Kant természettudományi kutatásai

[avagy Kant a természettudós]
Alexander Bernát
A szerző Kant című művének harmadik fejezete
szóelválasztás

Kant természettudományi műveinek általános jellemzése. Kant és Descartes. Kant természettudományi műveinek sorsa.

1747-ben jelent meg Kant első műve, melyben egy fizikai kérdés megoldásával foglalkozik. 1770-ben tartotta tanári székfoglalóját, mely új rendszerének első, tökéletlen vázlatát tartalmazza. Amaz első művében még sejtelme sincs az útról, melyen egykor járni fog, ámbár akkori hite szerint már tisztán kijelölte magának. A szellemi égalj képe még sokkal csalfább mint a térbelié; az utóbbira nézve hamar meggyőz bennünket a magunk s mások tapasztalata arról, hogy ott, ahol ennek vége van, még nincs vége a világnak; de a szellem látóköre véglegesen bezárt körnek tetszik előttünk; még a nagyravágyó is azt hiszi, hogy ellát hivatásának végéig, bármily nagynak képzelje is e véget s bármily elmosódottak is a távoli határvonalak. Hiába, sem másnak, sem a jövőnek a szempontjából nem tekinthetjük magunkat. A Kant előtt lebegő kör határai is elmosódott vonalak. Csak annyit tud, hogy az igazságot akarja találni, és keresésére indul. E keresés korszaka huszonhárom évig tart; csak azután pillantja meg szellemi egének igazi határait.

Gyorsan élő korszakunkban, lázasan izgatott életünkben ez hosszú időszaknak tetszhetik. De e hosszú fejlődésben Kant állhatatos jelleme és nem könnyen kielégíthető kutató ereje nyilvánul meg. A Wolff-féle rendszerben nevelkedik fel, legtiszteltebb tanárai erre tanítják; a rendet e rendszernek köszöni. Erről nem mondhat le egykönnyen. Már Descartes mondotta, hogy aki új házat akar építeni, előbb nem bontja le a régit, míg az újnak legalább terve nem készült el. S Wolff rendszere valóságos hajléka az elmének; kész egész, mindenről számot ad, ámbár az épületkövek összefüggését nem szabad nagyon közelről nézni. Kant elejétől fogva nem jól érzi magát e hajlékban, de jobbnak híján nem költözködhet ki belőle. A könnyű és könnyelmű szkepticizmus nem neki való; elméjének a gondolkodásban rendszerre, a kételkedésben erős okokra van szüksége. Wolff rendszere eleinte valahogyan megfelel szellemi szükségleteinek, s avval az ingerrel csábítja a fiatal elmét, hogy itt is, ott is tennivalója akadhat rajta, hogy egyes fogalmain javíthat, hogy e javítások után lakhatóbbá válik majd az egész.

Ilyen volt Kant elméjének állapota az ötvenes években. Ebben az állapotban nemigen írhatott filozófiai műveket. 1759-ben egy kis értekezés jelent meg tőle, az optimizmusról,1 melyben még egészen, mint Wolff hű tanítványa beszél, de ez, amint látni fogjuk, nem tekinthető önálló filozófiai műnek. 1756-tól 1762-ig tulajdonképpen nem írt egy filozófiai művet sem. Ez volt a magába vonultságnak, új kutatásoknak, nagyobb szellemi változásoknak ideje. Ezen időszakban ismerkedhetett meg alaposabban az angol filozófiával, dogmatikus álmából ekkor kezdett ébredezni. Az a kényelmetlen érzet, mellyel Wolff rendszere elejétől fogva eltölti, most határozottabb, ellenzékibb alakot ölt. Wolff irányával ellenkező műveknek egész sora jelenik meg tőle. De mennél jobban érzi e rendszer fogyatékosságát, mennél határozottabban elfordul tőle, annál világosabban látja, hogy az ilyen darabos munkának nincsen tartós értéke, foganatja. Az alapot kell újra megvetni, az egész filozófiai gondolkodásnak, a módszernek más formát adni. A módszerre elejétől fogva irányult figyelme; most a módszer kérdése, éppúgy, mint az újkori filozófia kezdetén Descartes-nál, gondolkodásának legkiválóbb célpontjává lesz.

  • 1 Versuch einiger Betrachtungen über den Optimismus.

Számos éven át ismét elhallgat, s csak mint az új rendszer alkotója szólal meg újra.

De a filozófus gondolkodása annyiban hasonlít a művészéhez, hogy gondolatai nem parancsra jelentkeznek, hogy lassan-lassan, majdnem öntudatlanul kristályosodnak elméjében; míg a természettudós akkor teremt, ha ő lepi meg a tárgyat, a filozófusnak be kell várnia, hogy a gondolat lepje meg őt. Kant filozófiai gondolkodásának ezen természetes szüneteit természettudományi vizsgálatokkal tölti. Újra mondjuk, Kant nem volt fegyelmezett természettudós; nem volt meg benne a szükséges előkészültség, nem élt a természettudományi vizsgálatok nagy centrumainak egyikében, nem tehetett nagyszabású kísérleteket; talán hajlamot sem érzett ilyenekhez. Az igazi természettudós be tud zárkózni egy szűk tény körébe; lelke egész erejével elmereng rajta; nyugodtan bevárja, míg a szűk tények útján feljut az általános nézetek magaslatára. Kant mindig ellenkezőképpen tett: a magaslaton szeretett járni, az egészet áttekinteni; a nagy égi s földi tünemények vonzották s legérdekesebb természettudományi műve az egész világegyetem keletkezésének történetével foglalkozik. Igaz, szerette a természetet; erős volt elméjében a kutatás objektív iránya, az az irány, mely a valódi világ megismerésére irányul; filozófiájának végszava: csak a tapasztalati ismeretek igazi ismeretek. Hozzájárult ezen hajlamhoz és erősítette azt a kor természettudományi, enciklopédikus iránya, mely egy kis félreeső német egyetemen még erősebben nyilvánult meg, mint másutt, mert a kor részletező, munkafelosztó szelleme későbben és gyöngébben érte. Kant az erők mértékéről írt nagy értekezést, mikor Párizsban a kérdés már el volt döntve! Kant szerette a természetet, de mint filozófus szerette; hasonlít ebben Descartes-hoz, kivel általában sokban érintkezik. Descartes is a skolaszticizmus kész rendszerével szemben a módszer újjáalakításán fáradozik; ő is egészen újból, az alapnál akarja kezdeni a munkát; ő is az elmére, mint minden igazság forrására irányozza figyelmét. Descartes elméjét különösen a matematikai tudás biztossága lepi meg, s látni fogjuk, hogy a matematikai tudás ténye Kant gondolkodásában is fontos gondolatmenet kiinduló pontja. Descartes is szereti a természetet és a természettudományokat; első műve az egész világegyetem keletkezésének és alkatának leírását tartalmazza. A világ keletkezésének magyarázatában az első újkori tudományos kísérlet dicsősége Descartes-é, de nyomban utána következik Kant; a közbenső 120 évben senki még közeledni sem mert e probléma felé. Newton sem! Ily közel szellemi rokonságban áll Kant Descartes-tal. Csakhogy Descartes járatosabb volt a matematikában, korszakalkotó felfedező ezen a téren; több kísérletet is tett mint Kant; a skolaszticizmus kevesebbet foglalkoztathatta elméjét, mint Kant-ét a rendszeres, simított Wolff-féle filozófia; a természettudományok pedig Descartes idejében oly világrész képét mutatják, melynek éppen csak néhány pontját ismerik még, ahol majdnem minden új lépés új felfedezéssel is jutalmazza a benyomulót. Nem csoda, ha Descartes nagy iskola feje lett, ha évtizedeken át a természettudósok is az ő neve körül csoportosultak, ha eszméi gyorsan s messze terjedtek. S mégis tartós érdemeket csak a matematikai s ezzel rokon területeken szerzett, egyéb eszméi feledésbe merültek; többnyire erőszakos filozófiai feltevések voltak, vagy az igazsághoz közeljáró sejtések ugyan, de a sejtések kevés értékkel bírnak ezen a téren, szerzőjük elméjének élét bizonyítják, de előre ritkán viszik a tudományt; tudományosan bizonyítható formában újra fel kell őket fedezni. Kant még rosszabbul járt. Természettudományi műveiben sok zseniális sejtés van, mely a későbbi kutatások folytán határozottabb formát öltött és igaznak bizonyult; de alig találni csak egy oly eszméjét is, mely tényleg hozzájárult volna a természettudományok fejlődéséhez. Mint filozófus hatott mindenkire, a természettudósokra is, s 1786-ban megjelent Metaphysische Anfangsgründe der Naturwissenschaft2 című műve az úgynevezett természetfilozófiai mozgalom tulajdonképpeni megindítója. De kritikai korszaka előtt megjelent természettudományi dolgozatai alig részesültek figyelemben. Nagy ötletei csak később kerültek napfényre, s csak azt a régi igazságot bizonyították, hogy az emberi gondolatok nem az önkény s nem a véletlen szüleményei; hogy az örök igazságnak egyes hullámai már sokkal előbb, itt-ott, töredékesen feltünedeznek, mielőtt módszeres kutatás és nemzedékek folytatott munkája a biztos tudás nagy folyójának medrébe szorítja. Kant sejtései, ötletei fogyatékos formában, hiányos pozitív tudás alapján jelentkeztek, s már e miatt sem kelthettek nagy figyelmet. De hozzájárult még, hogy szerencsétlen külső sors is érte őket. Első műve, az erők mértékéről, egyetemi dolgozat volt; ezeket a sors rendesen feledésre kárhoztatja. Kozmogóniája, az a műve, mely Berlinben vagy Párizsban minden fogyatékossága ellenére is nagy mozgalmat ébresztett volna, melyet Kant becsének tudatában Nagy Frigyes-nek ajánlott, de megfoghatatlan okokból névtelenül adott ki, alig került a könyvpiacra. Kiadója megbukott, minden könyvét lefoglalták, a példányok nagy része el is veszhetett. Lambert, ki Berlinben élt, s hat évvel később szintén kozmogóniát írt, nem tudott felőle semmit! A tűzről szóló kis műve3 nyomtatásba se került magiszteri disszertáció volt. A földrengésekről,4 a szelekről,5 a Holdról,6 a Föld tengelyforgásáról7 stb. írt értekezései leginkább a königsbergi Frage- und Anzeigungsnachrichten című lapban jelentek meg, ahol művei kiadása alkalmával valósággal fel kellett őket fedezni; vagy pedig felolvasásai hirdetéséhez csatolt program értekezések voltak, melyek csak a diákok körében terjedtek el, csak nekik voltak szánva. Még saját könyvtárában sem lehetett mindezekre a dolgokra akadni.

