamit okozó „törvényről” – a kétféle szóhasználat és gondolkodásmód keveredik. És mindkét esetben hasonló a folytatás – szűken értelmezve, forma szerint nézve Leibniznek volt igaza: a gravitáció sem önálló erő, hanem – mint az általános relativitáselmélet mutatja – más dolgok következménye; az idő mégis Newtont igazolta a „gravitációs törvény” megalkotásában, hisz ma is használjuk. Ugyanígy, szigorúan véve a természetes kiválasztás sem ok, hanem maga is következmény; a rá vonatkozó szabályok vagy „törvények” mégis értelmesek és önállók.

Darwin és a fajok

A fajok eredete egy 19. századi csodálkozást tükröz. Ma nehezen képzelhető el az az izgalom, amelyet a természet egységének a mind újabb felfedezések által szolgáltatott demonstrációja nyújtott. A mai olvasót – biológust és nem biológust egyaránt – az érdekelheti ebből a leginkább, hogy mi maradt érvényben Darwin aktuális biológiai ismereteiből. Vajon mennyire lehet elhinni sokszor megdöbbentő leírásait a furcsábbnál furcsább fajok tulajdonságairól, és a számunkra semmitmondó nevű „ezredesek” által hitelesített „különös esetekről”? Anekdoták ezek csupán, a javasasszonyok naiv bölcsességével – vagy ma is helytálló természeti ismeretek? Darwin megszállott naturalista, utazó, gyűjtő, jó szemű megfigyelő, és jó ízlésű bíráló. Mindez itt is megmenti a vaskos tévedésektől. Érdemes megfigyelni, hogy milyen távolságtartóan nyilatkozik az öröklődő csonkolásokról vagy arról a lehetőségről, hogy az óceáni szigetek élővilága a szárazföldek korábbi nagymérvű kiterjedésének, majd visszahúzódásának köszönheti a létét. Pedig, mint Darwin maga is megjegyzi, ez az elmélet egy csapásra megoldott volna jó pár problémát. Ő mégis a kortársak számára sokkal kevésbé reálisnak tűnő alkalmi terjedési módokban bízva állította fel a maga, később kísérletileg is igazolt hipotézisét a fajok terjedéséről.

Ami a könyvben szereplő konkrét fajok tulajdonságait és az egyéb hivatkozott példákat illeti, természetesen lehetetlen (és nem is érdemes) valamennyi állítást pontosan kielemezni a ma szempontjából. Tudomásom szerint senki sem nézett utána, hogy mondjuk az alkalmi fészekparazita madarakról írottak az említett konkrét fajokra nézve igazak-e. Ismét csak az kell mondani, hogy ez tökéletesen mindegy is – a dolog lényege ugyanis „stimmel”, és ez az, ami számít. Ha az elmondottak nem igazak azokra a fajokra, akkor igazak más példákra. Darwin többnyire korának legjobb forrásait használja, akiknek többsége a zoológia, a növénytan, a paleontológia ma is számon tartott klasszikusa. Zoológia vagy növénytan tankönyvnek mégse használjuk A fajok eredetét: a maga korához hű történeti forrásnak annál inkább.

Az egész leírás szelleme viszont, a megfigyelések értékelési módja, az, ahogyan Darwin az életmód és a tökéletlen ösztönök összefüggését elemzi, a biogeográfai szemlélet alkalmazása (vagyis például az, hogy az időbeni fokozatokat térbeli különbségekkel kapcsolja össze, és így szabadon vált át a kakukkról a struccra, és viszont), mai szemmel, egy sokkal bővebb fajismeret és evolúciós példatár felől nézve is helytálló, sőt fölényes, impozáns, modern. Sokszor egyébként a laikus is könnyen megállapíthatja, hogy milyen pontosak Darwin leírásai és forrásai. A világot éppen felfedező 19. század gondolkodásmódjának még komoly megrázkódtatás vagy szenzáció lehetett a dugong vagy a kacsacsőrű emlős, a vödör-orchidea vagy az armadilló. Nekünk közeli ismerőseink. A népszerű természetfilmek éppen ezekre az egzotikus lényekre összpontosítanak, és paradox módon egy mai középiskolás többet tud a kacsacsőrű emlősről, a szarvas csőrű madárról vagy a tüdőshalról, mint a pontyról vagy az egérről.

A könyvben szereplő egyik legfantasztikusabb leírás a mohaállatok telepeinek specializált fogó- és védőszerveiről szól, ahol szó esik például bizonyos „madárfej alakú” parányi képződményekről is (aviculáriumok). Utánanéztem a dolognak, mert annyira hihetetlennek tűnt, és mert a megkérdezett rendszertanszakértők is csak széttárták a kezüket. A rövid keresés teljes mértékben Darwint és az általa idézett forrásokat igazolta. A ma Bryozoáknak nevezett mohaállatokat főleg kanadai és amerikai oceanográfusok ismerik közelebbről – a fosszilis és élő telepekről készült gyönyörű fényképeik mai kísérőszövege pedig szinte szó szerint megismétli Darwin szavait a furcsa szervecskékről és azok módosulással való eredetéről.

Fogalomalkotás

Tudománytörténeti szempontból meg kell jegyezni, hogy a régebbi szakkifejezések az alakjuk megtartása mellett a 20. században többszörös, kiterjedt jelentésváltozáson mentek keresztül – ezt a legjobban talán a Darwin művében nem szereplő gén kifejezés értelmének változásain lehet lemérni. Mendel számára a gén egyszerűen öröklési faktort jelent, valamilyen tulajdonságok kombinációinak közös gyökerét. A 20. század elején a géneket a mikroszkopikus sejtszervecskék formájában elképzelt kromoszómákhoz kötik. Ma DNS-szakaszok formájában gondolunk rájuk. Az efféle jelentésváltozások jól ismertek a tudománytörténet-írás elmélete számára. Thomas Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című nagy hatású munkája 1962, magyarul: Gondolat 1980 óta kötelességtudóan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a régi idők tudósai nem a mai problémákat akarták megoldani. Az ő saját fogalmaik még akkor is mást jelentettek, ha ez első pillantásra nem nyilvánvaló, mert a szavakat megőriztük. A jelentésváltozás problémáival azért kell tisztában lennünk, mert a kifejezések változó értelme igen sok félreértéshez vezethet. Példánkhoz visszatérve: a gén szó ma is őrzi azokat az árnyalatokat, amelyek az „öröklési faktor” jelentéstani holdudvarából származnak, és amit hiába keresünk a molekulaszerkezetben.

