Morbus Hungaricus

Cholnoky Viktor
orvoslás, morbus hungaricus, tífusz, járvány
szóelválasztás

Kár, hogy a fantáziánk fél évvel ezelőtt nem igazolódott be ebbe az irányba, mert ha csak egy kicsit felcsillanik emlékezetünkben a pusztulások képe, Herkules úgyse könnyű szerrel juthattunk volna hozzá a próféta dicsőségéhez és megjövendölhettük volna, hogy ezt az idei téli hadjáratot nyomon fogja követni a morbus hungaricus.

Valahányszor az ember nekiveszekedett, hogy farkasává legyen embertársának, valahányszor felemelkedett a gyilkolás véres ösztöne a kitörés forráspontjáig: a halálosztásnak nekiinduló embertömegeket mindig alattomos vigyorgással követte valami járvány, hogy segítsen az öldöklésben, mindig odacsapódott a véres tömegekhez valami sötéten sápadt árnyék: maga a Pallida Mors.a

  • aPallida Morslatin sápadt halál (Horatius)

A keresztes hadak a vérbajt hozták be ajándékba Kis-Ázsiából Európának, meg állítólag valami hisztérikus természetű idegjárványt, a tatárdúlás után pedig egész Közép-Európát ellepte a pestis. A kivonuló horda ott hagyta az átkát, a szennyét az elpusztított országban, s amikor az erdőkben, barlangokban rejtőző emberek előbújtak, hogy eltakarítsák a rombolást és ha lehet, új életet kezdjenek: szédelgő fejjel hullottak el és kínos vonaglás közt vette életűket a tatár hozta nyavalya. Napóleon seregei a Nílus mellől elhozták magukkal az egyiptomi szembetegséget, amelynek ma sokkal kevésbé költői neve van, trachoma, mint akkor volt: marguerite. És ugyancsak Napóleon hada hozta le az orosz hadjárat után ide, a napsütöttebb Európába is a kőd nyavalyáját, az influenzát. Negyvennyolcban pedig a kolera Paskievicsnek hihetetlen mennyiségű kozákjait bukfenceztette ki a nyeregből.

A törökdúlás idejében, amikor a nemzetek csataterévé vált Magyarország, amikor dúlt a török, pusztított a német, portyázott a tatár és martalóckodott kuruc, labanc egyaránt, amikor lengyel, bajor, rác és oláh eljöttek ide verekedni: az elpusztult, kizsarolt, agyontépett országban, a koldusra csigázott lakosság között egyszerre véres vigyorgással ütötte fel a fejét valami új, addig ritka járvány. Forró láz, amit kiütések követtek s amely hamar végzett az áldozatával.

Amikor azután 1686 után, Buda várának a visszavívása után kezdtek innen szerte hazaáradni a zsoldoshadak, meg a passzióból verekedők: vitték szerte rá egész Európára magukkal a betegséget és mivel Magyarországról eredt, az akkori orvosok, ha már tenni úgy sem tudtak vele semmit, legalább elnevezték erre a névre: morbus hungaricus, magyar betegség.

Ez a betegség a kiütéses tífusz volt s a török időkben csak úgy az ujjasánál fogva rángatta le a katonákat a ló hátáról. És amikor elcsillapodott a háború, amikor helyre állt a rend, a rém is visszahúzódott rejtekébe, valahova a mocsarak, a lápok közé, dacos álmot aludni. De mindig felneszelt és vagy alattomosan előbújt, vagy diadalmasan előrontott, valahányszor háború, ínség, nyomorúság látogatta meg ezt az országot. Mindig sietett segítségére az elnyomóknak, mindig az elnyomottakba vágta bele a karmát. A nyomorultakba, az elcsigázottakba, a kiéhültekbe, – ezért a neve éhtífusz. Éppen olyan par excellence szegény-betegség, mint Olaszországban a pellagra, és múlhatatlanul megjelenik ott, ahol az emberelnyomás kezd véres mértéket ölteni. Oroszországban, ahol a bojár állandóan a nyakán ül a muzsiknak, az éhtífusz is állandó, s Galíciában, Bukovinában, ahol a lengyel slachcic nyúzza a rutén parasztot, szintén meghonosodott. Mindig együtt küzd az elnyomókkal, hátba támadja a letiprottakat s megadja nekik a kegyelemdöfést.