  • 2 A természettudomány metafizikai alapjai.
  • 3 Meditationum quarundam de igne succincta delineation.
  • 4 Geschichte und Naturbeschreibung der merkwürdigsten Vorfälle des Erdbebens, welches an dem Ende des 1755sten Jahres einen großen Theil der Erde erschüttert hat
  • 5 Neue Anmerkungen zur Erläuterung der Theorie der Winde (Új észrevételek a szelek elméletének magyarázatához)
  • 6 Über die Vulkane im Monde.
  • 7 Untersuchung der Frage, ob die Erde in ihrer Umdrehung um die Achse, wodurch sie die Abwechselung des Tages und der Nacht hervorbringt, einige Veränderung seit den ersten Zeiten ihres Ursprungs erlitten habe und woraus man sich ihrer versichern könne, welche von der Königl. Akademie der Wissenschaften zu Berlin zum Preise für das jetztlaufende Jahr aufgegeben worden.

Mégis, midőn most ezen munkáknak nem annyira részletező, mint inkább jellemző ismertetéséhez fogunk, bizonyos érdekkel tekintünk rajtuk végig. Mintha valamely jó ismerősünket szokatlan öltözetben látnók. Eleinte idegennek tetszik, lassanként mégis ráismerünk a jól ismert vonásokra, melyeknek az új öltözet csak új színt adott.

I

Az eleven erők mértékéről szóló első műve. A kérdés története. D’Alembert miképpen dönti el a kérdést. Kant metafizikai meghatározása. Az elevenedés fogalma. Források.

Kant első műve 1747-ben jelent meg ezen cím alatt: Gedanken von der wahren Schätzung der lebendigen Kräfte und Beurtheilung der Beweise, deren sich Herr von Leibnitz und andere Mechaniker in dieser Streitsache bedient haben stb.8 Ez kétségkívül Kant leggyöngébb műve, melyben az, ami a tárgyra vonatkozik, sok helyütt olyan tájékozatlanságot árul el, hogy még érdekesnek is alig mondható. Figyelmünket a bevezetés vonja magára, melyről már szólottunk, s mely Kant akkori szellemi állapotáról híven tudósít bennünket; azonkívül egyes metafizikai kitérések, melyek egészen Kant szellemére vallanak. Egyéniségünk formája már régen megalakult, mielőtt nyilvánulni tudna; eleinte nem merünk s nem tudunk a magunk hangján szólani; amit ilyenkor írunk, csak részben sajátunk; csak idővel eszmélünk magunkra, egyikünk hamarabb, más lassabban; többnyire akkor történik, ha a nekünk való tárgyra akadtunk. Ez a kérdés bizonyára nem volt Kant-nak való.

  • 8 Gondolatok az eleven erők helyes megítéléséről…

A kérdés maga történeti szempontból elég érdekes; élénk világot vet a múlt század kezdetének tudományos viszonyaira, a fizika azon korára, melyben az még nem szabadult fel egészen a metafizika járma alól. Csak ebben a korban történhetett, hogy ily kérdésről vita támadt; merthogy általános elvekről vitatkoznak s vitatkozva pártokra szakadnak, arra elég példát találunk a tudományok történetében; de nem fordult elő, hogy oly kérdésben ne tudtak volna egyességre jutni, melyet mérés és kísérlet által dönthetni el. E kérdés alkalmával pedig éppen ez történt.

Galilei felfedezte az esés törvényeit s ezzel meg volt állapítva, miképpen működik valamely állandó erő a természetben. E működési mód rendkívül egyszerű és átlátszó: az erő az időegységben bizonyos meghatározott sebességet ad a testnek. Két erő közül az a nagyobbik, mely nagyobb sebességet bír adni valamely testnek. De tekintetbe kell venni a mozgatott test tömegét is. Nagyobb lesz két erő közül az is, mely nagyobb tömegű testnek ugyanazt a sebességet bírja adni, mint a másik a kisebb tömegűnek. E viszonyokat egyszerű matematikai formulákkal fejezhetni ki. Azt mondjuk: az erő arányos a sebességgel szorozva a tömeggel $=mv$. Így formulázta ezt már Descartes. Lehet-e erről vita? Úgy látszik nem. Például az az erő, mely az időegységben háromszor akkora tömegnek (tehát $3m$) háromszor akkora sebességet (tehát $3v$) tud adni, mint valamely más erő, az kilencszer akkora lesz, mint ez az erő ($3m\times 3v=9mv$). Tehát $mv$ az erő mértéke.

1686-ban Leibniz egy fontos ellenvetéssel lépett fel. E mérték, azt mondja, csak az egyensúlyban lévő erőkre érvényes; a mozgásban levőkre nem az. Tegyük fel, mondja, hogy valamely test négylábnyi magasságból esik a földre, akkor az esés törvényeiből tudjuk, hogy az esés végén kétszer akkora sebességet szerzett, mintha csak egy lábnyi magasságból esett volna le. De egyszersmind tudjuk, hogy az esés törvényeinél fogva a test megint négylábnyi magasságra tud emelkedni. A másik test, az amely egy lábnyi magasságból esett le, csak egy lábnyira fog emelkedni. Ebből kitetszik, hogy a kétszer akkora sebességgel bíró test négyszer magasabbra tud emelkedni, mint ama másik test. Ha háromszor akkora sebessége volna, kilencszer magasabbra bírna emelkedni. Tehát az erő nem arányos a sebességgel; Descartes mértéke rossz, a háromszor akkora sebességgel bíró test nem háromszor, hanem kilencszer $=3\times 3=3^2$ akkora erővel bír; a mozgó test ereje arányos a sebesség négyzetével szorozva a tömeggel. Az eleven erők mértéke nem $mv$, hanem $mv^2$.

S most kitör a nagy harc; $mv$ és $mv^2$ körül csoportosul a tudományos világ. Leibniz okoskodását rögtön megcáfolták ugyan; Catelan mindjárt megjegyezte, hogy igaz, hogy az említett esetben a kétszer akkora sebességgel bíró test négyszer magasabbra emelkedik, de kétszer annyi időben, amit Leibniz nem vett számba; de Leibniz hívei csakhamar más argumentumokat találtak; a németek általában $mv^2$-re esküdtek, míg az angolok $mv$-nél maradtak; Hollandia és Itália Leibniz mértéke felé hajlott, míg Franciaországban mindkét pártnak voltak hívei.

