A Tisza látója

Cholnoky Viktor
folyószabályozás, Tisza folyó, Vásárhelyi Pál
szóelválasztás

Lehet, hogy kabbalisztikus elábrándulás, lehet, hogy a kalendáriumhoz való hozzászokottság tőlem, de az sem lehetetlen, hogy márciusnak a lehelete az, amelyik mindig fölébreszti bennem a tavasz e hetében az emlékezést a magyar tavasz két legnagyobb félreértettjére. Mind a kettő magyar az eredetében, mind a kettő magyar az élete folyamatában és mind a kettő gyönyörűen, szépen magyar az elvégződésében is. Az egyik a Tisza, a másik az ő Petőfin túl való egyetlen igazi megértője, látója: Vásárhelyi Pál. És a kabbalisztikus számbabonának még a legreálisabban alkalmazott matematikában is igaza van, mert a Tisza legnagyobb cselekedetét, Szeged elpusztítását szinte az egyenlet első tagjának lehet tekinteni közvetlenül a tavaszi napéjegyenlőség egyenlítővonala előtt. Vásárhelyi Pál pedig, ennek az örökre megfejthetetlenné tett egyenletnek a második része, csaknem matematikai pontossággal született meg a tavasz napját betetőző március huszonötödikén. A magyar tavasznak a szülöttje mind a kettő és annak a meg nem értése áldozatává vált mind a kettő. Mert Vásárhelyi Pál sorsa kétségtelenül tragikus, de tragikus a Tisza sorsa is. Megpróbálom elmondani, hogy hogyan.

Vásárhelyi Pál a tizennyolcadik századnak a végén született, ezerhétszázkilencvenötben. Akkor nálunk még csak jogászok és költők születtek, de – gyönyörű gondolata az utolsó Habsburgnak, Mária Teréziának, – nálunk akkor a költök sem születhettek másnak, csak a legszebb asszony testőrének.

És Vásárhelyi Pál elkövette azt a hibát, hogy magyar nemes családból született, de még sem lett belőle sem jogász, sem költő, sem katona, hanem kiválasztotta magának a legszürkébb és legfurcsább foglalkozást. Mintha az ő próféta lelke megsejtette volna már akkor, a pályája megválasztásakor, a Jókai szép, nagyszerű hősét: Garamvölgyi Aladárt, Fehér Gyulát, Berend Ivánt, Tatrangi Dávidot, akik mind mérnökök, – rosszul mondom – a legjobb esetben inzsellérek, de valószínűen inkább földkóstolók, vagy körvágók voltak nevezet szerint abban az időben.

Ilyen inzsellér lett Vásárhelyi Pál is. És akkor hagyományoktól való elrugaszkodás volt egy magyar nemes embertől, ha így eltévesztette a pályáját, amit a diéták, a sedriák,a a testőrruha eleganciája jelöltek ki a számára komponensekként mint eredőt. Lenézték és csak egy ember értette meg. Széchenyi István gróf. Akivel pedig csak az élete delén – alkonyat volt az már, – hozta össze nem a véletlen, mert az nincsen, hanem a kongenialitás kényszerítő ereje.

  • asedria sedes iudicaria – megyei, nemesi törvényszék

Ezernyolcszázharminckettőben tudvalévően a legnagyobb magyart „közlekedési és hajózási biztossá” nevezték ki. Vásárhelyi ekkor a Duna térképezésének a vezető mérnöke volt s a kettőjük hivatalos érintkezéséből támadt a Vaskapu szabályozásának az akkori technikai tudás szerint gigantikus terve. Valósággá váltani nem tudták ezt a gondolatot, de Vásárhelyi megcsinálta a halparti vontató utat, ráhagyva a Vaskapu teljes megnyitását a mi nemzedékünkre.

A másik nagy és Széchenyivel együtt dobogó gondolata a Lánchíd. Ennek a gondolatát is Vásárhelyi intuitív lelke adta át megvalósításra Széchenyinek, hogy kibontakozhassék a meddő tervezés ködéből. Ő írt először: „A Buda-Pesti állóhíd tárgyában”.

Mind a Vaskapu áttörése, mind Budának Pesttel való egybeölelése gondolatból valósággá vált és Vásárhelyinek még sem ezek voltak a legnagyobb gondolatai, hanem az, ami nem lett valósággá: a Tisza teljes megértés szerint való szabályozása.

