Caniculis Orion…

Cholnoky Viktor
csillagászat, csillagkép, Orion, meteorológia, nyár, időjárás, Atlanti-óceán
szóelválasztás

Caniculisa Orion…b tristesque Hyades.c Augusztusi csillagképekre billent az ég harangja, a peremén ott ragyognak a derék nyár csillagzatai, a Kiskutya, a Pásztorbot és a római költő által szomorúnak látott Fiastyúk képe. Réaumurnek, Celsiusnak, sőt a hideg és aprólékos osztatú Fahrenheitnek is most kellene legjobban feszülni a keskeny üvegcső prokruszteszi ágyában, most kellene jönni Amerikából, a határtalan lehetőségek és még határtalanabb hazugságok országából a híreknek, hogy akkora a hőség, hogy valamelyik milliárdos, mondjuk Van der Tartarin, külön napszúrás-szanatóriumot rendezett be szerencsétlen s ezúttal nem trösztben, hanem napsugárban szédelgő honfitársai számára.

Itt a kánikula, és – a Vampeticsnéld melegített tányért adnak a sült kacsa alá, nehogy megfagyjon rajta a zsír, Jäger-ingbe bújtatják a kopasztott kovászos uborkát, nehogy reumát kapjon, melegítő kis vascsövet dugnak a spriccbe, amit előbb jégbe hűtöttek, mert jegesen kívánja a magyar, amikor a kalendárium augusztust mutat.

  • aCaniculis canicula – a kutya csillaga (Szíriusz), a régi görögök és latinok szerint az az év legmelegebb napja, a kánikula kezdete, amikor e csillagot napfelkelte előtt lehet látni.
  • bOrion – csillagkép, a görög hitregében Orion híres vadász, akit Artemisz istennő megölt; a róla elnevezett csillagzat a néphit szerint vihart és esőt hoz
  • cHyades – a Bika csillagkép csillagai, a görög mitológia szerint az eső nimfái (Hüászok), akik égi jelként a csillagok közé jutottak. Egyes változatok szerint megharagították az isteneket, oly kitartóan siratták elpusztult testvérüket – innen a jelzőjük: szomorú (tristesque). Cholnoky némelykor a Fiastyúk csillagképpel azonosítja őket, ennek oka nyilván az, hogy a Fiastyúk csillagai, a Pleiádok a görög monda szerint a Hüászok nővérei, s szintén az eső nimfái voltak.
  • dVampetics – a mai Gundel étterem korabeli tulajdonosa

Egészen bizonyosra veszem, nyájas vagy dühös olvasóm, hogy ezeket a sorokat tikkasztó melegben fogod olvasni, igazi, hamisítatlan mérsékelt égövi napdühöngésben. Mert időjárásról akarok beszélni, és nem termett még e világra időjós, akár Falbnak hívták légyen, akár tyúkszemnek hívják, akivel maga az időjárás el ne követte volna azt a tréfát, hogy meghazudtolja.

De mindegy. Akár a homlokodat törölöd, akár a kabátodat gombolod, jó olvasó, azt bizony velem együtt konstatálnod kell, hogy az idei nyár cudar rossz volt idáig, és bele kell nyugodnod abba, hogy „váltakozóan felhős idő várható, nyugatról zivataros esőkkel” továbbra is, egészen szeptember végéig és októberig, ezekig a drága szép napokig, amelyeket valami nagyon bájos, hervatagon kedves poézis nevezett el vénasszonyok nyarának.

Úgynevezett rossz nyarunk van. A hűsölő fürdőhelyekről, az Északi- meg a Keleti-tenger partvidékeiről, úgy mondják a bús berlini táviratok, ezrével menekül a vendég hazafelé, a Tátra elnéptelenedik.

Mindenekelőtt konstatálnom kell azt a nem nagyon hazafias igazságot, hogy egész Európában nekünk, magyaroknak sikerült legjobban kiválasztanunk azt a részt, amely a legjobban el van zárva minden tengertől. Mi a világútnak, a tengernek vajmi kis hasznát élvezzük, velünk a tenger nem ott törődik, ahol jó volna, ha törődne, a föld és a víz érintkező pontjain, hanem máshol: fenn a levegőben.

Európa olyan kicsiny és annyira tagolt, szakadozott partú világrész, hogy ha határain nem is mindenütt, a levegőjében mindenhol úr a tenger. Európa klímája egyáltalán nem kontinentális, hanem még a belsejében, a Duna-Tisza közén és a nagy orosz alföldön is tengeri klíma. Ami annyit jelent, hogy nekünk nem a föld az urunk, mint például a tagolatlan, kompakt Afrika Szaharájának vagy Közép-Ázsia Góbi-sivatagának, a rettenetes Sámónak. Itt, még itt, a tengertelen Magyarországon is az Átlászi-óceán az úr. A mi világrészünket ő látja el a tenger melegével, a tenger párájával, a tenger hűsességével. Telünknek, nyarunknak a mivoltát az Átlászi-óceán határozza meg, az a nagy sós víz, amit egészen felesleges latinizmussal nevezünk Atlanti-óceánnak.

