Felesleges párhuzamok?

Vitányi Iván
kultúra, művészet, kutatás, fejlesztés
szóelválasztás

Sokat hallunk mostanában a felesleges párhuzamosságról mint a sátáni rossz egyik modern megnyilvánulásáról. Különösen a tudományos élet szerkezetében jelenik meg: elborzasztó pazarlás, ha valamely tudományos témával két helyen is foglalkoznak, ilyen nyilván csak a tudományos akadémia modern világtól elidegenedett vénei tudnak elkövetni. Egy olyan koncepció erősödik meg, amely szerint a tudományos munka olyan, mint az óramű, vagy egy számtanpélda megoldása: behelyettesítem az a-t, a b-t, meg az x-et, összeszorzok-kivonok, és már itt is az eredmény.

Megjelenik a sátán az oktatásban is. A „modern” oktatás a lényegre tör: a gyerek tanulja meg a számológépet, a bármilyen üzleti tevékenységhez szükséges számolást, az autóvezetést és némi ismeretet a természetről meg a világról, hogy alkalmazottként is vállalhasson munkát. Ha valamit még tudni akar, úgyis ott az internet – a többi már a szórakozás (infotainment) dolga. Az egykori hungarikum, hogy a magyar iskolás gyerekek népdalt tanulnak, és közösen énekelnek a Kodály-módszer szerint, például borzasztóan felesleges. Ma már szerencsére egyetlen húsz éven aluli fiatal sincs (talán csak néhány megveszekedett), aki el tudná énekelni az Imhol kerekedik egy fekete felhőt. Egyetemi tanárok azt állítják (és ezt vizsgálatok is igazolják), hogy a most húszévesedő nemzedék elképesztően nem érti a magyar történelmet, különösen a közelmúltat. Így van ez jól, az élet így megy tovább.

Azért halkan el kellene mondani, hogy nem így van jól. A tudás társadalmáról beszélve azt is tudnunk kell, hogy a tudás nem csak annak ismeretéből áll, amit a mindennapi életben sztereotip módon felhasználunk. Ez csak a mechanikus tudás. Az élet sajnos nem olyan egyszerű, hogy elkerülhessük azokat a helyzeteket, amikor új problémák elé kerülünk, választanunk, döntenünk kell. Mi szükséges az ilyen helyzetben? Világszerte ismert magyar tudóst idézhetünk, Pólya Györgyöt, a „problémamegoldó gondolkodás” atyját. Ilyenkor az kell, hogy agyunkban, tudatunkban bőségesen legyen anyag az összehasonlításra, asszociációra. Olyan ismeretekre, amelyek az éppen minket foglalkoztató problémával valamilyen hasonlóságot, analógiát mutatnak, és megoldást is tartalmaznak. Ezeket kell elemeznünk, hogy kiutat találjunk. Csakhogy ezek a mechanikus szemlélet szerint mindeddig tökéletesen feleslegesek voltak volna, de most döntő fontosságot kapnak. Akkor tudjuk a problémát gyorsabban és jobban megoldani, ha a párhuzamosságok széles anyagából válogathatunk.

Azt hihetnénk, hogy a racionalizmus a felesleges dolgok elhagyásán alapul. Tévedés: felhasználásán. Kétféle racionalizmus van. Ezt a fajtát Marcuse technikainak, Simmelkalkulatívnak, Weber bürokratikusnak nevezi, azaz valójában éppen azt tagadják, hogy racionalizmus lenne. Az igazi ésszerűség ezzel szemben szerves, problémamegoldó, kreatív.

Idézzünk még egy külföldi nagy magyart: Neumann Jánost. Amikor a számítógépet már feltalálták, sok baj volt vele, mert mindig meghibásodott, és nem tudtak ezen úrrá lenni. Végül Neumannhoz fordultak. Ő megvizsgálta a gépet, és így válaszolt: Hiányoznak belőle a felesleges elemek. A gép tervezői, jó, „modern” amerikaiak nem gondoltak erre, minden információt csak egy csatornán továbbítottak. Ez azonban csak látszólag gazdaságos, mert így, ha egyetlen hiba kerül a gépezetbe, soha többé nem lehet kiszűrni, és minden meghibásodik. Ha viszont van egy látszólag felesleges másik csatorna, az a hiba esetén azonnal szembeszáll a tévedéssel, és a gép ki tudja javítani. Könnyű észrevenni a Pólya-elv és a Neumann-elv azonosságát. Ezt adták a magyarok a mechanikus álracionalizmus meghaladásához.

