Juhász Gyula betegsége és halála

Prof. Dr. Miskolczy Dezső
orvoslás, pszichiátria, depresszió, bipoláris zavar
szóelválasztás

A költő sírba szállása óta eltelt huszonöt esztendő alatt a vele egyidősek közül nagyon sokan nincsenek már. A kortársak, akik ismerték, és még megvannak, szerteszóródtak. Az emlékek is elhalványodtak, s az idők múlásával át is alakulnak. A költő életművének értéke egyre emelkedik. Kutatni kezdik a mű alkotójának élete folyását. Különösen, ha valahol homály mutatkozik. A gondos és gyengéd életíró ilyenkor nem találgat, hanem felkeresi a helyeket, ahol Juhász Gyula élt és alkotott. Beszél a szemtanúkkal, akikkel együtt élt és dolgozott. A kegyeletes irodalomtörténész összegyűjti a sorokat, amelyeket a tékozló író elszórogatott. Hiszen még a klinikai kórtörténetek lapjai közül is hullanak elő költemények, amelyek a költő életének komor napjai között fogantak, és amelyeket szép szabályos, kerek betűivel a keze ügyében levő papírra vetett. Ha egyáltalán papírra vetette őket.

Szalatnai Rezső mindössze a szakolcai hatszáz napját írta meg Juhász Gyulának, derűs és borús időket egyaránt. Egészen más Juhász Gyula áll ebben a könyvben elénk, mint amilyet az „elnémult” költőről eddig sokan elképzeltek. Bizonyára elkészül majd a teljes és hiteles életrajz is a sok elszórt megemlékezés mozaikjából. Világosság derül a bánatos költő életének árnyékosabb részeire is, amelyek a vakmerő képzeletet alaptalan túlzásokra, néha torz találgatásokra is csábítják.

1929-től haláláig, 1937-ig sokszor ápoltuk a költőt a szegedi idegklinikán.1 egy gondolom, hogy ma már megszólalhat az orvos is, és hozzájárulhat néhány homályos kérdés tisztázásához, már csak azért is, mert sötét napjaiban maga a költő is egész helytelenül ítélte meg saját egészségi helyzetét.

  • 1A Szegedi Idegklinikán őrzött kórtörténeti feljegyzéseket a klinika jelenlegi vezetője, Huszák István dr. tanártársam és kedves volt munkatársam szívességéből és Péter László dr. lelkes segítsége révén kaptam meg. Mindkettőjük készséges fáradozását hálásan köszönöm. Huszák professzor maga is jól ismerte és esztendőkön át kezelte a szenvedő költőt.

A lángész és őrület Lombroso által divatba hozott megtévesztő jelszava szinte kipusztíthatatlan. Az emberi elme működésének felborulása akkor is megrendítő, ha mindennapi életünk egyszerű embereit éri utol; ők is a mi közösségünkből valók, mindegyik gyermeke, testvére, szülője, rokona valakinek. Még mélyebb részvétet kelt bennünk az, amikor a szellemi élet kiválóságai esnek az alkotó erőt bénító betegség áldozatául, mert ők azok, akik számunkra eszméket nyújtanak, megmutatják a világ, az élet értékeit és szépségeit. A lángész is meg az őrület is fellobbanásával ámulatot vált ki azokból, akik az emberi elme egyik vagy másik irányban különleges vagy szokatlan megnyilvánulásait titokzatos, megfoghatatlan erők játékának tartják. Nagyon tetszetős dolog összekötni ezt a két ellentétes jelenséget, és okozati összefüggést gyanítani közöttük olyankor, amikor a lángész is megbetegszik éppúgy, mint más közönséges ember. Csábító az is, hogy a lángész termékeit, a műalkotást is a betegség eredményének tekintsük olyankor, amikor esetleg az alkotásban magában is fellelhetők a közelgő vagy már kibontakozott kóros elme működésének jelei.

Ma már bőséges adathalmaz gyűlt össze az említett hamis jelszó cáfolatára. Igazi eszmei tartalom létrehozására, maradandó értékek termelésére csak ép elme képes. A szellemi kiválóságok agyvelejének terjedelme, gazdagabb tagoltsága, idegsejtjeinek dúsabb száma, ezek kapcsolatainak finomsága, vagy is anyagi felépítettsége kedvező feltételei révén képes természetesen sok egyéb külső és belső tényező közreműködése segítségével magasabb fokú teljesítményekre. A betegség nem termel eszmét, nem serkent alkotásra, hanem éppen akadályoz, bomlaszt, rombol.

Babits Mihálynak Szegedről, 1907. október 13-án ezt írja Juhász Léváról való megfutamodása után:

post tot discrimina et catastrophas rerum, itthon vagyok azzal a bizonyos súlyos idegalgiával és maupassanti la horlaik után – még mindig élek, sőt akarok is már.

Mit érez a fiatal Juhász Gyula a benne még mindig forrongó izgalmak hatása alatt:

Félek. Nem a kísértetektől,
Mert kísértetek nincsenek!
Félek. A jövendő rémektől
Lelkem beteg!


Magamtól kell remegnem egyre,
Futnék, de merre, hova térjek?
Az örvény zúg minden eremben,
Tőlem ki véd meg?

Örvény, 1907.

Az éles szemű, nagy műveltségű Juhász Gyulának megnevezhetetlen félelmei csillapodása után Maupassant jut eszébe, aki a fel-feltörő végzetes betegségének kezdetén jelentkező gyötrő látomásait a Le Horlában szinte kórtörténetszerűen megírta. A közelgő baj megsejtése a legfinomabb rezdülésekre együttzengő költői lélekből persze kicsordulhat, a műalkotást átalakíthatja, átszínezheti. De senki sem tartja sem a Le Horlát, sem Strindberg beteges vergődéseinek mégoly megrázó leírását, sem Rousseau-nak önmaga betegségéről írt kórtörténeti Vallomásait oly mesterműnek, amelynek alapján a szóban forgó alkotó igazi értékét megállapíthatjuk. Gulácsy Lajos Nakonxipánja – hogy megint Juhász Gyula közvetlen élményeiből vegyünk példát – egyik szomorú dokumentuma csupán egy művészetért lángoló lélek végső kilobbanásainak (Gulácsy Lajosnak, 1922).

Bizonyos az is, hogy fokozott emberi részvéttel tölt el bennünket a bomlás, az összeomlás látása olyankor, amikor az életmű még nem teljes, de már az eddig elkészült sok műremek nagy várakozásokat ébresztett a további folytatás iránt.

Most nem az a feladatom, hogy Juhász Gyula példáján vizsgáljam a tehetség és betegség egymást kioltó vagy serkentő vonatkozásait. Juhász Gyula olyan világosan és olyan művészien írt meg versben és prózában mindent, amit magáról tudatni akart, hogy nem lesz nehéz egyéniségét megrajzolni annak, aki majd külső és belső életének folyását egyszer összefoglalja. Bizonyos vagyok, hogy megörökíti majd a fájdalmak mellett, a költő örömeit is, a tépelődő arcon észreveszi majd a szomorú költő bágyadt mosolyát is. Az én emlékeimben így néz reám, éber, csillogó szemeivel.

Juhász Gyula 1929. november 22-től kezdve kilencszer volt a Szegedi Ideg- és Elmegyógyászati klinika ápolásában. A klinika Kálvária téri idegosztályának első emeletén levő kis különszobájában találkoztam vele először, amikor a klinika vezetését 1930 augusztusában átvettem. Nálunk is halt meg 1937. április 6-án 18,45 órakor, amint ezt a kórtörténetében feljegyezték.

„Az élő halottak házába”2 először 1917 tavaszán, Budapesten került Juhász Gyula a Balassa u. 6. szám alá, a Moravcsik Ernő vezette idegklinikára. Nyirő Gyula professzor, a klinika jelenlegi vezetője majd bizonyára elmondja, milyen adatokat tartalmaznak az akkori feljegyzések. Nyirő professzor a költő betegségét jól ismerte, gyógykezelte is őt.

  • 2„Az élő halottak háza.” 1919. A költő többször is használta ezt a kifejezést. Én soha.

A budapesti klinikán megértő orvosok viselték gondját. Maga Moravcsik professzor kedvelője volt a művészeteknek is. Béri álnéven zenét is írt. A szomorú véget ért Csáth Géza ott volt tanársegéd. A többi orvosok közül nagyon sokan, köztük Reuter Kamilló, Balassa László, Hajdu Lili nincsenek már az élők sorában. Schuszter Gyula, aki Ady Endrét is vizsgálta, talán Juhász Gyulát is kezelte.

A klinikán találkozott Juhász Gyula Gulácsy Lajossal, aki Váradon tavasszal a kis csapszékben megrajzolta őt, mint „vén márkit kalappal”. A nefelejcsek költője, Juhász, 1922-ben majd megírja egyszer ezt a szomorú találkozást is.3 Bizonyságául annak, hogy a hallgatag költő mindent látott, mindenre figyelt, még akkor is, amikor látszólag elkülönült a világtól.

  • 3„Gulácsy Lajosnak”. 1922–1925-ben prózában emlékezett meg róla. (Lásd Juhász Gyula: Örökség. 1958)
Juhász Gyula mint francia márki
Gulácsy Lajos · ceruza, papír · magántulajdon

1929 márciusától novemberig megint budapesti idegszanatóriumok lakója volt a költő, de nem gyógyult meg, sőt – amint Kilényi Irma írja 1929. november 17-én Babits Mihálynak – hazahozatala után négy nappal

csonttá soványodva, állandó remegő szorongásban, gyötrő agynyomással ágyban fekszik, nem tud aludni és nem tud enni.

Szegény öreg édesanyja éjjel-nappal ápolja, mellette van, mert öngyilkos akar lenni, ezt véli egyedüli megoldásnak irtózatos helyzetében.

Babits–Juhász–Kosztolányi levelezése, 1959. 326. p.

1929. november 22-én tehát a szegedi idegklinika veszi gondjaiba Juhász Gyulát. Lechner Károly kitűnő tanítványa, Stief Sándor dr. magántanár, a Budapesti Országos Ideg- és Elmegyógyintézet későbbi igazgatója vezeti akkor a klinikát, amely a volt kolozsvári egyetem Szegedre költözése alkalmával a vízözön előtti városi közkórház egyik osztályán nyert ideiglenes elhelyezést.4 Nagy kényelmet nem igen nyújthatott az ósdi épület, amely egyébként még ma is az elmeklinika céljait szolgálja, noha a II. világháború előtt már készültek a tervek korszerű idegklinika megfelelő elhelyezésére.

  • 4Láttam képeket a szegedi árvíz idejéből, ahol csupán a kórház épülete meredt ki az áradatból, a körülötte levő földszintes házakat már beomlasztotta a víz.