E megjegyzések változatlan formában érvényesek Darwin kifejezéseire és szóhasználatára. Például az organizáció (szerveződés) fogalma ma újra az érdeklődés előterébe került, hiba volna azonban a 19. századi organizáció-fogalmat a miénkkel kritikátlanul egybemosni. A 18. században a szerveződés még egyértelműen progressziót, haladást jelent; Darwin korában szintén így tekintenek rá, példa erre Lamarck belső fejlődés-elvű evolúcióelmélete. Éppen Darwin az, aki von Baer mellett a legtöbbet teszi azért, hogy ma a szerveződést egészen másként, működési értelemben, a funkcionális differenciálódás és az életkörülményekhez való alkalmazkodás kettős kontextusában szemléljük. Ez utóbbi révén lehetséges egy mai ízeltlábú szervezettségét magasabbra tenni egy rég kihalt gerincesénél, holott a gerincesek rendszertanilag „magasabban” állnak – vagy így lehet az evolúcióban egymással közvetlen leszármazási viszonyban egyáltalán nem álló mai fajok szerveződési összehasonlításáról beszélni. Annak a felderítése pedig komoly eszmetörténeti nyomozást jelentene, hogy saját kortárs hagyományai fényében mire gondolhatott egy 19. századi író vagy olvasó egy-egy számunkra is ismerősen csengő kifejezés kapcsán.

Valószínűleg tehát nem akkor járunk el helyesen, ha azon csodálkozunk, hogy Darwin milyen modern szavakat használ, hanem, ha azon, hogy mi azokat egyáltalán átvettük tőle (és korától). Ha ezáltal némi távolságot tartunk Darwintól, az nem csökkenti az általa és kortársai által a saját maguk számára elért eredményeket – mint maga is mondja az 1. fejezetben:

az ókori kertészek, amikor az általuk beszerezhető legjobb körtéket termesztették, sohasem gondoltak arra, hogy mi majd milyen pompás gyümölcsöt fogunk enni.

Rendszertan

Látszólag fordítástechnikai kérdés, ezért későbbre tartozna, ám külön figyelmet érdemel a fajnevek és magasabb rendszertani egységek kérdése. A rendszertan Darwin ideje óta is jó néhányszor megváltozott. Vajon felismerhetők-e még a Darwin által említett fajok?

Nagyon is, ám némi óvatosságra azért szükség van. Az általam követett eljárás lényege az volt, hogy Darwint nem kijavítani, hanem értelmezni kell. Változatlanul hagytam tehát minden olyan helyet, ahol a Darwin által megadott fajnév, illetve taxon lényegében megegyezik a ma használttal (pl. Nelumbium luteum – Nelumbo lutea, vagy Balaenoptera rostrata – Balaenoptera acutorostrata stb.). Ahol komolyabb eltérés van a régi és a mai alak között, de ez a főszöveg szempontjából nem tűnt fontosnak (például, mert egyértelműen azonosítható volt a faj magyar neve, amit meg is adtam), ott szintén nem tartottam szükségesnek megjegyzést tenni. Ahol viszont olyan, jelentős különbség van a besorolásban (ez ritkábban fajokat, gyakrabban rendeket és nemzetségeket érintett), és ahol a kérdés a főszöveg szempontjából megkerülhetetlen volt, ott lábjegyzetben utaltam a tényre. Minden olyan helyen szándékom és tudomásom szerint magyar faj- és taxon nevet szerepeltetek, ahol van elfogadott és ma használatos magyar név (de csak ott). Ezt mindig mai legfrissebb alakjában igyekeztem megadni. Mindezek mellett kerültem a legfrissebb numerikus taxonómia és azt megelőző hagyományos besorolás ütközetését. A különböző fordításokat egymással összehasonlító olvasó látni fogja azt is, hogy az előző magyar kiadások igen sok jól feloldható fajnevet latinul, vagyis feloldatlanul hagytak, viszont sok olyan „magyar” fajnevet szerepeltettek, ami nyilván valamelyik régebbi Brehm-kiadás kényszerű magyarítási próbálkozásainak a szüleménye, de nem ment át a magyar rendszertanba. Ahol lényeges volt ismerni az adott élőlény nemzetségi stb. besorolását, és ezt a szövegkörnyezet nem tisztázta, ott megtettem zárójelben én.

A 14. fejezet a rendszertannal kapcsolatban egy egészen más jellegű, elméleti kérdést vet fel, ami egy megegyezés erejéig ugyancsak érdekes lehet.

Hacsak hatalmasat nem tévedek, mindezek a szabályok és rendszerezési segédeszközök, valamint a nehézségek megmagyarázhatók azon felfogás alapján, hogy a természetes rendszer alapja a módosulással való leszármazás.

Utóbbi félmondat szinte változatlanul megtalálható a mai tankönyvekben is. Félre szokták érteni, pedig a természetes rendszerről korábban mondottak alapján világos kell legyen: annak a leszármazás nem úgy az alapja, hogy arra épül, hanem hogy azt fejezi ki.

Nyelvezet

A legutóbbi magyar fordítást készítő Mikes Lajos Kipling-mesék fordítójaként ma is ismert. Magával ragadó, szépirodalmi kvalitásokat felmutató szövege azonban csapongó és egyenetlen, sokszor híján van a természettudományi ismereteknek, ezért helyenként értelmetlenségbe torkollik; lépten-nyomon durva félrefordításokat tartalmaz. Darwin komoly, szöveg szerinti tanulmányozására alkalmatlan. Az igazsághoz tartozik, hogy az ötvenes évek után kialakult egyetemes modern evolúciós gondolkodás birtokában, az evolúció számos reneszánsza után nekünk ma könnyebb értenünk Darwint, és – csak egy példát kiragadva, s elébe menve a későbbi terminológiai megjegyzéseknek – azonnal tudható, hogy mikor gondol változatra, és mikor változásra.