A Tisza!

Ez a nagy titok, amit csak két ember tudott meg teljesen, amelynek a csodálatos kanyargása, fent, a tokaji hegyek között való sietős rohanása s lent az Alföldön lassú örvénylése csak két lélekben revelálódott meg úgy, ahogyan igazán igazság. A Petőfi Sándoréban és a Vásárhelyi Páléban. És mind a kettő megmondta nemcsak azt, hogy mi, hanem azt is, hogy „ki” az a Tisza. De Petőfi leírása örök kincs, szakadatlan gyönyörűség, míg a Vásárhelyi Pál meglátását csak sirathatjuk, mert – elveszett örökre.

A Tiszának a vizek között körülbelül csak két rokona van. Egy kis öccse, a lombardiai Po, meg egy nagyon öreg nagybátyja, a kínai Sárga folyó, a rettenetes víztömeget cipelő Hoanghó. Ez a három folyó egy sorsra termett. Magas hegyek szülik mind a hármat és a felső folyása mind a háromnak sebes, ragadó. Olyan erőszakos, hogy a követ is előbb homokká, azután iszappá zúzza össze. A középső folyásában pedig mind a három csaknem átmenet nélkül Alföldre ér.

Ellustul, szinte eséstelen mederben lassan siklik tovább és amit a hegyek közül törmeléknek szakított le a zúdulása, azt len a völgyben a lomha víz lerakja iszapnak. Mind a három folyó folyton emeli, gyarapítja a saját medrének a fenekét. Ez a három vízkígyó lassan, következetesen és szinte öntudatosan emeli a saját maga tükrét. Folyton feljebb, folyton magasabbra, hogy föléje kerekedhessék a partjain levő emberi kultúrának.

És ez irtózatos veszedelem. A Hoanghó, amikor ezernyolcszázötvenkettőben lerombolt mindent, amit emberi mesterkedés tudott emelni az árja ellen, egész Magyarországnál nagyobb területet árasztott el diluviummalb és új medret vágva magának olyan távolságban, mint Budapest Berlintől van, egy egész nemzedéket kiirtott.

  • bdiluvium – özönvíz

A Tisza nem hord huszadnyi vizet sem, mint a Sárga folyó, de ő is „le fogja tépni láncát”. A Tisza, éppen azért, mert nem a Vásárhelyi gondolata és tervei szerint szabályozták meg, örökös és elkerülhetetlen és múlhatatlan veszedelme a magyar Alföldnek. A Damoklész kardja, amely folyton följebb és följebb emelkedik, hogy annál rettenetesebb rontóssal zuhanhasson azután alá. Tigris, amely ma már megszelídítetlen, pedig háziállattá tudta volna kezesíteni.

A Tisza árterülete, vagyis az a föld, amit a vize árja a szabályozása előtt járt, majdnem kétszáz négyszög-mértföld volt. Voltak területek, amelyeken a Tisza árvize idején hetven kilométernyi szélességben az ő vize volt az úr. Tavasz kezdetétől nyár végéig, mert a Tisza, e nagyszerű hadvezér, őrszemeket is hagyott hátra, Télvármegyényi pocsolyákat, amelyek elvették az ember elől a termőföldet. Ott hagyta őket őrnek, hogy vigyázzanak a birtokára, mert – tavaszra majd ő maga is visszajön.

Rengeteg mennyiségű és őserejű termőföld volt hasznavehetetlen a Tisza mindenéves árvize miatt. Természetes tehát, hogy abban az időben minden tanult mérnöknek, ha a Tisza szabályozásába botlott volna bele az esze, feltétlenül csak ez az óriási terület lebegett volna a fantáziája előtt és hamar meg is találta volna rá a módot: árvízgátakat emelni. Nagy pénzzel, de mérhetetlenül nagyobb vagyon megmentéséért. Oly nyilvánvaló volt a dolog: a Tiszát rakoncába kell fogni, nagy töltések gátlójával.

