Palabras endemoniadas

Iváncsics Bernát
szóelválasztás

Lagadói akadémikus nyelvészeknek kevésbé ajánlom.

Vannak a kimondott szavak és vannak az emberbe belefojtottak. Vannak a mindennaposak és az olyanok, melyeket az életben csak egyszer motyognak el. Vannak a szótári szavak a maguk múzeumi vitrinjében, és vannak a természetben rohangáló ízeltlábú valódiak. Vannak átkozók és áldók. Vannak, amikkel az ember beszél, és vannak, amikkel mond valamit. Vannak szavak, amik tettek. Vannak azok, melyeket már nem beszél senki és vannak, amelyeknek nincs még kialakult hangalakja, csak megbújnak valami zajban vagy sóhajban és várják, hogy valaki életre keltse őket. Vannak a spanyol szavak, melyek gyorsak és lágyak, az embernek a szájában elől marad a nyelve tőlük, csak mondja-mondja őket, és vannak a német szavak, melyektől megnövekszik a német, beszélni tanuló csecsemők körében a felszakadt szájpadlás statisztikája. Vannak a szavak, melyeket senki nem mer kimondani, és vannak, melyek mögé úgyis mindenki mást képzel. Vannak, amiket el lehet énekelni, és vannak, amiket nem. Vannak daktilikus, jambikus, trochaikus szavak, és vannak olyanok is, melyek egy komplett adoniszi kolónt kiadnak: téliszalámi, elmaszatolva, nyámnyilaságunk, lakkbevonattal, zongorafétis, férfiklimaxnak, téglagereblye, combcsigolyáink, kétcsövűpuska, tangabevágás, holtlilatürkiz, tátititátá. Vagy spanyolul: extravaganza, tranquilamente, inmemorables, exuberante, misterioso, secretamente, entrelazados, pamparapampara…sej haj. Vannak szavak, amiket mindenki megtanul, és vannak, amiket senki sem. Vannak a sokáig kuporgatottak és a mások által az arcodba fröccsentettek. Vannak, amiket kimondasz, és vannak, amiket leírsz. És persze vannak a körülöttünk levő dolgok, melyeket mint egy jó kis takaróval megpróbálunk lefedni a szavainkkal, és azt hisszük, hogy ezzel a foltnyi szövettel, aminek a többszázezres (angolban ez év közepe óta már több mint 2 milliós [a kétmilliomodik a „web 2.0”]) szókincsünket hisszük, mi valóban képesek leszünk mindent néven nevezni, pedig ez a galaktikus takaró nem más mint egy újabb zenekarlogós felvarrható izé az univerzum gyárilag kiszaggatott farmerére. És az is a térdhajlathoz kerül. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy az Univerzum a Kristófba jár nacit venni, mert nem oda jár.

Borges mellett kedvenc spanyol íróm, akarom mondani írónőm máig Isabel Allende, akinek fantasztikus novellája a Dos Palabras. Egy szókereskedő boszorkánylány két szót ajándékoz az őt meglátogató forradalmi vezér századosnak, akinek ezeket többé soha senkinek nem szabad tovább adnia. A százados a két szótól felvillanyozva kitűnő és mágikus szónokká válik, polgármesterré avanzsálódik és egyeduralkodója lesz a régiónak. De a két titkos szó megőrjíti, vissza kell térnie a boszorkányhoz, hogy elismételve-kimondva visszaadja őket. Ezután a forradalmár és a boszorkány megfogja egymás kezét. Isabel Allende legnagyobb szerencséjére nem írja ki ezeket a szavakat a novella végére. Vannak a szavak, amiket kár összetapperolni.

De ugyanebben a novellában más helyütt azt írja, valaki csak szavakban gondolkodik és a szavak mentén, mint holmi fonalat követve tapasztalja a világot, mintha a világ nem állna másból, mint meséből. A világ az, amit az ember elmesél, és ez a márquezi felfogás tűnik legalkalmasabbnak Allende prózájának jellemzésére is.

Tú piensas en palabras, para ti el lenguaje es un hilo inagotable que tejes como si la vida se hiciera al contarla.

