Egyelőre úgy áll a dolog, hogy minden gyanús, ami Amerikából jön. Akár milliárdos-kalandok híre, akár ötszáz halottas szerencsétlenség, akár visszavándorló, akár mágnásmenyasszony, akár új találmány. Ex occidente ez idő szerint csak olyan világosságok jönnek, amelyek csupán arra alkalmasak, hogy az európai börzéket bolondítsák meg és ami felénk a határtalan lehetőségek országából leggyakrabban kisugárzik, az bizony a határtalan hazugság. Tessék csak elolvasni a Mark Twain-anekdotákat, a Teddy-kalandokat és a Tesla-féle kísérletek híreit. Üvölt belőlük az a hazugság, amely magából a szövegből nyakonfogható.

Hanem azért Amerika is jobb a hírénél. Még ő sem a határtalan hazugságok országa és belőle is érkezhetik olyan hír, amely valóban határtalan lehetőségről beszél. Különösen ha ezt a hírt egy olyan nem tammany-értelemben vett, hanem valóban szinte az Old England korrektségével való gentleman szignálja, mint amilyen Edison Alva Tamás. Mert az Edison találmányairól eddig érkezett hírek leginkább mindig megállták a sarat. Igaz, hogy hosszabb idő óta csak apróbb értékekkel gyarapította a technikát és a tudományt.

Hanem azok után ítélve, amit mostani találmányáról beszélnek, ezúttal alighanem valami nagy dologról van szó. Persze nem akkoráról, mint amekkorát a riporter-fantázia tüstént beleálmodik a tudományos találmányok híreibe, de mindenesetre korszakosról, olyan valamiről, ami alighanem átalakítja a mai közlekedést és — ha gazdasági tekintetben is beválik — az elektromosságot teszi úrrá a már majdnem világhódító benzin fölött, az öreg, feledésbe menő gőzről nem is beszélve.

Hogy mi az Edison találmányának az igazi titka, azt természetesen itt most nem tudjuk megmondani. Az most még valóban hétpecsétes titok és hét pecsétje csak akkor fog lehullani, ha már a világ összes államainak a szabadalmi hivatalai — ráütötték a pecsétjüket. De azt a hírekből és a rendelkezésünkre álló egyéb adatokból ki lehet kombinálni csaknem egészen bizonyosra, hogy mi fajtájú, milyen irányú az Edison új találmánya.

Miután Edison csak elektrotechnikával foglalkozik, egészen bizonyos, hogy találmánya elektromos természetű, a villámot hajtja még jobban emberi rabigába. A hírekből megállapítható, hogy az új találmány a közlekedést fejleszti, tehát villamos motor. Miután azonban a közlekedés fejlesztéséről ma már, a benzinmotorok diadala idején, nem lehet még beszélni másképp, mint csak úgy, ha hordozható motorokról van szó, tehát egészen bizonyos, hogy az Edison találmánya a lényegében valami új villamos akkumulátor.

Az elektrotechnika nagyon sokáig nem tudta más mozgás előidézésére felhasználni a villamos áramot, mint olyan gépek táplálására, amelyek helyben mozognak. Például cséplőgépek, szövőgépek, szellőztető készülékek, órák mozgatására. A villamos közlekedés problémája megfejthetetlennek látszott, mert a nagy dinamógépek, amelyekkel kellő áramot leltet előidézni, olyan irtózatos súlyúak, hogy gondolni sem lehet arra, hogy egy ilyen gépet valami jármű gazdaságosan cipelhessen magával, arra pláne nem, hogy így konkuráljon a gőzzel.

Az első lépés volt a villamos közlekedés megindulására a villamos vasút, ez az egyáltalán nem ideális közlekedő eszköz, amely csak a szegény tóvasutat tudta elgázolni, a gőzzel, nem is beszélve a túlhevített gőzről, sehogy sem mérkőzhetik. Pályához és vezetékhez van kötve, kényes és amellett nagy távolságokat nem tud legyőzni.

Az ideális közlekedő eszköz ma már az a járómű, amely magával hordja a mozgató erejét s így szabad előtte minden út, ami egyáltalán emberi hozzáférhetőségnek szabad. Ezért ideális az automobil, amely magával hordja a mozgatóját, a robbanó motort. Hogy ugyanezt a villamossággal is elérhessük, arra ki kellett találni a villamos erőnek felhalmozását, beraktározását mentül kisebb helyre. Ezt lehet — ma még csak úgy ahogy — elérnünk az akkumulátorral, amelyet Gaston Planté talált fel 1879-ben és két évvel később Faure tökéletesített.

