Csatakos, szeles, kora márciusi éjszakán Laád Bulcsú doktor, az európai hírű fiziológus, a biológia és embriológia újabb alapjainak világszerte ismert nevű megalkotója hazafelé bandukolt a József körúton. A szél kellemetlen recsegéssel rázta a gázlámpások ablakait, az aszfalt síkos volt a kásává hígult, de a kalendáriumra mindig tekintettel lévős ezért teljesen elolvadni még nem merő hótól, az égen, amely a budapesti éjjelen nem fekete, hanem tűzvörös, hancúrozó kísértetek gyanánt üldözték egymást a ronggyá tépett felhődarabok.

Laád Bulcsú doktor, a budapesti egyetem professzori karának büszkesége nem a laboratóriumból jött késő éjjeli munkáról, és nem hazatért, hogy a munka után üdítő álmot keressen. Valamelyik kisebb józsefvárosi vendéglőből jött, s közvetlen célja az volt, hogy menten előbb megihassék valahol egy csésze jó feketekávét. Ez az ember, aki a huszadik század második felének tudományos világára képes volt egészen rányomni a maga nagy egyénisége bélyegét, aki az objektíve diadalmasan sikerült, de a maga szubjektív érzése szerint sokszor pokoli kínokat okozó agyvelejével elismert és ünnepelt vezére volt az életről, a támadásról, a vergődésről és a feltámadásról szóló új tudománynak: természetszerűen egészen ember volt. Semmit, ami emberi, magától idegennek nem érzett.

Hallgatói, akik köbre emelt rajongással ragaszkodtak hozzá, s a logika és fantázia csodálatos összeszűrődéséből felépített előadásait úgy hallgatták, hogy mindjárt legendákat is szőttek belőlük, a sok anekdota közt, ami kijut minden szeretett és minden nagy professzornak, emlegették az orvostudományról szóló fejtegetéseit is sokszor:

— Uraim — mondta Laád Bulcsú doktor egyszer —, a mi tudományunk, az orvosi tudás: ami a gyakorlati alkalmazását illeti, tulajdonképpen csak szélhámosság. Ugyanaz a gazdasági kényszer, amely a ma, a huszadik század végén már oly erkölcsössé vált színészvilág hermelintisztaságú nőtagjait arra kényszeríti, hogy a színpadon Frinét és Liane de Pougyt ábrázoljanak. Elhiszik Önök, hogy a gyöngykagyló megérti a skarabeuszt? S elhiszik önök, hogy az az orvos, akinek soha tüdőgyulladása nem volt, egészen tisztában van a pneumóniás beteg úgynevezett „közérzésé”-vel? Ha figyelemmel voltak előbbi prelekciómra,a talán megértették belőlük, hogy a mai orvostudomány alapja többé nem az orvosságok kisebb-nagyobb adagolásának az eltalálásából áll, nem is a tünetek elnyomása a célja, sőt nem is a diagnosztizálás tökéletessége. Nincs ma már köztünk, orvosok között alleopata, homeopata vagy éppen hidropata, elektropata és másfélepata. Amíg ezek a disztinkciók megvoltak, addig az orvosok a sokféle pata ellenére is mind csak egypatásak voltak. Mai tudásunk első feltétele az, hogy az orvos egészen együtt tudjon érezni a betegével… Átértse — mert már előbb átélte — ugyanazokat a jelenségeket, ugyanazokat a kifelé kicsinyes, de bent, a beteg lelkében rémületté óriásodó érzéseket, amelyeket a külső világban el nem hitt, de bennünk magunkban szent bizonyossággal érzett úgynevezett lélek vergődve érez. Megértse a gyomorbeteg émelyedő undorát, nemcsak az indiai tejhabos fánk, hanem a Rembrandt-kép vagy a Canova-szobor iránt is, átérezze a tüdővészessel együtt, hogy a levegő nem csak a pinceszobában fojt, hanem a tiroli hegyek tetején is, a maga visszaemlékezésében legyen biztos arról, hogy a neuralgia, amely semmi külső kórképet nem mutat, csakugyan munkaképtelenné teszi a vaskos, vérben gazdag embert is. És értse meg a titkot, a fájdalom nagy titkát: mért éljük túl mindnyájan az apánk halálát, és mért pusztul utána a vénkisasszony a megdöglött kanárimadarának… Persze: mindez csak akkor volna lehetséges, ha az emberiség az orvosokat úgy tenyésztené, hogy gyermekkoruktól fogva minden betegségen keresztülvinné őket. Ami nyilván lehetetlenség. Az orvos nem versenyló. De ez nem akasztja meg az orvosnak készülő embert abban, hogy iparkodjék az életnek minden elfogható változatát, minden kézügyben eső mozzanatát lehetően keresztülélni. Ha valaki, az orvos legyen az első, aki a kalapja mellé tűzi a jelszót: „tout comprendre”.b