Mindkét félről számoltak, okoskodtak, experimentáltak.

Mindegyik fél tökéletesen megcáfolta ellenfelét s napnál fényesebben bizonyította a maga mértékének igazságát.

1724-ig a háború hasonlít az akkori fegyveres harcokhoz: lanyhán folyik, kevesen harcolnak. De 1721-ben a francia akadémia egy a vitát érintő pályakérdést tűz ki, s Descartes követőjét jutalmazta; Bernouilli Leibniz nézetét védi, de az ő művét csak kinyomatja az akadémia. Erre hevesebben fellobban a harc; beleszólnak Európa metafizikusai, a híres Wolff s a wolffiánusok, Voltaire is, egyáltalán a filozófusok. Képzelhetni, ezek hogy tudták összezavarni a dolgot. Hiszen éppen nekik való kérdés volt: szavak körül forgott a vita.

Ekkor D’Alembert 1743-ban, Traité de dynamique (Értekezés a dinamikáról) című művének előszavában azzal a remek egyszerűséggel világossággal, mely e nagy tudós műveit oly kiválókká teszi, kimutatja, hogy az erők mértéke nem lehet vita kérdése a mechanikában, s ezzel véget vetett a vitának, a kérdés nem létezett többé. Ezután jelent meg Kant műve, mely egészen a német wolffiánusok hangján s gondolkodása szerint van írva, a fizikát a metafizikával zavarja össze. De mielőtt erről szólnánk, mondjuk el röviden, hogyan nyilatkozott D’Alembert.

Csak az előszóban említi a dolgot; magában a könyvben nem akar szólni erőkről, e homályos és metafizikai lényekről, melyek semmi egyébre nem valók, csak hogy sötétséggel borítsanak egy magában egész világos tudományt. S miről vitatkoztak Leibniz, Bernoulli, MacLaurin, s az a sok híres matematikus? A mozgó testek erejéről s ezen erő működéséről. De mit jelent itt ez a szó: erő? Vagy nem jelent semmit, vagy jelenti a mozgó testek azon sajátságát, hogy vagy le tudják győzni azon akadályokat, melyekkel találkoznak, vagy ellen tudnak nekik állani. Az erőt tehát az akadályokon kell mérni, melyekkel a test találkozik és az ellenálláson, melyet ezen akadályok gyakorolnak. Mentől tetemesebb az akadály, melyet a test lebír győzni, vagy amelynek ellen tud állni, annál nagyobbnak mondható ereje. De így is az erő csak rövidített kifejezési módja egy ténynek, nem valamely lénynek a neve, mely a testben valahogy lakik.

Akadállyal pedig háromfélével találkozhatik a mozgó test; olyannal, mely tökéletesen megsemmisíti mozgását bármekkora is ez; olyannal, mely éppen csak akkora, hogy megsemmisítse s nyomban megsemmisíti is, ez történik az egyensúlyban; s olyannal, mely lassan-lassan megemészti a mozgást, ez történik a lassított mozgás alkalmával. Az elsőről itt nem lehet szó, mert a legyőzhetetlen akadályok megsemmisítenek mindennemű mozgást, tehát nem szolgálhatnak az erő megmérésére; marad az egyensúly és a lassított mozgás esete. De az egyensúlyra nézve mindenki megegyezik abban, hogy két test egyensúlyban van, ha tömegük szorozva virtuális sebességükkel, azaz azon sebességgel, amellyel a test mozgásra törekedik, egyenlő egymással. Tehát az egyensúlyban $mv$, vagy ami egyre megy, a mozgás mennyisége az erő mértéke. Továbbá mindenki megegyezik abban is, hogy a lassított mozgásban a legyőzött akadályok száma arányos a sebesség négyzetével. Tehát itt ez lehet az erő mértéke. Mi baj volna abban, ha az erők mértéke más az egyensúlyban, más a lassított mozgásban? Hiszen ez a szó erő nem jelent egyebet, mint azt a hatást, mely az akadályok legyőzésében, vagy a nekik való ellenállásban nyilvánul. Minthogy csak valamely hatás megméréséről van szó, mindenki megmérheti a maga módja szerint.*

* Kitűnő tudósunk Szily Kálmán kérésemre, lekötelező szívességgel, melyért e helyen is legőszintébb köszönetemet mondom neki, a vita megvilágítására a következő, a mai tudományos álláspontot feltüntető jegyzetet bocsátotta rendelkezésemre:

A mozgásban levő testek a nyugvóktól, a helyváltoztatás tényén kívül, legszembeötlőbben abban különböznek

1) hogy amazok, éppen, mozgásuknál fogva, a velük érintkező testeknek mozgást kölcsönözhetnek, nyugvó testeket mozgásra indíthatnak, mozgókat gyorsíthatnak, egyszóval más testek mozgássebességét, a maguké rovására, növelhetik, holott a nyugvók, a közvetetlen szemlélet tanúsága szerint, erre nem képesek;

2) pedig abban, hogy a mozgó képesek pályájuk folytában ellenállásokat legyőzni, akadályokkal megküzdeni, vagyis, hogy egy újabb keletű műkifejezéssel éljek, képesek munkát végezni.

A mozgó testeknek eme közös két tulajdonsága 1) a mozgáskölcsönző képesség, és 2) a munkavégző képesség bizonyára már a legrégibb korban feltűnt a gondolkozó ember előtt. Honnan veszi a mozgó test eme képességeket, melyek a nyugvó testben hiányoznak, s a mozgás tartamára a testbe mintegy beszállásolják magukat, hogy aztán onnan, a nyugvásba jövéskor, megint eltávozzanak? E képességeket okozatként fogva fel, az emberi elme keresett hozzájuk okot, s a mozgó test eme hatásképességeinek szülő okát, mitologikus képzetek befolyása alatt, érzékfeletti valaminek képzelve, a mozgástól különválasztott létet tulajdonított neki s ezen „mozgásnak érzékeinkkel észre nem vehető okát” erő-nek nevezte el.

Mindaddig, míg a mozgásról szóló tudomány maga is csak a régi metafizika homályaiban mozgott, bízvást megelégedhetett az erő fogalmának ama homályos értelmezésével is, mely a föntebbi ok és okozat közti transzcendentális kapcsolatra volt alapítva; de mihelyt a dinamika Galilei kezeiben mérő és számítható tudománnyá vált, és a metafizika helyét a matézis foglalta el benne, csakhamar érezni kezdték a tudósok, hogy az erő fogalmát csakúgy tarthatják meg a dinamikában, ha azt addigi mitologikus gőzköréből levonszolva a matematikai formulák rámájába illeszthetik s mértéket adhatnak neki, mellyel számolni lehet, mint akármely más „érzék alá eső”, mérhető mennyiséggel.

Az erőből, mint okból s a neki tulajdonított okozatból, mozgó test hatásképességéből kiindulva, úgyszólván nem is volt más választás az erő mérésében, mint a két legszembeötlőbb hatásképesség egyikét, vagy a mozgáskölcsönző képességet vagy a munkavégző képességet fogadni el alapul. Descartes, Galilei nyomain haladva, a mozgó test erejét mozgáskölcsönző képességével vagyis mozgásmennyiségével ($mv$) tette arányossá; Leibniz pedig, ez ellen kikelve, azt állította, begy a mozgó test ereje nem mozgás mennyiségével, hanem munkaképességével (amit ő a test eleven erejének nevezett és $mv^2$ szorzattal mért) teendő arányossá. Az egyik párt tehát a mozgáskölcsönző képességet, a másik a munkavégző képességet vette alapul az erő mérésében, vagyis

Descartes szerint: Erő arányos $mv$-vel,

Leibniz szerint: Erő arányos $mv^2$-tel.

D’Alembert volt az első, aki világosan megmutatta, hogy mind a két pártnak igaza van, s hogy mind a két párt téved. Igaza van mind a kettőnek abban, hogy az ismeretlen okot ismert hatással méri; téved mind a kettő, azt vélve, hogy csak az egyik hatás szolgálhat az ismeretlen mértékéül; holott akár az egyik, s másik hatás (sőt akármelyik hatás is) szolgáltathat helyes mértéket. Így vagyunk a melegség mérésével is. A melegség ismeretlen ok; hatása 1) a térfogat-változtatás, 2) a halmazatváltoztatás. Lehet tehát a melegség mértéke: 1) a térfogat-változtató képesség, ezen a hatásán alapszik a termométer, és lehet mértéke 2) a halmazatváltoztató képessége, ezen alapszik az ún. jég kaloriméter. Mind a két módszer helyes eredményt ad, csak jól végezzük a számítást.

