Oroszországi úti naplómból

Dr. Kövesligethy Radó
fizika, csillagászat, geofizika, földrengéskutatás, Kövesligethy Radó

Az 1900-as évek elején Kövesligethy Radó egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a földrengés előrejelzés felé. Kidolgozta a földrengési hajlam elméletét, feltevése ma is helytálló. Foglalkozott egy másik fontos geofizikai kérdéssel is: milyen információkat nyújt a földrengési hullámok terjedése. A Föld belsejéről már 1892-ben írt egy érdekes, az akkori ismereteket összegző cikket. Később a Vezúv tanulmányozása is ilyen irányba terelték a figyelmét. A mindig tettre kész tudóst a háború kitörése hátráltatta munkájában, amelyhez csak az 1920-as években tért ismét vissza. Ekkor azonban már sokkal rosszabb körülmények között, lelkileg megtörve, nem tudott olyan mélyre hatóan foglalkozni a kérdéssel, ahogyan azt a kor igényei kívánták. A következő írásából betekintést kaphatunk arra, hogy milyen nehézségeket okozhatott Kövesligethynek a háború kitörése, mennyi izgalmat kellett kiállnia családjával együtt. Megismerhetjük írói tehetségét is, ahogyan leírja a történteket.


1914 az első világháború kitörésének éve.

1914. június 14-én II. Miklós orosz cár meglátogatja Károly román királyt, sikerül Romániát Oroszország mellé állítani.

Június 25. Szarajevóban szerb nacionalisták (Gavriló Princip) meggyilkolják Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörököst és feleségét.

Július 23. A Monarchia követe ultimátumot ad át a szerb kormánynak. A választ nem találják kielégítőnek, a belgrádi követség elhagyja Szerbiát. II. Miklós cár támogatásáról biztosítja Péter szerb királyt.

Július 25. A Monarchia 8 hadtestet mozgósít – Oroszország részleges mozgósítást rendel el.

Július 28. Az Osztrák–Magyar monarchia hadat üzen Szerbiának. A cár Németország ellen is mozgósítást rendel el.

Augusztus 1. Németország hadat üzen Oroszországnak.

Augusztus 6. A Monarchia hadat üzen Oroszországnak.

A háborús állapot kihirdetésekor az ellenséges ország állampolgárait internálják. A diplomáciai testület tagjait zárt vagonban a legközelebbi semleges országba szállítják.

szóelválasztás

A Földrengéskutató Nemzetközi Államszövetség (Association Internationale de Sismologie) ötödik, ezúttal közgyűléssel is kapcsolatos értekezletét 1914. augusztus 30-tól szeptember 6-ig Szt.-Péterváron készült megtartani. Mint a Szövetség főtitkára megszoktam, hogy az ülés előkészítésében segédkezve nyári szünidőmet mindenkori elnököm, ez idő szerint herceg Borisz Boriszovics Galicin országában töltsem, s minthogy hölgyvendégeink érdekében feleségemre is munka várt, július 8-án családostul Szt.-Pétervárra, majd annak bájos nyaralóhelyére, Petyerhofba költöztünk.

A fővárosban ekkor tűrhetetlen volt a hőség, s noha az olasz nyarat szeretjük, itt szenvedtünk; a humuszsavtól sárgásbarnára festett vízzel nem mertünk élni és a levegő szabadban még este tíz órakor is fojtó volt. E száraz, forró idő már huzamosan tartott s az aratásra való tekintettel, jogos aggodalmakat keltett.

A parkszerű Petyerhofban e kellemetlen időjárásnak már nyoma sem maradt. E kis Versailles kevéssé van berendezve idegen nyaralók befogadására, s ezért herceg Galicin a Vöröskereszt-Egylet szanatóriumában vett számunkra lakást. Az Angol Palotával szemben volt három kényelmes szobánk és egy tizenhét méter hosszú termünk, elkülönített kijáróval a rendelkezésünkre bocsátott kertbe. Ellátásunk, melyhez az ötórai tea is tartozott, kifogástalan s mindez, a drága Oroszországban, napi tizenöt rubelért. Mindenen meglátszott, hogy Galicin hercegné és Carlowa grófnő, a Vöröskereszt-Egylet elnöknője, akinek már 1913-ban is vendége voltam, amikor Akadémiánkat az Akadémiák Nemzetközi Szövetségében Pétervárt képviseltem, személyesen érdeklődtek hogylétünk iránt.