Röviden így lehet megmondani, hogy mi az az akkumulátor: olyan készülék, amelyben a beléje fektetett villamos áram kémiai átalakulásokat okoz, de olyan feltételek között, hogy ezek az átalakulások visszafejlődhetnek és visszafejlődésük meghatározható időben újra villamos áramot gerjeszt.

A legegyszerűbb, de már tökéletesen működő ilyen készülék az ólomlapos akkumulátor, ha ennek a munkáját elmondjuk, az olvasó tiszta képet kap a többiről is, a bonyolultabbakról.

Tessék elképzelni egy zárható edényt, amelybe kénsavval megkevert vizet öntenek. Ebbe a folyadékba azután, egymástól kis távolságra két rozsdás ólomlapot helyeznek el. Tetszik tudni, hogy mi az ólomrozsda? Ólomnak és a levegő oxigénjének a vegyüléke. Azt is tetszik tudni, hogy mi a víz? Hidrogénnek és oxigénnek a vegyüléke. De míg az ólomrozsdában a két elem úgy van egyesülve, hogy egy részecske oxigénre szintén egy részecske ólom esik, addig a víz oxigénjének minden egyes részecskéjére két részecske hidrogén esik. A kénsav nem tartozik hozzá az akkumulátor lényegéhez, csupán arra való, hogy a segítségével az elektromos áram bontani tudja a vizet.

Így ezekkel tisztába lévén, most már megindulhat a harc az ólom és a hidrogén közt — az oxigénért. A két ólomlapba elektromos áramot eresztenek, amitől annak egyik lapja pozitív, a másik negatív villamosságot kap és mindkettő elkezdi elemeire bontani a vizet. Apró buborékok alakjában a pozitív lap mellett fejlődik az oxigén, a negatív mellett a hidrogén. Az oxigén lecsapódik az ólmon s mivel abban már van egy rész oxigén, többé nem rozsdát alkot vele, hanem olyan vegyüléket, amelyben egy rész ólomra két rész oxigén esik. Ez az úgynevezett ólomszuperoxid. Viszont az éhes hidrogén mohón lecsap az ólomra és elrabol tőle minden oxigént és visszaalakul vele vízzé. Az ólom marad tisztán, rozsdátlanul, mint úgynevezett szivacsos ólom, mert a rozsdaveszítés ripacsossá teszi. Az akkumulátor meg van töltve, a villamos áramot megszüntetik.

Már most ott van az akkumulátorban a felhalmozott energia, a két ellenséges elem, amely azonban kénytelen tétlenül farkasszemet nézni egymással mindaddig, amíg az akkumulátorra szükség nincs. A harc megindításához a két ólomlapot vezetékkel kell egymáshoz kapcsolni. Amint ez megtörtént, megindul az elektromos áram és elkezdi újra bontani a vizet. De ez az áram ellentétes keringésű azzal, mint amivel az akkumulátort megtöltöttük. A két elektromos sarok most megfordul, amelyik addig negatív volt, az lesz pozitívvá, amelyik pozitív volt, az válik negatívvá. És így a felbomló vízből az oxigén az előbb negatív lapra, a hidrogén az előbb pozitív lapra csapódik le. Aminek a következése az, hogy a szivacsos ólom visszakapja a rozsdáját, az ólomszuperoxid pedig elveszti felesleges oxigénjét, amely a hidrogénnel vízzé egyesül. A két ólomlap visszaalakul azzá, ami volt, rozsdás ólommá. Csakhogy az egyik azzá oxidálódott, a másik azzá redukálódott. Az akkumulátor pedig kisült, megdöglött.

Ezt a készüléket már nagyon sokan tökéletesítették, így a többi közt két magyar ember is, Schenk és Farbaky selmecbányai professzorok. Az ólom helyett használnak más anyagokat, így szénlapot, horgonyt, rezet, vagy palládiumot. De minden tökéletesítés mellett is, az akkumulátorok ma még gyenge legények. Az eredeti áramnak csak kilencven százalékát adják vissza. Azonkívül az elektródoknak egy-egy kilogrammjára eddig a legjobb esetben nyolc ampère-óra esett.

Minden valószínűség arra vall, hogy Edison ezen a készüléken tudott csinálni valami korszakos javítást. Ami — ha hihetünk a híreknek — annyit jelent, hogy igen kicsiny helyen és aránylag kevés súly mellett nagy villamos erőt vagyunk képesek magunkkal vinni. Ami a mai közlekedő eszközök csődjét jelentené, detronizálná a benzint és új, esetleg ideálissá fejlődhető közlekedésnek a korát nyitná meg. Ha igaz a felfedezés híre tehát, akkor a világosság most csakugyan nyugatról jött.