És ezzel szemben áll a képekben gondolkodó, az az ember, aki fényképeket és szituációkat lát, de nem a lenyomatolt és megrögzült fotókat, hanem az apró, lágy vonalakkal megfestett, szövetbe itatott benyomásokat. Ezek a benyomások talán soha nem is fogalmazódnak meg az emberben, és nehezére is esne őket bárkinek szavakba öntenie.

Yo pienso en imágenes congeladas en una fotografía. Sin embargo, ésta no está impresa en una placa, parece dibujada a plumilla, es un recuerdo minucioso y perfecto, de volúmenes suaves y colores cálidos, renacentista, como una intención captada sobre un papel granulado o una tela.

És így tovább, a hangyákban menetelő spanyol mondatok. A bekezdésmentes, rizsázó spanyol szöveg írásképe tényleg olyan, akár a végtelenített halandzsa, a szavak ősmassza állagából kinyert párlata. Vagy mi.

Vannak a szavak, amiket százszor elkántálsz és soha nem ébredsz a jelentésükre, mint a torzult imák és az idegen nyelvű, kiszótározatlan dalszövegek. Vannak a többértelműek, a mondókák például, és vannak a szóalakon túl a végletekig absztraháltak, mint a tudományos értekezések lábjegyzetben agyonmagyarázott kulcsfogalmai. Vannak az idézett és ezáltal rögtön fetisizált szavak, a kontextusukból kiragadottak, amikor a könyvek és a leírt szövegek pusmogni kezdenek egymással. Itt most Borges-t idézhetném, de nem fogom.

És vannak azok a szavak, amelyek csak a szövegben léteznek, melyek csak a szöveget magát alkotják, egy végtelenített monológot vagy párbeszédet, leírtat vagy folyamatosan kibeszéltet, és így csak a puszta megszólalásukkal és véget nem érésükkel léteznek, nem lehet őket darabjaikra bontani, nem lehet egyiküket vagy másikukat kiragadni, vannak tehát a szavak, amelyek puszta hangjegyek.

Wittgensteint és Freget meghívnám most egy jó kis capuccino-partira, ha még élnének szegények. És elhívnám Heideggert is, és lenne egy olyan gyanúm, hogy a kávézgatás pizsamapartivá fajulna. Fasza lenne ezekkel az emberekkel egy jót dumálni és felidézni egy huzamosabb flash során Nietzschét is. És elhívnám Gertrude Steint és Márquezt is. Meg Tolkient. Meg Nádasdyt. Elhívnám magamhoz egyszer az összes embert, leültetném őket kicsiny szobámban, finom kávét osztogatnék, és hallgatnám azt a bábeli hangzavart, ahogy beszélnek, mert elhívnám az összes embert, akit ismerek és akiről tudom, hogy soha be nem áll a szája.

Isabel Allende nem írta ki a két palabras endemoniadast, amely úgy szíven (vagy tökön) szúrta a forradalmárt. Nagy szerencséjére, mert vannak a szavak, amiket nem írnak le. És én most hátradőlök, nem szólalok meg egész nap, mert nem lesz miért. Nem akarok megszólalni, mert vannak még azok a szavak is, amiket az ember legszívesebben kimondana, és végül ki is mond, mert nem bírja megállni csak azért se, és kimondja, elmondja, elhadarja, és a másik, aki hallgatja, szépen némán benyeli ezeket a szavakat, az ember meg csak agyal folyamatosan, hogy az ő szavai akkor most hova tűntek, be lettek-e darálva a másik cinizmusában, le lett-e fojtva a másik magányában, meg lettek-e szívlelve a másik egyetértésében, el lettek-e felejtve a másik beleszarásában, el lettek-e e torzulva valami egyetemes félreértésben, ezeket a szavakat nincs mód visszapecázni, nincs mód letagadni, és ilyenkor az ember csak mondja tovább kétségbeesetten, próbálja feltölteni a végtelen lyukat.

És végül az idézetek forrása: Isabel Allende, Cuentos de Eva Luna, Dos Palabras. DeBolsillo, Barcelona, 2007.

Forrás

Elektronikus kézirat.