Sőt azt is megmutathatjuk, hogy az erő mérésében a mozgáskölcsönző és a munkavégző képesség teljesen azonos mértékekre vezet bennünket, ha az arányossági együtthatókat jól választjuk.

Descartes szerint: Erő = az idő egységében kölcsönzött mozgásmennyiség $=\frac{mv}{t}$.

Leibniz szerint voltaképpen így kell tennünk: Erő = az úthossz egységében végzett munka $=\frac{mv^2}{2s}$. Márpedig $\frac{mv^2}{2s} = \frac{mv}{t}$, mert $\frac{v}{t}$ és $\frac{v^2}{2s}$ is = a gyorsulással.

Kant ezt a tisztán fizikai kérdést metafizikai úton erőlködik megoldani. Mindjárt az első §-ban néhány metafizikai fogalmat állapít meg. De milyen ez a metafizika! Az első meghatározás oly termékeny, hogy az erő metafizikai fogalmából meg tudja magyarázni, miért s hogyan idézi elő az erő a mozgást, miképpen bír a test a lélekre, a lélek a testre hatni, miért létezhetnek az erő ezen fogalmánál fogva oly testek, melyek sehol nincsenek; miért lehetséges több mint egy világ; s hogyan teszi ez a fogalom valószínűvé, hogy a tér három kiterjedése az erők működésének törvényéből származik. Íme kis mutatvány ebből a metafizikából. S mégis az igazi Kant-ra ismerünk ezekben is. E merészen röppenő gondolatok végén már ott is nyilatkozó óvatosságával s a kételkedés első felvillanásával megjegyzi, hogy nem reméli, hogy eldöntötte e fontos kérdéseket; mert „metafizikánk, mint sok más tudomány, az alapos tudásnak csak küszöbén áll; isten tudja, mikor lépi majd át ezt a küszöböt”. Így csak az beszélhet, aki reggel felé ébredező félben van, még vadakat álmodik, de már homályosan érzi, hogy csak álmodik.

Fizikai okoskodásai nem jobbak a metafizikainknál. A mechanika egyik alapfogalmáról, a tétlenségről, egészen zavaros fogalma van, a végtelenségi számítás módszereiben éppenséggel nem járatos. Sejti ugyan, mondja is, hogy Descartes-nak is, Leibniz-nek is igaza van, de hogy miért, azt egészen ferde okból magyarázza. Különbséget tesz holt és eleven erő között, mint Leibniz is tette, de azon felül az erő oly állapotát is képzeli, melyben ez sem nem holt, sem nem eleven, hanem „elevenedő” félben van!

Azt az állapotot, melyben a test ereje még nem eleven ugyan, de elevenedő félben van, elevenedésnek vagy vivificatiónak nevezem.

I. köt. 142. 1. 123. §.

Ezek után megállapítja, hogy az a test, mely szabad mozgásában sebességét vég nélkül ugyanabban a mennyiségben fönntartja, eleven erővel bír, s mértéke a sebesség négyzete. A holt erőnek a matematikában van helye, ennek a mértéke Descartes képletében van. A holt erő pedig elevenedés útján eleven erővé válhatik. Ez nem megoldása, hanem elhomályosítása a kérdésnek; egészen méltó Wolff tanítványához, ki éles elméjével száz üres lehetséget tud kieszelni, de kinek igazi ereje még „holt erő”, ámbár már elevenedő félben van.

[E szakaszra nézve lásd D’Alembert: Traité de dynamique. Nouvelle edition, etc.. Paris, 1758. Montucla: Histoire des Mathémaitiques III. kötet, 1802. part. V. livre III. V. Dühring: Kritische Geschichte der allgemeinen Principien der Mechanik, II. Auflage, (192., 217., 225–7., 386–7. p.) Deutsche: Kant und die Naturwissensschaft. Deutsche Vierteljahrsschrift, 1868. II. füzet, stb., stb.]

II

A világegyetem keletkezésének elmélete. E mű filozófiai jelleme. A görög kozmogónia. Descartes kísérlete. Newton elmélete. Kant elméletének alapgondolata. A világegyetem keletkezésének története. Laplace elmélete. Ezen elméletek hipothetikus volta. Herschel felfedezései. A teremtés végtelensége. A csillagok lakói. A lélek halhatatlansága. Mechanizmus és isten. A szerves lények keletkezése. Források.

Kant legnagyobb s legnevezetesebb természettudományi műve: Az Ég általános természettörténete és elmélete, avagy kísérleti vázlat a Világegyetem mibenlétéről és mechanikai eredetéről a newtoni alapelvek szerint,9 nyolc évvel később, 1755-ben jelent meg. E nyolc év nem a szellemi átalakulás, hanem a tanulás ideje volt; nem új ember mutatkozik előttünk, de most Kant a férfikor erejében, a maga igazi alakjában lép elénk. Kant ezen idő alatt mélyen behatolt Newton rendszerének szellemébe; elméjének éle s szárnyaló ereje hatalmasat fejlődött; ismereteinek bősége és koncepcióinak nagysága bámulatos módon gyarapodott. E műve a maga nemében épp oly nagyszerű, mint A tiszta ész kritikája;10 Kant első virágzásának épp oly érett gyümölcse, mint emez a másodiké. A tér, melyen mozog, nem az ő igazi tere; részletek dolgában ne keressünk e művében dönthetetlen igazságokat; ne várjuk, hogy feltevései mindig a természettudós óvatosságára valljanak. Számos tételét megcáfolta a pozitív tudomány s amelyeket igazolt, azokat nem mindig az ő esze járása értelmében igazolta. Nem a szoros értelemben vett természettudományi elem nevezetes e műben, hanem az, amit a természettudomány filozófiai tényezőjének mondhatni: az egységes s egynemű tünemények összefoglalása, az összefoglalt tünemények ésszerű magyarázata, a rendszeresség szeretete, mely néhol merész feltevésekre ragadja az elmét, másutt bámulatos intuícióra bírja, mellyel elébe vág a kutatásnak, s óriási sötét tereket egy csapással megvilágít. Ezen intuíciója folytán Kant az újkori világnézetnek, amennyiben nem éri be a kész világrendszer ismeretével, hanem keletkezésének történetét is kutatja, megalapítója. Csak a század végén fogott Laplace ugyanezen feladat megoldásához. Pontosabb matematikai és fizikai ismeretek alapján tette; a csillagászati megfigyelések nagyobb köre állott rendelkezésére; részletek dolgában elfogadhatóbb formát is tudott adni az elméletnek: de a fő elvekre vonatkozólag a zseniális természettudós Kant eredményeihez jutott, melyekről éppenséggel nem volt tudomása. Kant műve a maga idejében majdnem teljesen feledésbe merült. Azóta korszakos voltát általánosan elismerték, és a fő vonásokban ma is elfogadott elméletnek KantLaplace-féle elmélet a neve.

  • 9 Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels, oder Versuch von der Verfassung und dem mechanischen Ursprunge des ganzen Weltgebäudes nach Newtonischen Grundsätzen abgehandelt.
  • 10 Kritik der reinen Vernunft.

A kozmogónia gondolata nem volt új gondolat. Midőn Görögországban az emberi elme először fordult józan, kutató ösztönnel a természet felé: első erőlködései a világ keletkezésének magyarázatára irányultak. A szemitikus fajok elkábulva állottak a teremtés nagy műve előtt; az ő felfogásuk szerint ezt csak egy hatalmas isten teremthette, s valóban a Genezis kozmogóniája isten teremtő szavára keletkezteti a világot. Csak két, hogy úgy mondjuk, természetes részletet nem tudott mellőzni a Genezis sem: a káoszt, melyből isten a világot gyúrja, s a sorrendet, mely szerint a világ egyes részeit, létrehozza. A görögök voltak az elsők, kik a józan ész merészségével arra a rendszeres, nagy természettudományi gondolatra vetemedtek, hogy a világ magától, az atomok vak játéka folytán jött létre. Kant korán megismerkedett a görög elmélkedésekkel; Lucretius nagy műve a természetről már a kollégiumban kedvelt olvasmánya volt s mélyen bevésődött lelkébe. De ha a természetes kozmogónia gondolatának nagysága meghatotta s magához vonzotta, a gondolat istentelensége megdöbbentette s elijesztette. Ha a világ saját erői folytán származott, van-e isten? Ha isten van, és a világ magától keletkezett, mi dolga van ennek az istennek? Van-e egyéb szerepe, minthogy tétlenül nézze az atomok játékát? Már a kérdés küszöbénél vallásos kételyek fogadták a benső vallásos érzületű Kant-ot.

