Mechanika és kultúra

Mach Ernő [Ernst Mach]
fizika, mechanika, technika, Ernst Mach

A régi kultúrnépek hatása a mechanika fejlődésére.

A mechanika története a művelődéstörténetnek egy része, ezért a mechanika történetét összhangzásba kell hozni a művelődéstörténettel. De ennek a feladatnak nehézségeit rögtön érezzük, ha például arra gondolunk, hogy olyan nagy műveltségű nép, mint az ókori egyiptomi, hogyan szállította a súlyos terheket nagyszerű építményeihez. A mechanika némi ismerete mellett aligha jártak volna el olyan ésszerűtlenül, hogy hatalmas kőtömegeket az emberek sokaságával szánokon húzattak.

Az emberi erő először mint nyomás, vagy húzás vált ismeretessé, mely valamely súly nyomásával, vagy húzásával mérhető is, vagy legalább megbecsülhető. Az az egyszerű és kezdetleges megismerés, hogy egyenlő irányú és egyszerre ható erők nagyobb hatásúak, továbbá a rabszolgaság feltalálása nagy és fontos haladást jelentett. Nélküle az ókori kultúra eszményeit nem lehetett volna elérni. Az egyiptomiaknak és asszíroknak volt kétkerekű kocsijuk királyaik számára, sőt négykerekű kocsijuk is kisebb terhek szállítására, de arra senki sem gondolt, hogy erős kerekek szerkesztésével a rabszolgák munkáját könnyítsék. Pedig a régi népek bizonyára ismerték a különbséget a kis gördülő és a nagy csúszó súrlódás között a kezükkel szerzett tapasztalatok alapján. A kereket és a csigát aránylag korán megismerték az emberek. Az egyiptomiak a hajókon például már gyakran alkalmazták. Egyszerű gépekkel és csigasorokkal emelték föl a nehéz darabokat a templomok építésénél, a paloták és gúlák magasságáig. Valószínű, hogy az építkezéseknél dolgozó kézművesek és munkavezetők összegyűjtötték a legegyszerűbb tapasztalatokat, a görög—alexandriai tudósok pedig elrendezték és értelmezték ezeket.

Az emelő lépten-nyomon szinte önkéntelenül jut kezünkbe és érzetünk megtanít rá, hogy könnyebb a dolgunk, ha az emelő hosszabb karját fogjuk meg. Akármilyen nagy erőt kis erővel lehet legyőzni, hacsak ez a kis erő elég hosszú úton át működik. Ezt az elvet valószínűleg az egyiptomi építők ismerték föl és a görög mechanikusok általánosították minden esetre. Ilyen módon újabb elvet találtak, melynek segítségével az emberi erőt szélesebb körben, célszerűbben és többféleképpen lehetett felhasználni.

Az asszírok és egyiptomiak hadi fölszerelése más természetű tapasztalatokra is vezetett. A kő hajítása azt mutatja, hogy pillanatig ható erő a követ azzal a tehetséggel ruházza fel, hogy jelentékeny út megtétele után is kifejthet még erőt.

A fegyvereket gyakran szerszámnak használták és fordítva. A bunkó akár buzogány volt, akár messze célra hajított parittyakő, akár kalapács, mindig egyformán csak a cél távolsága volt különböző. A közölt erő minden esetben a cél végén érvényesült.

A tapasztalatok kezdetben szűk körre szorítkoztak, de utóbb el kellett terjedniök. Arisztotelész még azt hitte, hogy a test addig mozog, míg az erő tolja. Csak Leonardo da Vinci, Giovanni Battista Benedetti és Galileo Galilei látták tisztán a viszonyokat és megalapították a mai dinamikát. Galilei fölismerte, hogy a szabadesés egyenletesen gyorsuló mozgás, és megvetette alapját az eszményi mechanikának, amely az ellenállásokat nem veszi figyelembe. A tétlenség [tehetetlenség] elve tudatosan elhanyagolja az ellenállásokat. Huygens, Galilei meggondolásait a tömegek egész rendszerére kiterjesztette és szilárdabb alapra helyezte a mechanikát. Newton a távolba ható erőket vezette be és először tette érthetővé az égi jelenségeket. Kiválósága abban nyilvánult meg, hogy a gyorsulást, melyet Galilei a szabadesésnél igazolt, az összes erők esetében meglevőnek vette föl. A „tömeggel” egészen új fogalmat vezetett be, de ezt könnyebben megértették, mert a súly ismeretes fogalmához közel volt, sőt gyakran össze is tévesztették vele.

Mélyebbre ható mechanikai ismeretek természetesen csak állandó életmód mellett fejlődtek ki az építkezéssel és az iparral kapcsolatban. Így a földművelés az ázsiai és afrikai nagy folyók időszakos jelenségeihez igazodott, Mezopotámiában az Eufráteszhez és Tigrishez, Egyiptomban a Nílushoz. Az öntözés szükségletei nagyban ösztönözték a mechanikai feltaláló tehetséget. Asszíriában és Egyiptomban vetőlapátokkal és emelőgépekkel szállították a vizet mélyebb helyről magasabban fekvő árokba, hogy a földeken elosszák. A Kínából elterjedt vízikereket folyóvíz hajtotta. Kisebb kerék peremére a forgástengelyhez képest csavarvonalban üres bambuszcsöveket erősítettek. Ezek alul vizet merítettek, felül pedig folyókába öntötték. Ennek a géptechnikának határozott, egyszerű célja volt, nevezetesen az volt a törekvése, hogy az emberi kéz munkáját utánozza, egyúttal megtöbbszörözze és így mintegy folytonos teljesítményt érjen el. A gyakorlati szükséglet a mechanikai szerkezetek számát nagyban növelte és különféle alakokra vezetett.

Sok ember szükségszerű együttműködése, különösen az építő- és hadiiparban, nagyon különféle mechanikai tapasztalatokra vezetett. Ezek hasonló körülmények között egymással megegyeztek, de eltérő viszonyok között gyakran ellentmondóknak látszottak. Tehát az egyszerű érzéki tapasztalatokat élénk érzéki képekkel kapcsolták össze, melyek a tapasztalatokat majd helyesen fejezték ki, majd pedig megtévesztők voltak. Miután a megfigyelők a képeket az egyes tapasztalatokhoz már hozzáidomították, a hivatásos gondolkodók, a szélesebb körű ismeretekkel rendelkező tudósok, elkezdték az érzéki képeket, vagy helyesebben a fogalmakat egymással összeegyeztetni. Eddig rendesen csak a gondolkodók munkáját vizsgálták. De bármennyire értékeljük a tudósok munkáját, előbb, mint alap és föltétel az egyszerű munkás és megfigyelő munkája szükséges.