Ha tehát azt akarjuk megtudni, hogy Darwin „mit mondott valójában”, akkor az irodalmias nyelv helyett Darwin saját, többnyire takarékos, pontos, gyakran kissé száraz közlési stílusát kellett előnyben részesítenünk. A Mikes-féle fordításnak mindazonáltal voltak komoly erényei is. Saját fordításomat tőle függetlenül készítettem, megoldhatatlan feladat is lett volna másként. A szöveggel nagyjából elkészülvén azonban elővettem a régit, és ahol helyileg jobbnak tűnt, a későbbi javítások során néha átemeltem Mikes egy-egy találó kifejezését vagy szavát a most kézben tartott fordításba; ezért a lehetőségért hálával tartozom neki. Minden más szempontot félretéve az lebegett a szemem előtt, hogy a mikrofilológia iránt valószínűleg nemigen érdeklődő olvasó egyszerűen minél jobb szöveget szeretne kézhez kapni.

Igyekeztem a mai biológiai és filozófiai szóhasználatot követni mindaddig, amíg ez a fordítás pontosságának a rovására nem ment. Szándékosan kerültem ugyanakkor a szakzsargont vagy a konyhanyelvet az olyan kifejezéseknél, amelyeket ma gyakran le sem fordítanak (organizáció, struktúra, variáció, szelekció és hasonlók) – hacsak lehetett, ezekre magyar kifejezést használtam. Más szóval: nem adtam Darwin szájába modern szavakat, de az ő szavait modern nyelven, magyarul próbáltam visszaadni. Ezt megkönnyítette, hogy az angolszász terminológia hagyományőrző. Sok mindent úgy mondanak ma is, mint másfélszáz évvel ezelőtt; ilyenkor nem volt más tennivaló, mint a szakszó mai fordítását megadni.

Említést érdemel, hogy jelen fordításban nem vettük át az angol eredetiben szereplő magyarázó szótárt (mely első alkalommal a harmadik kiadásban jelent meg). Számos fogalma ma középiskolai anyag, ami pedig nem, az sokszor reménytelenül elavult. Helyette egy egészen új magyarázó szótár készítésére lett volna szükség (de nem biztos, hogy igény is). Az index Darwin eredeti mutatóját követi: nem szavak előfordulási jegyzéke, hanem (s emiatt maga is tudománytörténeti jelentőségű) a Darwin által fontosnak tartott témák listája.

Fordítási kérdések

Néhány gyakrabban szereplő kifejezés – és ezzel a fordítás szöveg szerinti részleteire térek – magyarázatot igényel. A „rokon” eredetije a related vagy az allied (általában faj); a szöveg több helyen is említi, hogy ezek a „hasonló” szinonimái és eredendően nem vér szerinti rokonságot jelentenek; így értendők. Más szóval: a „rokon faj” a „rokon gondolat” mintájára képzett kifejezés, lásd pl. a 9. fejezetben:

Rendszertani rokonságon a fajok felépítésében és alkatában lévő általános hasonlóságot értjük.

Ennek figyelmen kívül hagyása érthetetlenné tenné a könyv egyes részeit. Darwin egyik újítása pontosan abban van, hogy műve befejező részében a természetes taxonómiát mégis a valódi leszármazási közösség kifejezőjének tekinti, ahol a „rokon” csakugyan biológiai rokont jelent. A class jelenthet rendszertani értelemben vett osztályt is, vagy egyszerűen elemek, fajok, egyéb taxonok csoportját (többnyire nagy csoportját). Mindkét értelmet magyarul is az osztály szóval adtam vissza, megőrizve az eredeti szöveg lebegését vagy enyhe kétértelműségét; a pontos jelentés némi erőfeszítéssel minden esetben megállapítható. Variation = változás, de változat is, bár utóbbi az eredetiben többnyire variety. Variability = változékonyság, de szintén jelent változást is, pl. „the variability of some species” néha ebben az értelemben szerepel: „az, hogy egy faj megváltozott”. Mivel az öröklődés (már volt róla szó) kulcsfogalom, ezért megemlítem, hogy az öröklés jelenségére a szöveg többnyire a „principle of inheritance”, vagy „strong principle of inheritance” kifejezésekkel hivatkozik; ezeket, mivel gyakoriak, modorosság lett volna mindannyiszor az eredeti formának megfelelően visszaadni, helyette egyszerűen öröklést, öröklődést írtam. További, említést érdemlő kifejezések és magyar párjaik: type = fajta (úgy is, mint kind), structure = felépítés, constitution = alkat, organization = (a szöveg helyi értelmétől függően) szervezet vagy szerveződés, character = jelleg, jellemvonás. Divergence of character = jellegek szétválása, jellegszétválás; ma ennek az angol neve character displacement. A mongrelt keveréknek fordítottam, pedig inkább korcsot jelent: mai fülnek ez tudományos szövegben (s amúgy is) bántó lenne. Befejezésül még három apróság: az anakronizmust kerülve vadember lett a „savage”, néger maradt a „negro”, eszkimó az „eskimo”; utóbbival kapcsolatban amúgy is kevésbé ismert a ma elfogadott inuit.

Végül szabadjon egy személyes megjegyzést tennem. Időm nem kis részében olvasással és írással foglalkozó ember lévén, sokféle szöveg megfordul a kezeim között. Keveset forgattam közülük olyan élvezettel, mint Darwin munkáját. Remekmű ez mindenféle tekintetben: a stiláris világosságban és a szabatos fogalmazásban éppúgy, mint gondolati eredetiségét tekintve. Darwin stílusának feszességét és gondolatainak elemző világosságát a szövegben található, máshonnan vett idézetekkel való összehasonlítás, vagy más viktoriánus szövegek alapján értékelhetjük csak igazán. Az idézetként szereplő, máshonnan származó, gyakran homályos értelmű részek fordítása néha radikális értelmezésük felállítását kívánta meg, ezzel szemben Darwin saját mondatai többnyire nehézség és erőszaktétel nélkül voltak áttehetők: eleven és erős ez a mű ma is.


Budapest, 1999. december 28.

