Rohadás

Babarczy Eszter
multikultúra, magaskultúra, kánon, globalizáció
szóelválasztás

A kánon szó afféle varázsige. Mondjuk ki egy társaságban, s mindjárt elválik, ki a bölcsész-lélek. Mert a bölcsészeken és irodalmárokon ilyenkor világos testi-lelki elváltozás figyelhető meg, s borzadva vagy mulatva kezdik idézni, hogyan írták át az Egyesült Államokban a kultúra történetét és a tananyagot a multikulturális-etnikai mozgalmak, hogyan vág utat magának a tömegkultúra az egyetemi oktatásban, s mi szerepel azokban a nagy összefoglaló művekben, amelyek arra törnek, hogy egyszer s mindenkorra megmondják, mi tartozik a világ irodalmi kultúrkincsébe. Globalizáció, tömegkultúra, demokrácia. Ízlések és kulturális elitek konfliktusai. Szimbolikus harcok a tantermekben. Ilyesféle hatalmas árnyakat idéz fel ez a szócska. Kánon: ami mértékadó, amit tisztelni, őrizni, ismerni kell. Más tanultságú emberek viszont kedvesen és értetlenül megkérdezik, hogy a Pál, Kata, Pétert szeretnénk-e most elénekelni, vagy egy komolyabb felkészültséget igénylő zeneművet. Ez rendjén is volna így: az otthoni (egyetemi stb.) használatra szánt tüzes zsargonok gyakran bizonyulnak döglött aknának más csatamezőkön. Egyik szerző, tétel vagy könyv be, a másik ki – mit számít ez? – kérdi joggal a nem irodalmár. A kulturális értékek változnak, s ez tükröződik a tananyagban is. A világ már csak így halad.

Rendjén volna – ha a Kánon a digitális korban címet viselő konferencián, amely a Budapesti Műszaki és Közgazdasági Egyetemen működő Média Oktatási és Kutató Központnak (és mit tagadjam, szerény személyemnek) szervezésében zajlott a múlt héten, nem éppen az derült volna ki, hogy a kánon nagyon is robbanékony állapotban van ma Magyarországon. Vagy, hogy az egyik meghívott szakember metaforáját vegyem kölcsön, a kánon folyamatosan rohad. Ez a rohadás márpedig tűzvésszé is fajulhat, mint az a rejtett égési folyamatoknak szokása néha. Lesz-e tehát kánonháború Magyarországon? Nevezzük bármiképpen – nevezzük bár nemzeti kulturális kincsnek, minőségi mércének, tananyagnak, magaskultúrának, államilag szponzorált intézménynek, közszolgálatisággal kapcsolatos követelménynek –, a kánonról nem azért nem beszélünk ma Magyarországon, mert nem érdemes, hanem mert egyfelől súlyos érdekkonfliktusok és szakmai viták közepébe csöppennénk vele, másfelől politikai lobbik haragját vonnánk magunkra. S végezetül: mert azok, akik a mércékkel kapcsolatos nagyon is megfogható és mindennapi döntéseket meghozzák – tananyagot írnak, vizsgatételeket szabnak meg, állami támogatásról döntenek, műsorpolitikát csinálnak (vagy mindezt tanulmányozzák) –, megosztottak és mélységesen elbizonytalanodottak.

A rendszerváltás óta eltelt években drámai gyorsasággal áramlott be Magyarországra az a kultúra, amelyet jobb híján tömegkultúrának nevezünk. Az amerikai filmek, a nemzetközi bestsellerek, a globális piacot és szubkultúrát alkotó számítógépes játékok, a multik – magazinok, sportszergyártók vagy gyorséttermek – életstílus-sugallatai az 1970-es években vagy később születettek életének legintimebb tapasztalatait hatják át. Ez ma a valóság, ez a közös világ, nem a – néha nosztalgiával felidézett – Kádár kori kulturális kínálat.

A „magyar értelmiség” (nem tudom, lehet-e idézőjel nélkül használni a szót, hiszen az értelmiségi szerep eltűnőben van ebből a világból; nincs funkciója) morogva vagy sem, tudomásul vette ezt a változást, és jobb híján vagy meggyőződésből a sokszínűség és a választás szabadságának pártjára állt. Bár az állami pénzekért harcolt erősen, elfogadta az egykori kanonikus, mércének számító művek, értékek, stílusok, a türelmet, figyelmet, sok tudást és alázatot igénylő befogadói magatartás leértékelődését és szubkultúrává válását. Nem mintha lett volna választásunk: mint Alexis de Tocqueville 1835-ben megmondta, a demokrácia folyamát nem lehet megállítani némi arisztokratikus fanyalgással.