Ama görög spekulációk különben nagyon fogyatékosak voltak. A képzeletnek nagyobb része volt bennük, mint a gondolkodásnak; akik magát a létező világot nem ismerték, hogyan magyarázhatták volna keletkezését? Midőn a tudósok többet megtudtak az ég valódi alkatáról, a képzelet ama képei háttérbe szorultak; az alexandriai tudósok inkább az asztronómiával, mint a kozmogóniával foglalkoztak. De az asztronómiai ismeretek nagyon lassan fejlődtek; Ptolemaiosz csak Kr. u. 150-ben szedte rendszerbe a régiek csillagászati ismereteit, s e rendszer feltevése az volt, hogy Földünk nyugszik, ami hosszú időre lehetetlenné tette világrendszerünk alkatának megismerését. Kozmogóniáról szó sem lehetett; a Genezis első könyve volt a középkor kozmogóniája.

1543-ban jelent meg Kopernikusz nagy műve az égi testek pályáiról, e nagy könyv, mely az újkor világnézetét oly gyökeresen megváltoztatta. Utána bámulatos gyorsasággal fejlődtek a csillagászati ismeretek; Tycho de Brahe új módszereket talált az égi tünemények pontos megfigyelésére; Kepler felfedezte az égi testek mozgásának törvényeit s alig száz évvel Kopernikusz első műve után már egy új kozmogóniával állunk szemben, Descartes-éval, ki először iparkodott újkori gondolkodással a világ keletkezésének nyomára akadni.

Descartes kísérletéről nem szokás szólni; Kant sem említi nagy elődjét, akitől el nem vitathatni azt az érdemet, hogy az újkori kozmogónia legáltalánosabb alapgondolatát ő mondotta ki először. A világ, mondja Descartes, csak az anyag általános, természetes erői folytán jött létre. Félénken ejti ki a szókat, nagy óvatossággal azt mondja, hogy ő tulajdonképpen nem állítja, hogy a világ tényleg így jött létre, hanem hogy az anyag törvényeinél fogva így keletkezhetett volna; a teológia ellen pedig avval védekezik, hogy istené marad az a dicsőség, hogy az így létrejött világot fenntartja, a fenntartó erő pedig azon egy a teremtő erővel.* Igazi véleménye iránt nem lehet kétségünk. Határozottan rámutat gondolkodásának legbelsejére, midőn azt mondja: Ha keletkezni látjuk a világot, sokkal jobban értjük, mintha csak kész állapotban tekintjük.

  • * Lásd Filozófiai Írók Tára I. Descartes. Az Értekezés IV. szakaszában, a hozzá tartozó jegyzetekben s az utolsó szakaszban: Descartes mint természettudós.

Descartes kísérlete nem sikerült; telve van a legfantasztikusabb feltevésekkel; asztronómiai ismeretei igen hiányosak, s még nehezebbé teszi feladatát azzal, hogy a vonzás erejét tagadja, s pótlásul képzeletbeli örvényekbe sodortatja az égi testeket. A világ keletkezésének felderítése csak akkor sikerülhetett, mikor Newton már kimutatta, hogy a Kepler-féle törvények a vonzás legáltalánosabb törvényeiből következnek, s ezzel az ég alkatának nagy vonásai végleg meg voltak állapítva, egy nagy törvényből szükségképpen folytak.

Newton maga nem gondolt kozmogóniára. Csillagrendszerünk bolygói és üstökösei a Nap körül forognak, mert két erő szorítja őket rendes pályájukba. A Nap magához vonzza őket, s ha más erőnek nem volnának alája vetve, egyenesen a Napba rohannának. De pályájuk minden pontján az érintő irányában a végtelenségbe is iparkodnak sietni, s ha csak ezen erőnek kellene engedelmeskedniük, sietnének is. E két erő összehatásából származik körforgásuk; nem esnek a Napba, nem távoznak a végtelen űrbe, hanem mindig a Nap körül forognak. De honnét származik e két erő? A Nap felé a testek a vonzás törvénye folytán iparkodnak, ez tehát az anyag legáltalánosabb tulajdonságának eredménye; de miért nem esnek a Napba? Mert az érintő irányában is akarnak haladni. De miért akarják ezt? Mert valamikor, egyszer, valami erő eltérítette őket a középpont felé vezető úttól, s azóta a mozgás törvényei folytán kénytelenek körfutásukban megmaradni. De miféle erő térítette el őket a Napba rohanástól? Erre Newton nem tud feleletet mondani. Isten tette. Ha isten nem tette volna, világunk beledőlt volna a Napba.

Ezzel a felelettel Kant nem éri be. Lehetetlen, hogy világrendszerünkben a legnagyobb törvényszerűséget fedezzük fel s azután ne kutassuk, honnét származik e bámulatos rend. Nem lehetne-e kimutatni, hogy e célszerűen berendezett világ miképp jött létre a káoszból isten segítsége nélkül? Kutató elménk csak akkor találna nyugtot. Először nem volt semmi, csak zűrzavaros anyag, azután magától jött létre a rendben forgó világ. Lucretius is ezt akarta, Descartes is ezen fáradozott. De sem az egyik, sem a másik nem ismerte az ég igazi alkatát. Most ismerjük. Nem akadhatnánk-e az ég ismeretes alkatában keletkezésének nyomaira is?

Nézzük naprendszerünk alkatát. Néhány feltűnő, megegyező sajátsága különösen megragadja figyelmünket. A bolygók mind egy irányban és majdnem egy síkban forognak a Nap körül. A bolygók kísérői is hasonló értelemben forognak. Mindezek a testek, maga a Nap is, ugyanabban az irányban, hasonló mozgással saját tengelyük körül is forognak. Valamennyinek a pályája csak keveset tér el a kör formájától. Csak a bolygóké tesz kivételt; ezek pályája nagy excentricitást mutat. Ezek rendkívül feltűnő tények. Az égi testek mozgásai, pályái megegyező tulajdonságokat mutatnak. Nem azért-e, mert egy közös okból származnak? De melyik ez az ok? Íme Kant nagy, eredeti gondolata, melyre később Laplace ugyanezen tények alapján jutott:

Ugyanez az erő, mely most összetartja a világot, a vonzás ereje, létre is hozta a világot a káoszból.

Hogyan hozta létre? Magyarázzuk meg legalább nagyjában. Kezdetben a tér, melyben most a csillagok mozognak, nem volt üres, amilyen most, különben mi adta volna a csillagoknak a közös mozgást? Tehát meg volt töltve anyaggal. Az égi testek nem léteztek mostani formájukban, hanem elemi részeikre felbontva, megtöltötték világunk űrét. Ez volt a káosz állapota. E káoszban a nyugvás állapota csak pillanatnyi lehetett, mert az anyag erői, a vonzás és taszítás ereje, nyilatkozni kezdettek, és ehhez hozzájárult, hogy ez az anyag nem volt egyforma, hogy vaskosabb és finomabb, nehezebb és könnyebb elemekből állott. A káoszban mozgás támad. A vonzó erők folytán, különösen a kémiai erők közelből gyakorolt hatása folytán, erősebben vonzó középpontok (Attractionscentra) származnak, melyek felé az űrben szétoszlott anyag nagy sebességgel rohan. Legnagyobb mértékben folyik az anyag e gyülekezése az egész tömeg közepe táján, ahol a legerősebben vonzó, a rendszernek középponti teste, a Nap képződik. De másutt is képződnek ily centrumok, melyek a Naptól való távolságuknak megfelelően gyűjtenek anyagot, a közelebbiek többet, a távolabbiak kevesebbet, és innét van az, hogy a bolygók sűrűsége a Naptól való távolságuk növekedtével fogy. De az anyag e küzdelmében a taszító erők sem nyugszanak. A tolongásban, mely keletkezik, midőn a világűr anyagának részei a Nap felé sietnek, a közelebb levők eltaszítják a távolabbról érkezőket, a gőzök kiterjesztő ereje is hasonló hatással jár, úgyhogy e részek, a kisebb centrumok, oldalvást szoríttatnak, és így származik e mozgó testeknek a vonzás irányával részben ellenkező iránya. Ez oldalvást eső mozgások eleinte természetesen össze-vissza irányulnak, de a mechanika törvényeinél fogva lassan-lassan kiegyenlítik egymást, valamennyien egy középirány felé, párhuzamosan, mintegy közös tengely körül kénytelenek forogni. Íme, miért mozog a Nap tengelye körül, miért forognak a bolygók egy irányban a Nap körül, miért forognak majdnem egy síkon, s miért térnek el pályafutásukban oly keveset a körtől.