Kampis György

Történeti vázlat a fajok eredetére vonatkozó nézetek munkánk első megjelenését megelőző fejlődéséről

A fajok eredetére vonatkozó nézetek fejlődésének rövid vázlatát fogom itt megadni. A természetkutatók többsége még nem olyan régen is azt tartotta, hogy a fajok változhatatlan termékek, és hogy egyenként teremtődtek. E nézetet ügyesen védelmezte számos szerző. Néhány természetkutató ezzel szemben úgy vélte, hogy a fajok módosulásokon mennek keresztül, és hogy a fennálló életformák a korábbiaknak természetes szaporodás útján létrejött leszármazottai. Ha eltekintünk a klasszikus szerzők hasonló utalásaitól,1 akkor e gondolat első modern, tudományos szellemű tárgyalója Buffon volt. Ám minthogy elképzelései az idők során oda-vissza csapongtak, és mivel sem a fajok átalakulásának okaival, sem az átalakulás módjával nem foglalkozott, nem szükséges belemerülnöm a részletekbe.

  • 1 Arisztotelész a Physicae Auscultationesben (Fizika II. köt., 8. fejezet, 2. p.), miután megjegyzi, hogy nem azért esik az eső, hogy a gabonát megnövessze, és nem is azért, hogy a gazda szabadban csépelt gabonáját megrohassza, ugyanezt a gondolatmenetet a szerveződésre is alkalmazza, továbbá hozzáteszi (Clair Grece fordítása, aki a szóban forgó részt először említette előttem): „Mi akadálya van hát, hogy a test különböző részei a természetben pusztán esetleges kapcsolatban álljanak egymással? A fogak például adott szükség szerint növekednek, a metszőfogak élesek és tépésre alkalmasak, a zápfogak laposak és a táplálék összerágására használhatók; ám mivel nem ennek kedvéért készültek, mindez a véletlen eredménye volt. Ugyanez vonatkozik a többi részre is, ahol adott cél felé törő alkalmazkodást vélünk látni. Minden olyan esetben tehát, ahol a dolgok együttese (vagyis egy adott egész valamennyi része) úgy jelenik meg, mintha valamilyen célra készült volna, az egész fennmaradt, mivel egy belső erő hatására megfelelő alakot nyert, míg bármi, ami nem ilyen szerkezetű, az elveszett és elvész ma is.” E helyen a természetes kiválasztás elvének előrevetett árnyékát pillantjuk meg, de hogy Arisztotelész milyen kevéssé értette meg ezt az elvet, mutatják a fogak képződésére vonatkozó megjegyzései.

Lamarck volt az első olyan szerző, akinek a tárgyra vonatkozó következtetései komoly figyelmet keltettek. Ez a jogosan ünnepelt természetbúvár először 1801-ben tette közzé nézeteit, ezeket jelentősen továbbfejlesztette 1809-ben Philosophie Zoologique-jában Állattani filozófia, majd később 1815-ben, a Histoire naturelle des animaux sans vertèbres (A gerinctelen állatok természetrajza) bevezetőjében. E munkáiban azt hirdeti, hogy valamennyi faj, köztük az ember is más fajokból származott. Lamarck kimagasló érdeme, hogy elsőként hívta fel a figyelmet annak valószínű voltára, hogy mind a szerves, mind a szervetlen világban az összes változás törvények következtében, nem pedig valamilyen csodás beavatkozások folytán megy végbe. Úgy tűnik, a fajok fokozatos változását illető következtetéseire Lamarckot elsősorban az vezette, hogy a fajokat és a változatokat nehéz egymástól megkülönböztetni, valamint hogy az egyes csoportokon belül a formák szinte tökéletesen lépcsőzöttek, és továbbá, hogy azokkal analóg alakok találhatók a tenyésztett élőlények között is. Ami a módosulás okait illeti, azok közül Lamarck néhányat a fizikai életfeltételek közvetlen hatásainak körében helyezett el, egy további részüket a már meglévő formák kereszteződéseivel hozta kapcsolatba, a javát pedig a használat és a nemhasználat, vagyis a szokások hatásának tekintette. Úgy látszik, ez utóbbi hatóerőnek tulajdonította az adaptációnak a természetben fellelhető valamennyi csodálatos példáját, például a zsiráf hosszú nyakát, amely a fák ágain való legelésre szolgál. Ugyanakkor azonban egy előrehaladó fejlődési törvényben hitt, és mivel úgy vélte, hogy minden élő forma ezt követi, ezért a ma élő egyszerűbb szervezetek létét magyarázandó azt állította, hogy ezek a formák ősnemzéssel keletkeznek a jelenben.2

  • 2Lamarck munkájának első megjelenési dátumát Isidore Geoffroy Saint-Hilaire művéből vettem (Histoire naturelle générale des règnes organiques Tom II. 405. p., 1859), mely e nézetek történetének kiváló bemutatása. Ugyanitt Buffon idevágó gondolatainak részletes áttekintése is megtalálható. Érdekes, hogy nagyapám, Dr. Erasmus Darwin mennyire megelőzte Lamarck nézeteit és azok téves indoklását Zoonomia című könyvében (vol. I., 500–510. p.), amely 1794-ben jelent meg. Isidore Geoffroy szerint nem kétséges, hogy Goethe is híve volt a hasonló gondolatoknak, mint ez egy 1794 és 1795 között írt, de csak később közzétett munkájának előszavából kitűnik: Goethe ugyanis határozottan kijelentette (Goethe als Naturforscher, Dr. Karl Meding-től, 34. p.), hogy a természetkutatók számára a jövőben az lesz a kérdés, hogy például a marha miként szerezte a szarvát, nem pedig az, hogy mire használja. Kiemelkedő példája ez annak, ahogyan a hasonló eszmék nagyjából egyidőben kialakulnak; Goethe Németországban, Dr. Darwin Angliában és (mint mindjárt látni fogjuk) Geoffroy Saint-Hilaire Franciaországban jutott ugyanarra az álláspontra a fajok keletkezésével kapcsolatban, 1794–95 között.