Ezért most a mechanikai tevékenység ősi kezdetének idejéhez akarunk közelférkőzni és kutatni akarjuk azt az ösztönzést az életre és tevékenységre, amely szükségletekre és a szükségletek kielégítésére alkalmas segédeszközökre vezetett.

A történelem előtti találmányok. A mechanikai tapasztalás és megismerés kezdete.

Mikor öregedni kezdünk és észrevesszük, hogy érzékeink lassanként gyengülnek, szívesen merülünk el a múltba. Élénken emlékezünk vissza kora gyermekségünk régen elmúlt napjaira, életünknek kezdetleges, de többnyire legderűsebb korszakára. Ha így visszatekintünk, csodálkozva látjuk, hogy egész későbbi életünk csak folytatása akkori viselkedésünknek: igyekszünk környezetünket megismerni, megérteni és így akaratunkat megvalósítani. Különösen akkor emlékszünk igen élénken saját fejlődésünk mozzanataira, ha etnográfiai tárgyakat látunk: kezdetleges, szűkösen és elszigetelve élő népek eszközeit mint régi ismerőseinket köszöntjük. Egyszerre megértjük, hogyan fáradozott számtalan nemzedék abban a homályosan sejtett törekvésben, hogy jobban éljen. Néha az éghajlat és a talaj kissé kedvező volt, de általában olyan körülmények között éltek, melyeknek zordonságát nem is tudjuk felfogni.

A „cölöpépítmény”, a „kő”-, „réz”-, „bronz”-korszak, a „vas”, mind olyan dolgok, amelyek az akkori életmódra és felfogásra rányomták bélyegüket. Némely eszközük, mint például a csavar, a kerék stb. olyan ősrégi és hatalmas méretű, hogy szinte hajlandók vagyunk, mint Huygens, emberfölötti műveknek tekinteni őket. Keletkezésük nyomai rég elmosódtak.

Saját gyermekkorunk emlékeiben találjuk meg a hidat ehhez a világhoz. Fáradhatatlan ujjaink életünknek már abban a legkorábbi szakában, ameddig emlékezetünk terjed, sok újat tártak fel és sokféle vállalkozásra bírtak. Például a forgács simítása a rostok irányában és ellenében, vagy mikor a hasadás lassan és halk recsegéssel engedett, mindez mélyen megmaradt emlékezetünkben, közben pedig egyik kép a másikból alakult. Ezek a benyomások, amelyeket teljesen mások hozzájárulása nélkül, közvetlenül szereztünk, legsajátosabb személyes tapasztalataink lesznek, általuk összeforrunk környezetünkkel, együtt érzünk az anyaggal és bizonyos értelemben előrelátunk. Ez alapvető az egész későbbi fejlődésre, mert csakhamar bizonyos feltaláló és egyúttal kombináló tevékenység kezdődik.

Az öröklésnek eléggé nem méltányolható szerepe van a legközelebbi környezet átalakításában és bevonásában is. Éppen úgy, ahogy az éghajlati és egyéb viszonyok hatással vannak a testi kialakulásra, éppen úgy ugyanezek a viszonyok óriási idő alatt hatással voltak az egyes tevékenységek keletkezésére és továbbfejlődésére. Utóbb ezt a tevékenységet öröklés folytán újabb nemzedékek átvették, fejlesztették, majd a környezetben elterjedt s csakhamar fegyverek és szerszámok készítésében nyilvánult meg. Mikor a tűzkövet szétütötték, hogy éles darabokat kapjanak, egy-egy erős, különösen kézbeillő darabot előnyben részesítettek, megszokásból használták, végül megőrizték. Így keletkezhetett a kalapács feje, melyből a tűzszerszámok formálásának gondolata fakadt.

A bot végére erősített követ nehezebbnek érezzük, az ütés vele súlyosabb, pusztítóbb. Az eldobott követ biztosan lehet irányítani a hozzákötött nyél segítségével. Ez a történelemelőtti kalapácsot mint fegyvert és mint szerszámot egyaránt értékessé tette. Csak később szorították a nyelet a kalapács átfúrt fejébe. A körben forgatott, vagy farúgóval elhajított messzire repülő kövek, a végtelenül fontos íj: mind egyszerre tűntek föl s együtt és egymásból fejlődtek.

Az emelő és az ék a munkálkodó embernek úgyszólván mindig a keze ügyébe került, úgyhogy az emelő használata, a fa megmunkálása éles tűzkővel, a tűzkő-ék beverése a fába könnyen megérthető.

A felszínen található, jól alakítható agyag mindig nagyon ösztönző lehetett. A kézzel gyúrt agyagszalagok összeragasztásából elég tökéletes, nem túlságosan nehéz és nagy űrtartalmú edények keletkezhettek. A csészék eleinte talán az ember markát pótolták az ivásnál, vagy a homorú kőtöredékekben összegyülemlő víz ösztönözte az embert edények készítésére. A véletlen sokszor vezethetett az agyagedények égetésének gondolatára.

A „kényelem”, vagyis az a szükséglet, hogy fáradságot megtakarítsanak és kevesebbet vesződjenek, már a legrégibb korban szintén jelentékeny tényező lehetett a találmányoknál és a haladásnál. Így keletkezhetett a kosár a terhek könnyebb vitelére és sok más házi eszköz.

A gördülés érzete (1. rajz) őseinket arra indíthatta, hogy a talaj okozta nehézségeket hengeres fadarabok lerakásával hárítsák el. Fatörzsnek korhadt, tehát lyukas része, továbbá átfúrt kő a történelemelőtti tolókocsinak kereke lehetett. Textilanyagok sodrása és fonása mindig tevékenységre ösztönöz, állandó élvezet is, fényűzést kelt és elégít ki s bizonyára másféle munkára is adott alkalmat. Különböző anyagoknak összefonása és kötése által talán jobb, céljuknak inkább megfelelő készülékek (2. rajz) támadtak és a kezdetleges eszközök művészibbek és erősebbek lehettek. Az eszkimók régi szánján láthatjuk, mit lehet néhány csonttal és bélhúrral elérni. Bámulatos, hogy a mechanika elveinek mennyire megfelelően, mekkora szakértelemmel, az anyagnak és a részleteknek mekkora ismeretével építenek mindent ezek a kezdetleges műveltségű emberek.

1. rajz. A kézzel „hengerelt” fadarabka
2. rajz. Gördülő szántalp

A cölöpépítményeknél őseink a nagy fedőlapot valószínűleg csekély hajlású lejtőn, keresztbe rakott hengeres rudakon mindig magasabbra tolták, míg végül farakás tetejére fektették (3. rajz). A támasztó kőoszlopokat emelőkkel felállították és talán kissé a talajba ásták. Mikor néhány gerendát elégettek, a nagy fedőlap súlyával a kőoszlopokra nehezedett és a talajba nyomta őket.