Amikor 1930 augusztusában Budapestről Szegedre kerültem, az előző év nyarán hirtelen elhalt Szabó József professzor utódaként, a klinika idegosztálya már a Kálvária úti régi katonakórház épületébe került át; ez az épület is ósdi volt ugyan, de tágas helyiségei voltak, és nagy árnyas kert közepén állott. Az út a városból kifelé a temető mellett visz a szegedi tanyavilág felé. Az árnyas kertben sokat üldögélt magában a költő, el-el sétált a kitárt kapuig, de az útra ki nem lépett. Ezt a kertet is megírta utolsó versei egyikében. A kertből bámulta – „egy gyerek és egy költő, két gyerek” – a temető felé aranyosan és feketén szinte naponta döcögő szekeret (Temetés, 1934). Sajnos, nem valami szerencsésen megválasztott környezet egy búskomor költő számára.

1

[id.] Tanka Dezső dr. tanársegéd és Stern Eleonóra frissen doktorált orvos gyakornok fogadja Juhász Gyulát a szegedi klinikán 1929. november 22-én. A kerületi tisztiorvos utalta be, mert otthon ön- és közveszélyesen viselkedett: öngyilkossági gondolatokat hangoztatott.

Minden zárt intézetbe beszállított betegnek sajnos át kell esnie ezen a törvényben előírt, kínos hivatalos eljáráson, amelyet a törvényalkotó azért szabott meg pontról pontra, hogy szabad akarata ellenére, ép elmével senkit se lehessen elmeintézetbe dugni. Ez az intézkedés védi ugyan az egészségest, de megbélyegzi a beteget. Különösen azt, aki majd meggyógyul, és azt is megtudja, hogy a beutalásának okát és körülményeit a helyszínen, szakértő segítségével kivizsgáló és zárt intézeti kezelést jóváhagyó bíróság őt ideiglenes gondnokság alá is helyezte. Be kell majd bizonyítania orvosi bizonyítvánnyal a hatóság előtt, hogy nem ön- és közveszélyes elmebeteg többé. – Summum jus, summa injuria.

Tanka dr. megóvta a költőt a többi hivatalos megpróbáltatástól azzal, hogy bejelentette a járásbíróságnak Juhász Gyula állapotának várható gyógyulását és zárt intézetből való esetleges elbocsátását (1929. január 29-én kelt bírósági végzés).

A klinikán felveszik a beutalt beteg személyi adatait.

Foglalkozása: író. Életkora: 46 éves – Vallása: róm. kath. Lakik: Szegeden, Fodor u. 6. alatt.

Hozzátartozói elmondják, hogy csecsemő korában gyenge volt, nem bíztak életben maradásában. Azután már rendesen fejlődött, rendes időben kezdett iskolába járni. Tanári diplomát szerzett, 1906-tól 1917-ig mint latin–magyar szakos tanár különböző gimnáziumokban működött. Nőtlen.

1906-tól 1929-ig naponta 1–1,5 liter bort fogyasztott és másfajta szeszes italt is, de azt rendszertelenül. Erős dohányos.

Mindig ideges volt. Először 1907-ben volt kifejezett depressziója, de munkáját rendesen végezte; a depressziója minden külső októl független volt, néhány hétig tartott. Azóta többször jelentkezett a kedélyi nyomottság öngyilkossági gondolatokkal.

1914-ben öngyilkosságot kísérelt meg, a golyó még most is benn van jobb mellkasában; akkor egy hónapig ápolták.

1917-ben a Moravcsik Klinikán volt, ahol egyéb kezelésen kívül ópiumkúrát kapott.

1929-ben márciustól novemberig Budapesten a Schwarzer Szanatóriumban ápolták, itt is ópiumkúrában, továbbá rendszeresen göngyölésekben részesült.

Mostani nyomott kedélyállapota már január elején kezdődött, fájdalmas szorongásokkal, szívtáji félelemérzettel, azzal a gondolattal, hogy »én«-jét elveszíti. Az volt az érzése, hogy »szellemi felépítménye« megszűnik, és ezentúl csak vegetatív élet következik.

Önvádlások léptek fel, attól fél, hogy elkárhozik. 16 éves korától 17 éves koráig piarista novícius volt. Vallásos érzülete, bár megváltozott alakban, egész életében végigkísérte.

Baját az alkoholizmussal magyarázza. Tönkretette magát az alkohollal. Vétett a család és a közösség ellen is, anyjának szenvedést okozott; a köznek is használhatott, többet produkálhatott volna. Kezdetben még remélte a gyógyulást, most állapotát reménytelennek tartja.

Múltjára úgy tekint vissza, mintha egészen más dimenzióban élne, emlékei ködösek. A halált megváltásnak tekintené, de a megsemmisülés, énjének megszűnése igen fájdalmas érzelmeket kelt benne.

Állandóan saját állapota foglalkoztatja, más nem érdekli. Étvágytalan. Január óta kb. 12 kg-ot fogyott. Csak altatóval alszik. Álmában úgy érzi, hogy öntudata teljesen megszűnik, egy Nirvana-szerű állapot köszönt be. Vannak kellemes álomképei is, azt álmodja, hogy fiatal és egészséges. Nemrég álmában egy holttestet látott, felsóhajtott, és felébredve arra gondolt, hogy tulajdonképpen ő az élő holttest.5 Álmában abszolút kicsinynek érzi magát, az az érzése, hogy lassacskán teljesen megszűnik.

  • 5Péter László írja, hogy ez a képzet rég, 1907 óta kísérti, amint az Én is meghaltam című verse is bizonyítja. (Irodalomtörténeti Közlemények 1960. 246. p.)

A klinikai vizsgálat és a kórlefolyás feljegyzéseiből kitűnik, hogy a kissé lesoványodott beteg középtermetű, ép csont- és izomrendszerű. Arckifejezése szomorúságot árul el: melankóliás arc. A szemek íriszei sötétbarnák. A pupillák közepesnél tágabbak, szabálytalan körletűek, renyhe fényreakcióval. Szemmozgások szabadok, mindkét oldali arcideg jól működik. Nyelv, garat, lágy szájpad mozgása rendes. Rágás, nyelés, hangképzés ép. Szótagolási zavar nincs. Beszéde lassú, halk, a mondatok vége felé egész elhalkul.

A reflexek test szerte élénkek. Kóros reflexek nincsenek. Csukott szemekkel biztosan áll.

A testi és szellemi vizsgálat szervi idegrendszeri megbetegedés semmi jelét nem találja. A beteg mély depresszióban van, csak hosszas rábeszélésre étkezik. Nehezen lehet beszédre bírni. Ha az irodalomra terelődik a szó, aránylag elég szabadon, sokáig elbeszélget, ítéletei helyesek.

A gyógykezelés nálunk is – a melankóliás betegeknél régóta bevált – ópiumkúrából áll. Alacsony cseppszámmal indulva, naponta cseppenként emeljük az adagokat a depresszió enyhüléséig. Onnan kezdve megint fogyasztjuk a cseppszámot a beteg gyógyulásáig.

Ezenkívül étvágygerjesztő cseppeket írunk elő, erősítőül és frissítőül pedig srtychnotonin kúrát végzünk.

Később már naponta rövid sétára felkel. Igen makacs székrekedése van, a hashajtók hatástalanok, csak a beöntés eredményes.

Szorongó érzései csak december vége felé enyhülnek, depressziója is enged, könnyebben lehet beszédre bírni.

1930. január 15-én már elég jól alszik és eszik. Éjjelente azonban többször felébred, és nehezen tudja az álomtól a valóságot megkülönböztetni. Naponta sétálgat, olvasgat, az irodalomról hosszasan elbeszélget.

Ettől kezdve lassan enyhül a hangulat nyomottsága, annyira, hogy az ópiumadagokat fokozatosan csökkenteni lehet.

Még hullámzik az állapota, február 10-e táján néhány napig újból erőt vesz rajta a nyomottság, de már február 20-ről azt a feljegyzést olvassuk, hogy jól érzi magát s a városban sétálgat.

Március 4-én próbaképpen egy napot otthon tölt, és mivel a próba kedvezően sikerül, 1930. március 8-án javult állapotban hagyja el a klinikát.

Kórismeként ez a feljegyzés szerepel: melancholia.

2

A javulás azonban sajnos nem folytatódott. Úgyhogy 1930. július 16-án újból fel kellett venni a klinikára a költőt, mert depressziója az utóbbi időben annyira súlyosbodott, hogy napok óta az ágyból sem kelt fel.

A felvételkor a hozzá intézett kérdésekre alig válaszol.

Megint ópiumkúrát kezdünk. Egy hét múlva már elhagyja az ágyat, sétálgat a kertben.

Újabb hét telik el, amikor már olvasni kezd, és betegtársaival is elbeszélget.

Az augusztus 21-én vett vérben és a gerincsapolás útján nyert agyi-gerincvelői folyadékban elvégzett vizsgálatok negatívak, semmi szervi idegrendszeri megbetegedésre utaló kóros elváltozás nincsen.

Az arzénes erősítő kúrán kívül az étkezések előtt adott insulinadagokkal iparkodunk a beteg étvágyát fokozni. Sikerül is bejöveteli testsúlyát 53,10 kg-ról 56,50 kg-ra gyarapítani. Az ópiumadagokat sajnos tovább kell emelnünk, mert a nyomottság nem enyhül. Szeptember 1-én már naponta háromszor 50 cseppnél tartunk.

Szeptember 5. Lassanként érdeklődik a környezete iránt, társalog betegtársaival, sőt néhány költeményét is előadja nekik.

Testsúlya szeptember 10-én már 57,70 kg. Hangulata is tűrhetőbb, bár reménytelennek látja helyzetét, és nem hiszi, hogy állapota megjavuljon. Esténként néha jobb a kedélye. Gyakori jelenség ez a melancholiásoknál.

Hogy a szervezetét áthangoljuk és anyagcsere-tevékenységét, hormonális egyensúlyát kedvező irányba tereljük, 1930. október 27-től december 10-ig – az akkori idők orvosi áramlata szerint – lázkúrát is végzünk a betegen Pyriferrel, de nem sok eredménnyel.

A karácsonyi ünnepekre hazaengedjük a beteget, de otthon semmivel sem tudta elfoglalni magát, hangulata állandóan borús volt.

Visszatérésekor, 1931. január 20-án arról panaszkodik, hogy éjszakánként egy és kettő óra között felébred, és ekkor valami rettenetes kellemetlen érzése van. Nem tud gondolkodni, elveszti tájékozó képességét, az agyát valami szorítja, sötétnek érzi maga körül a világot, úgy érzi, hogy megsemmisül. Napközben is állandóan lehangolt, semmi sem érdekli. Az erősítő kúrának mindössze annyi az eredménye, hogy testsúlya valamivel gyarapodott.

Az alvás folyamatossága érdekében altatókat adunk. Ezekkel az éjszakákat jól átalussza.