Nem kellett volna tehát hozzá nagy prófécia, csak egy kis ráemlékezés, ha a múlt nyár hajlásán valaki megjövendölte volna, hogy a tél végére itt lesz Budapesten a morbus hungaricus. Hiszen már akkor tudhatta mindenki, akinek szeme van és lát is vele, ez a nagy város véres téli hadjárat elé indul. Már akkor felvonulóban voltak a seregek, már akkor lehetett látni, hogyan sorakoznak a nagy ütközetre.

Ha képet akarnék rajzolni róla, elmondanám, hogy először rúgtattak a csatába a fürge bacilus vitézek, azok a patent hamisítványok, amelyek elveszik a szegény ember gyomrának minden ellenálló erejét. A tej, amelyik gipszből van, a vaj, amelynek az ő neve margarin, a kenyér, amely krumpliból készül és a kolbász, amelybe viszont hús helyett áztatott kenyérbelet tömköd a hentes. Szinte még mulatságos is elgondolni, hogy a szegény ember akár kenyeret vesz, akár kolbászt vásárol, mindenféleképpen csak – krumplit eszik.

Azután jött a gyalogság rohama: mindennek képtelenül, hirtelenül való megdrágulása. Ezt a pokoli rohamot a legfeketébb tüzérség bombázása fedezte: a szeneseké. Rettenetes tüzérpark, amely azzal öl, hogy nem ád tüzet és azzal gyilkol, hogy nem dobálja meg fekete bombáival az embereket. Végül kővetkezett a nehézlovasság rohama, a tél derekán a semmipénzűeken, az ürestenyerűeken, az éhenkórászokon keresztül vágtatott a házbéruzsora bivalybőrös, vértes lovassága. Dolgoztak a marodeurök is: sztrájk, munkakizárás tömérdek pénzt vont el a szegény embertől.

Február derekára ki volt vívva a csata, le volt gázolva minden és ekkor felütötte a fejét a morbus hungaricus. Honnan jött? Galíciából-e a Kárpátokon át, mint a Gogol kísértetlovasa, vagy Bukovinából lappangó vánszorgással? Avagy valahol az orosz síkságon hallotta meg kísértettársaitól, hogy szükség van már rá, elérkezett már az ideje és kócos krimeai lóra kapva vágtatott ide? Avagy pedig itt emelte fel alvó fejét mocsárból, szennyes talajból, abból a hajdani nagy szemétdombból, amelyre ráépült Budapestnek egy nagy része? Mindegy, akárhonnan jött, itt van. A csata megvan viva, az ellenség a földre teperve: vigyorogva veti rá magát a morbus hungaricus.

Vajon nem jó lenne-e most már abbahagyni az ankétezéseket, a bizottságozásokat és a többi olyan hivatalos gondolkozóba esést, aminek csak eleje van valahogy, de vége nincs sehogyan sem? Vagy ha van vége, az: adóemelés. Vajon nem kellene-e már hozzálátni legalább a romok eltakarításához és a férgek elpusztításához?

Urak! Itt van a csataterek betegsége, az éhség cinkostársa, a pusztulás után kullogó pokolkutya. És hiába tetszik elnevezni typhus exanthematicusnak, nem az az ő neve. Ő a Morbus Hungaricus, a Magyar Betegség.

Forrás

Cholnoky Viktor: Kaleidoszkóp. Budapest: Az Élet Irodalmi és Nyomda Rt., 1914. 66–70. p. (Bibliotheca Vitae – Az „Élet” könyvei.)