Mert nem értették meg, csak Vásárhelyi Pál értette meg az ő prófétalelkével, hogy a Tisza vize fölött már akkor is ott imbolygott a Petőfi Sándor kóbor, kongeniálisanc rakoncátlan lelke. Ő látta meg az igazságot, ezt a magyar tavaszi igazságot úgy, hogy megértette! Ha a Tiszát szélesen épített gátakkal veszik körül, amelyek közé oda esik minden kanyarulata, akkor csak jobb módot nyújtanak neki a saját maga feliszapolására. És mivel a töltéseket elvégre még sem lehet egészen a felhőkig emelni, tehát nyilvánvaló, hogy az árvízkatasztrófának előbb-utóbb be kell állania. És mentül később áll be, annál szörnyűbb lesz, mert az önmagát emelő víztükör helyzeti energiája évről-évre, napról-napra jobban feszül. A Tisza szabályozásának a legfőbb feladata nem az ármentesítés, hanem az, hogy az ár vizének gyors lefolyást kell adni, hogy magával sodorja az iszapot is. Tehát a Tiszát nem a gátak, hanem csupán szűk töltések közé kell fogni és a kanyarulatait átvágásokkal győzni le. Ami a folyót megrövidíti, tehát a folyását gyorsabbá, meredekebbé teszi.

  • ckongenialitás – hasonló gondolkozás, szellemi egyenrangúság

Vásárhelyi így készítette el a szabályozás tervét. Szűk gátakkal és százegy átvágással, amivel a Tisza mai hosszát a kétharmadára csökkenthette volna vissza. És úgy tervezte, hogy a töltéseket felülről lefelé kezdjék el, az átvágásokat meg alulról fölfelé. És teljesen készen volt a terve és ezernyolcszáznegyvenhat április nyolcadikán eléje terjesztette a Tiszavölgyi Társulat értekezletének. És magyarázta a tervét és az asztalra kiterített tervezeteire szenvedelmes erővel ütött rá az öklével, azután pedig arccal borult rá a rajzaira és ott halt meg, prófétához illő nagyszerűséggel, mint ahogyan Illés költözött a mennybe – vagy az izgatottságtól túldobogó szíve, vagy a gondolattól túlfeszült agya ölte meg szerencsésen pillanatnyi halállal.

Miért nem támadt még Shakespeare, aki ezt a tragédiát is megírhatná? És megírhatná, hogy Vásárhelyi halála után jött a sírásó. A Tisza sírásója. El ne felejtsétek: Pietro Paleocapa volt a neve. Teljes olasz akadémiai műveltséggel bíró és felsőbbséggel való úr volt, hivatalos tudós, mert hiszen ő volt az akkor még osztrák Lombardiának a császári főépítési igazgatója. Aki tudott mindent, amit csak iskolában meg lehet tanulni, de távol állott lelkétől minden úgynevezett ostoba, poétai intuíció. És aki föléje szabályozta a Pót az egész Lombardiának.

Jött a Paleocapa, reá bízták a Tisza-szabályozást és ő nagy elismeréssel nyilatkozott a Vásárhelyi terveiről. Csupán csak kettőt kifogásolt bennük a szűk árvíz-gátakat, meg az átvágásokat. És megszabályozta ő a Tiszát. Így, ahogyan most van és ahogyan évről-évre növekedik a hatalma mindaddig, amíg újabb katasztrófában nem csendesítheti le a kedvét. Mert a Tisza, ez egészen bizonyos, új nagyobb pusztítást okoz majd nemsokára.

Egyik olyan tavaszon, amelyiken elvitte Szegedet, de amelyik szülte Vásárhelyi Pált, revelálta Petőfi Sándort – bolond az ember így tavasz kezdetén, ebben a márciusi levegőben, hogy így egyszerre és együtt látja a magyar tavasz három nagy szimbólumát…

Vásárhelyi Pál
Barabás Miklós litográfiája, 1846
Széchenyi István. Szerkesztette: Fenyő Ervin. Helikon Kiadó, Budapest, 1991, 61. kép. Fotó: Gottl Egon. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok, Budapest
Pietro Paleocapa
(1789–1869)
itáliai mérnök szobra Torinoban a piazza Paleocapan
Fotó: © Mario Antonio Rossi
Forrás

Cholnoky Viktor: A kísértet. Válogatás Cholnoky Viktor publicisztikáiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Fábri Anna. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1980. 388–394. p. (Magyar Hírmondó.)