Viszont, ha nappal ebéd után kissé elalszik, megismétlődnek azok a kellemetlen ébredések, amelyek azelőtt éjjel fordultak elő (1931. február 17-i feljegyzés).

Így telnek a költő napjai, hetei, hónapjai. Hangulata változatlanul borús. Semmi sem érdekli – mondja –, de azért a napilapokat állandóan átolvassa, és esetenként találó kritikával él. Szépirodalmi beszélgetésbe, vitába bocsátkozik. A melegebb tavaszi napokon a kertben sétálgat (1931. március 13.).

Május 20. Biztatjuk valamilyen rendszeres munkára, hogy a szellemi foglalkozás újból való megkezdéséhez szoktassuk. Az eredmény vers lett. (Ez azonban hiányzik a kórrajz-kötegből, bár eredetileg odatette Benedek Árpád dr., az akkori kezelőorvosa6).

  • 6A látogatók közül Magyar László író járt gyakran a költőhöz. Ő látta el őt olvasmánnyal, irodalmi értesülésekkel. Biztatgatta reménységgel. Ha valamit írt, elkérte tőle, gyűjtögette, megjelentette őket. Talán az ő kezéhez, vagy a családhoz jutott el a költemény.

Állandóan visszatérő panasza az alvás zavara, s emiatt enyhe altatót, verobromált adunk neki esténként.

Az idegklinika rendje szerint az orvosságokat orvosi utasítás alapján a betegeknek mindig az ápolónővér adja ki, s azokat a jelenlétében veszik be. Az esti orvosi látogatás alkalmával az orvos állapítja meg, kinek milyen éjjeli nyugtatóra van szüksége, s megvárja, amíg a beteg a kiosztott altatót lenyeli. Így lehet elejét venni annak, hogy a betegnek nyújtott orvosságot utólag ki ne köpje, de ami még fontosabb, annak is, hogy ilyen módon össze ne gyűjtsön magának annyi bódítószert, amennyivel esetleg öngyilkosságot kísérelhet meg.

A mi betegünk július 3-án már annyira frissnek érezte magát, hogy kérésére hozzátartozói hazavitték.

Megállapodtunk vele, hogy utókezelésre – Natrarsen-injekcióra – bejár az idegklinikára. Ennek a célja nemcsak az volt, hogy az anyagcsere serkentése révén erősítsük a beteget, akinek a testsúlya időközben megint 51 kg-ra esett, hanem az is, hogy gyakrabban találkozzunk vele, és megfigyelhessük kedélyének változását.

1931. július 15-én azonban rossz pulzussal, súlyos atoniás, bódult állapotban szállítja Juhász Gyulát a klinikára Joó Béla dr. tanársegéd, mivel otthon állítólag az estére rendelt veronálból – kellő ellenőrzés hiányában – sokat vett be. Kámfor-, koffein-, Cardiazol-injekciók sorozata kezdődik a szívműködés serkentésére és a bódulat megszüntetésére. Hashajtók adásával, bélmosással igyekszünk az emésztőcsatornába jutott altatót kiöblíteni. Tejet, folyadékot bőségesen itatunk.

Másnapra már az aluszékony beteg hangosabb megszólításra lassan, fáradtan kinyitja a szemét és érthetetlenül, nehezen beszél.

Hamarosan talpra áll, kijár a kertbe, étvágya, alvása jó, betegtársaival elbeszélget. Orvosának nem tudja megmagyarázni, mi történt vele (július 22.), úgy gondolja, sok volt az esténként bevett 1 g veronál, de állítja, hogy ennél többet nem vett be. Július 26-án haza is megy Juhász Gyula. Egy évvel ezelőtt, 1930. július 16-án lépte át másodszor a klinika kapuját.

Kibocsátásakor a melancholia diagnosisa mellé zárójelbe tettük a megjegyzést: depressio periodica.

A borús hangulatú költő kedélyének nyomottsága egész idő alatt hol mélyebb fokú volt, hol engedett valamennyit. A kedélyi állapot időszakos hullámzása, a mozgásbeli és szellemi gátoltság többszöri fokozódása majd enyhülése a lefolyt esztendőn. belül, ennek a képnek felelt meg. De az előzményekből is tudtuk már, hogy a költő kedélyének nyomottsága időről időre visszatér, s a testi és szellemi gátoltság – e betegségnek egyik fő tünete – oly fokot ér el, hogy a beteg, akinek ismeretkincse, ítéletalkotása teljesen érintetlen, képtelen bármilyen elhatározásra, cselekvésre, szellemi tevékenységre. De hogy Juhász Gyula a világtól ennek ellenére sem szakadt el, bizonyítja az, hogy az újságot mindig szorgosan átböngészte. Mire a nyomottsága valamennyire enyhült, kiderült, hogy tudott, mindenről, ami időközben történt, ítéletei határozottak, találóak voltak.

A melancholiás betegség csupán a beteg kedélyét, érzelmi életét támadja meg, értelmi képességei épek maradnak. Nem volt kétség tehát a kórisme helyessége iránt.

3

1932. augusztus elsején harmadszor tér hozzánk vissza Juhász Gyula.

Édesanyja kíséri be és elmondja, hogy a klinikáról a múlt év júliusában történt távozása után a beteg otthon is zárkózottan viselkedett, nem szerette a látogatókat, elvonult előlük. Gyógyíthatatlan betegnek tartotta magát, bántotta a mások egészsége. Ritkán ment ki az utcára, mindig a szobában tartózkodott otthon is. Nem volt kedve semmihez, ha keveset dolgozott vagy olvasott, utána gyengeséget, fejfájást érzett, „olyan fejfájást, amelyen nem lehet orvossággal segíteni”, mondja. Öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, de öngyilkosságot nem kísérelt meg. Egy pár hónapja türelmetlen, ingerlékeny, minden csekélység bántja. Ellenkezett, keveset evett, este semmit sem. Szorulása van, csak hashajtóra van széke.

Bár a beteg azt állítja, hogy szellemi frissessége tompult és feledékeny, hozzátartozói az ellenkezőjét tapasztalták; a régebbi múltra, a közelmúlt dolgokra jól emlékszik, ha kérdezik.

Jelen állapotáért önmagát vádolja, szerinte a múltja, a könnyelmű élete az oka mindennek. Szorongó érzésekről, félelemről panaszkodik.

A klinikai testi vizsgálat a korábbi észlelésekhez képest semmi újabb tünetet nem derít fel ezúttal sem. A testi állapot leírásánál a kórtörténetben fel van jegyezve, hogy rövidlátó, hallása jó. Beszéd, rágás, hangképzés ép. A szívtompulat normális. Szívhangok, nagy edények hangjai kissé tompák, érlökés ritmusos, szabályos, percenként 72. Testsúly 49,50 kg. Láztalan. Wassermann: negatív.a

  • aWassermann-reakció – A szifilisz kimutatására szolgáló laboratóriumi vizsgálat. – A szerk.

A szellemi vizsgálat eredményéből megint a melancholia tankönyvszerű leírását olvassuk ki:

Mozgásai lassúbbak, kellő ügyességűek. Egész nap jóformán egyedül ül, a betegekkel nem érintkezik. Elgondolkozva, a földre szegezett tekintettel járkál. Arckifejezése levertséget árul el. Kívánságokat nem hangoztat.

Elmondja, hogy a klinikát maga kereste fel az édesanyja tanácsára, bár ezzel csak a környezetváltozást akarta elérni, mert a betegségét gyógyíthatatlannak tartja.

A minden tekintetben tájékozott beteg a vele való foglalkozás során elmondja, hogy magát paralytikusnak tartja. „A paralysisnak minden tünetét érzem”, mondja. Ilyen tünet szerinte a fejfájás, amely állandóan tart, és semmilyen csillapítóra nem szűnik, a feledékenység, a munkaterv hiánya, a depresszió stb.

Közli azt is, hogy amikor 1931 júliusában távozott, kissé élénkebb volt, jobban érezte magát, de ez nem sokáig tartott, visszatért előbbi állapota. Már négy év óta érzi szellemi életének folytonos hanyatlását, a feledékenységet, a rossz hangulatot, a gátlást.

Jelen állapotáért a múltját okolja, alkoholizált, éjszakázott. Az alkoholizálás, amellyel az idegeit akarta nyugtatni, csak elősegítette mostani állapotának, „a metalueses agybántalomnak” a kifejlődését.7 Környezete olyan jó hozzá, és ő nem tud velük úgy bánni, ahogy megérdemelnék. Érzi, hogy mindenki okosabb, intelligensebb a társaságban, mint ő. Azok olyan könnyen, kellemesen tudnak beszélni, mint valamikor ő. Most pedig semmihez nem tud hozzászólni, azért inkább félrevonul.

  • 7Bizonyára orvosi könyveket is sokszor forgatott a költő, onnan ismeri ezt a kifejezést.

Tisztázni akarjuk, vannak-e a betegnek érzékcsalódásai. Azt mondja, szaglási hallucinációja van, mert nem érzi olyan jól a szagokat, amelyeket más jól érez (ebben a megállapításában is tévedett a költő).

Ilyen állapotban – mondja a beteg – nem érdemes élni. Öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, és csak édesanyja gondolata tartja őt vissza.

Reggeli ébredéskor erős fejfájást érez. Nem akar semmivel sem foglalkozni, mert – mint mondja – az is a fejét fájdítja, és csak azt veszi észre „mennyit nem tud, mennyit elfelejtett.”

Fejfájásának megszüntetésére atropint és papaverint tartalmazó tablettákat írunk elő (Troparin), valamint galvános áramot alkalmazunk mindkét halántékára.

1932. augusztus 30. Szótlan, bizalmatlan, állapotát gyógyíthatatlannak tartja. Kár vele vesződni, mondja. Szerinte nem is gondolkozik, csak gondolat nélkül ül. (Nagyon találó az önmegfigyelés!)

Hogy az ópium általa panaszolt bódító hatását elkerüljük, ezúttal az enyhébb hatású, de szorongó érzéseket szintén elég jól befolyásoló codeint írjuk elő. Ezt szedetjük vele, szintén emelkedő, majd a javulás beköszöntésekor csökkenő adagokban. Hogy Juhász Gyula mennyire nem volt hajlamos bódítószerek szenvedélyes fogyasztására, bizonyítja, hogy az annyiszor elvégzett ópiumkúra során egyszer sem lett ópiumszedő, a bor fogyasztását is egyszerűen abbahagyta, anélkül, hogy lemondásnak érezte volna. Az alkohol is a szorongó érzések, vagyis a gátoltság leküzdésére kellett.

A közel két és fél hónapi klinikai tartózkodás alatt a fejfájás volt Juhász Gyula legkínzóbb tünete. Régóta kínozza őt, a Moravcsik-klinikán is foglalkoztatta az orvosokat. Most sem használ sem a Troparin, sem a fejfájás-csillapítóként azidőtájt erősen propagált Moloid [különböző nitritek keveréke – A szerk.].