Geoffroy Saint-Hilaire, mint a fia által írt életrajzból kitűnik, már 1795-ben megsejtette, hogy amit mi fajoknak nevezünk, azok voltaképpen egy közös alaptípus különféle elfajzásai. De csak 1828-ban tárta a nyilvánosság elé azt a meggyőződését, hogy nem egy és ugyanazon formák álltak fenn a világ kezdete óta. Geoffroy, úgy tűnik, elsősorban az életfeltételekben (a „monde ambiant”-ban, a környező világban) látta a változás okát. Következtetéseiben óvatos volt, és nem állította, hogy a létező fajták ma is módosulásokon mennének keresztül; mint fia hozzáteszi:

C’est donc un problème á réserver entièrement á l’avenir, supposé même que l’avenir doive avoir prise sur lui.

(ezt a problémát teljes észében a jövőnek kell átadni, feltéve, hogy a jövő egyáltalán foglalkozni fog vele).

1813-ban Dr. W. C. Wells a Királyi Társaság előtt felolvasott egy beszámolót Egy fehér nőről, akinek a bőre a négerekére hasonlít címmel, de az írás nem jelent meg Wells híres Two Essays upon Dew and Single Vision (Két tanulmány a fajtáról és az egyszerű látásról) című munkájának 1818-as közzétételéig. Ebben világosan felismeri a természetes kiválasztás elvét. Ez az elv első kimutatott előfordulása, de Wells kizárólag az emberfajtákra alkalmazta, és azoknak is csak bizonyos jegyeire. Miután megjegyzi, hogy a négerek és a mulattok bizonyos trópusi betegségekkel szemben immunisak, először is azt észrevételezi, hogy valamennyi állatfajta bizonyos fokú változékonyságot mutat, másodszor pedig, hogy a tenyésztők háziállataikat kiválasztás által tökéletesítik, majd hozzáteszi, hogy amit itt

mesterségesen érnek el, azt a jelek szerint azonos hatékonysággal, de sokkal lassabban a természet is elvégzi akkor, amikor az emberi fajnak a különböző lakhelyekhez illeszkedő változatait kialakítja. Afrika középső területein a legelső, kis számú, elszórtan élő lakosok közül egyes változatok másoknál alkalmasabbak lesznek a helyi betegségeknek való ellenállásra. Ezek a fajták később el fognak szaporodni, míg mások fogynak; nemcsak azért, mert képtelenek a betegségekkel megküzdeni, hanem azért is, mert képtelenek erőteljesebb szomszédaikkal versengeni. A mondottak alapján bizonyítottnak tekintem, hogy ennek az erőteljes fajtának a színe sötét lesz. De mivel a formák variációit létrehozó hajlam továbbra is fennmarad, az idők során egyre sötétebb és sötétebb fajták jönnek létre, és mivel a legsötétebb fog leginkább illeszkedni az éghajlathoz, ezért hosszú távon ez lesz az uralkodó fajta, ha nem éppen az egyetlen azon a vidéken, ahol keletkezett.

Wells ezután ugyanezeket a nézeteket a hidegebb éghajlatú vidékek fehér lakóira is kiterjeszti. Köszönettel tartozom az Egyesült Államok-beli Rowley úrnak, hogy Brace úron keresztül felhívta figyelmemet Dr. Wells munkájának fenti bekezdésére.

W. Herbert tiszteletes, később manchesteri dékán, a Horticultural Transactions (Kertészeti Közlemények) negyedik évfolyamában 1822-ben, majd az Amaryllidaceae című munkájában 1837, 19. és 339. p. kijelenti:

a kertészeti kísérletek cáfolhatatlanul kimutatták, hogy a növényfajok csupán a változatok magasabb és állandóbb osztályai.

E nézetet kiterjeszti az állatokra is. A dékán úgy véli, hogy eredetileg valamennyi nemzetségből egy-egy faj teremtetett, eredetileg igen képlékeny állapotban, és hogy ezek hozták létre a ma élő valamennyi fajt, elsősorban kereszteződéssel, de változás révén is.

1826-ban Grant professzor az édesvízi szivacsokról (Spongillák) írt híres cikkének Edinburgh Philosophical Journal, XIV. kötet, 283. p. záró bekezdésében világosan kifejti abbéli vélekedését, hogy a fajok más fajokból származtak, és hogy a módosulás során tökéletesedtek. Ugyanezt a nézetet a Lancet-ben 1834-ben megjelent 55. előadásában is megfogalmazta.

1831-ben adta ki Patrick Matthew úr Naval Timber and Arboriculture (A hajófa és a fatermelés) című könyvét, ahol a fajok eredetére vonatkozóan pontosan azt a nézetet dolgozza ki, amelyet (mint rövidesen utalni fogok rá) Wallace úr és jómagam a Linnean Journalban kifejtettünk, és amelyet jelen kötet részletesen tárgyal. A szóban forgó nézetet azonban Matthew úr sajnos csak igen röviden, és egy egészen másról szóló munka függelékében, elszórt megjegyzésekként fejti ki, így aztán észrevétlen maradt mindaddig, míg maga Matthew fel nem hívta rá a figyelmet a Gardener’s Chronicle-ben (Kertészeti Hírmondó) 1860. április 7-én. A Matthew úr és az én nézeteim közötti különbségnek nincsen komoly jelentősége; neki, úgy fest, az a nézete, hogy a világ időről időre majdnem elnéptelenedik, majd aztán újra benépesül, és felállítja azt a hipotézist is, hogy új formák keletkezhetnek „korábbi aggregátumok öntőformái vagy csírái nélkül”. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenütt jól értem-e, de úgy tűnik, Matthew az életfeltételek közvetlen hatásának is nagy jelentőséget tulajdonít. Helyesen ismerte azonban fel a természetes kiválasztás elvének valódi erejét.

Von Buch, az ünnepelt természetbúvár és geológus, Description physique des Isles Canaries (A Kanári szigetek természettani leírása) című kiváló könyvében 1836, 147. p. világosan kifejti azt a nézetét, hogy a változatok lassan állandósult fajokká alakulnak át, amelyek ezután már képtelenek a kereszteződésre.

Rafinesque ezt írja 1836-ban megjelent New Flora of North America (Észak-Amerika új flórája) című műve 6. oldalán:

Egykor valamennyi faj változat lehetett, és számos változat fokozatosan fajjá alakul azáltal, hogy állandó és sajátos jellemvonásokat vesz fel,

bár később, a 18. oldalon hozzáteszi:

kivéve a nemzetség eredeti típusait vagy őseit.

