Gondolom, egy tanár hamar észreveszi, hogy osztályában ki közömbös tantárgya iránt. Az én matematikatanáromnak, a legendás Volenszki Gyulának meg igazán könnyű dolga volt. Az ötvenes éveket tapostuk mindketten a Madách Gimnáziumban, s ez a bizalmas többes szám volt az egyetlen, ami közös nevezőre hozott bennünket — hogy legalább itt matematikailag fejezzem ki magam. Alkati idegenkedésemet a fontos tantárgytól fokozta Volenszki tanár úr bemutatkozása az első órán: „Nálam nem lesz nehéz jó osztályzatot szerezni — kezdte jellegzetesen lassú, szaggatott beszédmodorában —, egyest az kap, aki nincs jelen. Kettest, aki jól felel. Hármast, aki úgy tudja a számtant, mint én. Négyest, aki jobban tudja, mint én. Ötöst pedig, aki a Muki kutyámnak csontot hoz”.

A különösen felépített érdemrendszer zseniális csavarja éppen a kiváló ötös osztályzat elérésének csapdája volt: míg a matematika fortélyait elsajátíthatta a tanuló, csontot aligha szerezhetett azokban az időkben, mivel az szorosan a húshoz, azaz annak krónikus hiányához tartozott. Nem sok esélyem volt a tanár úrnál. Egy alkalommal, amikor megsemmisítően rossz feleletem után a táblától a helyemre küldött, a következőképpen értékelte szereplésemet: „maga még egyest sem érdemel… jelenlétét egy zöld nullával osztályozom”.

Mindebből látható, hogy az inkriminált tantárgy és közöttem mély szakadék tátongott. De vajon mit rejtegetett a szakadék mélysége? Talán az általános érdeklődés hiányát? Korántsem. Az érdeklődés éppenséggel nagy lángnyelvekkel lobogott, csak éppen nem a matematika irányában. Színház. Filmek. A művészi alkotás fortélyai. Könyvek mágiája. A humán tantárgyak foglya voltam, és fatalista nemtörődömséggel viseltettem az oktatás egyéb területei iránt. Az is különös, hogy az ötvenes évek szelektált és pártirányított, szűkre szabott kultúra-adagolása egyáltalán betölthette, idealizálhatta egy érettségi előtt álló diák eszmevilágát, szépség-szomját. De azt tette. A bukás következményeit vakon elvetve, az unalom látványos demonstrálásával ültem a matematikaórán, a délutánokat és estéket matinék, vetítések, múzeumok és könyvtárak részegítő légkörében töltve. Az anyám által kissé könnyelműen folyósított zsebpénzem elegendő volt az államilag vaskosan dotált kultúrintézmények látogatásához. És mondom: más nem érdekelt.

Így arról sem volt tiszta képem, hogy tulajdonképpen mi folyik az „életben”, a társadalomban. Az egyik matematikaórán, amikor érdektelenségem tűrhetetlenné vált, Volenszki tanár úr megszakította magyarázatát, és aprózó léptekkel padomhoz jött. Megállt előttem, felém hajolt úgy, hogy arca jóformán az enyémbe ütközött. Fakó bajusza és bozontos szemöldöke szinte elfehéredett a bőrét elöntő vörös indulattól, s ahogy megindult belőle a szó, azaz a kezdetben visszafojtott sziszegés, amely fokozatosan hörgésszerű, szaggatott modulációkba váltott, alig visszatartható nevethetnékre ingerelt. „Maga … maga itt ül a jól fűtött tanteremben, lopja a napot — sziszegte —, jó meleg ruhában, fittyet hány a tananyagra, azt hiszi, hogy minden rendben van, táplálják, addig…” Ekkor a sziszegés ordítássá vált, „addig… tudja, mit csinál az én kitüntetett diákom?!” Öklével lecsapott előttem a padra: „követ tör!”…

Dióhéjban így értesültem Recskről. A kitelepítésekről. Az élet valódi menetéről. A korról. Azután jobban figyeltem.