Rrégen, az őskorban és a napfényes ókorban, amikor még a királyok is olyan boldogak voltak, hogy pásztorok is lehettek, az emberek értették a természet szavát. Nemcsak meghallották, hanem meg is értették azokat a hangokat, amelyeken beszél a fa, a patak, az erdő, a tenger, a völgy susogása és a hegy ekhója. Még talán a csillagok szavát is értették. Azért népesült be akkor istenségekkel az egész világ. A vízben nereidáka és tritonokb laktak, a sziklazátonyokon szirének, az erdőben drüádok,c a helyek lankáin meg fent, a magas hegyormokon az oreádok,d a berkekben szatírok és nimfák. És megkoronázta ezt az istenvilágot az Olimposz napfénytől és villámtól sugáros teteje.

  • anereidák — tengeri nimfák
  • btriton — embertörzsű és halfarkú tengeristen a görög mitológiában
  • cdrüád — a drüádok görög népi démonológia szerint a fákat védő nimfák, együtt élnek-halnak a fákkal, ezért nem szabad a fákat bántani.
  • doreád — hegyi nimfa, hegyi tündér a görög mitológiában

Aztán eltértek lassankint az emberek a természettől, és elsiketült a fülük a természet hangjai iránt. Ennek az első oka Róma volt, a disznóhúson táplálkozó őspuritánoknak ez a városa, melyből menekültek vagy száműzettek a költők, hogy helyet adjanak a természettől legtávolabb álló három mesterségnek, a politikának, a jogtudománynak és a katonai mesterségnek. Hellasz derűjét Róma ölte meg, az istenek a naiv hit szépségéből Rómában változtak át az állami célszerűségek dogmáinak a képviselőivé. Csak ami hellénizmus meg tudott még maradni, a görög kultúrán naggyá fejlődött, de azt elridegítő Rómában, az tartott meg a rómaiságban valami kapcsolatot a természettel. Így készítette elő az egész természettelen középkort Róma. A reneszánszban és a nagyfölfedezők tengerre való vágyakozásában tűnt ki azután megint az az örökös sóvárgás, ami az embert a természethez vonzza. De jött a reformáció is, és mivel a vallás mindig politikai is, tehát jött vele együtt a háború. És az emberirtás kiölte a szívekből a természet szeretetét is, megértését is. Elsötétedett, elmesterségesedett megint a világ. Még a csillagokat is a horoszkóp kifundált, egészen mesterséges megszerkesztésére használták fel, műélet volt az emberek élete, eleven figurákkal való sakkozás az államtudomány és a verekedés művészetből és esztétikából stratégiává, arcolay-já, várépítéssé szürkült át. Még a fákat és bokrokat is nyírták, hogy glédában álljanak, hogy odavesszen róluk éppen az, ami a természet szerint való sajátjuk.

Ekkor aztán elhangzott végre Rousseau ajkáról a kiáltás; mert szinte kétségbeesett kiáltás volt az: „Retour au forêt!” Vissza az erdőbe. Sohasem az ember viszi előre a korát, hanem mindig a lassan, lappangva előkészült, már meglévő, de még föl nem bukkant új korszak szült új embereket, új szavak megtalálóit. A Rousseau szava is tehát csak kifejezője volt a kor gondolkodásának. Mert elkezdődött már akkor mindenütt a természethez való nagy visszatérés. Amiből megszületik aztán a modern természettudomány és vele együtt az új, egészen természet szerint való világlátás. Valami új, pogányosan derült érzése a világnak. Mert nem igaz, hogy a tudomány, a dolgok valóságának az igazi megismerése pesszimizmust szül. A természet rendjének a megértése és a beléje való nagy belenyugvás a földi megelégedettséget jelenti.

Mindez úgy jut most az eszembe, hogy beszélnek megint a hegyek, és mi megértjük újra a szavukat. Csodálatosan szép dolog elgondolkozni azon, hogy a legnaivabb régi hit és megérzés, az igazi intuíció egészen rokon az annyira ridegnek és legendatépőnek mondott mai természettudománnyal. A Jókai nagy és ezer följegyzésre érdemes jövőbe látása jut itt az eszembe: ő volt az, aki egyik elbeszélésében megjövendölte, hogy az Androméda ködébene csillag fog feltűnni. És talán tíz esztendővel az ő jövőbe látása után csakugyan feltűnt a csillag ott, az égi ködfolt közepén.

  • eAndroméda-köd csillaga — Jókai A láthatatlan csillag című, 1850-ben írott novellájában központi szerepe van az Androméda csillagának, amelyet csak később, 1885-ben fedeztek föl a csillagászok.

És most megint beszélnek a hegyek is. És megértjük a szavukat. Lenn, a természetnek azon a klasszikus földjén, amelyet még a Catók, Cincinnatusok, Brutusok és egyéb hősei a mesterségesen kifundált emberi erkölcstannak sem tudtak elridegíteni, ahonnan nem bírta elűzni az oreádokat és plutonikus haragú kis föld alatti istenségeket a pajzán Zeuszból államistenséggé merevített Jupiter sem, lenn Itáliában az elmúlt héten két hegy beszélgetett egymással. Két még mindig élőszavú hegy: az Etna és a Vezúv.