1843–44-ben Haldeman professzor szakavatottan tekintette át a fajok fejlődésének és módosulásának feltevése melletti és elleni érveket Boston Journal of Natural History, IV. kötet, 468. p.; úgy tűnik, ő maga inkább a változás felé hajlik.

1844-ben jelent meg a Vestiges of Creation (A teremtés nyomai).3 A név nélküli szerző a tízedik, alaposan javított kiadásban ezeket mondja a 155. oldalon:

A tétel, melyre számos vizsgálat alapján jutottunk, az, hogy a lelkes lények különféle sorai, a legősibbektől és legegyszerűbbektől a legmagasabb rendűekig és a legújabbakig, az isteni gondviselés irányítása mellett a következőknek köszönhetők: először is, egy olyan impulzusnak, amelyet az élet formái kaptak, s amely azokat meghatározott idő alatt, nemzés révén a szerveződés különféle fokozatain keresztül egészen a kétszikű növényekig és a gerincesekig fejlesztette, noha ezek a fokok kisszámúak és általában a szerveződés megszakításai jelzik őket, s ez gyakorlati nehézséget jelent a rokonságok megállapításánál; másodszor pedig, egy olyan impulzus következményei, amely az életerővel van kapcsolatban, és az egymásra következő generációk során a szervezeteket módosítani igyekszik az olyan külső körülményekkel összhangban, mint amilyen a táplálék, a lakóhely jellege vagy az időjárás erői, s ezek azok az ’adaptációk’, amelyekről a természeti teológusok beszélnek.

A szerző láthatóan abban hisz, hogy a szerveződés hirtelen ugrásokban halad előre, miközben az életfeltételek által gyakorolt hatások csak fokozatosan érvényesülnek. Nem látom azonban, hogy az általa feltételezett két „impulzus” hogyan adhatná tudományos magyarázatát a természetben mindenütt megtalálható, számtalan és csodálatos alkalmazkodásnak; nem látom, hogyan érthetnénk meg így például azt, hogy a harkály hogyan alkalmazkodott a maga sajátos életszokásaihoz. Erőteljes és ragyogó stílusának köszönhetően e munka azonnal széles körben elterjedt, annak ellenére, hogy a korábbi kiadásokban kevés pontos ismeretet mutatott fel, és a tudományos óvatosságnak is igencsak híján volt. Véleményem szerint mégis nagy szolgálatot tett hazánkban azzal, hogy felhívta a figyelmet a tárgyra, lebontotta az előítéleteket, és ezzel előkészítette a talajt a hasonló nézetek számára.

  • 3Magyarul 1858-ban és 1861-ben, A teremtés természettörténetének nyomai címmel (a fordító megjegyzése a korábbi magyar kiadásból)

1846-ban a veterán geológus, N. J. d’Omalius d’Halloy egy kitűnő, rövid írásban Bulletins de l’Académie royale des sciences et belles-lettres de Bruxelles, XIII. kötet, 581. p. azt a véleményét tette közzé, miszerint valószínűbb, hogy a fajok módosulással való leszármazással keletkeztek, mint hogy egyesével teremtették volna őket; a szerző e nézetét először 1831-ben nyilvánította ki.

Owen professzor 1849-ben Nature of Limbs, A végtagok jellege, 86. p., a következőket írta:

Az őstípus eszméje már jóval a valóságos példákat nyújtó állati fajok létezése előtt megnyilvánult bolygónk állatvilágának különböző módosulásaiban. Hogy milyen természeti törvények vagy másodrendű okok felelősek az élő jelenségek ilyen szabályos egymásra következéséért és fejlődéséért, azt egyelőre nem tudjuk.

A British Associationban 1858-ban tartott megnyitó beszédében 51. p.

a teremtő erő folytonos működésének, vagy az élőlények rendezett kialakulásának axiómájáról

beszél. Később 90. p. a földrajzi eloszlásra vonatkozó bizonyos utalásokat követően hozzáteszi:

E jelenségek megingatják abbéli meggyőződésünket, hogy az új-zélandi kivi (Apteryx) és az angliai nyírfajd külön teremtés eredményei lennének a maguk szigetén és annak a számára. Azt is mindig jó észben tartanunk, hogy a ’teremtés’ szóval a zoológus egy ’maga sem tudja, miféle folyamatot’ jelöl.

E gondolatot Owen még tovább erősíti, hozzátéve, hogy

amikor a nyírfajdhoz hasonló példákat a zoológus az egyes szigeteken végbement, az adott szigetekre korlátozott külön teremtés bizonyítékaként sorolja fel, akkor ezzel főleg azt fejezi ki, hogy nem tudja, a nyírfajd hogyan került oda, és csakis oda; tudatlanságát így kifejezve azt a hitét is jelzi, hogy mind a madár, mind a szigetek valami hatalmas, első teremtő oknak köszönhetik az eredetüket.

Ha e mondatokat, melyek ugyanabban a megnyitóban hangzottak el, együtt értelmezzük, kitűnik, hogy ennek a kiváló tudósnak 1858-ban megrendült az a meggyőződése, hogy a kivi és a nyírfajd először a maga hazájában jelent meg, „nem tudni, hogyan”, vagy egy „nem tudni, milyen” folyamat révén.

