Madách Imre mint természetbúvár

Andor Csaba
Madách Imre, természettudomány
szóelválasztás

A cím rendhagyó, s ebben a formában nem is megszokott. Végül is vagy természettudósnak nevezhetünk valakit, vagy nem; a „természetbúvár” szó inkább lelkes amatőrökre illik.

Pontosan erről van szó Madách esetében, aki önálló természettudományos eredményekkel ugyan nem büszkélkedhetett, de akinek életét, s nem elhanyagolható mértékben az életművét is, meghatározták a természettudományok. Nemcsak személyiségének, de életművének, köztük fő művének, Az ember tragédiájának a megértéséhez is közelebb kerülhetünk, ha felidézzük a természettudományok iránt ifjú korától haláláig intenzív érdeklődést mutató, részben kutatói hajlamokkal megáldott, de kutatási lehetőséggel nem rendelkező poéta alakját.

Egyetemi évek

14 és fél évesen, 1837 őszén kezdte meg Madách az egyetemi tanulmányait Pesten. Akkoriban még nem lehetett túl sok szakot felvenni; róla is csak azt tudjuk, hogy „bölcseletet” tanult. Édesanyjának írt leveleiből azonban kiderül, hogy milyen tantárgyaik voltak. A mai olvasónak a tantárgyak elnevezése mellett más furcsaságok is szemet szúrnak, így pl. az, hogy az osztályozás helyett (pontosabban: mellett) „rangsorolták” a hallgatókat. De lássunk egy jellemző levélrészletet!

Én Doctrinából 22ik eminens Phisicából 7ik eminens Históriából 5ik eminens Metaphisicából 2ik eminens, Hungaricából eminens. Ha öszve számoltatik, nehányal előbre vagyok, mint tavaly. Balassa a Metaphysicából 3al utánam van Lónyay 14el.1

  • 1 HALÁSZ Gábor (szerk.): Madách Imre összes művei. Budapest 1942. II. 911. p.

Az idézet azt sejteti: a rangsorok összege lehetett a globális mérce ebben a korban. Valójában arról van szó, hogy a diákokat három nagy osztályba sorolták: eminensek, első osztály, második osztály – ez utóbbiaknak kellett évet ismételniük –, s az osztályokon belül történt a rangsorolás. Fizikából nem állt tehát rosszul az ifjú Madách, bár elgondolkodtató, hogy metafizikából még jobban állt, s hogy ezt valamiért ő maga is fontosnak tarthatta, büszke volt arra, hogy jó képességű osztálytársait is sikerült e téren megelőznie (az összehasonlításban másodjára említett diáktárs, Madách első számú ifjúkori barátja, Lónyay Menyhért, egy időben Magyarország miniszterelnöke volt).

Még változatosabb a kép, ha azt nézzük, hogy Madách milyen különórákon képezte magát. Tanult úszni, vívni, festeni, zongorázni, s tanulta a faesztergályos szakmát. Ez utóbbi ma talán furcsának tűnhet, de ne feledjük: néhány évtizeddel vagyunk csak a francia forradalom után, s annak egy nagy tanulsága – legalábbis a nemesség számára – az volt, hogy lehetnek olyan időszakok, amikor egy nemesnek is kétkezi munkával kell keresnie a kenyerét. Nem különc tehát az ifjú Madách; az már más kérdés, hogy szemmel láthatóan örömmel esztergál, s hogy egy időben nem győz a „családi megrendeléseknek” eleget tenni: levélsúlyzót, paprikatartót s más tárgyakat fabrikál. Festeni is tanult; több olajképe maradt fenn, amelyek közül a Zrínyi Miklóst ábrázoló ma is a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának egyik darabja.

Persze, ha úgy vesszük, hiányosságokat is találhatunk a képzésében, ennek azonban leggyakrabban az említés hiánya az oka, s nem az, hogy az adott területtel ne foglalkozott volna. Így a sportok közül a lovaglás vagy a céllövészet „értelemszerűen” nem szerepel; erről nincs mit írni, hiszen ebben a korban elképzelhetetlen olyan vidéki nemes, aki e sportokat ne gyakorolná. Ugyanígy nincs értelme nyelvekről beszélni: természetes volt, hogy németül, franciául, latinul és görögül többé-kevésbé mindenki tudott, aki egyáltalán eljutott az egyetemre.