Megint csak mesterséges lázzal igyekszünk a szervezetet áthangolni, arra is gondolva, hogy hátha valamilyen gyulladásos eredetű agyhártyaizgalom a fejfájás oka, és azt a láz kedvezően befolyásolja. De a lázkúrának sincs meg a kívánt hatása. A szív a láz alatt is kitűnően működik. Az egyes lázrohamok után a hangulat mégis javult, kissé frissebb szellemileg, betegtársaival irodalmi kérdésekről beszélget (1932. szeptember 19.).

Testileg megint gyenge, testsúly 48,10–49,30 között ingadozik. Étvágytalan, makacs székrekedésben szenved. (A bélrenyheség szintén jól ismert testi tünete a melancholiának.)

Október 12-én csekély fokú javulás jeleivel három napi szabadságra bocsátjuk haza a beteget, azzal az utasítással, hogy otthon is tovább kell szednie a codeint, altatóul pedig esténként fél gramm veronált kapjon.

A szabadság megjelölés alatt depressziós betegnél próbaképpen való kibocsátást kell érteni. Ha azután otthon jól érzi magát a beteg, végleg otthon marad, de ha nem sikerül a próba, arra való hivatkozással, hogy csak szabadságról volt szó, nagyobb izgalom nélkül hozható vissza a klinikára. Miután az édesanyja kedvező hírt hozott fia otthoni magatartásáról, egyelőre nem is tért vissza Juhász Gyula hozzánk.

4

A „szabadságnak” 1933. február 5-én a negyedízben történő klinikai felvétel vetett véget, mivel a felvétel előtt két nappal otthon Juhász Gyula fel akarta akasztani magát, de idejében megakadályozták.

Hozzátartozói előadják, hogy a klinikáról való távozása után otthon egy ideig elég rendezetten viselkedett, keveset dolgozott, olvasott is, de zárkózottsága alapjában mit sem változott.

Körülbelül egy hónapja állapota rosszabbodott, álmatlan, s csak 1 gr Medinállal tud 2–3 órát aludni. Azt állítja, hogy „erős spastikus, szűnni nem akaró fejfájása” van. Nem beszél, enni nem akar, gyógyíthatatlan elmebetegnek tartja magát, minden ami vele és körülötte történik, a világi események is stb. fájdalmasan hatnak rá. „Minden mozgás fájdalmas” – mondja. Ezért tétlenül, búskomor arckifejezéssel ül, öngyilkosságot hangoztat.

Végül meg is kísérelte. A depressziós beteg öngyilkossági szándékának a végrehajtása legtöbbször a melancholia kezdetén vagy végén sikerül, amikor a depresszió már beköszöntött, vagy még megvan, de a betegség egyik fő tüneteként jelentkező mozgásbeli gátoltság még enyhe fokú. A betegség tetőfokán, amint Juhász Gyula betegsége során eddig is láttuk, minden mozgásbeli késztetés kivitele gátolt, a beteg mozdulatlanul fekszik ágyában, felkelni nem akar, táplálkozásnál ellenkezik, gondolkozása is meglassúbbodik, gátolt lesz. Ilyenkor valamivel kisebb az öngyilkosság veszélye, bár a kínzó szorongások hatása alatt fellépő heves indulatkitörések (raptus melancholicus ennek a neve) néha ilyen állapot közepette is járhatnak önveszélyes cselekedetekkel.

A testi vizsgálat eredménye megint nem utal semmi szervi idegrendszeri eltérésre. Talán említést érdemel, hogy vérnyomása alacsony, 105/65 Hgmm, azonban érrendszeri betegségnek semmi nyoma. A költő ekkor 49 éves volt.

Klinikai tartózkodása alatt kezdetben egész nap földre szegzett tekintettel ül vagy áll, sétálni nem akar. Alig eszik hosszas biztatásra valamit. Ha szólnak hozzá, röviden, halkan válaszol. Minden tekintetben tájékozott. „Minden mozgás fájdalmas” – mondja biztatásra –, azért nem akar sétálni. Továbbá, mert nincs semmi értelme. Az evésnek sincs semmi értelme.

Magaviselete érzéscsalódásokra nem mutat – olvassuk tovább kórtörténetben. Ilyenre eddig sem volt soha gyanú.

A korábbi kórleírásokban szereplő éjszakai kellemetlen, riasztó élmények, hogy magát halottnak érezte, mindig álomközi állapotban jelentkeztek; ezek ebben a betegségben előfordulhatnak ugyan, de kórjelző jelentőségük nincs. Régtől fogva vannak ilyen álomközi élményei:

Az ágyra nézek. Álmodom.
Nagyon fáradt vagyok!
Ki fekszik ott, az ágyamon?
Egy nyíltszemű halott!

Mit akar? Vére még tüzel
És szeme még ragyog,
Láztól piros még homloka!
Most látom: én vagyok!

Én is meghaltam, 1907

Észrevevése, felfogása jó, csupán gátoltsága folytán nem felel gyorsan; általában nem szívesen válaszol.

Magát betegnek érzi, de állapotát tévesen értékeli. Gyógyíthatatlan elmebetegnek tartja magát, aki teljesen elvesztette szellemi frissességét. Szerinte paralysis progresszivában szenved.

Nyomott hangulatában minden külső esemény is fájdalmas benyomást kelt benne.

Ez a gátoltsági állapot február 15-ig nem változik codein szedésére sem. A fejfájás is szünet nélkül kínozza. Csak 1933. február 15-én enged annyira, hogy lemegy sétálni betegtársaival, amit eddig megtagadott. Beszélget a társaival, gramofont is hallgat velük. Testsúlya gyarapodik: 53 kg a legutóbbi 49,50 kg-hoz képest.

Ettől kezdve lassan, fokozatosan enged a depresszió. Még panaszkodik ugyan „dysarthriáról” és beszédében valóban van is valami elmosódottság, ezt azonban a betegségével együtt járó gátoltságnak tulajdonítjuk, mivel az évek során többször ismételt szerológiai vizsgálatok a beszédzavar szervi eredetére vonatkozólag semmi támpontot nem nyújtanak. Az a gyanúnk is már többször felmerült, hogy olvasmányainak hatása alatt önmagán keresi és állapítja meg nem létező betegségek tüneteit.

Néhány nap múlva, 1933. március 23-án már el is tűnt a „dysarthria”, minden tekintetben jobban van, élénk, sokat sétál, beszélget és visszatér munkakedve. Dolgozni szeretne, s ezért különszobát ajánlunk fel neki, ha egyedül óhajt maradni.

Március 29-én jól érzi magát, bár olykor még pesszimisztikus nézeteinek kifejezést ad. Elég kevés altató szükséges, az éjszakára. A megszokás megelőzésére felváltva 20 csepp Somnifent vagy fél gramm Medinált kap.

Ezen a napon érdekes jelenet játszódik le. Két, kissé szellemileg fogyatékos betegtársa beszélgetését hallgatja a betegszobában, háborús dolgokról, élményeikről beszélnek. Juhász Gyula egyszerre hirtelen felugrik, s elkiáltja magát: „Austerlitz napja süt rátok katonák”, majd tovább szavai, mire a két beteg hanyatt homlok kirohan a szobából.

Később bocsánatot kér tőlük; kezelőorvosának pedig bevallja, hogy bátorságukat akarta próbára tenni, mivel mindig katonai dolgokról, háborús élményeikről beszélgetnek.

Íme, Juhász Gyula humora is megjelenik. Kritika is van benne. De ez a nap azért is nevezetes, mert megírja a verset a kedves vigasztalónak, Szilágyi Ilonka akkori főnővérünknek. Ebben a költeményben így felel a költő a bíztatásra:

Szépen süt a nap, mondják. Ó igen,
A sírokra is szépen süt a nap,
Apám sírjára is, ki itthagyott
Fiatalon, egy nagy szomorúsággal,
Amely egyetlen örökségem. …

Egy kedves vigasztalónak, 1933

Tehát innen ered a bánatos kedély. Régi sejtelmek újulnak fel: Még amikor atyjával együtt ülhetett a padon, szemébe nézve delejes igézet fogta el, könnybe vesztek szemei és:

És éreztem, bennem mint támadoznak
Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
Magamban ülök már a zöld padon
És itt kísért majd az a régi bánat,
Az én új fátumom!

Fátum, 1907

Valóban, Juhász Gyula költészetén végigzeng, hol erősebben, hol fojtottabban az örökölt, a szunnyadt bánat.

Pár nap múlva, április 8-án egy másik megrázó vallomás születik, melynek címe: Önarckép.

És most egy kertben, amelyet talán
A paradicsom ellentéteként
Teremtett [az Ismeretlen Mester], bűnhődöm nagy vétkemért,
Mert egyszerűen gazdagítni vágytam
A világot és embert s úgy szerettem
Az életet, ahogy a gyermekek.

1933

Ide kellene iktatni az egész költeményt, hogy tisztán lássuk mit érzett, mit gondolt Juhász Gyula, mialatt szelíden és szótlanul el-elmosolyodott a jó szívvel jövő vigasztalásokra.

Ez a mosoly később is többször megjelent az arcán, mindig, olyankor, amikor már kezdte jobban érezni magát. Néha hitetlenséget, máskor elnézést, sokszor pedig csendes gúnyt sejtettünk mögötte.

De ezekben a napokban még egy további eddig szokatlan tünet is jelenik meg Juhász Gyula kedélyi megnyilvánulásai során. Elégedetlen, ingerült lesz. Betegtársaival is türelmetlenkedik, és a tapintatlanságig őszinte velük szemben (március 29.). Egyszer (április 4.) édesanyjával is gorombán viselkedik, amit utólag megbán.

Javult állapotban, 1933. április 9-én hazamegy Juhász Gyula, bőven ellátva receptekkel, utasításokkal; a codeint tovább kell még csökkenő adagokban szednie.

5

1933. július 5-én ötödször vesszük fel a költőt újból súlyosbodó depresszió miatt a klinikára. Nővére kíséri be, és elmondja, hogy hazatérése után pár napig elég rendesen viselkedett, de nemsokára megint visszazökkent a régi kerékvágásba. „Összeférhetetlen” lett; akármit csináltak, semmi sem volt jó, minden figyelmességet visszautasított, vagy gorombán válaszolt.

Sokszor órák hosszat elüldögélt egy helyben, a házbeliekkel szóba sem állott; a köszönésüket nem fogadta, ha a szobájába mentek.

Olykor görcsös fájdalomról, főleg görcsös fejfájásról panaszkodott, hypochondriás panaszait hangoztatta. Odahaza semmit sem dolgozott.

Ma reggel otthon jelenetet rendezett, kiabált, csapkodott, hangoztatta, hogy ő paralitikus és „ordítva” követelte, hogy szállítsák az Angyalföldre, ne az idegklinikára.