A nyári társas élet, tapasztalataink szerint, nem volt valami nagyon intenzív; össze sem volt hasonlítható az 1913. májusában Szt.-Pétervárt tapasztalt élénkségével. Igaz, hogy bennünket a nagy távolságok és a szanatóriumban dívó panziórendszerű életmód is akadályozott. Mégis, már fél úton tartottunk az „eloroszosodás” felé. E sorok írójából Radó Karlovics lett, feleségem Jeliszaveta Germanovna, gyermekeim Jeliszaveta Radovna és Radó Radoviccsá kereszteltettek át.

Herceg Galicin bámulatra méltó szorgalmat kifejtő tudós; egyetemi tanár, akadémikus, a pulkovai meteorológiai és az ugyanottani szeizmológiai obszervatóriumnak, továbbá a pétervári középponti fizikai intézetnek igazgatója s Ő Felsége udvarmestere. Gyönyörűen felkészült az augusztus 21-i teljes napfogyatkozásnak megfigyelésére is. Ami szabad ideje marad, azt csonkítatlanul íróasztala mellett, új kutatásokkal tölti s felesége szerint, mindig elégedetlen önmagával, hogy nem dolgozik eleget.

Így hamar estünk át teendőinken s csak egy kérdés maradt, melyre semmiképp, még a hölgyek tanácsának belevonásával sem tudtunk teljesen kielégítő megoldást találni: miképpen ültessük a képviselt államok delegátusait a hivatalos ebédeken? Tépelődésünket teljesen megmagyarázza az az óhajunk, hogy államot és képviselőt igazságosan és méltányosan kellett értékelni; ma sem hiszem még, hogy tépelődésünket jövő bonyodalmak sejtése okozhatta.

Annyira nyugodtnak látszott minden, hogy herceg Galicin július 22-én este, igaz, egész váratlanul, meglátogatott, hogy búcsút vegyen. Fáradtnak érezte magát s egy belső-oroszországi birtokán vagy tíz napig pihenni vágyott.

A hercegtől tudtam meg, hogy Pétervárt mily óriás sztrájk tört ki és hogy Ausztria–Magyarország ultimátumot készül intézni Szerbiához. Késedelmesen érkező magyar és francia lapjaim erről természetesen még nem szólottak. De a mi mindenné: jobban meglepett és fel is háborított, szerb kollégámnak a herceghez írott levele volt, a melyben panaszkodott, hogy csak tetemes kerülővel mehet Pétervárra, mert a szerbek a ínagyar vasutakon: az őrülettel határos bánásban részesülnek.

Ezek nyugtalanító jelek voltak ugyan, de ha herceg Galicin egy nemzetközi értekezlet előtt, melyen elnökölnie kellett, és nyomban Poincaré petyerhofi látogatása után, amelyen ő is részt vett, pusztára mehetett, mely – mint később megtudtam – posta-, távíró- és telefonállomástól tán egy napnyira fekszik, akkor nyilván aggodalomra nincsen ok.

A Poincaré tiszteletére rendezett ünnepélyeket természetesen mi is láttuk, sőt az egyik díszszemle lakásunkkal szemben, az Angol Palota körül folyt le. A ki vonult ezred legnagyobb meglepetésünkre. a „Hallod-e te körösi lány” és a „Maros vize folyik csendesen” váltakozó nótáira menetelt. A kastély előtti, a versaillesi vízműveket utánzó szökőkutak kivilágítását gyengélettük ugyan, de annál hatalmasabban szóltak az elnök megérkezésekor és távozásakor a kronstadti ágyúk, amelyek lakásunk ablakait fél napon át zörgették.