Ez a megnyitó beszéd azután hangzott el, hogy a Linné Társaság előtt felolvasták Wallace úr és az én írásomat a fajok eredetéről, amire rögtön rátérek. Amikor a mostani könyv első kiadása megjelent, engem is, mint oly sokakat, megtévesztettek az olyan kifejezések, mint „a teremtő erő folytonos működése”, és Owen professzort azokhoz a paleontológusokhoz soroltam, akik szilárdan meg vannak győződve a fajok változhatatlanságáról, úgy tűnik azonban On the Anatomy of Vertebrates, III. kötet, 796. p., hogy alaposan tévedtem. E munka legutóbbi kiadásában egy olyan bekezdésből, mely a „No doubt the type-form…” (nem kétséges, hogy a tipikus forma…) szavakkal kezdődik id. mű, I. kötet, 35. p., arra következtettem, és ez a következtetés visszamenőleg is jogosnak tűnik a számomra, hogy Owen professzor elfogadja: a természetes szelekció szerephez juthatott az új fajok létrehozásában. Úgy látszik azonban, hogy ez pontatlan és alaptalan állítás vö. i. m., III. kötet 798. oldalával. Közöltem szemelvényeket Owen professzor és a London Review szerkesztője levélváltásából is, ebből az tűnt ki, mind a szerkesztő, mind az én számomra, hogy Owen professzor azt állítja, már énelőttem is hirdette a természetes kiválasztás elméletét; én e bejelentés hallatán meglepetésemet és örömömet fejeztem ki, de amennyire egyes nemrégen közzétett kitételekből i. m. III. köt, 798. p. érteni lehet, részben vagy egészben ismét tévedtem. Vigasztaló számomra, hogy Owen professzor vitás írásait mások éppolyan nehezen tudják megérteni és egymással összeegyeztetni, mint én. Ami a természetes kiválasztás elvének a puszta hangoztatását illeti, teljesen érdektelen, hogy Owen professzor megelőzött-e, vagy sem, mert mint e történeti vázlatban kimutattam, mindkettőnket messze megelőzött Dr. Wells és Matthew úr.

Isidore Geoffroy Saint-Hilaire úr 1850-ben tartott előadásaiban amelyeknek rövid foglalata megjelent a Revue et magasin de zoologie pure et appliquée. 1851 januári számában, megindokolja, ő miért hiszi, hogy bizonyos jellemzők

sont fixés, pour chaque espèce, tant qu’elle se perpétue au milieu des mêmes circonstances: ils se modifient, si les circonstances ambiantes viennent á changer. En résumé, l’observation des animaux sauvages démontre déjà la variabilité limitée des espèces. Les expériences sur les animaux sauvages devenus domestiques, et sur les animaux domestiques redevenus sauvages, la démontrent plus clairement encore. Ces mêmes expériences prouvent, de plus, que les différences produites peuvent être de valeur générique.

(minden fajnál addig állandóak, míg az illető faj azonos körülmények között tenyészik: ellenben módosulnak, ha a külső körülmények változnak. Általában a vadállatok megfigyelése már szemlélteti a fajok korlátozott változékonyságát. A szelídített vadállatokkal és az elvadult háziállatokkal végzett kísérletek még világosabban mutatják ezt. Sőt, ugyanezek a kísérletek azt is bizonyítják, hogy a létrehozott különbségek általános értékűek is lehetnek.)

A szerző a Histoire naturelle générale des règnes organiques (Általános természetrajz) című művében is II. köt., 430. p., 1859 ehhez hasonló következtetéseket hangsúlyoz.

Egy nemrégen megjelent körlevélből kitűnik, hogy Dr. Freke már 1851-ben Dublin Medical Press, dublini orvosi folyóirat, 322. p. hangoztatta azt a tanítást, hogy valamennyi szerves lény egyetlen ősforma leszármazottja. E vélekedést támogató okai és a probléma egész kezelése teljesen eltér az enyémtől, de minthogy Dr. Freke nemrégen (1861) közzétette Origin of species by means of organic affinity (A fajok eredete szerves hasonlóság révén) című tanulmányát is, ezért felesleges lenne arra a nehéz kísérletre vállalkoznom, hogy a nézeteiről megpróbáljak némiképpen számot adni.

Herbert Spencer egy tanulmányában amely eredetileg a Leaderben jelent meg 1852 márciusában, majd 1858-ban Spencer Essays című kötetében találékonyan és nagy meggyőző erővel állította szembe egymással az élőlények teremtésére és fejlődésére vonatkozó különböző elméleteket. A tenyésztési eredmények által nyújtott analógiák, a számos faj embrióit érintő közös változások, a változatok és fajok megkülönböztetésének nehézsége, valamint az általános fokozatosság elve alapján amellett érvel, hogy a fajok megváltoztak; a módosulásokat a körülmények változásának tulajdonítja. Ugyanez a szerző 1855-ben a pszichológiát is az összes szellemi erő és képesség megszerzésének szükségszerű fokozatossága alapján tárgyalta.

1852-ben N. Naudin, a neves botanikus, a fajok eredetéről szóló csodálatos cikkében Revue Horticole, Kertészeti Szemle, 102. p., amely azóta részben újra megjelent a Nouvelles Archives du Muséumban Új múzeumi akták, I. köt., 171. p., határozottan kifejezi azt a meggyőződését, hogy a fajok a művelés során keletkező változatokhoz hasonlóan jöttek létre. A folyamatot az ember által végzett kiválasztás eredményének tekinti. De azt nem mutatja meg, hogyan működik a kiválasztás a természetben. Herbert dékánhoz hasonlóan azt hiszi, hogy a keletkező fajok képlékenyebbek voltak, mint a jelenlegiek. Nagy fontosságot tulajdonít annak, amit ő a végső cél elvének nevez:

puissance mystérieuse, indéterminée; fatalité pour les uns; pour les autres, volonté providentielle, dont l’action incessante sur les êtres vivants détermine, á toutes les époques de l’existence du monde, la forme, le volume, et la durée de chacun d’eux, en raison de sa destinée dans l’ordre de choses dont il fait partie. C’est cette puissance qui harmonise chaque membre á l’ensemble, en l’appropriant á la fonction qu’il doit remplir dans l’organisme général de la nature, fonction qui est pour lui sa raison d’être.