  • aprelekció — előadás, fölolvasás
  • btout comprendre — mindent megérteni

S valóban, Laád Bulcsú doktor, aki laboratóriuma csendjében a gép minuciozitásával, a tudomány jéghideg pontosságával dolgozott, nem szűnt meg megfigyelő és értő ember lenni akkor sem, amikor kint az életben dolgozott. Mert mindig dolgozott, mindig figyelt, és mindig spekulált. És élte át, akaratosan, tudatosan, céljalátóan az életnek minden fázisát. Ez a mindig jókedvű, mindig derült arcú ember tulajdonképpen a szemöldökét folyton ráncba húzva járt a világban — valahol belül benne vagy csak a fejében vagy pedig az egész testében, mindenfelé, élt egy másik ember is. Egy emberke, aki a homlokát folyton a bal tenyerére támasztotta, a jobb kezével pedig maga elé a papirosra — mert papiros volt előtte — kábító számképleteket írt, egyenleteket, amelyekhez minden új tapasztalás egy-egy új ismeretlent csatolt. Talán azért, hogy a nagy feladatnak, amelynek a kezdete a végtelenben van, a megfejtése is menten messzebb szaladjon bele a végtelenbe…

A kora márciusi szél vadul táncoltatta a József körút egyik borbélyboltja előtt a tányérokat, a gázlámpások fogvacogva panaszkodtak egymásnak, hogy milyen hideg van. Laád Bulcsú doktor pedig összehúzva magán a köpönyeget, így szólt az agyában ülő és számolgató emberkéhez:

— Tout comprendre, mon ami! Értsd meg, hogy az a magyarádi bor, ami most engemet arra ösztökél, hogy feketekávéval öntsem nyakon, egy cseppet sem kevésbé pszichológiai hatás, mint az, ami a szerelmes ifjúban rezeg akkor, amikor a kedvesét várja, hogy elkísérhesse a tizenegy órai misére, vagy az, ami a zsokét ingerli, hogy vesszőjével véresre verje az alatta a valóságban komoly cél nélkül szaladó paripát, avagy az, amely a sikkasztót tíz darab ezres bankó láttára lenyűgözi úgy, hogy elfeledkezzék az állásáról és a családjáról. Jegyezd fel ezeket, öreg; jegyezd fel, emberkém.

Laád Bulcsú doktor odaérkezett már egészen a kávéházhoz, ott egy pillanatra megállt, nemcsak azért, mert jót tett homlokának a hűvös szellő, hanem azért is, hogy lába cirkalmával jobban ki tudja mérni a távolságot, ami még előtte volt. Szóval: akárhogyan iparkodtam is eddig körülírni a valót, most meg kell mondanom a maga kopaszságában — Laád Bulcsú doktor, az európai hírű tudós, a fiziológia és biológia világnevű újjáalkotója be volt kissé csípve. És nem nagyon higgadt lépéssel lépve be a kávéház ajtaján, megállt a szélfogó mellett, mert eszébe jutott, hogy még valamit fel kell diktálni annak az emberkének.

— Jegyezd fel, kérlek, azt is — mondta —, hogy ami most az én pszichémet mozgatja, az eszközben igen, de hatásban, tehát értékben, semmit sem különbözik attól a momentumtól, amely vagy százötven esztendővel ezelőtt Petőfi Sándort rábírta arra, hogy felkapaszkodjék a múzeum lépcsőjének nehezen megközelíthető párkányára, és onnan kiabálja bele egy éppen ilyen kellemetlen márciusba a magyar talpakról szóló közvéleményét. Felírtad? Akkor menjünk be. És Bulcsú doktor belépett a kávéházba. Bár az asztalok meglehetősen néptelenek voltak, mégis a kávéház legbelső sarkába húzódott, s körül sem igen nézve megrendelte a feketéjét. Azután rágyújtva egy commercialesre, elkezdte nézni a levegőt.