A mai elemzőnek úgy tetszik: polihisztorokat képeztek abban a korban. Valóban, ha megnézzük Madách Imre könyvtárát, pontosabban szólva azt a töredéket, ami abból egyáltalán megmaradt, meglepve tapasztaljuk, hogy olyan távoli földrészeket ábrázoló, nagyalakú térképek is találhatók benne, amelyeket vélhetően az elmélyültebb otthoni tanulás céljára vásároltak.

Hiába! Alapvetően más volt a reformkor szelleme, mint a későbbi évtizedeké. Ez volt talán az utolsó időszak Magyarországon, amikor az emberek – vagy legalább értelmiségiek egy csoportja – komolyan hittek abban, hogy a világ megismerhető és megismerendő, megváltoztatható és meg is változtatandó.

Ennek egyik konkrét megnyilvánulása volt egy lap megindítása, amelyre Madách is előfizetett: Athenaeum volt a címe, 1837-ben indult, s Vörösmarty és Toldy Ferenc mellett (utóbbi akkor még Schedel néven szerepelt) Bajza volt a „szerkesztőtárs”. Ha korszakoknak s e korszakokban élő íróknak, művészeknek, tudósoknak a felfogásbeli különbségeit érteni akarjuk, érdemes elővenni a folyóiratokat, amelyeket szerkesztettek! Vörösmartyt és Aranyt felfogásban évszázadok választják el egymástól, hiába voltak féligmeddig kortársak. Ne a fényképeiket, ne is a verseiket tegyük egymás mellé, hanem a folyóirataikat! Az Athenaeum szerkesztői még szükségét érezték annak, hogy teljességre törekedjenek, nem pusztán az irodalom területén. Filozófiai nézetek mellett pl. empirikus szociológiai okfejtéseknek is helyt adott, s a zömében verseket, elbeszéléseket, színi kritikákat tartalmazó lapban négyzetgyökjelet (!) is találunk! No nem valamelyik korai avantgarde szerző művébe került a tipográfiailag is rendhagyó jel!

A fenti szellem mellett lándzsát törők, köztük egy ismert mérnök, Vásárhelyi Pál jóvoltából. Ő ugyanis úgy vélte, hogy egy árvíz, még ha olyan katasztrofális következményekkel is jár, mint amilyen az 1838-as pesti árvíz volt, alapvetően nem természeti, hanem igenis társadalmi katasztrófa! Mert az árvíz előre látható volt: kellő felkészültséggel meg lehetett jósolni a közelgő katasztrófát, s Vásárhelyi valóban meg is jósolta azt. Nem öncélú díszként került tehát a cikkébe a négyzetgyökjel, hanem mert szerette volna megmagyarázni: miért is volt árvíz ’38 március idusán Pesten, s mit lehet majd tenni azért, hogy máskor ne legyen, vagy hogy a katasztrófa kevésbé sújtsa a várost.2 Egy ilyen írást Arany János Koszorújában elképzelni – noha csak negyed század a korkülönbség – ugyanolyan képtelenség, mintha egy napjainkban megjelenő irodalmi folyóiratban gondolnánk el ugyanezt az írást. Vegyük észre: nem csupán a specializáció, a világ humán és reál műveltségre való széttagolása okozza a gondot. Vörösmartyék abban is hittek, hogy ha megismerjük s helyesen ismerjük meg a világot, akkor az egyszersmind ésszerű stratégiát is nyújt, viszonylag egyszerű választ ad arra a kérdésre: mit miként változtassunk meg benne.

  • 2 VÁSÁRHELYI Pál: A budapesti állóhíd tárgyában. Athenaeum 1838. július 5. 25–35. p.