Alexis de Tocqueville azonban minden zsenialitása ellenére sem láthatta előre azt a súlyos napi feszültséget (noha megsejtette), amely a kánon és egyáltalán a mérceadás igényének leértékelődése és a nagyon is centralizált modern társadalom egyéb igényei – jelesül a közoktatás természete és a tudás jogának alkotmányban rögzített joga – között feszül. Hogy a médiáról és a közszolgálatiságról ne is beszéljünk.

Úgy tűnik, hogy az értelmiségi szerep funkcióvesztése, vagy az értelmiség demokratikus elgyávulása több olyan súlyos következményhez is vezet, amellyel most szembesülünk. Nem az a kérdés, hogy vajon melyik magyar író tartozik a nemzeti irodalmi kánonba, és miért. Mivel nem beszélünk a kánonról, a kánon lerohadásáról, nem beszélünk az oktatásról sem, amely nincsen kánon nélkül, és nem beszélünk azokról az értékekről, amelyek folyamatosságát ettől az iskola által hagyományozott kánontól várnánk. Pedig egyre többet várunk az iskolától – minél kevésbé tudjuk megtanítani gyerekeinket az úgynevezett kulturált viselkedésre, a stílusérzékre, a civilizált magatartásra, a figyelemre és a szakmai alázatra, minél kevesebbet láthatnak ebből a gyerekek a piacon, a piaci kultúrában vagy a politika nagy színpadán, annál makacsabbul várnánk az iskolától, hogy mindezt megtanítsa. Hogy civilizált, intelligens, kulturált, találékony, erkölcsi tartással rendelkező, türelmes, kitartó, teljesítményére büszke, empatikus, elmélyülésre és együttműködésre készmegfontolt, gyors felfogóképességű, Európa-kész gyerekeket szállítson nekünk. A kánonnak, a mércének, a tananyagnak, a mércét tekintéllyel felruházó tanári jelenlétnek vagy műsortípusnak, esetleg műsorvezetőnek sokkal fontosabb feladata ezeknek az értékeknek a hordozása és továbbadása, semmint hogy afféle bölcsészeti álproblémaként vagy tipikus amerikai hülyeségként leírhatnánk egy magyar kánonvitát.

Az oktatáspolitikai reformok vagy reformkísérletek nyomában járó felzúdulás, a magyar iskolarendszer ilyen vagy olyan értékelése, a gyerekek rossz szövegértésének vagy műveltségi hiányainak felpanaszolása mind egy átfogó kánonvita előszele kellene hogy legyen. Hogyan, érthetnénk meg másképpen, mit akarnak a reformisták, miért dacolnak a pedagógusok, mi a jelentősége annak, hogy NAT van-e vagy nemzeti kerettanterv, hogy hány szintű az érettségi? És így tovább.

És a közszolgálati média produktumainak fanyalgó értékelése, a politikai oligarchiák nyomulásán való siránkozás, a gyerekműsorok, az ismeretterjesztő műsorok eltűnésének fájdalma, a beszélt nyelv elsivárosodása, a nyomtatott szövegek gondozatlansága – ezek csak unalmas sirámok, míg egy kánonvita kicsiny mozaikköveiként össze nem rakjuk őket, hogy megpróbáljuk megérteni, miféle közös kultúrát, milyen civilizációt szeretnénk.

Erre a magyar kánonvitára nagy szükség van: szükség lenne arra, hogy beszéljünk, hosszasan vitatkozzunk arról, amit közös kultúraként, pontosabban közös kulturális nevezőként szeretnénk megőrizni, továbbadni és mérceként fenntartani. Persze nem afféle kampányvitát képzelek el. Az ilyen vita, ahogy minden kánonvita, az élő és folyamatos kultúra lényege.

Alexis de Tocqueville
(1805–1859)
francia történetfilozófus, szociológus, politikus. 1835–1840-ig készül fő műve a De la Démocratie en Amérique, amely 1993-ban jelent meg először teljes terjedelmében magyarul Az amerikai demokrácia címen