Ismeritek ezeket a pillanatokat? Amikor az ember ül, és hármasban van, bár egyedül. Ő maga, az emberkéje meg a szivarja füstje. Az idegeid édes ernyedéssel nyújtózkodnak ki anticipálva az elkövetkező álmot, a szemed a commerciales nehéz, sárga füstjét látja, és abban mindent lát, de semmi izgatót sem, az agyad pedig, az agyongyötört agyad, pihen.

Pihensz, és mégis beszélgetsz. Sőt vitatkozol. Hevesen, türelmetlenül, de mégis izgalom nélkül, mert eleve tudod, hogy tied a szóvitában a diadal. Az emberkét, azt a számoló emberkét torkolod le, aki ott van a fejedben vagy talán a struktúrád minden rostjában.

Laád Bulcsú is azzal beszélgetett. És elkezdett kötekedni vele:

— Tulajdonképpen miért is vagy itt? Mit jársz te velem még korhelykedni is? Nem lennél szíves hazamenni? Vagy ha már itt vagy, akkor miért nem vagy itt? Miért vagy belül, miért nem ülsz ide az asztalhoz mellém? Gyere, ülj ide, és igyál meg velem egy pohár konyakot.

Az emberke ott belül nyugodtan jegyezte fel a pszichének ezt a koefficiensétc is a többi aritmetikai formula közé, Bulcsú doktor pedig, amint tovább szítta a commercialest, kezdett elálmosodni. És a gondolatai cinikusra fordultak.

  • ckoefficiens — együttható, állandó szorzó

— Elvégre is ostobaság az, hogy az én fejemben még másvalaki is ül. Mi a csodáért járok én másodmagammal? Miért van, hogy még az én sem atom, s hogy az ego is kettéhasad? Ezért mondja a latin az egyént individuumnak, oszthatatlannak? És: — ha már az ember, legalább az intelligens ember kettőből áll, akkor miért nem tudom én ezt a második énemet egészen megszemélyesíteni magamnak? Milyen csodás biológiai feladat! Ha meg tudnám valósítani a műhelyemben, a laboratóriumomban is azt, amit pszihice, lelkileg érzek. Ha a valóságban, a realitásban tudnám produkálni azt, amit most egészen biztosan tudok, hogy az egy tulajdonképpen kettő — az ember és az emberke. Ezt a kétszer kettő nyolcat.

Bulcsú doktor lehajtotta a fejét, és nagy gondolatterhesen átugorva, inkább az érzés, mint az értelem trambulinjáról, ebbe a végkövetkeztetésbe ugrott fejest:

— Alighanem ez a homunkulusz-kérdésd. A mikrokozmosz kis emberének a transzpozíciója a makrokozmoszba.

  • dhomunkulusz — az alkimisták, elsősorban Paracelsus elképzelése szerint: lombikban, vegyi úton előállítható ember

A márciusi szél megrázta a kávéház ablakait, és valahol rést találva becsapott oda is, ahol a doktor ült. Olyan erővel, olyan vadsággal, hogy a commerciales füstje szétfoszlott előtte, s Laád Bulcsú fázósan nyelve le a második pohár konyakot, erre a szóra akadt:

— Fújj, szél, szakadj meg, fújj!

Visszakapta valahogyan az előbbi jókedvét, s körülnézett a kávéházban. Csak akkor vette észre, hogy hozzá egészen közel, a szomszéd sarokban különös kompánia mulat. A négyszögletes asztal mellett a főhelyet, karos-

székben, potrohos, nevető képű ember foglalta el. Az orra vörös volt, a bajusza tüskés, torzonborz. Vele szemben nyurga ember ült, olyan szemmel, ami predesztinálva van a holdvilágba nézésre, mellette a díványon magas, kissé lefelé hajló nyakú legény, akinek a magyaros arca szolgabíróból meg diplomatából volt mozaikká rakva. A negyedik — mert négyen voltak — egy előkelő arcú, csendes és gyér vörös szakállú fiatalember volt. A jókedvük a virágát szinte a mennyezetig dobálta fel.