Az eddigi csendes depresszióhoz új vonás, az ingerültség, mogorvaság csatlakozott, amely főleg akkor nyilvánult meg, ha a beteget zárkózottságából kiragadni igyekeztek (dysphoria). Végül is egy heves indulatkitörés (raptus melancholicus) tette szükségessé a visszatérést hozzánk.

A klinika megszokott, jótékonyan közömbös légkörében eltart néhány hétig, amíg a zárkózottság, gátoltság eloszlik, de már július 20-án a kertbe lejár sétálni, beszélget. Nem kezdünk semmi erélyesebb gyógymódot, egyszerű brómos nyugtatót írunk elő, és álmatlansága, székrekedése ellen küzdünk. Kis adag insulinnal iparkodunk emelni az étvágyát, mert megint 47,50 kg-ra soványodott.

Augusztus 10-én azt olvassuk a kórtörténetében, hogy hangulata javult, kellemesen elbeszélget.

Augusztus 17-én hidegrázással kezdődő lázas, hurutos megbetegedés lép fel, de harmadnapra már az is elmúlik. Testsúlya gyarapodik: 49,60 kg.

A fejfájás ellen reggelenként mindössze 0,20 gr. coffeint adunk, egy új görcsoldó készítmény kitalált neve alatt. A beteg elismeri, hogy az „Új” orvosság fejfájását csökkenti, és gátoltságát szintén csökkenti.

A sikeren felbátorodva az esti altatóját tudtán kívül közömbös tablettával cseréljük ki (az idegklinikán mindig vannak készenlétben ilyen ún. placebo-tabletták), és ezzel is éppen olyan jól alszik, mint a Medinállal. Ezután látva azt, hogy szuggesztív eljárások is eredménnyel járnak a betegnél, d’Arsonval-árammal villamos kezelésben részesítjükb hetenként kétszer, és ennek is jó hatását érzi (1933. augusztus 31.).

  • bDarsonvalisatio – Elektroterápia; az érző receptorok nagyfrekvenciás (›100.000 Hz) árammal történő ingerlése. Jacques-Arsène d’Arsonval (1851–1940) francia orvos, fizikus és feltaláló. Nevéhez fűződik a forgótekercses galvanométer és valószínűleg a hőelemes árammérő kifejlesztése. D’Arsonval jelentős mértékben járult hozzá az elektrofiziológia fejlődéséhez. – A szerk.

Azt, hogy a beteg fogékony a szuggesztióra, a javulás jelének tekintjük. Mélyebb depresszióban minden szuggesztiós kezelés hiábavaló lett volna.

Szeptember 6-án már élénkebb, élcelődik, verset is írt. 1933. szeptember 2-án kelt a „dísztelen ének”, melynek Panasz a címe.

A költő mondja e dísztelen éneket,


Beteg madár, aki álmában felzokog.

Így adta tudtunkra, hogy mi van a bágyadt mosoly mögött.

Reggelenként jelentkező fejfájását a fejre helyezett Leiter-féle hűtőkosárral iparkodunk enyhíteni. Ez is eléggé csillapítja fejfájását.

Szeptember 18. Most már olvasgat is, de hamar kifárad, és a feje fájni kezd. A külvilág iránt is érdeklődik. Étvágya javul, testsúlya is gyarapodik.

Telnek megint a hetek és a hónapok. Néha hetekre megint zárkózottabb lesz, ilyenkor reménytelennek látja egészségi állapotát (1933. október 12.). Az életet is céltalannak tartja, mert munkaképtelen. Nehezen vihető bele ilyen hangulatban más irányú beszélgetésbe.

Közben váltogatjuk a kezelési eljárásokat is, vibrációs masszázst iktatunk be.

Lassanként mégis enyhül a hangulat nyomottsága. Tréfás biztatásainkat mosolyogva fogadja.

Október 23-án már rendszeresen olvasgat. Az egyik folyóiratban kedvező kritikát olvasott magáról, s ez, állítása szerint, kellemetlenül érintette, mert nem érdemli meg. Szívesen beszélget irodalomról, politikáról, de azért többször szóbahozza, hogy ő paralitikus, demenciája van és ezért nem tud dolgozni.

Október 27. Sokat sétál, rendszeresen olvas. Olvasmányairól – kérdésünkre – be is számol, és megjegyzéseket is fűz hozzá.

Életéből apró, derűs élményeket mond el, megfelelő hangulattal kísérve.

Az egyik folyóirat kritikusa halott költőnagyságokhoz méri. Ez átmenetileg lehangolja, mert azt veszi ki belőle, hogy költői munkásságát tekintve, maga is már meghalt.

Íráshoz még nem fogott hozzá.

Október 30-án bizakodó hangulatban van, szeretne hazamenni és ismét dolgozni. Haza is bocsátjuk, testileg is megerősödve, 52,30 kg testsúllyal.

Közel egy évig nem volt ránk szüksége a költőnek. Reményünkben azonban csalatkoztunk, mert az idő sajnos költői alkotás nélkül telt el.

6

1934. július 25-én azért kell újból, most már hatodszor klinikai ápolásba venni a költőt, mert hozzátartozói Csajághy Márta dr. tanársegédünknek elpanaszolják, hogy hetek óta megint teljesen magába zárkózott, nem eszik, nem alszik.

A szokásos vizsgálatok megismétlésekor a jól ismert állapotot találjuk megint. Vizeletben semmi kóros, Wassermann-reakció negatív és így tovább. Újra kezdődik az ópium szedése, és a küzdelem az étvágytalanság és székrekedés ellen. Ezek depressziójának makacs kísérői.

Az öngyilkosság veszélye miatt ez alkalommal a klinika zárt osztályára vesszük fel; itt napközben a kertben sétálgat, értelmesebb betegtársaival elbeszélget, de sohasem ő a kezdeményező. Állapotát igen súlyosnak, reménytelennek mondja, a klinikán ő a legsúlyosabb beteg. Kevés altatóval elég jól alszik.

Pár hét múlva már annyira enyhül a nyomottság, hogy az idegosztályra helyezhetjük át, a Kálvária térre. Egykedvűen veszi ezt is tudomásul, bár – amint mondja a zárt osztályon a zaj utóbb már rossz hatással volt reá.

Fejfájásos panasszal, sétálgatással telnek a napok. Nem olvas, mert a fejfájása akadályozza.

Augusztus 20-án ezt jegyzi fel szavai nyomán a kórtörténet írója:

Fejfájása időnként erősebb. Tompa nyomást mindig érez, anélkül már el sem képzeli az életet.

Augusztus 25-én már valamivel közlékenyebb. Elmondja, hogy néha kellemetlen, idegenszerű érzése van egész testében, szeretne a bőréből kiugrani. Máskor agyában ürességet érez. Mosolyogva teszi hozzá, hogy folyik agyában a láz, a rombolás, halad előre a „demencia”.

Biztatásra mégis olvasgat, eleinte idegenkedik, később, aránylag rövid idő alatt egész regényt kiolvas, és halk szóval fűzi hozzá találó megjegyzéseit.8

Augusztus 28. Kezdeményezésünkre szívesen elbeszélget irodalomról, élményeiről. Lemondóan, de mosolyogva fűzi hozzá, hogy ő már befejezte, ez a végzete.9

Majd jóval később, egy hónap múlva vers készül erről a mosolyról is. Nietzsche mögé bújva elmondja róla, magáról:

És hallgatott az éjben,
Mely körülvette őt,
Míg mosolyogva állt meg
Az elmúlás előtt.

1934. szeptember 24.
  • 8Huszák István professzor közlése: „A halál előtti évek nyári estéire emlékszem, amikor a klinika parkjában a csillagos ég alatt elbeszélgettünk az életről, a természetről. Meglepett széles körű természettudományi tudása, és hogy – saját magával szemben – a világ dolgait, összefüggéseit milyen bölcsen látta.” (1962)
  • 9Juhász Gyula az idegklinika kertjében. Az utolsó róla készült kép.
1. ábra. Juhász Gyula az idegklinika kertjében.
Az utolsó róla készült kép

Az elmúlás előtt még egy-egy panasz el fog hangzani szóban és írásban. Amit szavakban panaszolt el a költő, a kórtörténetébe került, amit szép kerek betűivel papírra vetett, az már az irodalomé lesz.

Augusztus 31-én még elhárító mosollyal tiltakozik a biztatásra, hogy írjon valamit, de három nap múlva itt a szívbemarkoló, hatsoros vers:

Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok
De fölöttem égnek a csillagok.

1934. szeptember 3.

Csakhogy a hangszer mégsem törött el, sőt újabb dallamok pendülnek meg rajta. 1934 őszén költői fellobbanásnak lehetünk tanúi; 1929 óta ez a legtermékenyebb időszaka Juhász Gyulának.

Olvassuk először a kórtörténet feljegyzéseit:

Mialatt a költő reggeli fejfájásait, megszakadt éjszakai alvását panaszolja, napközben mégis írással, olvasással foglalja el magát.

Különösen zavarja, hogy éjszaka többször székelési inger lép fel, és azután többé nem tud elaludni.

Egyik reggel orvosi látogatás alkalmával az iránt érdeklődünk, mi foglalkoztatja ilyenkor. Mosolyogva árulja el, hogy egyik álmatlan éjszakáján írótársai nevének betűiből sorokat faragott. Faggatásra el is mond néhányat belőlük. Egyet-kettőt kis papírszeletkére is feljegyzett. Szellemes, találó anagrammák voltak a cédulácskán, sajnos nem kértük el tőle azonnal.

De most tegyük félre a kórtörténetet, és vegyük elő a verseskönyvet, és nézzük meg, mely napokon nyíltak ki Juhász Gyula „őszikéi”.

1934. szeptember 5-én Móra Ferenchez száll a gondolata. Majd Kazinczy, Mikes magányossága jut eszébe (szeptember 17.).

Szeptember 30-a táján születnek meg az Ifjúság, Bölcs, Váci szeptember, Fák című versek.

Október első felében veti papírra a Venit summa dies (október 4), Jövő vetése, Szobor (október 9) című verseit. Október 12-én pedig Michelangelóra gondol, aki

Töprengett, ősz szakállát tépte, várta
Az órát, melyben majd életre kel
A gondolat, mit hordozott magában,
Ez a nehéz és görnyesztő teher.

S amikor ezeket a sorokat olvasom, szinte előttem áll a költő, kissé görnyedt testtartással, őszülő szakállával, amint stereotip mozdulattal állát simogatja.

A kórtörténetből pedig a mozgalmas belső élet idejéről annyit tudunk meg, hogy a betegnek október 10-én kínzó gyomorfájásai vannak, amelyek az egész hasába kisugároznak. Ilyenkor a feje is görcsösen fáj. Szemrehányást tesz, amiért nem gyógyítjuk meg, nem foglalkozunk a betegségével, mindig csak az írói alkotásaival törődünk.