Július 20-án és 24-ikén postára adtam még az összes meghívottainknak szóló vasúti kedvezményt biztosító igazoló jegyeket, 27-én küldhettem még a Hornyánszky-féle nyomdának kéziratot, de a legfeljebb két nappal később feladott nyílt levelezőlap már nem érkezett a Természettudományi Társulathoz. Az utolsó magyar lap, a melyet kaptam, a július 30-i szám volt. Végtelenül elhagyatottnak éreztük magunkat, mikor ez az utolsó kapocs is megszakadt. Leveleket már napok óta nem kaptunk, de a francia lap kimaradásának őszintén örültem: a nyugodt és előkelő hangú Journal des Débats oly stílusban irt, mely a végletekig ingerelt.

A német lapot vásárlót már sanda szemmel kezdték nézni, néhány nap múlva be is tiltották az eléggé mérsékelt Petersburger Zeitungot. Az első orosz lap, melyre most már szorultunk, felháborító volt: Királyunk, mint sírásó, e felirattal: Dlja kavo, ki számára?

Hogy rendet tartsak, vissza kell mennem július 25-ére. Ekkor ellátogattam az oranienbaumi kastélyba, hogy Carlowa grófnőnél tiszteletemet tegyem. Délután öt óra volt. A grófnő azt üzente titkárjával, hogy csak esti hét órakor fogadhat, mert épp Maria Pavlovna nagyhercegnőt várja.

Ennyi idővel nem rendelkezvén, visszautaztam Petyerhofba, ahol másnap, július 26-án a grófnő viszonozta látogatásomat. Egyben ötven ágyat rendelt a szanatóriumban hadi sebesültek számára és keservesen panaszkodott, hogy alig tíz évvel az orosz–japán háború után, Oroszország ismét nagy, véres háború előtt áll. Világos, hogy e rendelés kifolyása a nagyhercegnő tegnapi látogatásának. Tudtommal ő az orosz Vöröskereszt fővédnöke s az első intézkedések nyilván az osztrák–magyar ultimátum lejáratát megelőzték.

Gyönyörű esti pír rekesztette be e vasárnapot. Egyszerre szokatlan trombitaszó : azt hittük, hogy tűzilárma. Megjelentek a piros falragaszok és másnap reggel zárt sorokban vonultak már a regruták a petyerhofi pályaudvarhoz.

Főtitkári tisztem nem jogosított fel már abban az időben annak a kijelentésére, hogy nemzetközi gyűlésünk elmarad, a hercegnének férjéhez intézett sürgönye pedig elveszett. A hercegné különben biztosított, hogy minden aggodalom felesleges és hogy férje bármikor átsegít a határon. A Vöröskereszt is azzal nyugtatott meg, hogy a legbiztosabb helyen vagyunk, S hogy végső esetben az első vöröskeresztes vonat a határra szállíthat. Annyira nem voltam naiv, hogy ezt lehetségesnek tarthassam.

Mindenesetre a Vöröskereszt házában nagyon félszeg helyzetben voltunk, a bevonuló újoncok – mind gyönyörű szál legény, ki ellenünk készül – egyenesen fájdalmat okoztak. A nénik most is éppoly kedvesek voltak, mint régen, de ellátásunk és kiszolgálásunk félreismerhetetlenül romlott. Majd figyelmeztettek, hogy állandóan szemmel kisércek bennünket s a német hadüzenet megérkezése után csak francia nyelven kifejezhető finomsággal emlegették, hogy jöhet nap, a melyen esetleg felkérnek, hogy a háború tartama alatt ne távozzunk innen.

Nem vártuk volna be ezen udvarias fenyegetéseket, ha a hercegné a leghatározottabban nem marasztal és ha ekkor még egyáltalán elutazhattunk volna.

Augusztus elsején töltöttük az utolsó kellemes estét Petyerhofban: Galicin hercegnét teára láttuk s szokatlanul soká maradt.

Másnap reggel az utca képe, különösen pedig a katonatisztek arckifejezése mutatta, hogy nagy dolognak kellett történnie: csakugyan, megjött a német hadüzenet. A bevonulók dala elnémult. Többször mondogatták, hogy minden „jól” megy, ha a német nem fog beavatkozni. Amire mi azt feleltük, hogy csak nem képzelhetik, hogy szövetségesünk cserben hagy.

