Nagyon szükséges a megfigyelése és megállapítása annak a ténynek, hogy a szaharin-csempészés botrányát mindez ideig csak hivatalosan és csupán csak fiskális és konkurenciális nézőpontból látják az emberek. Ez nagyon jellemző és nagyon vigasztalan dolog. Mert a szaharin-betyárságnak nem az a legsúlyosabb része, hogy mennyivel károsult meg fogyasztási adókban a kincstár és nem az a legnagyobb szerencsétlensége, hogy mennyivel károsultak meg a cukorgyárak, hanem az, hogy itt ismét igen súlyos természetű merénylet történt egész vidékek népességének az egészsége ellen. Éppen olyan alattomos spekuláció az emberi test kárára, mint a tejhamisítás, vagy a kolbász- és hurka-zsiványságok, avagy a szemétből dagasztott kenyér és sajnos, csak éppen olyan nevetséges módon büntethető is.

A szaharin, vagy ha jobban tetszik az öregebbik neve, orthosulfamidobenzoesavasanhidrid, de még másképen benzoesavasszulfinitrit is: nem méreg. Sőt bizonyos gyenge fokban még antiszeptikus hatása is van. Rendesen és nagyban a kőszénkátrány egy termékéből, a toluolajból készítik, de lehet készíteni kevésbé étvágygerjesztő dolgokból is, így például abból a vízből, amit a ló már megivott, vagy azokból a mezei egerekből és apró madarakból, amelyeket a vipera már megemésztett. Mert az a hat rész szén, öt rész hidrogén és három-három rész nátrium, kén és oxigén, amiből a szaharin áll, nagymértékben együtt van éppen a lónak és a kígyónak az exkrementumaiban. Fahlberg azonban, aki 1879-ben feltalálta, helyesebben megtalálta a szaharint, először kátrányból állította elő. Akkor azonban még olyan nehéz és gazdaságtalan volt az előállítása, hogy nem gyártották nagyban. Csak 1886-tól kezdődik a nagyban való gyártása, amikor észrevették, hogy a szaharin nátriumvegyülékeinek, tehát a szaharinsóknak is megvan ugyanazt a fő-fő jellemző és értékesíthető tulajdonsága, ami magának a tiszta szaharinnak. Ez a páratlan tulajdonsága pedig a szinte minden mértéket meghaladó édessége. A tiszta szaharin ötszázszor édesebb, mint a nádból vagy répából készített cukor, de még a sói is négyszázszor édesebbek a cukornál.

Szóval úgy tetszik, hogy pompás dolog. Mert hiszen ha én a reggeli kávémat három kocka cukor helyett egy gombostű-fejnyi szaharinnal is megédesíthetem, ez nemcsak kényelem, hanem takarékosság nézőpontjából is nagyon jó dolog. És ha a feleségem egy késhegynyi szaharinnal is befőzheti azt a baracklekvárt, aminek a télire való bölcs beraktározásához rendesen kilószámra veszi a cukrot, ez is dicséretes dolog. Ugye igaz?

Nem igaz. Mert a cukornak meg éppen nem az a legfőbb és legértékesebb tulajdonsága, ami belőle a legjobban a szemünkbe, helyesebben az ínyünkre szökik: az édessége, hanem az, hogy elsőrendű táplálék. Olyan kitűnően az emberi szervezethez hozzáteremtett szénhidrát, hogy csak két párja van táplálóértékben a szén és hidrogén vegyületei között. Az egyik — ezt nem lehet eléggé propagálni — a zsír, mindenféle formájában. Akár mint szalonna, akár a pecsenye juice-jében, akár mint vaj, akár pedig mint felséges libatöpörtyű. A másik pedig — és ezt meg nem szabad propagálni — az alkohol. Mert az alkohol is táplálék, de nem embernek való, mert a bontó tulajdonságai túlmennek az építőképességén. De hogy hizlal, ezt tudja mindenki, aki járt már Münchenben, vagy pedig észrevette, hogy minden szeszgyár mellett ott van a pálinkamoslék értékesítésére a hizlaló is.