3. rajz. A cölöpök felállítása

Forgástesteknek, mint pl. gömbölyű ágaknak hengerelése bizonyára a kezdetleges korok játékai közé tartozott. Ha a forgó test felé élt tartottak, forgácsot kapartak le, ha pedig ezt folytatták, akkor henger keletkezett, tökéletesebb, mint kézzel faragva. Így rájutottak a legfontosabb szerszámra, az esztergára. A Keleten részben ma is használt esztergapad (4. rajz) rendkívül egyszerű és ezért az ősi alak lehet. A munkás a megmunkálandó fadarabot két csúcs közé szorítja, szíjat vet át rajta, a szíjat ívvel kifeszíti (mint a tűzfúrónál, 10. rajz) és az ív ide-oda tolásával a fadarabot forgatja, jobb kezében pedig a vésőt tartja.

4. rajz. A Keleten használt eszterga

Az ujjak végének és a körmöknek rendkívül nagy érzékenysége a mechanikai munkánál nagy szerepet vitt. Ha meggondoljuk, hogy ez a finom érzék akaratlanul sokat közöl velünk, akkor a meglehetősen bonyolult csavar feltalálását, helyesebben keletkezését kissé más megvilágításban látjuk. A növényi fonal és a bélhúr évezredek óta használt tárgy, belőlük pedig csavart lehet készíteni. Hiszen legkorábbi gyermekségünkben játék közben ujjainkkal készítettünk csavart (5. rajz). Így fölismertük, hogy forgatással nyomást lehet elérni. Fogjunk balkezünkbe hengeres ágat, vagy pálcikát (6. rajz), támasszuk alá jobb kezünk hüvelykujjával, akkor a jobbunkban levő metsző szerszám éppen kényelmes eljárásnál tisztán anatómiai okok folytán a pálcika tengelyével szöget zár be. Ha a pálcát forgatjuk, a kés csavarvonalat vés bele. Ha a kés síkját átfektetjük, akkor V-alakú mélyedést vágunk. De sokkal nehezebb a csavartok készítése. Ha kezünkkel fonjuk a csavart szálakból, akkor az egyik köröm a tok. Ezt csakhamar a pálca köré csavart kötél váltotta fel. Üres fatömb, amelybe oldalról a csavarmenetbe nyúló fadarabokat vertek (7. rajz), továbbá az orsót egészen körülvevő, teljes tokká keményedett agyagdarab a további lépések lehettek. Később, mikor a rézből, az aranyból és a bronzból pléhet [fémlemezt] és drótot készítettek, körülcsavarás és elfordítás által csavarok keletkeztek (8. rajz). A csúcsban végződő csavar, amely az anyagba benyomul, a fúróra vezethetett. Az egyiptomiak a fáraók korában még nem ismerték a csavart, az asszír rajzokban sincs nyoma. Még a görögöknél és rómaiaknál sem volt szerepe, egészen háttérbe szorult. A borsajtolót ábrázoló pompeji falfestményeken a csavarok csúcsban végződnek. A keskenyebb véggel valószínűleg a tok alakját adták meg, majd pedig kampóalakú szerszámmal dolgozták ki a tokot. A sajtolók készítésénél tehát a csavar egyúttal a tok meneteit is kifúrta. Ez a fáradságos készítésmód megakadályozta a csavar elterjedését, mert túlságosan költséges volt. Még a középkori csavarok is nyers, esetlen, kézzel faragott részei a sajtolóknak. Megerősítésre és összekötésre úgyszólván csak az éket használták. A kis menetű csavarok, amelyek a gépek szerkesztését lehetővé tették, csak legújabb keletűek.

5. rajz. Fonálból készült csavarorsó, melynek tokja a köröm
6. rajz. A csavarorsó keletkezése
7. rajz. Csavartok fából
8. rajz. Díszcsavar tűn

A kerék és a csiga valószínűleg együtt keletkeztek, a fogaskerék pedig későbbi eredetű lehet. Festett, átlyukasztott agyag- és fakorongok, peremükön gyakran kövecskékkel kirakva, játék közben a fogaskerék gondolatát ébreszthették föl, azonban tudatos készítését csak a Keletnek sokkal későbbi, de még mindig ősrégi vízmerő művészetére és a malmokra vezethetjük vissza.

A legfontosabb és legösztönzőbb szerszám, amelynek a művelődéstörténetben igen nagy szerepe volt, a tűzfúró. De a tűz megtartásának művészete biztosan régibb eredetű, mint akármilyen tűzszerszám. A faliszt, amely a tűz elszállítására igen alkalmas, előállítása közben dörzsölés következtében egyszer tüzet foghatott. A kova széttörésénél kiugró szikra a fűrészport, vagy hasonló anyagot meggyújthatott és így a kővel előállított tűz technikájára vezetett.

A tűz keltésének módja természetesen lényegesen függ a kéznél levő anyagoktól. Az ívvel és nyíllal rendelkező népek vagy az ívet fogták be kétoldalt és ide-oda forgatással keltették a tüzet, mint a gaucsoszok a dél-amerikai pampákon (9. rajz), vagy pedig nyíltöredéket dörzsöltek gyúlékony anyaghoz. Ha a tűzfúrót hajtószíjjal forgatták (10. rajz), jelentékenyen megkönnyítették a munkát.

9. rajz. A gaucsoszok tűzkeltője
10. rajz. Tűzfúró, szíjhajtással

A tűzfúró volt egyúttal a kőkorszakbeli fúrószerszám. A Déli-tenger szigetein ma is lehet találni olyan eszközöket, amelyeknek alsó végén kő (hegyikristály) van. A kagylókat fúrják át vele ékszerek számára.

Kőszilánkokkal kirakott, még zöld vessző, vagy hasonló pálcika kőfűrész lehetett. Éppen így hegyes, nagyobb tűzkövekből, amelyeket két összeerősített falap között sorba foglaltak, könnyen fafűrészt készíthettek (11. rajz). De ezek a szerszámok nyomtalanul eltűntek.

11. rajz. Tűzkövekből készített fűrész

Mindezeknél az eszközöknél az anyagot keményebb, vagy legalább egyenlő kemény anyaggal munkálták meg. Így éles kődarabokból, ha lapos, friss fába nyomták, nagyon jó reszelőt készíthettek. Sokszor a természetben lehet ilyen szerszámokat találni. Ilyen pl. némely cápafajnak kovasavas vegyületekből álló kemény részeket tartalmazó bőre. A köszörűkőnek általában használt homokkő is ide tartozik.

A gyalu és a reszelő az éllel való kaparásból fejlődött. Kézi kaparók ezek, amelyek állandó szög alatt hajlanak a felülethez. Csak később lett a gyaluból forgácsot metsző szerszám.