Most már csakugyan nem volt maradásunk: akár itt van Galicin herceg, akár nincs, mennünk kell. Már csak egynehány vonat közlekedett a fővárossal s ezek menetrendjét sem tudták előre megállapítani.

Augusztus 3-án útra készen állottunk Pétervár felé. Ottan jobban remélhettük szemmel kísérhetni a menekülés lehetőségeit. Végre megszólal a telefon: a herceg visszatért. Az események fejlődéséről fogalma sem volt, csak hazatérő útjában értesült róluk. A legnagyobb meglepetésemre kijelentette, hogy abszolúte semmit nem tehet érdekünkben, de mégis azt a jó tanácsot adta, hogy követségünk elutazása esetén, lehetőleg hozzája csatlakozzunk.

E közben megjelentek a délutáni lapok, a melyek azt a (hamis) hírt hozták, hogy Ausztria–Magyarország is megüzente a háborút s hogy követségünk augusztus 5-én elutazik.

A Vöröskereszt, amely egy hónapra előre fizetett panzió-díjunk még hátralevő részét készséggel visszatérítette, külön protekciójával lehetővé tette útlevelünk azonnal való rendezését s így 4-én reggel kocsi híján gyalog, szemergő esőben indultunk. Már napok óta nem jártunk ki: a kapunk előtt posztoló rendőr és a sarki lovas kozák kedvünket vette.

A vonaton nyomasztó hangulat a sok katonatiszt között: csak mi örülünk a szabadulás felé vezető első lépésnek. Pétervárt zászlódíszben találjuk: Feodorovna cárné ünnepe van. Az egyik zászlót épp akkor készülnek felvonni, mikor kocsink a pályaudvarról érkezik. A rendőr int: menjünk, s a földre bocsátott köteten átgázolunk. Az óment elfogadom.

Az Izsák-katedrális terén lévő Hôtel d’Angleterre legjobb esetben csak este adhat szobát. Mindegy, maradunk. Kötöttem magam, hogy csak ott lakhatunk, ahol ismernek s ahol már több előkelő orosz látogatást is fogadtam.

Nem kísérlem leírni, mit éreztünk, mikor nagykövetségünk szomszédságában egy könyvesboltban megpillantottuk királyunk arcképét, majd a követségi palotán az osztrák és a magyar zászlót. Mindnégyünknek egyszerre elakadt a szava.

A nagykövetségen már halomszámra találtuk az elszállításra kész, lepecsételt csomagokat, a velünk egy sorson lévő honfitársaink csoportját, de hadüzenet még nincs. Hivatkozással állami kiküldetésemre, megígérik, hogy igényeinknek a minimálisra leszállításával elvisznek, ha a hadüzenet megjön, de hogy tanácsosabb volna, már előbb távozni. Hogy merre, azt persze senki sem tudta megmondani. Híre járt ugyan itt-ott, hogy hamarosan felszerelnek még egy hajót, de mind e hírek alaptalanoknak bizonyultak.

Este végre megüresedett a Hôtel d’Angleterre-ben két szép szoba, az egyetlen – mint hallottam – melynek közvetetten városi telefonösszeköttetése volt. A megelőző éjjelt teljesen álmatlanul töltöttük s így hamar visszavonultunk. E pillanatban óriási embertömeg tolong énekelve ablakaink alatt a szemben fekvő német nagykövetségi palota felé. Rendőrség visszaszorítja s ekkor látom a tüntetők arcát: az a benyomásom van, hogy jómódú középosztállyal van dolgunk, mely békés demonstrációval beéri.

Midőn másnap – augusztus 5-én – reggel felébredtünk, a követségi palota tetőormáról hiányzott a két óriás bronzlovat tartó kolosszus, az épület minden ab laka, s az utcán hevert elszenesedett bútor és kép. Gróf Portalès milliókat érő gyűjteménye megsemmisült.

A két kolosszus – most már a Szinyi Mojka csatornában hevert – állítólag fél méternyire vágódott a földbe. 180 méternyire a színhelytől, utcára szolgáló nyitott ablak mellett, minderről semmit sem hallottunk. A rombolás munkája közben megöltek egy öreg német udvari tanácsost; a palotában alkalmazott házaspár, amely utóbb velünk jött, azáltal menekült, hogy elvágták az elektromos vezetéket s az ágy alá bújtak.