Természettudományi jegyzetek

E hosszú bevezető mindenképp szükséges volt ahhoz, hogy Madách látásmódját érzékeltethessem. Bár személyes kapcsolat éppenséggel Aranyhoz fűzte őt s nem Vörösmartyhoz (mire fő műve megszületett, már nem élt Vörösmarty), azért szemléletében mégiscsak ahhoz a felfogáshoz állt közel, amely a világot egységes egésznek tartotta, s ahhoz az embereszményhez, amely ezt az egészet megismerhetőnek s megismerendőnek vallotta.

Ideje azonban, hogy az általánosságok mellett konkrétumokról szóljunk! Madách számos apró cédulára jegyezte fel olvasmányait, gondolatait. Ezeket később felhasználta művei írásakor; néhol éppen a cédulára írt jegyzet árulja el, hogy melyik művében, de gyakoribb, hogy csak azt tudjuk: melyik művébe szánta. Eljárása ugyanis általában az volt, hogy ha a művel elkészült, annak forrásait, köztük a jegyzeteket is megsemmisítette. Így tehát az a cédulaköteg, amely a természettudományi jegyzeteket tartalmazza, inkább csak arról ad számot, mit szeretett volna még felhasználni félbemaradt műveiben, s csak kevés esetben tudósít arról, amit valóban fel is használt.3

  • 3 Madách Imre összes művei II. 793–806. p.

Olykor a jegyzetek szűkszavúak, csak utalásszerűek. Pl. „Nordlicht – földmagnetizmus”. Ebben az esetben arról lehet szó, hogy az északi fénynek és a földmágnességnek a kapcsolatáról értesülhetett Madách, s ezt valamiért feljegyzésre érdemesnek tartotta. További szűkszavú jegyzetek:

Sphinx ligustri fagyalfán termő hernyó,

vagy:

A tenger sós ize, mely az aequator körül nő.

De többségükben inkább részletezők:

A tenger. Az ár és apály kétszer nő és fogy napjában; holnapos szinte kétszer, midőn nap és hold a meridiánon mennek át, másik, ha 90 gradus távolban vannak egymástól. – Másik jelenség a tengerfolyás, mely egyrészt a föld forgásából is ered. A tenger fénylése részint phosphortól, részint surlódástól.

Egy csillagászati megjegyzés, amelyhez nem árt tudnunk, hogy a mér(t)föld akkoriban nálunk kb. 7,5 kilométeres távolságot jelentett (postamérföldnek is mondták):

Csak a mi napszisztémánk 493,204 négyzetmértföldet fog el, az első fix csillagok 4 miljomszor miljom mértföldre vannak, s a legközelebbi csillagcsoporthoz a napfény, mely hozzánk 8 perc és 13 másodperc alatt ér 20 miljom mértföldön, oda csak 9000 év mulva érne.

A számolás itt bizony pontatlan (meglehet, a különböző fajta mérföldek összetévesztése okozta), hiszen a négy milliószor milliónyi mérföld az valójában 30-szor 1012 km, vagyis alig több mint három fényév. Vagy vegyünk egy merőben más természetű jegyzetet:

Az ivói víz vihetésére tengeren Napoleon 200.000 frankot tett, Lavoisier kitalálta, belől korommá égett hordókban.

Következzék egy hosszabb biológiai jegyzetből egy részlet:

Generatio aequivoca. Az 1666iki londoni tűz után a Sisymbrium iris annyi nőtt a tűzhelyen, mint egész Európában nem. White, Selnborneból, mond: kiirtott vén bükkes helyét szeder borítja. Zeland mocsarai lecsapoltatván, a Carex cyproides jelent meg, mi nem dán, de német növény.

A jegyzetek között filozofikus jellegűeket is találunk. Ilyen pl.:

Axioma a fizikára nézve, hogy minden, ami lehet, van.

Már ebből az ízelítőből is sejthető, hogy az olvasmányait jegyzetelő poéta részrehajlás nélkül kiírta mindazokat az empirikus megfigyeléseket és teoretikus megfontolásokat, amelyeket valamiért figyelemre méltóaknak tartott, s jószerivel nem volt olyan tudományág, amelyet ne tartott volna fontosnak.