Jóval az üvegolvasztás művészete előtt ismerhették a nagyító üveget a hegyikristály domború kagylós töredékeiből vagy hasonló alakú borostyánból. Plinius írja, hogy Néró a gladiátorok birkózását smaragdon át nézte. Az az állítás, hogy a kínaiak a szemüveggel 1650 körül ismerkedtek meg a jezsuiták útján, tarthatatlan. A hegyikristály sokkal előbb alkalmat adhatott homorú és domború üvegek készítésére.

Majdnem minden szerszám leszármaztatható valamilyen nagyon egyszerű alakból. Így az összevarrt bőrt zsáknak, víztartónak, vagy fújtatónak lehet használni. A kezdetlegestől a tökéleteshez sokszor csak egy lépés vezet. A különböző éghajlatok és életviszonyok szükségleteket keltettek, ezek pedig később fejlett technikai ágakat teremtettek, így az eszkimók szánját, Új-Zélandban, a bumerángot, a pampák lasszóját, az új-zélandiak kagylós eszközeit, a vízikereket és sok mást.

Mikor az eszközöket javították, egyúttal kezelésük is jobb és ügyesebb lett s ezt a nemzedékek egymástól átvették. A jobbat, mert kényelmesebb, mindig megbecsülték és az elviselhetőbb életviszonyok között a szükségletek a fényűzésig fokozódtak, ha mindjárt szerény keretek között is. Az ó-perui gyűjteményben, amelyet az inkák előtti korbeli sírokból állítottak össze, a fényűzés és kényelem biztosítására való eszközök egész sorát látjuk. Vannak itt csévék és orsók, finoman kidolgozott szövőeszközök, idegenszerűen, de megnyerően mintázott szövetek, melyeknek színeit évezredek sem tudták egészen elmosni, gyönyörű, többszínű agyagedények alakokkal és százlábúakhoz hasonló állatokkal díszítve.

Akármilyen egyszerűek maradtak elvben az eszközök, mégis fáradhatatlanul dolgoztak javításukon. De a továbbfejlődésnél a legfontosabb tényező a kézbeillőség és a szerszámok vezetésének egyszerűsége maradt. Az egyszerű kézművességből természetesen virtuozitás fejlődött. A könnyű kezelhetőség, amelyre a fegyverek és szerszámok készítésénél hosszú tapasztalat alapján törekedtek, egyszerű alakot és így szépséget és később díszítést eredményezett. A díszítést nemcsak a meglevő anyag határozta meg, hanem a környező természet is. A motívumokat, ha szabad így beszélni, innen vették át. Nem nehéz ezt megállapítani. Például az egyiptomi oszlopfő mintája a lótuszvirág volt. Ha a természetből vett alakok már átmentek a nép életébe, akkor vándorlás közben más országokba, más törzsekhez juthattak, A pompeji díszítést részint a görögből, részint az asszírból és egyiptomiból lehet származtatni, viszont a legrégibb olasz festészet gyökere Pompejiben van. A folytonosság sohasem szakadt meg.

Bár ismerjük a Kelet finom selyemszöveteit, a kínai porcelánt, de a szerszámok és eljárások örökké rejtve maradnak előttünk. Felvilágosítást erről a rég letűnt világról csak a kísérleti etnográfia adhat, ha nem annyira a régészeti eljárás szerint a leleteket őrzi meg, hanem inkább kísérleti úton előállításuk módját igyekszik kutatni és így a munkának és technikának letűnt világát deríti ki. Őseinket nem háborúikból ismerjük meg, hiszen ezeket nem egyszer a hatalmasok kényszerítették rájuk, hanem azokból az értékekből, amelyeket napi munkájukkal teremtettek, és még inkább munkájuk módjából.

A kísérleti etnográfiának igen fontos segédeszköze lenne, ha elszigetelt, környezetükből már kezdetben kivont és lehetőleg magukra hagyott gyermekeket figyelnének meg. Ez éppen úgy, mint saját gyermekkorunk emléke, a messze múltba vezetne.

A számtalan évezredre eloszló mechanikai természetű találmányok természetesen a tapasztalatnak csak kis körét teszik s megfigyelésekből eredő másféle találmányokkal és eljárásokkal kapcsolódnak össze.

Ki lehet mutatni, hogy a kőkorszakban ismerték a különbséget a többféle helyről származó tűzkövek között, továbbá megkülönböztették a régi és friss törésű tűzköveket. Észak-Amerikában igen kiterjedt kereskedelmet folytattak félig kész árúkkal, éppen így Spanyolországban, sőt valószínű, hogy a jó tűzköveik miatt becsült országokért harcoltak is, mint később a só és tajték megszerzéséért.

A legműveletlenebb természeti népek is tudják az állati bőröket ruházat céljára kicserezni és díszíteni. Sok évezred alatt az erre vonatkozó megfigyelések és tapasztalatok száma rendkívül gyarapodott, különösen ha a hagyomány és a némileg állandó lakóhely az eddigi ismereteket megtartotta.

Ma már széleskörű kísérleti vizsgálatok nélkül aligha lehet kideríteni, milyen módon készítettek a nyersanyagokból használati tárgyakat.

A használati tárgyak készítésénél a legfontosabb kiindulópont bizonyára a tűz volt, mert hatásai rendkívül lekötik a figyelmet és olyan eredményekre vezetnek, amelyeknél a kéznek csak másodrendű szerepe van. A tűz fölé tartott nedves fa párolog és könnyen hajlítható állandó alakra, az agyag megszilárdul, az égetett mészkő esőben hőt fejleszt és alkalomadtán vérnedvvel egyesülve mesés keménységű és szilárdságú ragasztó anyagot alkot. A napfénynek aszaló, de egyúttal konzerváló hatása, a kősó és a tengeri só konzerváló hatása, továbbá a timsó cserző, összehúzó képessége valószínűleg beláthatatlan idő óta ismeretes volt. A tűzrakás után visszamaradó hamu kilúgozásával és utólagos bepárologtatásával keletkező hamuzsírt és ennek zsíroldó tulajdonságát bizonyára nagyon régen észlelték az emberek. A marólúg előállítására hamuból és mészből valószínűleg csak később véletlenül jöttek rá az emberek.

Bizonyára a legrégibb időben is gyűjtöttek az emberek gyümölcsöket és más élelmiszereket a zordabb évszakra és észrevették az idő okozta változást az ízben és külsőben. Éppen így valószínűleg nagyon korán észlelték az édes nedvek alkoholos és ecetes erjedését, ami különböző italok és az ecet készítésére vezetett.