(Rejtelmes, meghatározatlan tartalom; végzet egyesek számára; mások számára gondviselő akarat, amelynek szüntelen hatása az élőlényekre a világ létezésének minden korszakában meghatározza valamennyi élőlény formáját, terjedelmét és élettartamát, a dolgok ama rendjében betöltött rendeltetésének megfelelően, amelynek része. Ez az a hatalom, amely összhangba hoz minden tagot az egésszel, amennyiben alkalmassá teszi arra a funkcióra, amelyet a természet általános organizmusában végeznie kell, vagyis arra a funkcióra, amely létének értelmet ad.)4

  • 4 Bronn A fejlődési törvények vizsgálata (Untersuchungen über die Entwicklungs-Gesetze) című könyvének hivatkozásaiból úgy látszik, hogy Unger, az ünnepelt botanikus és paleontológus 1852-ben közzétette azon nézetét, hogy a fajok fejlődésen és módosuláson mennek keresztül. Dalton hasonló nézetének adott kifejezést Panderrel közösen a fosszilis lajhárokról szóló munkájában, 1821-ben. Így vélekedett, köztudomásúlag, Oken is a maga misztikus természetfilozófiájában (Natur-Philosophie). Godron munkájának, a De l’Espéce-nek idézeteiből kitűnik, hogy Bory St. Vincent, Burdach, Poiret és Fries mind elismerte, hogy folyamatosan jönnek létre új fajok. Hozzátenném még, hogy a harmincnégy szerző közül, akiket e történeti vázlatban megnevezek, és akik hisznek a fajok módosulásában, vagy legalábbis nem hisznek a külön teremtés aktusaiban, huszonhét a természetrajz vagy a geológia szakértője.

1853-ban egy ünnepelt geológus, Keyserling gróf Bulletin de la Societe geologique de France, 2. sorozat, X. kötet, 357. p. azt vetette fel, hogy annak mintájára, ahogy az egész világon új betegségek jelentek meg és terjedtek el, amelyeket állítólag valamiféle miazma okozott, a fennálló fajok csíráit is a környezetükben található különleges természetű molekulák időnként szintén kémiai hatásoknak tehették ki, és így új formákat hozhattak létre.

Ugyanebben az évben, 1853-ban, Dr. Schaaffhausen közzétett egy kiváló értekezést Verhandlungen des Naturhistorischen Vereins der preussischen Rheinlande und Westphalens, amelyben a Földön található szerves formák fejlődésének tanát hangoztatja. Arra a következtetésre jut, hogy számos faj hosszú időn keresztül változatlan maradt, míg néhányan módosultak.

A ma élő növényeket és állatokat a kihaltaktól nem új teremtési aktusok választják el, hanem azok – folyamatos szaporodás révén létrejött – leszármazottainak kell tekinteni őket.

A neves francia botanikus, N. Lecoq írja 1854-ben Études sur la Géographie Botanique, I. köt., 250. p.:

On voit que nos recherches sur la fixité ou la variation de l’espéce, nous conduisent directement aux idées émises, par deux hommes justement célébres, Geoffroy Saint-Hilaire et Goethe

(Látjuk, hogy a fajok állandóságára vagy változására vonatkozó kutatásaink egyenesen azokra a gondolatokra vezetnek bennünket, amelyeket a két joggal ünnepelt úriember, Geoffroy Saint-Hilaire és Goethe hangoztatott).

Más elszórt megjegyzések N. Lecoq nagyszabású munkájában kétséget sem hagynak arról, hogy ő milyen messze hatóan kiterjeszti a fajok változására vonatkozó nézeteit.

„A teremtés bölcseletét” (Philosophy of creation) mesterien tárgyalta Baden Powell tiszteletes Essays on the Unity of Worlds (Tanulmányok a világ egységéről) című munkájában, 1855-ben. Senki sem tudná nála mesteribben kimutatni, hogy az új fajok megjelenése „szabályszerű, nem pedig kauzális esemény”, vagy, ahogy Sir John Herschel kifejezi, „természetes, nem pedig csodálatos folyamat”.

A Journal of the Linnean Society harmadik kötete tartalmazza azt a két cikket, melyeket 1858. július elsején Wallace úr és jómagam felolvastunk, és ahol, mint e kötet bevezető megjegyzéseiben már említettem, Wallace úr különös erővel és világossággal fejti ki a természetes kiválasztás elméletét.

Von Baer, akit minden zoológus mélységesen tisztel, körülbelül 1859-ben azt a meggyőződését fejezte ki ld. Rudolph Wagner, Zoologisch–Anthropologische Untersuchungen, 1861, 51. p., hogy a ma teljesen elkülönülő formák egyetlen, közös szülői alakból származtak, ezt főleg a földrajzi eloszlás törvényeire alapozta.

1859 júniusában Huxley professzor a Royal Institutionban Persistent Types of Animal Life (Az állatvilág maradandó típusairól) címmel tartott előadást. Az általa vizsgált esetekre utalva megjegyzi,

Az efféle tények értelmét nehéz megérteni akkor, ha azt tételezzük fel, hogy minden növény- és állatfaj, illetve a szervezetek minden nagy típusa egy-egy külön teremtő erő hatására keletkezett és nyert elhelyezést a földgolyó felszínén. Ne felejtsük el, hogy ezt a feltételezést a hagyomány és a kinyilatkoztatás sem támasztja alá, mint ahogy ellenkezik a természet általános analógiáival is. Ha azonban a ’maradandó típusokat’ annak a hipotézisnek a fényében vesszük szemügyre, amely a tetszőleges időkben élő fajokat a korábbi fajok fokozatos módosulásainak tekinti – egy olyan hipotézisnek, amely nincs ugyan bizonyítva, és amelynek sajnálatos károkat okoztak egyes támogatói, de mégis az egyetlen, amelyet az élettan valamelyest támogat –, akkor e maradandó típusok léte arra látszik utalni, hogy a módosulásnak az a mennyisége, amelyen az élőlények a geológiai idő alatt keresztülmentek, igen csekély azokhoz a sorozatos változásokhoz képest, amelyeken egyáltalában keresztülmennek.

1859 decemberében adta ki Dr. Hooker Introduction to Australian Flora (Bevezetés Ausztrália flórájába) című munkáját. E nagyszerű mű első részében a szerző elismeri a fajok leszármazására és módosulására vonatkozó nézetek helyességét, és azokat számos eredeti megfigyeléssel támasztja alá.

Jelen munka első kiadása 1859. november 24-én jelent meg, a második pedig 1860. január 7-én.

Charles Robert Darwin (1809–1882) angol természettudós, az evolúcióelmélet kidolgozója
Kampis György
Kisalföld
Forrás

Charles Darwin: A fajok eredete természetes kiválasztás útján (The Origin of Species by Means of Natural Selection). Fordította Kampis György. Budapest: TypoTeX Kiadó, 2000. (Az evolúciós gondolat.)