Frenológia, spiritizmus, homeopátia

Eközben persze ma már naivnak tetsző álláspontokra is odafigyelt, sőt, volt egy, mára az áltudomány területére száműzött ismeretkör, amely talán túlzottan is felkeltette az érdeklődését, olyannyira, hogy tanulmány írását tervezte a témáról: a koponyatanról (frenológia) van szó. Madách korában sokan hittek abban, hogy a koponya felépítése a pszichikumra is komoly hatással van (talán az a ma is elfogadott nézet állhatott a túlzott általánosítások hátterében, hogy valóban léteznek patologikus esetek, amelyeknél a koponya fizikai felépítésében mutatkozó kóros elváltozás pszichés tünetekkel társul). Madách „dolgozószobájában” – egymás között csak Löwengrubenak (oroszlánbarlang) nevezték a családtagok – egy Haubenstock (paróka elhelyezésére szolgáló, fejet formázó eszköz) állt, amelyen be voltak jelölve az egyes pszichés funkcióknak megfelelő koponyaterületek.

Ez azonban inkább a ritka kivételek egyike volt. Madách az esetek túlnyomó többségében igen pontosan látta a határt tudomány és áltudomány között, s voltaképpen ebben az esetben sem józan ítélőképessége, hanem inkább az a pozitivista szemlélet hagyta cserben, amely a kor legjobb tudósait is jellemezte. Valóban: logikusnak látszott a pszichés rendellenességekre úgy tekinteni, mint amelyek jól meghatározható, de még ki nem derített fizikai elváltozások következményei, szemben a korábbi, minden tudományos megfontolást nélkülöző nézetekkel. Sok évtizeddel később a tudományos pályáján induló Freud még mindig hitt abban, hogy minden pszichés rendellenesség valamilyen anatómiai elváltozással magyarázható, s az életútját meghatározó nagy felismerése éppen az volt, hogy pl. a hisztérikus ember agya anatómiailag semmiben sem különbözik a „normális” emberi agytól. Az a pozitivista felfogás tehát, amelynek a frenológiában elmélyedő Madách „áldozatául esett”, még halála után is jó ideig minden komolyan vehető természetkutatás kiindulópontja volt.

Ugyanakkor az ő korában már futótűzként terjedő misztikus elképzelésekben nem hitt. Érdekes példája ennek a lélekvándorlással kapcsolatos eszmekör, amely abban a korban, egészen pontosan 1848-tól kezdődően a spiritizmushoz kötődött. Mint ismeretes, az „asztaltáncoltatás” jellegzetesen amerikai „találmány”; a rágógumit és a coca-colát megelőző időkből azon „sikeres” (nemzetközileg elterjedt) „termékek” egyike, amely – ma már nehéz ezt elhinni – nem kisebb mértékben volt életmód meghatározó, mint a XX. század termékei. A halottak megidézésének divatja néhány évvel később, az 50-es évek elején már egész Európában általános volt, társasági összejövetelek gyakori színfoltja. S furcsa módon éppen a költő fia, Madách Aladár vált a hazai spiritizmus egyik élharcosává.4 Azt, hogy Madách – annak ellenére, hogy ilyen témájú könyv is lehetett a könyvtárában – nem hitt különösebben az elképzelésben, egy versrészlet bizonyíthatja a legjobban:

Talán nevettem, amíg haldokoltál,
Talán vigadtam, amíg szenvedél,
S nem jött el, hogy megintsen, szellemed.

  • 4 TARJÁNYI Eszter: Madách Aladár és a magyarországi spiritizmus. Palócföld 1992. 5. 423–432. p.

A vers ugyan (Fagyvirágok I.) minden valószínűség szerint korábban keletkezett (1843 körül), mint ahogy a spiritizmus elindult volna világhódító útjára, ám Madách verseit általában csak abban a formában ismerjük, ahogyan – kötetbe rendezés céljával – élete utolsó évében, 1864-ben lejegyezte, s számos esetben átdolgozta azokat. Vélhetően ez a célzás is, amelynek értelmében a távollévő szeretett személy haláláról késleltetés nélkül, közvetlenül tudomást kellene szereznünk, a spiritiszta elképzelésre vonatkozik, konkrétan annak a kritikája.