Amikor azonban belklinikai vizsgálatot javasolunk, azt feleslegesnek tartja, mert szerinte minden valószínűséggel idegeredetűek a gyomorfájdalmai.

Erre hipnózisos kezelést ajánlunk, amibe szívesen beleegyezik.

A hipnózist Tokay László egyetemi magántanár, a klinika adjunktusa végzi. A hipnotikus szuggesztiók segítségével Tokay dr. kiküszöböli a beteg kínzó éjszakai felébredéseit, és a zavaró éjszakai élénk bélperisztaltika ezután hipnotikus parancsra reggel jelentkezik. A beteg a kezelések hatására jobb közérzetről számol be.

1934. október 19. Engel Rudolf professzor alapos belgyógyászati vizsgálatot végez, amely negatív eredményű. Ingerülten mondja a lelet közlésekor a beteg: azt úgyis tudta, hogy neki baja nincs, hanem az idegek betegek nála, és akármi okozta azokat a fájdalmakat, azok tűrhetetlenek.

A hipnózisos kezelés kedvező hatása heteken át érvényesül, indifferens tablettákkal átalussza az éjszakákat.

Figyelmet érdemel a november 24-én kelt bejegyzés, amely arról számol be, hogy betegünk jó hangulatú, élénk, verseket ír. De másnapra már visszazökken a régi állapotába, s azt mondja „tegnap valami delíriuma lehetett”.

Az elkövetkező hetek orvosi igyekezetei semmi további kedvező változást nem hoznak. December vége felé hazakívánkozik, hátha a változás jót tesz; „talán nagyon is beskatulyáztam magam”, mondja.

Folyton visszatérő panasza a fejfájás, amit most már dilauiddal próbálunk megszüntetni (morphin-származék). Ez csillapítja végre panaszait, noha az első injekció hányingert, sőt hányást váltott ki.

Karácsonyra édesanyja hazaviszi. (1934. december 22.)

Másfél év múlva egyik este Juhász Gyula megint „nagyobb adag altatót vett be”, amitől 24 óráig aludt. Erre beszállították a közkórházba, ahol gyomormosás, szívszerek alkalmazása után magához tért.

7

Most már hetedszer lesz Juhász Gyula klinikánk lakója, 1936. május 14-től 1936. július 23-ig.

Ezúttal is félrevonultan üldögél, vagy hátratett kezekkel sétálgat, magától soha meg nem szólal, de kérdésekre készséggel válaszol.

Május 20-án azt is elmondja, hogy otthon öngyilkossági szándékkal tíz Medinálos port vett be, nem tudja milyen adagolásúak voltak, az idegklinikán írtuk fel számára annakidején. (Félgrammosak voltak, tehát öt grammot vett be egyszerre a költő; ez már halálos adag.)

Ezúttal újabb élénkítő szerrel, a Photodynnal teszünk kísérletet. Az altatóul rendelt Somnifent pedig cseppekben adjuk, mert azt nem lehet nyelést mímelve, az esti vizit után a szájból kivenni és így összegyűjteni.

Június elején már sétálgat a kertben, hátratett kezekkel, ami a költőnek különben is régi szokása. Szeret is sétálni, mert így jobban tud gondolkodni, mondja el nekünk. Néha még kedélyesen el is beszélget az orvosaival, s a rádiót is meghallgatja.

A júniusi meleg kimeríti. A kertben is az árnyas helyeket keresi fel.

A beszélgetés során Szent Pálra terelődik a szó. Hozok neki elolvasásra egy akkortájt megjelent könyvet az apostol életéről. Gyorsan ki is olvassa és hamar félreteszi, de nem hajlandó őszinte kritikát mondani, vagy akár írni róla. Megsejtettem, hogy a hallgatás kritika a szemérmes és tapintatos költő részéről.

Amikor a régi szegedi Tabánt említjük neki (1936. június 21.) színesebbé válik az arca. Felélénkül. Beszél Gárdonyi, Mikszáth szegényes lakásáról, a piaristákról, írótársairól.

Június 24-én elmondja, hogy kellemes színezetű, élénk álmai vannak, amelyek főleg az ifjúságával vannak kapcsolatban. Elmondja, hogy az egyik álomképben Kosztolányival beszélgetett egy kávéházban.

Majd vidáman meséli el a tévedést, amikor az erdélyi lapok elparentálták őt. „Akkor tudtam meg, mi a hírnév, amikor a számomra ismeretlen Reményik Sándor megható versben búcsúzott el tőlem”.10 Sőt valaki koszorúmegváltást is küldött az egyik újsághoz.11

  • 10Reményik Sándor maga is többször szenvedett depresszióban. Nyirő Gyula professzor kezelte őt bajával, s a negyvenes években többször vette igénybe a kolozsvári klinikán a mi segítségünket is. A szomorú sorsközösség még abban is megnyilvánul, hogy egyik depressziós szakaszában Reményik Sándor meghalt az insulinos kezelés folyamán A kúra már befejezéshez közeledett, amikor az utolsó, és aránylag kicsiny insulin-adaggal előidézett comából a beteget többé nem lehetett felébreszteni.
  • 11Ez 1922 szeptemberében történt. „Reményik Sándornak Juhászról írt versét közli a Délmagyarország 1942. április 3-i száma. Lehet, hogy ez az? De lehet, hogy a kórtörténet tévesen említ verset cikk helyett.” Péter Lászó közlése. Erről részletesen írt: Irodalomtörténeti Közlemények 1959. 316. p.

Júliusban már annyira jól érzi magát, hogy haza szeretne menni. Édesanyja 1936. július 23-án haza is viszi. Benedek Árpád dr. tanársegédünk lelkére köti az anyának, hogy az altatót fia elől el kell rejteni, mert az öngyilkosság veszélye változatlanul fennáll. Nagyobb nyomaték kedvéért aláírat vele még térítvényt is, amelyben az anya kötelezi magát a megfelelő gondozásra és felügyeletre.

Sajnos hiába volt minden anyagi gondozás és felügyelet, mert Juhász Gyula 1937. április 5-én este elaludt, és nem volt felébreszthető. Másnap délben a mentők hozzák be klinikánkra, és unokatestvére, Káló Antal dr., az egyetem kórbonctani intézetének magántanára beszéli el a történeteket.

A klinikáról való távozása óta állandóan lehangolt volt a költő, magába zárkózott, senkivel nem érintkezett, hozzátartozóival, édesanyjával sem beszélgetett, ha szólt is, elégedetlen hangon. Fél gramm veronállal tűrhetően aludt, étvágya is kielégítő volt, újságolvasáson kívül mással nem foglalkozott.

Ma reggel – április 6-án – nem kelt fel a szokásos időben, és édesanyja délelőtt tíz órakor nem tudta felkelteni. A szomszéd szobában levő veronálos doboz, amely az anya őrizete alatt állott, eltűnt, később másutt találták meg üresen. Nem tudják pontosan, hogy a doboz mennyi gyógyszert tartalmazott, arra is gyanakszanak, hogy a beteg a napi adagokat összegyűjtötte.

Hogy a mérgezés ezúttal igen súlyos fokú, mutatta az, hogy a sarkok belső oldalán már nyomástól származó elhalásos foltok keletkeztek (decubitus).

Később test szerte vörös foltok jelennek meg, s a kissé megemelt végtagok ernyedten hullanak alá.

Hiába minden orvosi erőfeszítés, a mély öntudatlanságot megszüntetni nem tudjuk, a szívműködés a sok serkentő orvosság ellenére mindegyre gyengül, a légzőközpont is hiába ingereljük Lobelinnel félóránként, majd negyedóránként. Délután hat óra 45 perckor utolsót lehel Juhász Gyula. Elaludt örökre. Élt 54 évet.

Az Egyetem kórbonctani Intézetében csak a koponyaüreg megnyitása történt.

A költő agyvelejét tudományos vizsgálat céljából a Szegedi Agykutató Intézet vette át.12

  • 12Jelenleg a Marosvásárhelyi Idegklinika Agymúzeuma őrzi.

Mielőtt az agyszövettani vizsgálat eredményét ismertetném, arra a kérdésre kell felelnem, mitől eredt Juhász Gyula betegsége, mégpedig azért, mert már a költő legelső idegklinikai kezelése alkalmával is felvetődött a gyanú, hogy betegsége nem vérbajos fertőzés alapján keletkezett-e?

Eőrsy Júlia írja, hogy a beteg budapesti klinikai ápolása alkalmával gondoltak a depresszió vérbajos eredetére is, mivel a vérben a Wassermann-reakció pozitív volt. A beteg maga nem tudott semmit az esetleges korábbi fertőzésről, azonban a vér pozitívitásának felfedezése után kitartó és eredményes gyógykezelésben részesült. Amikor Juhász Gyula a szegedi klinikára került, nemcsak a vérben, hanem az agy- és gerincagyi folyadékban elvégzett összes vizsgálatok is mindvégig negatívak voltak.

Mivel az orvosi titok pecsétjét már a nagy nyilvánosság előtt mások feltörték, azt hiszem helyénvaló, ha a kezelőorvos is elmondja nézeteit Juhász Gyula betegségének „elkülönítő kórjelzéséről”. Hiszen maga a költő is élete végéig gyötrődött amiatt, hogy magát paralytikusnak hitte. Kereste magán az elbutulás, a demencia jeleit; említettük, hogy múló beszédbeli nehézségeit dysarthriának minősítette, mert olvasmányaiból valószínűleg tudta, hogy bizonyos jellegű beszédzavar a paralysis progresszivának egyik tünete.

A tartósan negatív vér- és liquor-lelet nemcsak azt jelenti, hogy Juhász Gyula vérbetegségéből kigyógyult, hanem a leghatározottabban ellene szól annak a feltételezésnek, hogy depressziója vérbajos eredetű, vagy más szóval kifejezve, hogy a hangulati nyomottság a paralysis progresszivának, mint kései lueses megbetegedésnek a részjelensége lett volna, azaz – amint a költő maga is emlegette – „metalueses” bántalomról lett volna szó.


Amint azonban a kórleírásban minden új felvétel alkalmával feljegyzésre került, a sokszor megismételt értelmi vizsgálatnak és a beteg megfigyelésének az eredménye mindig az a megállapítás volt, hogy szellemi hanyatlásnak nyoma sincs. Legszebb és legdöntőbb bizonyíték erre az 1934-es év őszének a termése, amelyet éppen a klinikai bent léte alatt alkotott a költő. Sem formailag, sem tartalmilag nem különböznek ezek a versek a virágkorában írt költeményektől.