A tudás sohasem a csak az éppen szükséges dolgok ismerete. Vajon felesleges foglalatosság volt-e, hogy Max Planck – mielőtt a tudomány világtörténelmének nagy tettét az atomfizikában elvégezte – a temperált 12 fokú hangsorról írt tanulmányt. Nem kellett volna-e akkori intézeti főnökének megrovásban részesítenie a fiatalembert, hogy felesleges dolgokkal bíbelődik, tőle nem ezt, hanem a Planck-féle állandó felfedezését várják. És Einsteintől sem volt szép, hogy annyit foglalkozott a zenével. Neki is elő kellett volna írni, hogy a muzsikálás helyett inkább dolgozzon ki még egy relativitáselméletet. Avagy nem kellene inkább arra gondolnunk, hogy a zenében (Leibniz szerint „a lélek öntudatlan aritmetikájában”) való elmélyedésük fontos szerepet játszott mindkettőjük zsenijének kibontakozásában? Volt egy vizsgálat, amely a Kodály-féle ének-zenei és a normális általános iskolások pályáját évekkel az iskola elvégzése után hasonlította össze (vigyázva arra is, hogy társadalmi körülményeik szerint ne különbözzenek). Az eredmény magáért beszél: az ének-zeneiskolásokból kevesen lettek ugyan zenészek, de biztosabb értékválasztással hamarabb és eredményesebben találták meg későbbi útjukat.

A természet egyébként mindig pozitíven használja a feleslegesség, mindenekelőtt a kettősség elvét. Két szemünk van, két fülünk, két lábunk, két kezünk, két vesénk, két szívkamránk, sőt két agyféltekénk és kétszer két idegrendszerünk. (Egyrészt szimpatikus és paraszimpatikus, másrészt idegvezetéses és hormonális.) A feleslegesség ellen küzdőknek azt is javasolhatjuk, hogy ezt a kiáltó pazarlást szüntessük meg. Mindenki adja be fél szervét egy szervbanka. Ott biztosan jól fel tudják használni.

A duplicitás azonban itt sem egyszerű ismétlés, mert kettő más dimenziót ad, mint az egy. A két szem adja a teret, a két agyfélteke az érzékelés és a cél-tételezés emberi terét. A két idegrendszer is ezt teszi: a szimpatikus rendszer izgalma a harc, beteljesedése a győzelem. A paraszimpatikus izgalma a vágy, beteljesedése a boldogság. Így vagyunk teljes emberek.

Aztán micsoda felesleges időpazarlás a szexualitás! Teljesítménye is igen kicsiny, ha összehasonlítjuk a ráfordított idővel, még kisebb, ha a természet másik e téren alkalmazott megoldására, az osztódásra gondolunk (ahol néhány perc alatt több ezer vagy még több utód jön létre). Micsoda képtelen pazarlás, hogy az emberek idejük jelentős részét a szerelem-szexualitás oltárán áldozzák.

Állítsunk fel egy „tudományos” mutatót, amely számlálója a szerelemre fordított idő (hozzáadva a vele foglalkozó könyvek olvasását, filmek nézését stb.), nevezője pedig a létrehozott utódok száma. Az így kapott szám értéke igen magas. De kedves emberiség! A tudomány ma már lehetővé teszi, hogy túlhaladjuk ezt a primitív módszert. Sokkal jobb eredményt kapunk a klónozással (egyetlen embernek rövid idő alatt több száz utódja is lehet). Meg egy ivarsejt-bankkal. Mindenki leadja év elején, és kész. Majd lesznek intézetek, amelyek pontos szakmai munkával előállítják a szükséges utódokat, biztosan szebbeket és jobbakat, mint így, barkácsolva. Az így felszabaduló idő nagy részét pedig a nem felesleges dolgokra lehet fordítani. S ha még marad, akkor ott van a televízió.

Vajon milyen módszerrel dolgozik a kreativitás, vagyis az alkotás – és így a tudományos alkotás? Vajon az osztódás-gépies másolás metódusával, ahol a végeredményt tetszés szerint lehet növelni, szorozni? Vagy a természetével, amelyben a legnagyobb alkotás, az utód létrehozása statisztikai átlag szerint előre megfontolt szándékkal, folyamatosan és többször elvégzett tevékenységet, sőt együttműködést igényel? Nyilvánvaló, hogy az utóbbi. A tudomány és általában a kultúra belső fejlődésének megvan a maga saját ritmusa. A szervezésben és az irányításban ezt kell alapul venni. A „görbe” a legritkább esetben ível egyenesen felfelé. Az alkotás igazi pillanataiban aztán meredeken emelkedik. Ezt nem lehet teljesen racionalizálni. Csakhogy sokszor hosszabb belső érés kell ahhoz, hogy az alkotás pillanata elérkezzen. A nagy felfedezések, a nagy művek megírásának története sok ilyen esetet tartalmaz. Van, amikor az alkotó hosszú ideig tépelődik, és aztán hirtelen talál rá a megoldásra. De olyan is van, amikor egy másik munka melléktermékeként hirtelen jönnek elő olyan új koncepciók, amelyek eljövetelét senki sem várta. Nincs recept, amely minden étkezéshez és bármi megalkotásához egyaránt jó lenne.