A családot egy közeli rokonnak, Madách sógorának, Huszár Sándornak a buzgalma ismertette meg a homeopátiával. Az orvostudomány mindig is vonzotta a sarlatánokat; nem véletlen, hogy éppen e területen vált a szakmai hozzáértés igen korán követelménnyé, s hogya végzettséget oly szigorúan vették. Ám mindig voltak – s bizonnyal sokáig még lesznek is – olyan területek, ahol a konzervatív orvostudomány nem boldogult. A napjainkban „újra felfedezett” hasonszenvi gyógymód is látszólag ártalmatlan terápiát javasolt. A kor egyik sikeres, a homeopátia iránt elkötelezett orvosának, Argenti Dömének a fő műve megvolt Madách könyvtárában is: Különféle betegségek hasonszenvi (homeoeopathiai) gyógyitása. Hahnemann életrajzával. (Pest, 1858. [3. kiadás]). Még néhány ceruzával írt megjegyzést is találunk a tartalomjegyzékben, témákat s a megfelelő lapszámokat, amelyek elárulják, mire is használhatta a könyvet leggyakrabban Madách, ill. mi az, amit a tartalomjegyzékben szükséges kiegészítésnek tartott:

Dohányzástol felfájás 120, Korhelység ellen 180, Nyelv hólyagocskák 150

a számok a lapszámot jelölik

Madách és a relativitás

De térjünk vissza a természettudományok hagyományos felfogásához!

Mindannyian emlékszünk rá, miként figyelmeztet – nem is egy helyen – a költő fő művének egyik főszereplője, Lucifer arra, hogy a társadalom, amely körülvesz minket, a választott viszonyítási rendszer függvényében látszik csak jónak vagy rossznak. A makro- és mikrovilág különbözősége pl. a londoni színben kapott hangsúlyt:

Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze míg fölér. –

De jócskán lehetne idézni más részeket is a Tragédiából, amelyek szemléletünk relativisztikus jellegére figyelmeztetnek. Ezúttal azonban egy csaknem ismeretlen feljegyzését idézném Madáchnak, amelyet könnyű – bár szerintem elhibázott – dolog lenne úgy értelmezni, mintha a speciális relativitáselmélet egyik kiindulási tézisét fogalmazta volna meg a szerző. Unokaöccsének fia egyszer már minden célzatosság nélkül idézte ezt a mondatot, később azonban mégsem került be összes műveinek kiadásába:

Nem az a kérdés jó járe órád, de úgy járe mint a’ többi.5

Sokáig e sorok írója is kételkedett abban, vajon megtalálható-e ez a mondat Madách szövegei között, végül is azonban egy nagyobb lélegzetű munka során kiderült: valóban megtalálható.6

  • 5 BALOGH Károly: Madách az ember és a költő. Budapest 1934. 80. p.
  • 6 ANDOR Csaba–LEBLANCNÉ KELEMEN Mária: Madách Imre kéziratai és levelezése. (katalógus) Budapest 1992. 389. p.

Ebben az esetben mégis vonakodnék a természettudományi jegyzetek közé sorolni Madáchnak ezt az észrevételét. Túl azon, hogy tervezett – de soha el nem készült – Verbőczyről szóló drámájának jegyzetei között található a mondat, egyébként sincs semmi, ami a természettudományos értelmezést alátámasztaná. Sokkal inkább az emberi, mintsem a fizikai relációk relativizmusára gondolhatott tehát Madách, talán arra, hogy a történelmi idő sem egyéb, mint a történelem (fő)szereplői részéről az órák egyfajta „összeigazítása”, s hogy egy történelmi cselekedet időszerűsége vagy időszerűtlensége nem valamilyen elvont történelmi idő, netán abszolut elképzelés függvénye, hanem inkább olyasmi, amit a többi szereplő „órájának működése” tesz időszerűvé vagy időszerűtlenné. Ha elfogadjuk Madách szavainak ezt az értelmezését, szegényebbek vagyunk ugyan egy tetszetős mítosszal, de közelebb kerülünk a szerzőhöz, s tisztán alkotáslélektani szempontból talán Einsteinhez is. Az órák összeigazításának eszméje, ilyen vagy olyan formában nyilván sokak fejében megfordult. Néhányan talán egy kurta mondat erejéig tettek is rá utalást. Ámde komoly elméletet megalapozó tézissé mégiscsak Einstein révén vált az elgondolás.