Persze időjárást nem pusztán egy úr dönt el, még akkor sem, ha azt az urat óceánnak hívják. De a mi időjárásunkat ha nem is kormányozza, feltétlen felhatalmazással közvetíti legalább az óceán. Telünk mivoltát a Golf áram melege dönti el, tavaszunk attól függ, hogy mennyi jéghegy jut vagy nem jut alá felülről csaknem Eriee zöld partjáig, nyáron pedig az óceán a kályhánk. Nem a fűtőszerünk, csak a kályhánk, mert a fűtőszer maga az örök Nap, amely ura az óceánnak éppúgy, mint a fűszálon rezgő harmatcseppnek.

Beszéljünk a napról. Aliquando dormitat etiam bonus Homerus.f Néha a nap is megengedi magának azt a kényelmet, hogy behunyja a fél szemét. Nem is a fél szemét, hanem csak néhány ezret abból a sokmillióból, amikkel alátekint ránk. A napnak vannak foltjai, s néha ezek a foltok megsokasodnak rajta. Neki is pihenőre van szüksége, a mérhetetlen nagyságú kitörések, amelyek a lángját adják, néha hol itt, hol ott szünetet tartanak arculatán. Nagy sötétségek támadnak a korongján, amely akkor azután nemcsak kevesebb fényt – annak a csökkenése még csak számításba sem jöhet, csak műszerekkel mérhető –, hanem kevesebb hőt is lövell felénk.

  • eErie – Írország
  • fAliquando dormitat (etiam) (autem) bonus Homerus – Némelykor még a jó Homérosz is alszik, azaz: a legtökéletesebb ember is hibázhat.

Mármost: ugye egészen logikus a feltevés, hogy a földön akkor meleg a nyár, amikor a napon nagyon kevés a folt, és akkor hideg, amikor a nap elfoltosodik, mint valami égi párduc. Igen, ez a feltevés egészen logikus, tehát éppen az ellenkezője az igaz. És az igaz voltának a megfejtéséhez nem kell jártasnak lenni a kabbala titkaiban, sem az eleuziszi misztériumokban, csupán illik arról a hetedik gimnáziumi igazságról nem feledkezni meg, hogy amit a nap ránk alábocsát, az nem az úgynevezett vezetett hő, hanem sugárzó hő, amely – nagy a gyanúnk ma már erre – alapjában véve csak megnyilvánulásbeli modulációja a fénynek és az elektromosságnak.

A sugárzó hőt pedig a levegő átereszti magán, csak a föld meg a víz fogja fel, és alakítja át vezetett hővé, tovább terjedő melegséggé. Az Ikarusz-rege megfordítva igaz, a levegőben mentül közelebb vagyunk a naphoz, annál hidegebb van, az ember a fölülről jövő hőt mindig alulról kapja. És a föld valóban szoptató édesanyánk: legdrágább táplálékunkat, a meleget ő maga máshonnan veszi, de nekünk ő maga adja.

És most menjünk vissza az óceánra. Ahhoz, hogy Európa csöppnyi kis szárazföldjét akár embergyilkos kohóvá melegítse át, elég volna a nap felületének valami kicsiny kis töredéke is. Ha csupán szárazföldről volna szó, akkor egészen fölösleges volna napfoltokról beszélni, mert nem is volna, aki beszéljen – a legkiválóbb meteorológusok is megsülnének elevenen.

Hanem az Átlászi-óceán az nagyúr. Ez az irtózatos víztömeg, sós sivatagával és kietlen mélységeivel képvisel akkora erőt, hogy harcra mer kelni a nappal. Amikor a sugárözöne teljes fegyverzetével veti rá magát, amikor folttalan fénnyel küldi le hevét, akkor kapitulál. Kebléből, mintegy pajzsul, óriási gőztömegek szállnak fel, a párolgás okozta hőcsökkenéstől felhővé sűrűsödnek, a felhőréteg alatt lehűlő levegő megsűrűsödik, elkezd a szárazföld melegebb, tehát ritkább levegőjébe áramlani: állandó lesz a nyugati szél, és esőt hoz. Rossz lesz a nyár.

De amikor a nap fényében és hevében foltoktól megtörve kel küzdelemre a vízzel, akkor az óceán feltölti a télen magába szítt hideg páncélját, és nem ad vizet. Párolgása megcsökkenik, elmarad a nyomán keletkező hideg is, a csöppnyi pára nem képes megmaradni, mozogni a levegőben, ha megsűrűsödik is, visszahull a tengerbe. A szárazföld igazán száraz és forró marad.

Az idén alig van napfolt, a sárga, csodálatos korong csaknem teljes erejével lövelli ránk alá sugarait. Tehát hideg és esős a nyarunk. Mintha az emberfölötti természetben is volna valami emberi: ő is szereti a paradoxonokat.

Forrás

Cholnoky Viktor: A kísértet. Válogatás Cholnoky Viktor publicisztikáiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Fábri Anna. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1980. 281–285. p. (Magyar Hírmondó.)