A megoldás tehát nem az, hogy „akkor bízzuk a természetre”, de az sem, hogy a racionalizmus félreértett, mechanikussá-bürokratikussá torzított formáját irracionálisan alkalmazzuk. A megoldás a valódi, szerves racionalizmus. Aminek lényege, a mérték és a minőség elvének betartása. Tudni kell ugyanis, hogy mennyi kell ebből és mennyi kell abból.

Egyszerű szó a mérték, de iszonyatosan fontos, amit jelent. Hegel nem véletlenül tette a csúcsra, a minőség és a mennyiség szintéziseként. És sorolhatnánk azokat a gondolkodókat (Arisztotelésztől Rawlsig), akik az erény, az igazságosság, a helyes cselekvés megítélésének középpontjába ugyancsak a mértéket (arányosságot, arany középutat) állították. A mérték ugyanis voltaképpen a (legszélesebb értelemben vett) kultúrával egyenlő. Alkalmazásához ugyanis kultúra kell. A kultúra fejlődéséhez pedig a mérték társadalmilag kellő szélességben való elfogadása.

A mindennapi és a társadalmi-politikai életben viszont egyaránt azt látjuk, hogy legáltalánosabban és legalapvetőbben éppen a mérték kultúrája hiányzik. És ha ezt valahol el kell kezdeni, akkor éppen a tudományos élet belső viszonyainak alakításában.

Nem volna szabad mereven megítélni az intézmények párhuzamosságát sem. Most például azon vitatkozunk, hogy nem jobb-e, ha egészségügyünk nem működne-e jobban, ha (legalább) két biztosítási rendszer között választhatnánk. Azt azonban még senki sem mondta, hogy legyen két adóhivatal. Úgy látszik, itt van a határ (legalábbis egyelőre.) Ehhez is mérték kell.

A szellemi alkotás eredményességéhez mindenesetre üdvösen járul hozzá, ha többen foglalkoznak vele. Kérdés, hogy ezt egyértelműen versenynek kell-e nevezni. Megvan benne a versengés motívuma, de az együttműködésé is. Persze serkenti az embert, ha másvalaki is dolgozik ugyanazon, de nem azért csak, és nem az a legfontosabb, hogy okvetlenül és keményen le akarjuk győzni. Ennél is nagyobb szerepe van annak, hogy impulzusokat és összehasonlítási lehetőséget kapjunk. Einstein nem akarta legyőzni Planckot – sem fordítva. Mint ahogy Niels Bohr sem akarta legyőzni de Broglie-t, vagy Heisenberg Schrödingert. És Bach sem Händelt, Liszt sem Wagnert, Bartók sem Kodályt. Más kérdés, ha valaki most az egyiket „nagyobbnak” látja a másiknál. Az alkotás versenye nem olyan, mint a bokszmérkőzés, még kevésbé, mint az üzleti verseny. A nagy felfedezések a legritkább esetben születnek úgy, hogy valaki teljesen egyedül, minden előzmény és társ nélkül rábukkan a témára, kidolgozza, előáll vele, és már csak az marad hátra, hogy felvegye az illetékes hatóságok által kiutalt tiszteletdíjat meg jutalmat.

Nemcsak a verseny kedvéért kell tehát több kutatóintézet, több egyetem (sok egymást átfedő tanszékkel), több színház, zenekar, kiállító terem, kiadó, több művelődési ház és néptánc-csoport, hanem a szerves szellemi élet kedvéért. Amelyben mindig vannak átfedések és termékeny kapcsolatok. Az eredmény a szervességből következik. Csak – mint mondtam – tudni kell a mértéket.

Pólya György (George Pólya) (1887–1985) magyar származású matematikus, fizikus és metodológus
Neumann János Lajos (1903–1957) magyar származású matematikus
Élet és Irodalom
Forrás

Élet és Irodalom 2006/27.