Laplace elmélete hasonló, csakhogy a káosz helyébe a Nap légkörét teszi, a taszító erők helyett abból a feltevésből indul ki, hogy az egész izzó légtömeg őseredeti forgásban van, a bolygókat pedig nem kisebb vonzó középpontok képződéséből származtatja, hanem óriási gyűrűkből, melyek az őseredeti forgás folytán származnak, elválnak, szétesnek, s amelyeknek romjaiból gyűlnek össze a bolygók. Saturnusnak még ma is vannak ilyen gyűrűi; ez vezette Laplace-t a maga feltevésének megalkotásában.

A kérdés természete olyan, hogy mind a két gondolatmenet be nem bizonyított feltevéseken alapszik, oly feltevéseken, melyeket általánosságban minden természettudós elfogad, de melyeknek részletes formáját még ma sem sikerült igazolni. Az újabb hőtan megalapítója, Julius Robert Mayer, figyelmessé tett bennünket azon óriási hőbeli hatásra, mely a világtömeg mozgásából származik; kiszámították, hogy világtesteink mostani sűrűségének keletkezése alkalmával az anyag részei vonzásának mechanikus ereje folytán akkora hőségnek kellett származnia, mintha egész csillagrendszerünknél 3500-szor nagyobb tiszta széntömeg elégett volna. E hőség nagyobb része elveszett a világűrben, mielőtt csillagrendszerünk képződött. Amaz óriási erőkészletnek még csak 454-edik része van meg mint mechanikus erő a csillagok mozgásában. A világ keletkezésének képe így határozottabbá, de nem minden részében világossá vált. Honnét származott Laplace őseredeti forgása? Ha pedig Kant-tal kezdetleges nyugvást veszünk fel, – mitől később maga is elállt – hogyan származhatott mozgás? Ha a részek egyensúlyban voltak, akkor a tehetetlenség törvénye folytán ma is egyensúlyban kellene lenniök. A kisebb vonzó középpontok származása is homályos feltevés. Igaz, hogy későbbi tapasztalatok Kant egyes gondolatait igazolták. Kant azt mondotta, hogy a Saturnuson túl is kell még bolygókra akadnunk, és Herschel 26 évvel később valóban felfedezte az Uranust, minek Kant nagyon megörült, és később a Neptunus is jött még hozzá. De Kant arra alapította nézetét, hogy a bolygók pályája, mennél távolabb esik a Naptól, annál inkább tér el a kör alakjától, míg végre a bolygók üstökösökbe mennek át, ami nem igaz, mert az Uranusnak excentricitása kisebb volt Saturnusénál, az üstökösök pedig nem is haladnak mind a bolygókkal egy irányban. Az Uranus és Neptunus másképp sem igazolják Kant elméletét; sűrűségük egyforma, pedig, minthogy nem egyenlő távolságúak a Naptól, különbözőnek kellene lennie. Saturnus gyűrűinek a magyarázata is nagyot vét a fizika ellen; a Nap hőségéről pedig még nem lehettek tiszta fogalmai, mert a hőtan egészen a mi időnk alkotása. Naprendszerünk keletkezésének pontos elmélete, ha egyáltalán sikerül majd, bizonyára még a távol jövő méhében rejlik. Kant-é az a nagy érdem, hogy korszakalkotó volt ezen a téren. Soha dilettáns természettudós nagyszerűbb művet nem írt.

Kant-ban az egységes magyarázat ösztöne volt leghatalmasabb, ez vezette felfedezéseiben s sejtéseiben. Figyelmét nemcsak a mi rendszerünkre szorította, kiterjesztette az álló csillagokra is. Az álló csillagok éppen úgy középpontjai bizonyos csillagrendszereknek, mint a mi Napunk az. De van-e bizonyos rend és törvényesség e különböző rendszerek között is? Kant a Tejút alkatának figyelmes szemléletéből a naprendszerek általános összefüggését megsejti, s evvel elébe vág a nagy Herschel-nek, kinek a nyolcvanas években közzétett vizsgálatai a Tejútról, az úgynevezett ködfoltokról, az állócsillagok mozgásáról és az egész álló csillagrendszer alkatáról és tovább mozgásáról nevezetes módon találkoznak Kant nézeteivel. Herschel pontos megfigyelések és számítás alapján jutott felfedezéseihez: Kant-nak nyugvást nem ismerő elméje az egész mindenséget ölelte át, és itt is, ott is szerencsés pillantást vethetett titkaiba.

S mily örömest száll elméje a tér és idő végtelenségébe! Élénk képzelő ereje elébe varázsolja a képződő s elenyésző világok végtelen sorát, s költői ihletre ragadja. Művének hetedik részében: „a teremtés térbeli és időbeli végtelenségének egész köréről”, világkeletkezések s világromlások nagyszerű képeire és leírásaira akadunk. Szeretett költőivel, Hallerrel s Pope-pal rokonnak érzi magát, sőt prózai leírásai gyakran túltesznek az idézett költők sorain. A világ csak késznek látszik, valósággal nem az. Ha körünket túlléphetnők, csöndes éj sötétségében látnók a végtelen űrt, telve anyaggal, melyből új világok fognak képződni. Millió s millió évszázad folyt le, míg a káosznak egy része a mi világrendszerünkké fejlődött, s ugyanannyi idő fog lefolyni, míg egy hasonló nagyságú része rendben mozgó világgá válik.

A teremtés nem egy pillanat műve. Végtelen sok testet teremtett, s mindig termékenyebbé válván, az egész örökkévalóságon át fog teremteni. Millió és millió évszázadok fognak elmúlni, és mindig új világok s világrészek fognak képződni s tökéletesedni…. A teremtés soha sincsen befejezve, kezdődött ugyan valamikor, de nem fog végződni soha…

S a teremtéssel párhuzamosan halad a romlás műve. Minden véges, lény s teremtés a halálnak van szánva. Ezek a büszke világrendszerek mind a mechanika törvényeinél fogva meg fognak semmisülni. Egy világrendszer a végtelen teremtés körében nem jelent többet, mint egy virág vagy bogár a Földdel összehasonlítva. De ez a romlás sem végleges. A tönkrement világok romjaiból új világok képződnek. A világrendszerek anyagai feloszlanak, legkisebb részeikre hullanak, a tér minden irányában szétsietnek, de a vonzás ereje újra összegyűjti, újra világokká sűríti őket.

Ha a természetet, ezt a főnixmadarat, mely csak azért ég el, hogy hamvaiból megifjodva feltámadjon, a terek és idők végtelenségébe szemmel követjük, ha látjuk, hogy a romlás terén sem merül ki és mindig újjáteremtő erőre ébred, s hogy a teremtés másik végén az alaktalan anyag terén mindig tovább terjeszti az isteni kinyilatkoztatás tervét…, akkor az elme, mely mindezen elgondolkodik, mély csodálatba merül…