A fejlődésre irányító és döntő volt az éghajlaton kívül az, hogy a talaj milyen anyagokat szolgáltat. Az afrikai tavakban óriási mennyiségben levő természetes nátrium karbonátot a környéken élők biztosan felhasználták. A felszínen lévő széntelepek, naftaforrások, sóbányák, tavak, mérhetetlen erdők, vulkánok rányomták bélyegüket a körülöttük fejlődő életre.

A technikai kémia legfontosabb eszközének a tüzet kell tekintenünk. Évezredeken át külön-külön figyelték, milyen változásokat okoz, míg a véletlenül szerzett megfigyeléseket fokozatosan alkalmazni kezdték.

A mindenütt meglévő agyag bizonyára ösztönözte az embereket, hogy lakásra alkalmas üregeket építsenek, majd kunyhókat, amelyek kiszáradva némileg tartósak voltak, ha kiugró levél- vagy nádtetővel fedték be. Ezzel együtt lassanként mesterségesen előkészített építőköveket, téglákat kezdtek készíteni. Ez kevés megmunkálást kíván és a legműveletlenebb népeknél is föllelhető. A téglaégetés és fazekasság ősrégi lehet, mert ez a mesterség a tűzhely közelében fejlődött ki. A cölöpépítmények mellett talált töredékhalmazokból sejthetjük, hogy nemcsak személyes szükségletükre készítettek edényeket, hanem helyenként gyárszerűen is előállítottak edényeket. A Nílus iszapjában talált agyagtöredékeket, amennyire a föléjük rakódott iszaprétegből következtetni lehet, több mint 13 000 évvel ezelőtt égethették. A zománc, vagyis az edények bevonása üvegszerű réteggel, hogy a víz át ne szivárogjon rajtuk, sokkal bonyolultabb és valószínűleg későbbi eredetű. Olyan néptörzsek találhatták föl, amelyek különösen kedvező helyi viszonyok között éltek. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy a Déli-tenger némely törzse edényeit gyantával itatja át, hogy a víz át ne üssön rajtuk. Régi edények leheletszerűen vékony zománcából azt sejtjük, hogy tiszta vagy konyhasóval kevert bóraxból készítették, olyanformán, hogy a bórsavat belőle elpárologtatták.

A porcelán csak finomítása és fejlesztése az agyag-technikának, mert a kaolin tiszta agyag. A zománcozásnál használt földpát magas hőmérsékleten homályos üveggé olvad. Föltehetjük, hogy megolvadt üveg sokszor keletkezett véletlenül, természetesen ott, ahol a viszonyok erre kedvezőek voltak, ezért eredetének helyét is a Földközi-tenger keleti partján kell keresnünk, mert az itt élő népek, egyiptomiak, föníciaiak stb., a legrégibb korban űztek olyan ipart, fazekasságot, kohászatot, amely magas hőmérsékletet kíván, és ezek a munkálatok szükségképpen rávezették az embereket az üveg feltalálására.

De az üvegipar olyan régi, hogy bajosan fogjuk tudni fejlődésének menetét biztosan megállapítani. Az a körülbelül 10 cm magas, zöldes, átlátszó üvegből készült edény, rajta oroszlánt ábrázoló domborművel, amelyet Layard Ninive romjai között talált, valószínűleg csak Kr.e. 1100 óta van a Földben, ellenben ismerünk üvegedényt a Kr.e. 17. századból, melynek fehér, világos- és sötétkék díszítésében Tutmózisz fáraó gyűrűjét találjuk. Théba és Beni Hasszán szobrain, amelyeket Kr.e. 2400 körül emeltek, az üvegfúvás művészetének ábrázolását találjuk. Az itteni leletekből kitűnik, hogy az egyiptomiak ismerték az üveg csiszolását és metszését, művészies festését és a drágakövek utánzását.

A fémeket olyan korán kezdték használni, hogy a leletek korát csak megközelítően lehet megbecsülni. A kohászat azokból a változásokból indult ki, amelyeket az ásványok a tűzben szenvednek. A tűz segítségével a legrégibb művelt nemzetek, amelyek Egyiptomban, Kis- és Nagy-Ázsiában, Amerikában és Afrikában éltek, a használt fémeket úgy, mint mi, érceikből olvasztották ki. Mert nemcsak a tisztán található aranyat és a könnyen előállítható ezüstöt ismerték a legrégibb korban, hanem a rezet, ónt, ólmot és talán csak utánuk a vasat is feldolgozták.

A fémek hatalmas tényezői a művelődésnek, de másrészt bányászásuk a maga különleges követelményeivel legnagyobb ösztönzője volt a mechanikai tehetségeknek. Gépek, nagyszerű vízikerekek, szívók és más ilyen eszközök legnagyobbrészt a bányászat és kohászat szükségleteinek köszönik keletkezésüket.

Technikai fontosságban legközelebb van a vashoz és ötvényeinek nagy számával felül is múlja a vasat a réz. Tiszta állapotban ritkán fordul elő, de egyszerű eljárással előállítható. A művelődésnek egyiptomi es görög gyújtópontjaiban a rézen kívül vasat és acélt is használtak, ellenben a mexikóiak és peruiak — általában az amerikaiak Amerika fölfedezése előtt — utolsó példái annak, hogyan lehet egyedül rézzel boldogulni. A legmesszebb északra levő vidékek, ahol tiszta rezet lehet találni, mint pl. Szibéria, a meglevő fémmel voltak kénytelenek megelégedni. Az ón feltalálása nem okozhatott nagy nehézséget, mert dioxidja, az ónkő (kassziterit), bizonyosan föltűnt nagy súlyával és szép kristályaival. Ha ónkő véletlenül faszén tüze fölé került, ez már elég volt a fém előállítására. Az ólom egyike a legrégebben ismert fémeknek. Az ólomérceknek sokat ígérő külseje és a fém könnyű előállítása eléggé megmagyarázzák ezt. Derbighshire-ben és más helyeken kőből épített ólomkohó maradékát találták. A kohót ésszerűen a nyugati hegyoldalon építették, hogy a szelet egyúttal mint ventillátort is felhasználhassák. Sőt utóbb vízikerékkel hajtott fujtatókat is használtak. Az ólomoxid alkalmazása máz készítésénél a fazekas munkákban ismeretes volt.

A nemesfémek legrégibbi forrása India lehetett. Krőzus aranykincsei állítólag Kis-Ázsiából származtak. Az arany előállítása egyszerű, ha mindjárt fáradságos is. De ha szilárd ércből akarjuk előállítani, akkor az eljárás bonyolultabb. Legtöbbnyire ezüsttel ötvözve használták. Ha az ezüst több volt az öntvény harmadrészénél, akkor electrumnak hívták. Az egyiptomi fáraók ezüstjüket Núbiából és Etiópiából szerezték be. A rómaiak és a föníciaiak rengeteg mennyiséget hurcoltak el Spanyolországból. Diodórosz szerint erdőégések idején a megolvadt ezüst patakokban ömlött le a Pireneusokból!