A lezajlott specifikus gyulladásnak egyetlen maradványa a szemeken volt észlelhető: a pupillák tágabbak és egyenetlen szélűek voltak, fényreakciójuk renyhe volt, később hiányzott, és közelbe vagy távolba nézéskor, vagyis alkalmazkodásra is renyhébben reagáltak. Ezek az elváltozások valóban a leggyakrabban vérbajos fertőzés nyomán alakulhatnak ki. Hogy a fertőzés mikor történhetett, azt nem lehetett megállapítani. Az is lehetséges, hogy Juhász Gyula ezzel a fertőzéssel jött a világra. Fel van jegyezve ugyanis a kórtörténet előzményi adatai között, hogy születésekor annyira satnya volt, hogy nem bíztak megmaradásában. Az sem maradt titok, hogy édesanyja vérbajos eredetű idegrendszeri betegségben halt meg.

Az egyik klinikai bent tartózkodása folyamán szemészeti vizsgálatban is részesítettük a beteget, s a szemész szakorvos a szemfenéken kötőszöveti szaporulat folytán létrejött, elmosódott szélű, szabálytalan alakú, degeneratív jellegű, barnás színű látóidegfőt észlelt mindkét szemen. Az elváltozást lezajlott ideggyulladásnak tartotta (dr. Fejér tanársegéd megállapítása). Ez a szemészeti lelet valamilyen régóta gyógyult gyulladásos, de nem feltétlen vérbajos folyamat maradványának minősíthető.

A makacs fejfájásokat sokszor készek vagyunk specifikus eredetűnek minősíteni, különösen, ha az előzményben egy ilyen természetű fertőzésre utaló adat bukkant fel. De közismert tény, hogy a makacs fejfájásnak számtalan egyéb oka lehet.

A melancholiás betegek sokszor a depresszió során fellépő fejnyomás érzését fejfájásként jellemzik. Egyébként is a melancholiás beteg testszerte, s a fejen is jelentkező fájdalmait e betegség járulékos tünetei közé számítják, főleg, ha azoknak más kideríthető oka nincs. Juhász Gyula fejfájásai is enyhültek, mihelyt engedett a nyomottság. Minden mozgás fájdalmas volt számára, panaszolta nem egyszer. Hogy főfájása az agyi vérellátástól is függhetett, bizonyította az, hogy ideig-óráig a koffein jó hatással volt ezen panaszaira.


Eőrsy Júlia, aki a tüdőlövés után (1914) jelent meg a költő életében, és kezdetben jó hatással is volt a lábadozó költő kedélyére, úgy látszik, később már nem tudott kellőképpen alkalmazkodni a nagybeteg borongós lelki világához.

Ez ki is olvasható Eőrsy Júlia emlékezéseinek nem egy sorából.13 Fájlalja is, hogy az Epilogus szövegébe az ő neve helyére a későbbi fogalmazásban Anna került, ilyenformán:

Volt egy Anyám és egy Annám s kerestem
Valami szép összhangot életemben

A hozzátartozók és a barátok már megtanulták, mikor alkalmas a pillanat a költő meglátogatására. Ezért kellett az aggódó édesanyának is mindhalálig annyira féltenie gyermekét a külvilág izgalmaitól. Néha talán túlzottan is aggodalmaskodott. A költő maga mondta el nekünk egy alkalommal, hogy azért jött be a klinikára, mert annak a közömbös légkörébe vágyott. Otthon mindig türelmetlen volt hozzátartozóival szemben.

Magyar László is kivárta és velünk is megtanácskozta az alkalmas pillanatot a költő utolsó verseskönyvének az átnyújtására.

Ő is megírta találkozásait Juhász Gyulával. Voltak néha aránylag jól sikerült találkozások is: ilyenről emlékezik meg Tolnai Gábor is (Évek, századok), 1934-ből. De viszont hány szívszaggató viszontlátás következett még ezután.14

  • 13Az életrajzíró Juhász Gyula költészetében és egyebütt is bőségesen talál majd adatot arra, miért foglalta el az egyetemes Anna a Júlia bús virág (1918) helyét. Péter László kegyeletes tollal írt is már az örök Annáról a Délmagyarország 1962. április 8-i számában.

Az okát az elzárkózásnak maga a költő is elpanaszolja: bántja az, hogy nem tud részt venni a társalgásban, hogy nem tud vidám lenni, mint máskor, hogy gondolatai megrekednek, sőt nincsenek is.

  • 14A találkozásokról Péter László írt: Irodalomtörténet 1962. 305. p.

Összegezve az eddig elmondottakat: Juhász Gyula nem szenvedett paralysis progresszivában. Betegsége melancholia periodica volt, minden kórtünet erre vallott.

Az ilyen időszakosan jelentkező kedélyi nyomottság váltakozhatik az élet folyamán hangulati felhangoltsággal is (cyclophrenia), felléphet a hangulati élet egyensúlyi állapota folyamán, de gyakori az is, hogy a különben is állandó komor hangulatra hajlamos emberek életében időszakonként mélyebb depressziós szakaszok következnek be.

Juhász Gyula annyi „önarckép”-ben mutatta meg magát, és annyi tépelődő, borongós lelkű, egyensúlyt vesztett író, művész, alkotó, és nagy magányos arcképét festette meg, hogy ezekből nem nehéz kiolvasni, mikor, milyen kínzó gondolatok gyötörték őt.

Mikor borulásos szemekkel
Kutattam a mélységeket,
Karcsú hidak szélén merengve
Én tégedet kerestelek.


Mikor a falnak dőlve némán
Mákonyt kerestem és halált
S nem láttam sorsom semmi célját,
Lelkem a te szavadra várt!

Minden álomban és halálban
És gyűlöletben, végtelen
Örök vágy fájó mámorával
Szeretlek, hűtlen életem.

Vallomás az életnek, 1914

De, amikor már a golyó a tüdejében volt, Schumannal mondatja el a híd kísértéseit:

Egy híd van még csak az üres világon
Repülni mélybe, végtelenbe vágyón.

Borús szonettek, 1917

Széchenyire gondol a nagy lelki összeomlás és a majdnem sikerült újabb öngyilkossági kísérlet után, és azt írja:

És néha, kora fagyok ködös éjén,
A pisztolyával babrált eltünődve
S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe…

Széchenyi, 1918

A szemérmes, halk szavú költő milyen döbbenetes nyíltsággal és egyszerűséggel tárul ki a világ előtt, amikor mások helyett szól.

Juhász Gyula minden megfutamodása, minden öngyilkossági kísérlete azt jelentette, hogy „hűtlen életének keresése” közben megbillent a hangulati egyensúly.

Csak, amikor életének negyvenes éveiben a depressziós szakaszok szinte egymásba folytak, amikor a gondolatoknak a gátoltság folytán jelentkező elapadása miatt annyit szenvedett a költő, akkor vált mind erősebbé és makacsabbá benne az élettől való megválás szándéka. Egyszer odahaza az altató „túladagolása” kapcsán meg is kóstolta az átmenetet az alvásból a megszűnés felé, s attól kezdve hiába őrködtek fölötte.

A bódulat felejtő hatását korán megismerte Juhász Gyula:

Mikor a falnak dőlve némán
Mákonyt kerestem és halált

Vallomás az életnek, 1914

vagy amikor:

Mily gyönyörűség így lebegve
Örvény, való, bánat felett,
Mint óceáni fellegek

És szállani arany egekbe
S egy résen át csak nézni őt:
Gonosz, silány, szép földi nőt.

Az ópiumszívó, 1914

Bor, mákony, bódulat csak azért kellett a költőnek, hogy elmúljon rossz közérzete vagy kínzó szorongása. Emlékeztetett arra, hogy bár az ismételt klinikai kezelések során aránylag nagy ópiumadagokat szedettünk a beteg költővel, nem lett sohasem ópiumevő, és később sem vágyott az Ópium bódító hatása után, sőt a kúrák alatt néha a fejnyomását is az ópiumnak tulajdonította.

A költő többször is azzal vádolta magát betegsége alatt hogy a sok borivással tette magát tönkre. Javulás idején pedig elmondta, hogy azért fogyasztotta a bort, mert az megszabadította a kínzó gátlásoktól, rossz közérzetétől. A bornál is erősebb italt rendszeresen nem is fogyasztott, amint ezt a kórtörténeti feljegyzésekből olvashattuk. A hosszantartó alkoholfogyasztásnak nincs is semmi jelentősége az ő betegségének kialakulásában.

Régi jó barátja, Móra Ferenc – akire gyakran és szívesen emlékezik vissza, s neki szól első üzenete is az „utolsó szüret” verseiben – 1917 áprilisában írta egyik levelében, arra a hírre hogy a pesti klinikára került:

Azt mondják, a mérhetetlen és soha kielégülni nem tudó ambíció betege. Ez is lehet, de nekem más elméletem van róla, és gondolom, az az igaz. Azt hiszem, a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt máig, iskolás példa.

Móra Ferenc levelesládája, Szeged, 1961.

Juhász Gyula lelki válságaiban a nő biztosan igen mélyreható tényező lehetett. – Fiatalkori rövidzárlat-cselekmények hátterében sokszor szerepel szerelmi csalódás.

Juhász Gyula betegségének azonban nem ez volt a végső oka. A végső okot a költő helyesen ismerte fel, és meg is írta elég sokszor „önarcképeiben”, amikor a régi fényképek között atyjának az arcképét nézegeti, az atya sorsa a magáét is eszébe juttatja. Így busong:

És én vagyok, sötét költő, fia,
Kin nem segít se asszony, se imádság,

Az élete neuraszténia.

Fotografiák, 1918

Juhász Gyula idegrendszerének a teherbíró képessége kezdettől fogva csekély fokú volt. A gyenge „művészi” idegrendszeri típusnak volt a szenvedő képviselője. Elődeitől kapott lelki alkatára szomorú teher nehezedett, a melancholiára való hajlam. Atyja szintén depressziós volt, és tényekkel eléggé bizonyított az, hogy a melancholiában az átöröklésnek döntő szerepe van. Vitathatatlan, hogy Juhász Gyula életsorsának kedvezőtlen alakulásában, és így bánataiban is a külső környezeti tényezőknek is igen nagy a jelentősége; az ő rendkívül érzékeny lelki egyensúlya olyan környezeti behatásokra is aránytalanul nagy kilengésekkel reagált, amelyek a pavlovi erős típusú idegrendszer birtokosának lelki egyensúlyát kevéssé, vagy alig ingatták volna meg. De éppen ez a finom műszer tette képessé Juhász Gyulát olyan behatások érzelmi feldolgozására és költői kivetítésére, amelyek a nem-művész lelkében sokszor alig hagynak nyomot. De mindez még csak az érzéki behatásokra és azok érzelmi jegyének feldolgozására, a reakciós módra vonatkozik. Az érzelmek serkentői vagy színezői a műalkotásnak. Az élmények és érzelmi kísérői a művészben, a költőben lényegbe hatoló gondolatokat, lelkesítő eszméket, szívet melengető hangulatokat érlelnek, amelyekből az alkotó elme, a kifejezés eszközeivel, a szó, az ecset, a véső segítségével műalkotást formái. Erre az emberi nem kiválasztottjai, a tehetségek, a lángelmék képesek. Juhász Gyula ilyen elmének volt birtokosa.