Az Etna az öregebb, férfikorból már deresedésre hajlik a feje. Engedi már, hogy ezek a tegnap felcseperedett gyerekek, az emberek — a hegyek életében az emberiség földi léte csak egy tegnapot jelent — felszántsák a széles, lusta csípejét, s szőlőt ültessenek a bordáira, és száz faluval népesítsék be a hátát, a mellét. Még a vasutat is engedi felkanyarogni magára, az Antikrisztusnak ezt a csodáját, amit egy, a Jókaiéhoz olyan rokon poétalélek, Lagerlöf Zelma álmodott el a természet és az ember új összetalálkozása szimbólumának. A feje őszbe csavarodott, hóval fedett, a lélegzete, az érverése lassú, talán már ütőér-elbazaltozódása is van.

A Vezúv, az fiatal legény. Hiszen csak a múlt héten, Krisztus után 79-ben rúgta ki a pompeji csárda oldalát, és verte be Herculanumban meg Stabiaeben az összes ablakokat. Ami annál nagyobb virtus volt tőle, mert akkor még nem is volt a világon ablaküveg. A feje nem hideg, hanem még mindig forró, éjszakánkint még mindig belevilágít a saját göndör fürtjeinek a feketeségébe. És meg-megrázza sokszor hetykén az oldalát, és ilyenkor biztatja az öccsét, a Strombolit is, hogy csináljanak egy-egy görbe napot közösen. Valahányszor a Vezúv kitör, mindig megmozdul a Stromboli is.

És ez a pajkos, borág koronázta homlokú, fiatal legény, aki még a vérét is mint tűzitalt kínálja az oldalán lakóknak, az elmúlt héten meghallotta a szomszédságból, hogy morog az öreg nagybácsi, megszólalt az Etna. Mert azután néha a hegyek Moltkéje, a „nagy hallgató” is megszólal. De amikor megharagszik is valamiért, akkor is csak olyan öreges a haragja. Nem tüzet csóvál fel az égre, nem égő köveket szór az oldalán épült falvakra, talán már a dohányzásról is lemondott az öreg, mert hamuesőt sem szór bele abba a nagy hamutartóba, aminek Szicília a neve, hanem csak a fulladt mérgű, lassan, öregesen zsörtölődő lávát ontja magából. Még azt is úgy, hogy fontolva haladjon, és csak a szántóföldeket, a szőlőt, a kerteket büntesse meg azért, hogy felmásztak az oldalára, a városokat, falvakat csak megfenyegesse, de el ne pusztítsa. Hanem a hangja, amivel az öreges mérgelődést kíséri, az azután rettenetes. Homérosz, a természet nagy hallója tudott csak ilyen üvöltést hallatni a hősei torkából. Ricco professzor, az etnai obszervatórium igazgatója kénytelen volt otthagyni a hegyét, nem azért, mert a tűztől, a kénköves gázoktól vagy a lávától kellett volna félnie, hanem, mert beleőrült volna abba, ha még tovább is hallja és hallgatja az Etna szakadatlan dübörgését.

Az az irtózatos hang, amely megrázta Calabriát, túlharsogta a Tirrén-tenger hullámainak a zúgását, visszaverődött Policastro sziklapartjain ól, és úgy jutott el Salernof felett a Vezúv figyelmes füléhez is. A Vezúv meghallotta, hogy beszélni kell. De vagy kevés volt a mellénye zsebében az aprópénz, vagy pedig fáradt még a minapi garázdálkodástól, amikor felrúgta Castelrealet, nem tudott méltóan felelni az öregnek. De tisztelni kell a kort, tehát ő is cselekedett valamit, ami éppen tellett mostanában tőle: lerázta az oldaláról a funiculit.

  • fSalerno — régi, híres orvosi iskola színhelye

„Andiamo”, mondta, és mivel ő igazán nápolyi ember, így jött ki a száján a szó: „Jammo, jammo”. Halljátok a hegyek szép Luigiját? Aki azonban ezúttal azt mondta, hogy ne „in coppa”, ne fölfelé menjünk, hanem egy kicsit lefelé is. És lezuhintotta a funiculát, az oldalába kapaszkodó kötélpályát, elküldött egypár embert hamarosan még a pompéjiek után, azután pedig odakacsintott lángszemével a haragvó nagybácsi felé: „ugye, tűz nélkül is tudok valamit?” És meg vagyok győződve róla, hogy elkezdte megint énekelni, csak úgy befelé, magába a „Jammo” pajkos dalát, hogy senki más nem hallotta meg, csak az Etna, és megelégedetten dörmögött vissza rá.

Mert így beszélgetnek egymással a hegyek.