A fémek feltárásával együtt fejlődtek a mechanikai tulajdonságaikra és feldolgozásuk módjaira, főleg pedig az ötvényekre vonatkozó tapasztalati ismeretek. A tűzálló arany és ezüst könnyű alakíthatósága arra ösztönözte az embereket, hogy fémdarabokat, pikkelyeket és lemezeket két csiszolt kő között lemezekké, rudakká és drótokká forrasszanak. A legrégibb leletekben sűrűn találtak olyan drótokat, amelyeket kézzel kikalapáltak és nyújtottak, azután kőlapok között hengereltek, végül pedig még csavartak, hogy erősebbek legyenek.

Az ötvények készítése ősrégi. Bizonyos, hogy a nagyon sokféle, részben előnyös fémkombináció egészen terv nélkül készült és egyszerűen meg lehet magyarázni a használt ércekből és az előállítás módjából.

Legfontosabbak a rézöntvények ónnal, a „bronzok” mindenféle fajtái, a kemény, ma is nélkülözhetetlen és általában használt összetételtől kezdve a csillogó töredékekre széteső legrégibb tükörfémig. Az acéllal ellentétben a hideg vízbe dobott izzó bronz megpuhul, elveszti merevségét és kalapálva tömött és egynemű szerkezetűvé válik. Különféle leletek bizonyítják, hogy ezeket a módszereket szakértelemmel, sőt nagyfokú ügyességgel alkalmazták. Sárgarézből készült régiségeknek nem vagyunk híján, főleg az érmek között. Trajanus császárnak ilyen érmét Kr.e. 110-ben verték.

Az összes fémek legfontosabbika, a vas, tiszta állapotban éppen olyan ritka, amennyire elterjedtek ércei. A vasércek gyakran olyan tiszták, hogy a kiolvasztás sokkal kevesebb ügyességet kíván, mint a bronzok készítése. Bár egyes népek nagyon korán használtak vasat, mégis bizonyos, hogy a bronzkorszak minden népnél megelőzte a vaskorszakot. Azt, hogy mikor és hol állítottak elő vasat nagyobb mennyiségben, nem tudjuk. Úgy látszik, hogy Homérosz idejében ritka és nagy becsben lévő anyag volt, mert a hadi játékoknál egy darab vas nagyon kedvelt jutalomdíj volt. Vulkánusz egyszemű küklopszai kovácsok voltak és úgy hatottak a régiek képzeletére, mint a mai nagy kohó reánk. Ha igaz, hogy a találmányok ott szoktak keletkezni, ahol a viszonyok a legkedvezőbbek és a nehézségek a legkisebbek, akkor a vas feldolgozásának technikai kifejlődését tekintve, Afrikára kell gondolnunk. Itt az életmód évezredeken át alig változott, kovácsműhely és jó vasmunka mindenfelé van, Szudánban pedig az utazók leírása szerint könnyen olvasztható vasérceket nagy mennyiségben lehet találni. A későbbi görög korban a Fekete-tenger mellett élő chalybok híresek voltak kemény vasukról, amelyet állítólag a folyók vastartalmú homokjából szereztek. Az indiai és az Elba-szigetről származó vas nagybecsű volt, a stájer vasat pedig már jóval Kr.e. sokra tartották. Az északi népek hőskölteményei és mondái, amelyek csodálatos kardokról, fegyverekről és fegyverkovácsokról szólnak, azt bizonyítják, hogy az északi népek a görögöktől és rómaiaktól függetlenül vasat előállítottak és feldolgoztak.

A higanyt sem a legrégibb görögök, sem Mózes nem említik. Csak Theophrasztosz (Kr.e. 300) említi folyékony ezüst néven. Vitruvius említi először annak a módját, hogyan lehet higany segítségével a ruhaszövetekbe hímzett aranyat visszaszerezni.

Az a körülmény, hogy Berthelot Sapenapit-nak, az egyiptomi királyleánynak sírjában platinából készült dobozt talált, azt mutatja, hogy a régi korok kohászatáról szóló ismereteink még éppen nem teljesek.

A fémek kiolvasztása és feldolgozása technológiai ismeretekre vezetett. Ezek évezredek folyamán más találmányokkal összeköttetésben nagy tapasztalati kinccsé növekedtek, de az akkori ismeretek, felfogások és eljárások kiderítése behatóbb vizsgálatokat kívánna. A fejlődés végtelenül hosszú sorozatában résztvevő népek sorában utolsó tagokul a szemitákat, egyiptomiakat, görögöket és végül a rómaiakat kell tekintenünk. De azt sem szabad elfelednünk, hogy a kínaiak, mexikóiak és peruiak a maguk módján ugyanarra a számos és fontos találmányra jutottak.

Bizonyos, hogy az egyiptomiak, tekintve hatalmas építményeiket, a fémek megmunkálását pontosan ismerték. De más téren is rendelkeztek nagy készséggel, pl. a festésben. A történelem megnevezi azt a királyt, aki először tudott kék festéket mesterségesen készíteni. Ismerték az üvegtechnika fogásait, a rothadás elkerülésére különféle fertőtlenítő szereket használtak. A salétromot a bebalzsamozásnál alkalmazták. A cédrusok nedvéből terpentint készítettek, szurokból és kátrányból kreozota tartalmú folyadékot állítottak elő, amelyet fogfájás és némely bőrbaj ellen gyógyító szerül használtak.

  • akreozot — a bükkfakátrányból előállított olajszerü folyadék, mely több benzolszármazék elegyének tekintendő. Legtöbb benne a guajakol és a kreozol. Csekélyebb mennyiségben más benzolszármazékokat is tartalmaz. Több célú orvosi alkalmazása ismert.

A görögök csak másoktól vették át a kész találmányokat, mert túlnyomóan spekulatív gondolkozási irányuk alig, vagy egyáltalában nem kedvezett az ilyen irányú tevékenységnek. Platón egyszer megkísérelte a vasrozsda keletkezését megmagyarázni, Arisztotelész említi a tengervíz ízének változását, ha agyagon átszűrik, de Abderai Démokritosz, aki kísérletekből és közvetetten megfigyelésből akart okulni és magyarázathoz jutni, kivétel maradt. Általában a görögök pozitív tudása, a mértant kivéve, meglehetősen csekély volt.