Szóval, a cukor nemcsak cukedli, nem csupán bonbon, nem pusztán olyan kugler, amit Livornóban még Gerbeaudnak hívtak, hanem nagy, elsőrendű táplálék is. Kicsiny mennyiségben is erősítője, regenerálója a mindennapos kopás ellen az emberi testnek, mert a gyomorban olyan ideálisan és — mérték szerint persze — olyan könnyen bomlik fel és hasonul át emberré, mintha otthon volna. Porcikái tüstént szétesnek és szalad mindegyik rögtön a maga helyére, az egyik a vérbe, a másik az izmokba, a harmadik a csontba, a negyedik az idegekbe és a velőbe. Gondolom Olaszországban már kísérleteztek is vele a katonai ágnál és arra a bámulatos eredményre jutottak, hogy a cukorral etetett nápolyi macskanyúzó Áduánál éppen olyan izomerőt tudott kifejteni a futásban, mint a cukorral nem táplált, de amúgy is hosszúlábú, robusztus piemonti félsuisse. Az atléták pedig régen tudják, hogy a cukorevés fokozza az izom rugalmasságát és, a test teljesítőképességét. A cukor tehát nem tréfa még akkor sem, amikor knallbonbon alakjában jelentkezik, hanem megenni való valami és még hozzá jó is az íze. Ebben fölözi még a spenótot is, amelyik szintén kitűnő táplálék és könnyű, de könnyebb mondani, mint megenni és jelesebb ajánlani, mint lenyelni.

Ellenben a szaharinnak semmiféle táplálóértéke nincsen, Makacs, erőszakos, ridegen összetartó vegyülék, amely nem bomlik fel még a strucc gyomrában sem és változatlanul hagyja el az emberi szervezetet is, amelybe belehamisítják cukor helyett. Nem adja ki magából a benne foglalt nagy szénértékeket, sem az oxigént, tehát nem akar együtt égni a testünkkel, nem ad meleget, lángot az égésnek ahhoz a nagyszerű folyamatához, amelynek másképen emberi Élet a neve. Megy tovább, változatlanul, felhasználatlanul, keresi talán a maga viperáját, hiszen olyan rideg, annyira merev, hogy vízben alig oldódik, még éterben is nehezen és Celziusznak, a tudomány legokosabb kályhafűtőjének, kétszázhúsz fokra kell hevíteni a kemencéjét, hogy a szaharin megömöljön és cseppfolyósra változtassa szilánkos, tűszerű, kemény halmazállapotát. Önző a végletekig s ezért teljesen hasznavehetetlen az emberi test mikrokozmoszában.

És ezért nem csupán a fiskusnak és nem pusztán a cukorgyáraknak a magánügye a szaharinnal űzött visszaélés. Hanem ellenkezően, az a kár, hogy az elkövetőit már megint csak kihágási paragrafusokkal, jövedékkárosításra járó bírságokra és egyéb nevetségesen kétszáz koronákkal tudják galléron fogni. Hogy csak a kincstárnak és a dividendának a kárát érzik ebben a dologban is, amikor pedig ez csaknem olyan éktelen nagy dolog, mint a pénzhamisítás. De mindenesetre nagyobb dolog, mint rezet árulni arany helyett. Mert aki nekem rézláncot ad aranyárban, az csak a feleslegemben károsított meg, azt vette el tőlem, amire tulajdonképpen és jól megfontoltan úgy sincs szükségem, de aki a tápláló cukor helyett homoknál értéktelenebb szaharinnal édeskedik országrészek mindennapi életének — mert százféle a cukor haszna a konyhán — az éppen olyan rossz ember, mint a tejhamisító. A különbség köztük csak az, hogy a tejhamisító pozitív mérget ad, a szaharinos ember pedig negatív formában teszi csenevésszé az emberi testet. És ez is, az is a legdrágább, a kezdő korában, mert a tej is, a cukor is legelőször mint gyermektáplálék fontos.

Oroszországnak egyik legnagyobb bűne az, hogy irtózatos súlyú adót vesz a sómonopólium révén. Ezért azután vannak néprétegei, amelyek sohasem főznek sóval, mert nem bírják megfizetni. Sőt a szegényebb falvakban a kozák meg a tatár azzal a puskaporral sózza meg a scsít, amit kommandószóra kap a katonaságtól. Mert a puskaport, az emberirtót, azt ingyen adja a cár, de a sót, az ember testének oly szükséges elementumot mint a levegő, drága pénzen méri. Azonban a kozák is rájött arra az igazságra, hogy: ha a cár akarja, még a puskapor is elsül és mivel a puskaporban salétrom van, azzal sózza meg a leveset.

A sónak az elvonása az emberi táplálkozásból éppen olyan bűn, mint a cukor szurrogálása. És igazán ököllel kell már itt az asztalra ütni, elgondolva azt, hogy a szaharin-keverőkért is csak a fiskus feje fáj, utánuk is csak a konkurencia kiabál. És nem emberpusztításért lehet felelősségre vonni őket, hanem kihágásért, mint a jókedvében ablakbeverő vasárnap éjjeli mesterlegényt, vagy a cselédbejelentő lapot rosszul kitöltő félanalfabétát. Milyen nevetve fogják kifizetni azt a kétszáz koronát! És hogy árulják a kátránycsapadékot továbbra is cukor helyett!