S mintha a tárgy elragadná, merész képzelő ereje a csillagokba száll, melyeket élő lényekkel benépesítetteknek képzel. S itt újra azon előttünk már jól ismert sajátságára akadunk: merészségében józan. Képzelő ereje messzire viheti, de nyugodt elméje mindenhová elkíséri. Képzelő ereje nem annyira érzéki, mint értelmi. Olyan, minőnek gyakran tapasztaljuk az északi, hidegebb elméjű népeknél: nem az érzelem hevíti fel s ragadja magával, nem ez varázsol eléje kéjes képeket s bírja alkotásra: hanem az ész melegén éled fel az érzelem, az ész fellendülése s lelkesedése izgatja s vezeti a képzelő erőt. Az ilyen képzelő erő inkább merész, mint határozott, inkább a végtelenség gondolatát szereti, mint a határozott képeket, inkább a magasztoshoz vonzódik, mint a széphez. Kant-é ilyen. A csillagok lakóiról elmélkedik, s a kilátás nagyszerűsége jól esik lelkének. De egyszersmind nyugodtan vizsgálja: milyenek ezek a csillaglakók, milyen például a testük? Találékony elméje nem késik a felelettel. Testünk anyagának mivolta bizonyos függési viszonyban van a Naphoz. Ez anyag annál finomabb s könnyebb, rostjai annál rugalmasabbak, alkata annál tökéletesebb, mennél távolabb esik a Naptól a bolygó, melyen előfordul. A Földnél a Naphoz közelebb eső csillagokon e szerint az embernél tökéletesebb lények laknak. Az élőlények, az egész szerves világ, az egész világ általában egy felfelé haladó sort képez, mely kezdődik a Naphoz legközelebb lévő csillagon, s végződik nem tudni hol. A Föld és a Mars lakói körülbelül a középhelyet foglalják el. Fizikailag és erkölcsileg bizonyos középsors ért bennünket, a gyöngeség és erő, a bűn és erény keveréke vagyunk. Vajon örökre e sorsra kárhoztatott bennünket a végzet? A teremtés egyéb nagyszerű csodáit soha szemmel látnunk nem adatik? Ki tudja! Hátha halálunk után más csillagokba költözünk? „Hátha a Jupiter körül forgó holdak nekünk fognak majd egyszer világítani?” „Az elmének jól esik, az elmének szabad ily gondolatokban gyönyörködni.”

A lélek halhatatlan, az egész teremtés isten nagyságát hirdeti. Hát a világ mechanikus keletkezése nem ellenkezik-e isten fogalmával? Mire kell nekünk isten, ha az anyag saját törvényeinél fogva alakul rendezett világgá? Kant a gondolattal később újra meg újra meg fog vívódni. Egyelőre stilisztikailag is rendkívül ügyes fordulattal felel meg rá:

Isten létezik, mert a természet még a káoszban sem tud másképp mint szabályosan s rend szerint működni.11

I. 217.
  • 11 „es ist ein Gott eben deswegen, weil die Natur auch selbst im Chaos nicht anders, als regelmäßig und ordentlich verfahren kann.“

Abból, hogy isten nem kész világot teremtett, nem következik, hogy nem tett semmit. A káosznak rendre való hajlama isten műve. S isten e művét a legegyszerűbb eszközök által hozza létre, a természet erői által. Descartes hasonló gondolattal élt, Leibniz csak módosította Descartes gondolatát, s e módosított formában származott a gondolat Kant-ra.

Itt bezáródik a kör. A legegyszerűbb módon megmagyaráztuk a világegyetem létrejöttét. A filozófus joggal mondhatta: Adjatok nekem anyagot s világot építek belőle. De majdnem kikerülte figyelmünket, hogy e körnek egy nagy része van. Ha csak ég és Föld léteznék, bolygók és üstökösök, hegyek és folyók: a világnézet alapvonalai meg volnának állapítva. De hogyan származnak a szerves lények? „Mondhatjuk-e: adjatok nekem anyagot s megmutatom nektek, hogyan csinálhatunk belőle hernyót?” Itt megáll Kant. A szervetlen világnak alkatát s alkatának létrejöttét megmagyarázta; tovább nem megy. A szerves világ egyelőre nagy rejtély. S még rejtélyesebb az, aminek segítségével mindezt kitalálta: az emberi elme. A külső kozmosszal végzett, legalább nagyjában, annyira, amennyire a filozófust érdekli, amennyire az egész világnézetnek kiegészítő része. Alig sejti, hogy a belső kozmosz képének rajza nagyobb munkával, gondolkodásának nevezetesebb átalakulásával fog járni.

[Lásd e szakaszra vonatkozólag: Dieterich: Kant und Newton. Tübingen, 1876. Ukberweg: Ueber Kant’S Allgemeine Naturgeschichte des Himmels, Pr. Pr. Bl. III. 2. Hay: Ueber Kant’s Kosmogonie. u. o. IV. 3. Kirchmann: Erläuterungen zu Kant’s Schriften über Naturphilosophie. Leipzig, 1877. Lange: Geschichte des Materialismus II. 221. ff. Reuschle, Dühring előbb említett műveit stb.]

III

A Föld tengely körüli forgásának változásai. Julius Robert Mayer elmélete. A tűzről szóló értekezés. A lisszaboni földrengés. A szelek elmélete. A Hold súlypontjának helye. A természettudományi vizsgálatok hatása Kant fejlődésére.

Kant e nagy kérdés megoldása után szívesen foglalkozott kisebb méretű természettudományi problémákkal, s éles elméje majdnem mindenütt közel járt az igazsághoz. Minden felfedezését újra fel kellett ugyan fedezni, de életírójának jólesik, hogy legalább az utókor háláját s tiszteletét jegyezheti fel.

Nagy művét két kisebb értekezés előzte meg; az elsőben azt a kérdést tárgyalja: vajon a Föld saját tengelye körüli forgása keletkezése óta megváltozott-e (1754),12 a másodikban, vajon a Föld öregbedik-e (1754).13 Az utóbbi a nagyobbik, de kisebb értékkel bír; telve van elavult nézetekkel, a többi között egy finom anyagból álló világszellem, spiritus rector, szerepel benne, mely tiszta vízből és levegőből készül, a savakban, a kénben, a tűzben, az elektromosságban stb. nyilvánul. Maga a kérdés sem érdekel többé bennünket s Kant nem is felel meg rá, „csak vizsgáló, nem döntő” módon foglalkozott vele. Az elsőben azonban nevezetes módon találkozik Julius Robert Mayer-rel, aki legújabban a Föld tengelyforgásának ugyanazt az akadályát fejtegeti, melyre már Kant gondolt. Minthogy ugyanis a Hold a Földnek feléje fordított részén a tenger vizét erősebben, az ellenkező oldalon pedig kevésbé erősen vonzza, mint a Föld közepe táján: a tenger vizének sajátszerű alakja támad. A délkörön végig a víz emelkedik, hullámhegy származik; kilencven fokkal odébb a délkörön végig a hullámhegynek hullámvölgy felel meg; tehát a Földet minden pillanatban négy részre osztottnak képzelhetjük, fönt és lent egy-egy hullámhegy van, jobbra és balra egy-egy hullámvölgy. A Föld nyugatról keletre forog tengelye körül, a Hold ennek következtében keletről nyugat felé halad. De a Holdat a felső hullámhegy követi, ennélfogva ez a Föld tengelyforgásával ellenkező irányban halad. Egy ilyen hullámhegy tömege nem csekély: kiszámították, hogy körülbelül száz köbmérfölddel több víz van benne, mint a hullámvölgyben. A felső hullámhegy tehát mindig a Föld tengelyforgásával ellenkező irányban mozog, az alsó pedig ugyanabban az irányban. Ámde a felső hullámhegy nagyobb az alsónál, a Hold, minthogy közelebb áll hozzá, erősebben vonzza magához és így a Föld tengelyforgásával ellenkező nyomás származik, mely, Mayer kifejezése szerint, a forgás hatását (Rotationseffect) csökkenti, azaz a Föld lassabban forog a Nap körül, a csillag-nap meghosszabbodik. E meghosszabbodása Mayer szerint 2000 év óta a másodperc egy huszadrészét teszi ki; a tapasztalat még ennyit sem igazol, csak egy nyolcvanhatodik részét a másodpercnek találja. Kant csak általánosságban fejti ki nézetét, számítása egészen pontatlan, ő szerinte 2000 év óta 86 másodperccel kellett volna a csillagnapnak nagyobbodnia; de az alapgondolat megvan a kis hatlapnyi értekezésben.

  • 12 i. m. Untersuchung der Frage….
  • 13 Die Frage, ob die Erde veralte, physikalisch erwogen.