Csak sokkal később kezdték az arabok az átvett ismereteket az alkémia útján fejleszteni. Alexandriából kapott ez a kalandos nép ösztönzést a csendes munkára. De nem maguk vetették el azt a magot, amelyből gazdag termés nőtt, mert a 8. század előtt a békés iránynak nyoma sem volt náluk. Hogyan lehetne ezzel az alexandriai könyvtár elpusztítását összeegyeztetni? A IV. században hódított tért a fémek átalakításának (a bölcsesség kövének) gondolata. De biztosan nem tudjuk megállapítani, honnan és mikor eredt ez a felfogás a fémek természetéről. Egyiptomból az alkémia Görögországba és Spanyolországba jutott, itt pedig az arabok buzgón foglalkoztak az alkémia művelésével. A legkiválóbb és legrégibb köztük Geber, igazi nevén Dzsábir ibn Hajján. Ő nemcsak az ismert anyagok tulajdonságait határozta meg pontosabban, mint előtte tették, hanem újakat is fedezett föl és sajátos módszerekkel állította elő őket. Különböző fémek hevítésével oxidjukat kapta, ismerte a sárga és vörös ólomoxidot, a vörös higanyoxidot, a fehér arzénikumot stb. Ő használta először a lepárlást. Így timsóból kénsavat állított elő, a salétrom és vasgálici keverékéből salétromsavat, ecetből pedig tömény ecetsavat. Kortársai nagy bámulatára az arany és ezüst feloldására felhasználta a királyvizet és az újonnan fölfedezett reagenciák segítségével egy csomó annak előtte ismeretlen vegyületet és sót állított elő, melyeknek tisztításához a filtrálást és az átkristályosítást használta föl.

Rövid megfontolással beláthatjuk, milyen kevéssel lehet a technika néhány alapmunkáját elvégezni és ennek következtében milyen gyakran találkozhattak össze a természetben a technikai találmányok keletkezésének föltételei.

Például a mágnesvasérc, pirit, agyag, mész és szén, ezek a természet nyújtotta anyagok igen elterjedtek és többé-kevésbé a felszínen lelhetők.

Az agyagot, mint ma is teszik a téglagyártásnál, kevés finom homokkal „soványítják”, kézzel és lábbal meggyúrják, azután egyenlő nagyságú hasábokra osztják és 3—4 napig levegőn szárítják. Ügyes téglavető azelőtt 12 óra alatt körülbelül 10 000 darabot készíthetett ugyan, de öt gyakorlatlan ember is készíthetett két nap alatt 3 000 darabot. Ilyen, levegőn szárított téglákból kályhaszerű kockát lehet építeni, oldalán szellőztető nyílásokkal, ez pedig, ha állandóan, rőzsenyalábot raknak rá, 48 óra alatt önmagát kiégeti.

A mészkő, ha a hő felbontja, oltásra alkalmas égetett meszet szolgáltat s ha az oltott mészhez a túlságos összehúzódás elkerülésére homokot kevernek, habarcs lesz belőle. Így már készen van minden anyag a kőszénnel fűthető agyagégető kemence építésére.

Az agyagedényekhez az anyagot a talajból bányászszák, ha pedig ez kövér, akkor kvarc- és mészdarabkákkal keverik. Belőle részint szabadkézzel, részint pedig alkalmas köveken fadarabok segítségével edényeket, csöveket stb. készítenek, amelyek az agyagégető kemencékben a hő hatásának kitéve, erősek és tűzállók lesznek.

A fémek a Földben legtöbbnyire oxigénnel vagy kénnel vegyülve fordulnak elő, pl. a vas mint mágnesvasérc, vagy mint pirít, vagy mint más vasszulfid. Elég, ha az első alakot szénnel magas hőmérsékletre hevítik, vagyis redukálják, máris tiszta vasat kapnak. A tiszta barna mágnesvasércet kis darabkákra törik, ugyanilyen nagyságú széndarabkákkal keverik és kocka alakba rakják. Ennek közepén rövid agyagcsövön át fujtatóval lángot vezetnek át. Ez által a szén széndioxiddá, majd szénoxiddá változik, a mágnesvasérc pedig a hőmérséklet egyidejű fokozása következtében tiszta kovácsolható vassá redukálódik. Az először kihúzott szivacsos vasdarabbal gránitüllőn a második vasdarabot kalapálják és így durva, de használható vasat kapnak. Az első kohászok kétségtelenül nagyjában így jártak el. Ha az így kapott vasat tűzálló agyagtégelyben szénnel hevítették, akkor mindjárt hidegen és melegen kovácsolható acélt (cement-acélt) kaptak s ezzel az egész technikának talán a legfontosabb segédeszközéhez jutottak hozzá.

Valószínűleg ebből a rendkívül egyszerű eljárásból fejlődött a vasolvasztásnak könnyű, úgynevezett katalóniai módja. Még ma is használják Európában tiszta vasérc esetében annak az elsőrendű vasnak előállítására, amellyel Svédországban és Norvégiában olyan gyakran találkozhatunk. A nagyolvasztók a vasércet öntött vassá alakítják, ebből a benne levő 3—4%-nyi szenet ki kell vonni, de ez már kissé körülményesebb.

Az agyagvasérc kovasavat, agyagot és főleg vasszulfidot tartalmaz, amelyből kénsavat lehet előállítani. Tiszta helyen darabos agyagvasérccel kevert ágakból és fadarabokból rakást készítenek, agyagvasérccel betakarják és meggyújtják. Ha mindig új agyagvasérc réteget raknak rá, nagy halom keletkezik, amelyben földdel és ágakkal szellőztető nyitásokat raknak ki. Azután úgy elzárják, mint a szénégetőhalmot. 10—12 nap alatt a vasszulfidból és a timföldből ferriszulfát és alumínium-szulfát keletkezik, vagyis két oldható anyag, azonkívül oldhatatlan részek, mint kovasav, félig elégett szén és hamu. Ha a keveréket edényben vízzel föleresztik és a föloldatlan részt leülepedni hagyják, az oldatot pedig részben bepárolják, akkor vasgálic kristályok keletkeznek, ezekből pedig hevítéssel és desztillálással a legegyszerűbb módon kénsav állítható elő.

Ha száraz tengeri növényeket, pl. Laminariá-t és Fucus-t elégetnek, szóda keletkezik s ha ezt az eljárást néhány napon át folytatják, akkor a hőmérséklet emelkedése következtében a természetes szódát szürke összefüggő tömeg alakjában kapják meg.

Az állatok testéből kiolvasztott zsír szódával elszappanosítható s ekkor oldható szappan és glicerin keletkezik s a glicerin a zsírból kiválasztható. A mész segítségével készített oldhatatlan mészszappanban a kalciumot kénsavval kalciumszulfáttá lehet átalakítani s ez által olein, margarin és sztearin válik szabaddá. Az utóbbi zsírsavakon alapszik a gyertya- és szappangyártás.

Ha tiszta glicerinhez salétromsavat öntünk, akkor hűtőkeverék nélkül is nitroglicerin keletkezik, melyet ha porózus anyaggal, pl. agyaggal összegyúrunk, akkor a könnyen kezelhető dinamithoz jutunk.