Közben a sajtó megcáfolta az osztrák–magyar hadüzenet hírét s a reggelinél herceg Galicin régi kedves modorával meglátogatott. A tegnapi demonstráció felelet volt arra a (szintén hamis) hírre, hogy Németországban egy orosz nagyherceget letartóztattak. Hogy az anyacárné úton van hazafelé, azt helyesen tudták. A herceg azzal a naiv reménnyel búcsúzott, hogy az elmaradt értekezletet karácsonykor megtarthatjuk.

Hotelünkben vidám amerikai társaság tanyázott; más vendégek költözködni készültek, mert a német tulajdonos házában már nem érezték magukat biztonságban. Az angolok nem nagy szeretettel beszélnek amerikai testvérükről.

E nap s a következő azzal telt, hogy – utasítás szerint – a nagykövetségnél hírek után tudakozódtunk s hogy felkutassuk a szabadulásnak esetleg még nyitva lévő útjait. A közhangulat olyan, hogy este már nem mozdulunk ki.

6-án este szokatlanul jókedvűek voltunk, még öltözködtünk is vacsorához, amiről már rég leszoktunk. Este 10 órakor a portás jelenti, hogy valaki telefonon keresett. „Ki?” „Nem tudom.” „Talán az osztrák–magyar követség?” „Az nem.”

Alig feküdtünk le, megszólal a telefon. Egy óra felé a nagykövetségre hívnak. Tudtuk, hogy ez mit jelent. Napok gyötrő aggodalmától egy valóságos lázrohamban szabadultunk. Csak fiam és én tudtuk, mi vár reánk, hölgyeink vakon bíztak az orosz nép lovagiasságában.

Az utcák néptelenek, senki sem hallja a rikkancsot, a ki az osztrák–magyar hadüzenetet kikiáltja. A nagykövetségen bejelentik, hogy augusztus 7-én reggel 8 óra 30 perckor indulunk s hogy pontban 7 órakor legyünk a finnországi pályaudvaron. Míg mi ez utat megjártuk, a pétervári rendőrség elszedte a szállodákban az osztrák–magyar alattvalók útlevelét; nem nehéz megérteni, hogy ez mit jelent. A miénk – szerencsére – már zsebemben volt. Kocsit drága pénzen még az éjjel rendeltem.

Bár jobban esett volna a vonatindulásig hátralevő időt reggelinél tölteni, pontosan 7 órakor a pályaudvaron voltunk. Kezdtük érteni a sietség okát: kocsit már alig lehetett kapni, s a hadüzenet híre a városban elterjedt. Herceg Hohenlohe katonai attaché titkára s felesége poggyásza megérkezett: birtokosukat 8 óra 45 percig hiába vártuk. Biztos, hogy kissé megkéstek s letartóztatták.

A 85 embert vivő vonat elindult, Finnországon át Svédországba. Az ablakok lefüggönyözve, a folyosókon csendőrség; azzal biztatnak, hogy a vonatra esetleg lőni fognak.

Viborgban szuronyos katonaság állja el a kocsik ajtaját – kissé elkésve, mert addig némi élelmet már vásárolhattunk. Este 6 óra után a vonaton rövid, de jó ebédet szolgálnak fel.

Másnap, augusztus 8-án, a csendőri felügyelet észrevehetően enyhült. Kauhavában kiszállhattunk reggelizni, Uleaborgban este 6 órakor jó ebéd várt. Közben, Kovjokiban találkoztunk az anyacárné vonatával. Természetesen, ekkor az ablakokat ismét el kellett függönyözni.

Este 9 órakor végre Torneå-ban vagyunk, de jó időbe telik, míg a kiszállásra megérkezik az engedély. Nagy, de teljesen békés embertömeg tolong, s a váró terem valóságos hangyaboly. Poggyászunk emeletmagasságra tornyosul; gyengén szitáló esőben várjuk a további rendeleteket: gróf Czernin követségi titkár gyermekei esernyő alatt békésen a földön alszanak. Poggyászomban, legfelül, titkári mappám, számtalan, mindenféle nyelvű hivatalos levéllel és írással. Ha ezt a vámkezelőség vizsgálni kezdené, nem lépem át soha a határt. Igaz, hogy herceg Galicin vállalkozott ezek megőrzésére, de jobb szerettem, hogy nálam maradtak.