A tűzről (1755)14 szóló értekezése is figyelemre méltó. Teske, a fizika tanára, aki mint doktori értekezést megbírálta, saját állítása szerint, maga is tanult belőle. Kant ugyanoly merész és éles gondolatokkal vizsgálja a test legkisebb részeit, elemi alkatát, mint az ég történetében a nagyvilág keletkezését. Magától értetődik, hogy a becses gondolatokat itt is az értéktelenekké váltak egész halmazából kell ki keresni. A test Kant szerint szilárd részekből áll, melyeket rugalmas anyag, mint közös lepel borít. Ez közvetíti a közvetlenül, tehát nem érintkező legkisebb részek vonzását; ez a tűzanyag is; úgyhogy Kant látszatra egészen a régi állásponton marad: a tüzet külön anyagból magyarázza. A rugalmas boríték hullámos vagy vibráló mozgása egyenlő a melegséggel. De ebben mutatkozik a filozófus egységesítő, rendszeres elméje, e rugalmas anyag nem egyéb mint éter, a világosság anyaga, mely a testek közei közé van szorítva. Kant-nál a rugalmas boríték azon egy a tűzzel, a meleggel, a világosság éterével; sokan sejtették ezen összefüggést, Voltaire is egy 1738-ban megjelent művében, de senki előtte az anyagok azonosságát oly világosan s határozottan nem állította; ő volt az elsők egyike, aki a természeti tünemények egységét felfogta. Azóta nagyot haladtunk, a természet erői mind egy erőnek különböző formáiként tűnnek fel előttünk, de Kant-nak gondolata e haladás útjának mentében fekszik.

  • 14 i. m. Meditationum…

1755-ben egész Európa megrémült a nagy lisszaboni földrengés hírére; a vakhit buzgón kutatta isten szándékát, a filozófusok tépelődtek, miképpen fér össze e szörnyű esemény a világnak felette célszerű s boldogító berendezésével, a természettudósok élénken foglalkoztak az esemény okaival, mindenütt nagy mozgalom támadt, és Kant a közönség megnyugtatására és az esemény megmagyarázására három értekezést írt a földrengések okairól, az 1755-iki földrengés történetéről, és amikor a földrengések még mindig nem szűntek meg, néhány folytatólagos rájuk vonatkozó megjegyzést. Magától értetődik, hogy mindent tud, amit akkoriban a földrengésekről tudhattak, és ahol a földrengés történetét és lefolyását írja le, az még ma is forrásműnek használható. De e téren mai napig sem jutottak megegyezésre a természettudósok, a különböző feltevések harca még mindig folyik.

Igen nevezetes egy még ugyanabban az évben megjelent értekezése a szelek elméletéről.15 Hadley már ő előtte, 1735-ben, állapította meg a szelek helyes elméletének nagy vonásait, de Kant nem ismerte elődjét, egészen függetlenül fedezte fel a rendes időszakokban visszatérő szelek törvényét, különösen az úgynevezett passzát- s monszun szeleket s sok tekintetben nyolcvan évvel előzte meg Dove időjárástani elméletét. A szelekről még egy kis értekezése van, melyet itt bátran mellőzhetünk, úgyszintén az 1758-ban megjelent kis művét, mely a nyugvás és mozgás elméletét akarja megállapítani. Kritika előtti korszakából, az emberre vonatkozókon kívül, egyéb természettudományi dolgozatai nincsenek. Gondolkodása más irányt vett; ezentúl a fizikának inkább metafizikai alapjával foglalkozott, de a természet iránti érdeklődése azért nem szűnt meg soha. Éber figyelemmel követte az új felfedezéseket, fizikai földrajzból való kedvelt előadásaiban mindent felvett, amit fáradhatatlan szorgalommal majdnem élte végéig tanult, és kritikai korszakában is még kétszer szólalt fel tisztán természettudományi kérdésekben: 1785-ben a Hold tűzokádó hegyeiről értekezett16 s legutoljára 1794-ben a Holdnak az időjárásra való lefolyásáról szólt.17 Erre nézve nem sok újat mond, de egy kis jegyzetben ráismerünk a régi Kant-ra, kinek nagy divinatorikus18 eszét azóta oly egészen különböző munka foglalkoztatta s fárasztotta is. Ama kis jegyzetben kifejti, hogy a Holdnak felénk fordított része tele van vulkáni kiömlésekkel, s hogyha igaz az, hogy ezek a vulkáni kiömlések inkább erre a félre fordulnak, mint a másikra, ami a Föld vonzása következtében nagyon valószínű, akkor könnyen meglehet, hogy a Hold súlypontja a Hold másik felében keresendő, s azon a másik felén erről a félről lefolyt víz s levegő is található, ami ezt a felet lakhatóvá is tenné. Ez az a régi Kant, kinek találékony elméje oly zseniális sejtésekre akad, kinek képzelő ereje annyi kedvvel bolyong a lehetségek végtelen országában. S valóban, a Hold súlypontjának excentricitását a tapasztalatból is sikerült bebizonyítani. Hansen csillagásznak ez az egyik legújabb felfedezése.

  • 15 Neue Anmerkungen zur Erläuterung der Theorie der Winde (Új észrevételek a szelek elméletének magyarázatához)
  • 16 Über die Vulkane im Monde.
  • 17 Etwas über den Einfluß des Mondes auf die Witterung.
  • 18 divináció latin, régies1. jóslás 2. sugallat, sejtés.

Kant természettudományi műveinek majdnem semmiféle közvetlen hasznát nem látta. A königsbergiek tisztelték és tömegesen tódultak előadásaira, de ebbeli érdemeit méltányolni nem tudták. Németország tudós közönsége pedig ama filozofikus korban a legkisebb filozófiai értekezést a monászokról s a legjobb világról is nagyobb zajjal fogadta, mint a messze Königsbergben megjelent komoly természettudományi munkát. A szakemberek éppenséggel nem törődtek a königsbergi magiszter merész feltevéseivel. De Kant szellemi fejlődése megőrizte e munkálatok hatását. Nem annyiban, hogy e széles alapra építette volna későbbi végleges világnézetét. A látszat ennek éppen ellenkezőjét mutatja. Az új rendszer első alapvető fogalma az lesz, hogy a tér és idő nem valódi, nem reális valami a szó közönséges értelmében. Az új rendszer a tiszta ész határain belül mozog, s amit közönségesen valódiságnak mondanak, annak megismerhetetlenségét fogja állítani. De ennek az új rendszernek éppen az lesz a jelmondata, hogy amit metafizikának neveztek, nem tudomány, hogy tudásról csak a tapasztalat határain belől lehet szó; az új rendszer véget fog vetni a Wolff-féle üres spekulációnak, és az embert két dologra fogja utasítani: a tapasztalatok bővítésére és a kötelesség teljesítésére. Kant természettudományi munkáinak ez legérettebb gyümölcse. Nem szedte le egyenesen, előbb meg kellett győződnie az ész útján, hogy a tévedés férge nem rágja. De aki ily avatott módon tudott olvasni a természet nagy könyvében, az nem érhette be az akkori filozófia üres szőrszálhasogatásával. Aki annyira a tapasztalat emberévé tudott válni a praktikus kutatások terén, annak dogmatikai álma nem lehetett olyan mély, mint az akkori német szobafilozófusoké; arra egészen más hatással lehetett az angol józan ész metafizikaellenes gondolatmenete. Sokan tapasztalták, hogy a nagy emberek életében a véletlen sajátságos, majdnem ésszerűen kiszámított játékot űz. Mintha egy külön gondviselés őrködnék felettük, hogy a külső véletlen is hasznukra váljék. Mintha éppen ennek a véletlennek kellett volna bekövetkeznie, hogy azokká lehessenek, mikké lettek. Vagy talán úgy áll-e tulajdonképpen a dolog, hogy a nagy ember éppen azért nagy, mert a véletlent is hasznára tudja fordítani, s mert ami nekünk véletlennek látszik, sokszor nem egyéb, mint saját természetének homályosan, de hatalmasan működő ösztöne? Már Goethe mondotta:

Wie sich Verstand und Glück verketten
Das fällt dem Toren niemals ein.

[Hogy érdem vonzza a szerencsét,
nem sejti azt e bamba nép;]

Fauszt II. rész I. felvonás;
császári palota – trónterem

Nem bírjuk eldönteni a kérdést. De Kant szellemi fejlődésében majdnem minden lépés, a véletlennek látszó is, közelebb viszi messze céljához.

[E szakaszra nézve az előbb említett munkákon kívül lásd G. Werther: Altpreussische Monatschrift IV. 3.; a tűzről szóló értekezés elemzését, Dove: Meteorologische Untersuchungen. 1837.]

Immanuel Kant (1724–1804) német filozófus, a német idealizmus megteremtője
Alexander Bernát (1850–1927) magyar filozófus, esztéta, színikritikus és szakfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja
Forrás

Alexander Bernát: Kant. Élete, fejlődése és philosophiája. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1881. Magyar Elektronikus Könyvtár. 159–194. p.

Jegyzet

A fenti szöveg, az I. fejezet kivételével megjelent a Természettudományi Közlöny 1881-ik évfolyamában, a 336–347. oldalon Kant mint természettudós címmel.