— Hej, Riki! kiáltotta fel a potrohos, nagyot nyelve a sörből. — Ne hajolj olyan közel az asztalhoz, mert megnyújtja a szakállad a márványt! Olyan vörös az, hogy még a kő is meggyullad tőle.

— Zoón poiei lithon argon. Eros nikai gár hapanta, életet adok még a hideg kőnek is, mert a szerelem mindent legyőz — felelte klasszikus idézéssel és pokoli nyugalommal a vörös szakállú.

Igen, a szerelem — sóhajtott ekkor közbe a nyurga, s a két keze úgy járt a levegőben, mintha valami támasztékot keresne, talán a dárdája nyelét, amire rá szokott támaszkodni. — A szerelem! Toboso! Ó, Dulcinea!

A potrohos nagyot nevetett. Jó, egészséges, roastbeaf-röhögéssel, ahogyan csak a sok húst evő emberfajták tudnak a nevetőingerre lélegzetkilökéssel reagálni.

— Hogy a szél még most sem fúj el a talpad alatt, te gallérban telhetetlen spanyol, te! Hallod, hogyan veri össze a Mambrín sisakját ott kinn a borbélybolt előtt a tavaszi vihar?

— Ne bántsd — szólt ekkor közbe a magyar képű —, tudod, öreg John, hogy a spanyolviaszk hamar olvad!

— Kitűnő — mondta a vörös szakállú, aki szemmel láthatóan az egész társaság költségét viselte —, kitűnő! Leon, nemhiába vagy te az én Napóleon öcsém.

A magyar képű sodort egyet a bajuszán, azután nagyon csendesen így szólalt meg:

— Nézd, Henrik… nektek már könnyű. Ti már feltámadtatok. Én meg még csak nem régen haltam meg. Az öreg Lándzsarázó, aki benneteket kidobott a fejéből, mert tűrhetetlenül okoskodtatok benne, a tuniszi rabszolga, aki életet adott ennek a lelógó bajuszú és bús képű fiúnak, mert elérkezett a lelke kilencedik hónapja — már pihennek. Ami ember volt belőlük, az alszik, de ami a homunkuluszuk volt, az él. Azt hiszem, örökké. De én? A sírján porrá vált virágon kívül ki tudja vajon, hogy én, a Napóleon öcsém, a fele humor, fele sentiment Zárkány Napóleon vagyok, az igazi Jókai. Ki látja bennem, hogy én abból az agyvelőből vagyok itt? A nagy embert kifejező kicsiny kis irodalmi emberke. A nagy és szent agyvelőnek a világba beledobott exponense, az ingénium örökké földre kárhoztatott Ahasvérusa. Aki megmaradok, mert meg kell maradnom, az elmúlás után is.

Csendesség támadt, és Bulcsú doktor a szivarja füstjén keresztül jól szemügyre vehette a különös társaságot. A potrohos megint a roastbeaf-nevetést hallatta, és sört rendelt. A hórihorgas — talán egészen el volt már ázva — a szépről és a jóról beszélt, és iparkodott mindent erkölcsi alapon mutatni ki. A vörös szakállú semmit sem szólt, Napóleon öcsém pedig segített neki a hallgatásban. A commercialesnek is vége volt, s Bulcsú doktor fizetett. Haza kell menni.

A pincér sietős udvariassággal adta rá a kabátot, és Laád Bulcsú doktor megint kint volt a márciusi szélben. Fázósan húzta össze a kabátját, és miközben becsöngetett, s miközben a házmester nem jött, újabb X-et, újabb ismeretlent adott fel a fejében levő emberkének:

— Nem más az élet, csak művészet. Vagy hogy egy elkoptatott szót használjak, irodalom. A kicsiny ember a nagy emberből nem jöhet másképpen ki, csak a líra révén. Ami tárgyi, ami objektívum, ami az igazi lényeg, az bent marad. Mert szűz akar maradni, és szűz is marad. A homunkuluszt, a kis embert, öreg, bízd rá az írókra, festőkre és kőfaragókra. Azok elég embertelenek, hogy kidobják magukból az agyuk hónapos lakóját… Mi ketten együtt maradunk.

És Laád Bulcsú doktor, becsületesen a házmester kezébe nyomva a kapupénzt, aludni ment.