Ha gyapjút vízben körülbelül 70°-ra fölmelegítünk és szódával zsírtalanítunk, akkor újabb kimosás után bár durva, de tartós nemezt kapunk, amelyet fakalapáccsal akármilyen vékony lemezre lehet kikalapálni. Ilyen szövetet valószínűleg már a legrégibb időben ismertek. Később a gyapjút függőleges zúzókkal kádakban sajtolták, míg végül arra a gondolatra jutottak, hogy hengerrel sajtolják.

De mégis óriási idő kellett, azonkívül néha a viszonyok különös kedvezése és rátermettség, míg ezek a példaképpen említett és az életre annyira fontos találmányok kialakultak.

Testi fejlődésűek folyamán anatómiai tekintetben végigmegyünk a legegyszerűbb életformáktól kezdve fajunknak végtelen hosszú időre terjedő történetén. Életünk későbbi folyamán, ha néhány társunkkal magunkra maradnánk s erőnk és időnk határtalan lenne, ugyanazon a sorson és hányódáson mennénk át, mint őseink, és önállóan alkotnók meg a kultúrát. Legalább kezdetbeli tevékenységünk, amelyen túl környezetünk nem enged, valószínűvé teszi ezt.

De a művelődésnek azon a fokán, amelybe beleszületünk, a tanulás rövid ideje alatt a munkának és fejlődésnek óriási időszakán rohanunk át, s eközben ritkán jut eszünkbe, hogy nemcsak a szellemi, hanem a kézi munkát is örököltük őseinktől. Mert ősrégi utakat, hidakat, fáradsággal talált és kiépített hágókat használunk, olyan berendezéseket, gépeket, szerszámokat veszünk át, amelyek őseinktől erednek.

Képzeljük el, hogy egy éjjel folyamán minden tulajdonunk elvész. A tudás és a tapasztalat megmaradnának ugyan, de minden kapcsolat a tegnap és ma között megszűnnék, semmink, egyáltalában semmink sem lenne s a legnagyobb nyomorúságba jutnánk. Nem kellene-e úgy, mint gyerekkorunkban, a kalapácsot kőből készíteni és nem jutnánk-e ismereteink ellenére egyik zavarból a másikba? Elölről kellene mindent kezdeni!

Ismereteink, szellemi örökségünk megvédenének ugyan évezredek bizonytalanságaitól és tévedéseitől, de sokáig tartana, míg a szivacsos, kővel kikalapált vasdarabból az első használható kalapácsfejet tudnók elkészíteni. Mit használna nekünk, hogy Michelson az eltűnt métert a kadmium színképvonalainak hullámhosszában fejezte ki. Nem kellene-e előbb rászánnunk, magunkat, hogy első csavarjainkat szerényen fából faragjuk és a bőrökbe vágott lyukakon a fonalat áthúzzuk? A műveltség régi állapotát kétségtelenül visszaállítanók, de mi már nem élnők meg, annál kevésbé élveznők. Csak most tudnók meg, hogy finom csavarjaink, pontos óráink, az értünk szakadatlanul dolgozó és minket kímélő gépek őseink szerszámainak utódai és nélkülük alig lehetségesek. Bár nagy előnyünk lenne, hogy tudjuk, mit kell tervszerűen egymás után tennünk, mégis facsavarral kezünkben be kellene látnunk, hogy semmiféle fogással sem tudjuk annak a folytonosságnak kérlelhetetlen szükségét elkerülni, amely a gyönge kezdet, a fokozás, a finomítás és a végső alak között van.

(Mende Jenő fordítása)

Ernst Mach
(1838—1916)
osztrák fizikus és filozófus

E közlemény kihagyásokkal MACH ERNŐ tavaly (1916. február 19-én) meghalt kiváló fizikus utolsó munkájának (Kultur und Mechanik; Stuttgart, W. Spemann, 1915) fordítása.

Életrajz

Mach, Ernst (Chirlitz-Turas, Morvaország, ma Brno része [Cseh Köztársaság], 1838. február 18.—Vaterstetten [Haar mellett], Németország, 1916. február 19.): morvaországi születésű osztrák fizikus, filozófus.

Tanárgyerek volt, szülei 15 éves koráig nem járatták nyilvános iskolába. A Bécsi Egyetemen matematikát, fizikát és filozófiát hallgatott és már 22 évesen doktorált fizikából. Bécsben, majd Grácban az optikai és a hangtani Doppler-effektust kutatta. Sikerrel pályázta meg 1867-ben a prágai német egyetem kísérleti fizika tanszékét, amelyet azután 28 éven át nem is hagyott el. Fő kutatási területe az érzékelés vizsgálata volt, ezt fokozatosan szélesítette ki pszichofiziológiai irányban. A fenomenológiai kutatás híve volt, amit filozófiailag is igyekezett alátámasztani. Filozófiája nagy hatással volt kora tudósaira, többek között Einsteinre is. Érdekes módon egy magyar fizikatanár, Antolik Károly kísérletei terelték figyelmét a hangrobbanások és általában a hangsebességnél gyorsabban repülő testek mozgásának vizsgálatára. Itt elért eredményei nyomán nevét a Mach szám őrzi a repülés gyakorlati szakemberei körében, míg az érzékelés-tudomány művelői a Mach-sávok felismerésének tudósát tisztelik benne. Eredményeit többek között Békésy György alkalmazta kutatásaiban. (Dr. Radnai Gyula)

Életrajz

Mende Jenő (Bátorkeszi, 1883. június 3.—Budapest, 1944.): fizikatanár, ismeretterjesztő szakíró.

A budapesti tudományegyetemen szerzett mennyiségtan-természettan szakos diplomát. Tanári munkáját 1905-ben Cegléden, az állami főgimnáziumban kezdte. 1912-ben a fővárosi Szent István Gimnáziumhoz, majd 1925-ben a Kölcsey Ferenc Gimnáziumhoz került. Ez utóbbi iskolából ment nyugdíjba 1940-ben. 1921-ben két könyve jelent meg: az egyiket a radioaktivitásról, a másikat a rádióról írta. A Drótnélküli telegráfia könyve elnyerte a Természettudományi Társulat Bugát-díját. A továbbiakban még két könyve jelent meg a rádióról. Ismerve hallatlan precizitással előkészített fizikai kísérleteit, tudva, hogy ezekhez akárhányszor saját műszereket is használt, ő volt hazánkban az egyik első rádióamatőr. Szakírói és fordítói munkásságának eredményeként sok száz írása jelent meg a Mathematikai és Physikai Lapok, a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok, az Uránia, a Természettudományi Közlöny, és más lapok hasábjain.

Forrás

Természettudományi Közlöny 49 (1917) 1—2. pótfüzet, 30—49. p.