A sok szenvedés részvétet kelt és tiszteletet ébreszt. De nem azért nagy a költő, mert sokat szenvedett – mert szenvedni mi egyszerű emberek is tudunk, csak a panaszunk legfeljebb elhaló feljajdulás marad egy-két hozzánk közelálló számára –, hanem azért, mert egyéni életének küzdelmeit és vívódásait oly egyetemes és művészi formába tudta öltöztetni, amit csak szellemi nagyságok tudnak elérni. Juhász Gyula panaszos felsóhajtásai csak csekély részét teszik ki az ő életművének, de rajtuk keresztül ismerjük meg az embert, a mű alkotóját, akinek helyét az irodalomban a mű egésze fogja meghatározni, ha az egyszer teljességében előttünk áll.

Elérkeztünk az utolsó kérdéshez:

Vajon Juhász Gyula agyvelején voltak-e olyan jelek, amelyek a tehetséges emberek agyára jellemzők?

A szegedi Egyetem Agykutató Intézetében kegyelettel megvizsgálták Juhász Gyula agyvelejét. Tanulmányoztuk az agyvelő felszínét, barázdáit, tekervényeit és az agykéregből szövettani vizsgálat céljára mikroszkópos metszeteket készítettünk.

Az agykérgi metszetek vizsgálatakor semmi olyan elváltozást nem észleltünk, amely vérbajos eredetű betegségre, paralysis progresszivára utalt volna. Ez tehát az utolsó és egyúttal leghatározottabb bizonyíték a vérbaj megbetegítő szerepével szemben.

Eme negatív leleten kívül az agykéregben mindenütt a súlyos veronálmérgezés következményes elváltozásait láttuk. A bódító méreg bénította az idegsejtek anyagcseréjét, s a mérgezés folytán előálló oxigénhiány következtében az idegsejtek az agykéreg egész kiterjedésében a súlyos, heveny megbetegedés jeleit mutatták.

A tehetség testi, más szóval anyagi alapjainak kutatása szempontjából az agyvelő vizsgálata, annak súlyától, felszínének jellegzetességeitől kezdve egészen a legfinomabb szövettani részletekig, sok értékesíthető adattal szolgálhat. Az idegsejtek nagysága, alakja, az idegegységek, a neuronok számbeli előfordulása, az agyvelő egyes szerkezetileg és működéstanilag jól elhatárolt kérgi területeinek viszonylag nagyobb kiterjedése, mind számbajön a központi idegrendszer magasabb értékűségének megítélése szempontjából. Sajnos a mérgezés okozta súlyos elváltozások miatt a szövettani vizsgálatnak meg kellett elégednie azzal a megállapítással, hogy Juhász Gyula agyvelején a gyógyult fertőző betegség semmi nyomot nem hagyott, kóros elváltozást nem okozott. A metszetek azonban részletes szövettani elemzésre nem voltak alkalmasak.

A koponyaüregből kivett és formalinban rögzített agyvelő súlya 1340 gramm. Ez az érték a férfiak agysúlyának átlagán belül van. Az átlagsúly Ziehen szerint 1280–1460 g.

Az agysúly maga nem is enged meg messzemenő következtetéseket egykori birtokosának szellemi képességeire vonatkozóan, hanem a nagyagyvelő felszínének a tagozódása mutat hat olyan jellegzetességeket, amelyek az átlagember agyával összehasonlítva figyelmet érdemlő eltérések gyanánt értékesíthetők. Juhász Gyula agyfelszínének gazdag a tagoltsága, a tekervények másodlagos, harmadlagos barázdák révén sokasodnak meg. Az agykéreg, amely az egyéni és fajfejlődés korai szakaszaiban sima lepelként borítja be a központi idegrendszer többi szelvényeit, a sokszoros gyűrődés és ránc révén a koponyaüreg csontos, meres tokján belül sokkalta nagyobb felületet ér el, mint amekkora a koponya sima belső felszíne. Minél gazdagabb a gyrificatio, annál nagyobb kiterjedésű a kéregállomány, amely az idegegységek, neuronok százmillióit tartalmazza.

2. ábra. Juhász Gyula agyvelejének külső, domború felszíne.
Bal félteke. F: homloki lebeny; T: Halántéki lebeny; T1: Felső halánték; tekervény; T2 középső halántéki terkevény. e: központi barázda; O: nyakszirti lebeny. Si: Sulus interparietalis.

Juhász Gyula agyának domború felszínén a központi tekervények, a homloki és halántéki lebeny tekervényei jól felismerhetők, tagozódásukban jelentősebb eltérés a megszokottnál nem mutatkozik.

A költő agyvelejének a halántéki és fali része érdemel figyelmet.

A halántéklebeny tekervényei mindkét féltekén szélesek, rajtuk haránt-bemetszések, másodlagos barázdák teszik a felszínt változatossá.

A halántéki lebenyen a második tekervény a szokottnál szélesebb az elsőhöz viszonyítva (T2). Míg a zenei kiválóságoknál az első halántéki tekervény és annak is a fali lebeny felé vonuló része mutat erős fejlettséget, Juhász Gyula agyvelején ez a tekervény nem vaskosabb az átlagnál.

3. ábra. Juhász Gyula agyvelejének jobb félteke.
A fali lebenyen a sulcus interparietalis (Si) csillagos elágazása látható.

Mindkét fali lebenyen, a hátsó központi árok közepétől a nyakszirti lebeny felé egy barázda, a sulcus interparietalis vonul (Si), amely a fali lebenyt felső és alsó lebenyekké osztja. Ez a mély árok a költő agyának jobb féltekéjén hátrafelé csak néhány centiméter hosszúságban követhető, mert az alsó fali lebenykét sekélyebb és az interperietalis árok felé sugárszerűen vonuló barázdák számos kisebb tekervényre tagolják. (2. kép: Si.) Ez a csillagszerű képződmény az ún. parietalis csillag, amely az átlag emberek agyán szabályszerűen mutatkozó egyszerűbb tekervényrajzolat helyén, a nagytehetségű emberek agyfelszínén szokott előfordulni.

Nyilvánvaló, hogy a tekervények megszaporodása folytán változatosabb agyfelszín az agykéreg eme területeinek a gyarapodását eredményezi, és azáltal bőségesebb férőhelyet biztosít a kérgi idegsejtek számára.

A fali és halántéki lebeny szóbanforgó kérgi területei a homloki lebeny jelentékeny részével együtt olyan mezők, amelyeknek közvetlen kapcsolata az érzékszervek felől jövő ingerek befogadására szolgáló kérgi területekkel, vagyis az érzékszervek kérgi képviseletével nincs. Nincs közvetlen kapcsolatuk a kéregből kiinduló mozgató pályával, a végrehajtó pályarendszerrel sem, de végső fokon természetesen kapcsolatban állnak ezekkel több idegegység egymáshoz csatlakozása, a neuron-láncolatok révén. Flechsig ezeket a frontalis, illetve parieto-temporalis kéregrészeket elülső, illetve hátsó asszociációs mezőnek nevezte el, mivel itt megy végbe a társítási művelet, szerinte maga a szellemi tevékenység.


Pavlov szerint az említett agyterületek a legmagasabb fokú idegrendszeri tevékenység, a beszéd és gondolkodás szolgálatában állanak. A környezetből érkező jelzések itt válnak a jelzések jelzéseivé: gondolattá, beszéddé, de természetesen nem oly módon, hogy e területen belül meghatározott szellemi funkciónak külön-külön helyet jelölhetnénk ki, mert hiszen mindez az egész agyvelő összműködésének az eredménye. Értelmetlen volna a művészi vagy költői alkotás színteréül az agykéregnek bizonyos elkerített részeit szinte kicövekelni, mert az agykéreg sokszoros rétegeződésben egymás fölé helyezett idegsejtjeinek százmilliói – a sejt végrehajtó szerve, a tengelyfonaluk révén – a tér minden irányában kapcsolatot tartanak fenn mind a mellettük, felettük, alattuk, vagy a szomszédos tekervényekben levő idegsejtekkel, mind pedig a tőlük nagyobb távolságban fekvő lebenyek kéregrészeivel, éspedig szabályos, „architektonikus” felépítettségű, anatómiai és működéstani elrendezésben.


Szarkiszov moszkvai idegkutató és iskolája igen tanulságos, kéreg-architektonikai vizsgálatai során megállapította, hogy az azonos szerkezettel és bizonyára azonos rendeltetéssel bíró kérgi mezők kiterjedése, tehát felületének nagysága egyénenként eltérő. Íme tehát kiderült, hogy az emberi elmeműködés gazdag egyéni változatosságának anatómiai megjelölőjeként minden ember agyveleje fel van ruházva egyéni vonásokkal. Különösen a homloki, a fali és a halántéklebeny egyes kérgi területein belül mutatkozik nagy változatosság, amint arra más kutatók is rámutattak. Schaffer egy nyelvtehetség, Sántha egy számolóművész agyán észlelte bizonyos fali lebenybeli areák egyénileg nagyobb kiterjedését.


Juhász Gyula agyvelejének egyéni sajátossága a parietalis csillagképződésben nyilvánult meg.


Arra a kérdésre kell még feleletet adni: milyen működést fejtenek ki a parieto-temporalis agyterületek?


Itt halmozódnak fel a jelzések jelzései (Pavlov), vagyis a külvilág jelzéseinek élményekké, tapasztalatokká átalakult és elraktározott emléktömege, amelyeket a gondolkodás, a beszéd és cselekvés folyamatában minduntalan értékesítünk. Ennyit árulnak el eddig számunkra az élettani kísérletek, s az agyvelő megbetegedései kapcsán észlelt kórtani megfigyelések. Az elraktározott élményi és emlékezeti kincs felhasználása már további, magasabb rendű folyamat, amelyben – amint már fentebb hangsúlyoztuk – nemcsak a homloklebeny, hanem az egész agykéreg vesz részt. Bizonyos, hogy dúsabb sejtkinccsel rendelkező, gazdagabb felépítésű, érzékenyebb interneuronális kapcsolatokkal felruházott „jobb minőségű” anyag sokkal magasabb értékű teljesítményekre képes.

Juhász Gyula agyveleje anyag és eszköz volt, de az átlagnál gazdagabban felruházott anyag és eszköz az ő maradandó értékű szellemi teljesítményeinek megalkotásában.

Juhász Gyula
(1883–1937)
költő
Miskolczy Dezső
(1894–1978)
orvos, egyetemi tanár, az MTA tagja (levelező 1939, rendes 1946), a hazai modern neurológia alapjainak megteremtője
forrás