Végre, éjfél után egy óra tájban elindulunk gyalog, az anyacárnénak emelt lombos diadalkapun át, a Torneå-Elfhez. Az úti poggyász gondozását gróf Szapáry nagy követ magára vállalta, kézi poggyászunk alig volt. Kompon keltünk át a folyón s türelemmel vártuk, hogy négy rossz automobil Haparandába szállítson.

A negyedik forduló után, reggel fél három órakor svéd talajon állunk. Még egy iszonyú aggodalmon kellett keresztülesnünk: fiamat, aki a katonaköteles kort már-már elérte, sofőrünk leszállította, mert a gépkocsi négy utast nem bírt el. Pár más fiatalemberrel gyalog indultak tehát Haparanda felé. Ha a határőrség feltartóztatja – az útlevél nálam, hátunk mögött nincs már követségi fedezet!

De az orosz határőr nem volt a helyén. Nem volt útlevél-, sem poggyászvizsgálat, szabadok voltunk! Mindezt a nagykövetség gondos körültekintésének köszönhettük. Az utolsó orosz élményem: orosz zászló az orosz határon a földön. A fiúk is megtalálták; tűnődtek is kicsit, mit kezdjenek vele. Végre – s ez helyes volt – ott hagyták bántatlanul. A svéd határőr parolával s öleléssel fogadta a fiatalságot szabad hazájában.

A nap, vasárnap volt, szomorúan kezdődött. Két orosz hölgy, testvérek, akiknek német férjét internálták, míg őket kiutasították, öngyilkosságot kíséreltek meg. Különben a bennünket kísérő csendőrtiszt is mondta, hogy pár nap múlva indulnak az első vonatok internáltakkal Arhangelszkbe és Permbe.

Az orosz papírpénzt a svéd határon egyáltalában nem fogadták el, az aranyrubelért is csak 1.60 svéd koronát adtak. Az utat a legközelebbi vasútállomásig, 27 kilométert, apró parasztkocsin kellett megtennünk. Igazi öröm volt, hogy a karungii postamester magyar pénzemet a maximális hivatalos árfolyamon váltotta be.

Svédország igazi népvándorlás útja volt; a nagyobb állomásokon a menekülők és a hazatérők között ambuláns értéktőzsde fejlődött s találkoztunk egy mondhatatlan hosszú, lengyel zsidókat Oroszországba vivő vonattal.

Csak Stockholmban tudtuk meg, hogy utunkat merre felé lehet folytatnunk. A német Hilfsverein pályaudvari kirendeltsége mindenkitől megkérdezte, szorul-e segítségre, szabadjegyre, otthonra vagy élelemre? A város rövid megtekintése után Trälleborgba siettünk, hogy a 13-án reggel Sassnitzba induló hajót elérjük.

Trälleborg zsúfolt. Igényeinknek folytonos lejjebbszállításával találunk végre egy szegényes szállót, benne spanyol grandezzával lépten-nyomon alkalmatlankodó „intendánst” shakespeare-i dráma kitűnően sikerült clown-ját.

Átkelésünk aránylag nyugodt volt és Sassnitzban búcsúztunk követségünktől, melynek Haparandáig vendégei voltunk.

Hosszú volt még az út Berlinig; de bőven kárpótolt a német nép felséges, bizakodó nyugalma, a Reichsamt des Innern-nek, az Associatio diplomáciai központjának utam iránt meleg érdeklődése és az otthoniak meleg szeretete, melyet elkallódásunkról szóló újsághíreink tolmácsoltak.

Források
  • Zsebatlasz. Naptárral és statisztikai adatokkal az 1916 évre. Szerkesztette Dr. Bátky Zsigmond Budapest: Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1915. 66–78. p.
  • Bíróné Rákóczi Márta: Fizikatörténeti pályázat az általános iskolában. Intenzív tanártovábbképzés. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar, 1988.