Óvnék tehát mindenkit attól, hogy a relativitáselmélet előfutárát lássa a múlt század egyik valóban jelentős magyar gondolkodójában. Inkább a relativisztikus szemléletmód az, ami valóban következetesen megnyilvánul Madách műveiben, s ennek egy kétségkívül találó, a relativitáselméletet már ismerő olvasót egyenesen megtévesztő megnyilvánulása az említett jegyzet. Madách és Einstein szemléletmódjában voltak ugyan rokon vonások, ez azonban egyik esetben egy halhatatlan mű, másik esetben egy korszakos tudományos felfedezés részévé vált. (Ne feledjük: még a speciális relativitáselmélet kiindulása is ennél azért – tudományosan – több, mint ahogyan Madách fő műve is – művészileg – több ennél.)

Madách és Darwin

A korszak természettudományos eszméi közül, éppen Az ember tragédiája keletkezésének (1859. febr. 17.–1860. márc. 26.) idején Darwin eszméi váltak meghatározókká. Valóban: A fajok eredete korszakos, a szűken vett szakmai érdeklődésen messze túlmutató mű volt. Természetesen az elmélet felkeltette Madách érdeklődését is, bár nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen forrás(ok)ból értesülhetett a műről. Valamelyest ugyan tudott angolul (egy ifjúkori nem éppen hibátlan angol nyelvű levélfogalmazványa fennmaradt), mégis sokkal valószínűbb, hogy közvetett úton értesült Darwin eszméiről. Azt azonban, hogy értesült róluk, egy feljegyzése bizonyítja:

Darwin rendszere mégis feltételez egy organizmust legalább, s honnan ez?7

  • 7 Madách Imre összes művei II. 759. p.

Sajnos nem tudjuk, hogy pontosan mikor is írta ezt a feljegyzését Madách, mindazonáltal oly szoros a párhuzam fő művével, hogy azt kell hinnünk, még annak befejezése előtt értesülhetett Darwin koncepciójáról, s ez a magyarázata annak, hogy egy rokon értelmű Darwin-kritika bekerült a Tragédia Falanszter színébe. Ha visszaemlékezünk rá, ott a tudósnak az élet „előállítására” irányuló törekvéseit kritizálja Lucifer. A tudós optimizmusára:

Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,
Egy szikra kell csak, és életre jő? –

Lucifer visszakérdez:

De azt a szikrát, azt honnan veszed?,

majd a tudós védekezésére:

Csak egy lépés az, ami hátra van

Ádám így felel:

De ezt az egy lépést ki nem tevé:
Az nem tett semmit, nem tud semmit is.

Mind a Darwin nevét tartalmazó cédula, mind az annak megfelelő szövegrész mutatja, hogy Madách felfigyelt az elmélet gyengéjére, jelesül arra, hogy Darwin az élők egymásból eredeztetéséhez adott kulcsot, de elmélete nem mond semmit arról, hogy az élettelen anyagból keletkezhetett-e élő, s ha igen, miként. Az igazi csodát ne abban lássuk, hogy Madách – ki tudja, milyen források nyomán – ismerte Darwin elméletét. Ne is abban, hogy arra felfigyelt, hiszen olyan elméletről volt szó, amelyre akkoriban nem lehetett nem odafigyelni. Még csak nem is az az igazán izgalmas, hogy ebből egy jegyzet s a Tragédia egy apró részlete kikerekedett. Sokkal inkább a szerzőnek a pozitivizmusba vetett bizalma, az elvárás az, ami megdöbbentő! Nem az az érdekes tehát, hogy az élettelen anyagból az élő kialakulására nem ad magyarázatot Darwin, vagy hogy erre Madách (mint ahogy bizonyára más is) felfigyelt, sőt, beépítette azt készülő művébe. A csodálatos az, hogy ezek szerint Madách – sokakkal egyetemben – választ várt volna arra a kérdésre (is), hogy az élettelenből miként keletkezhet élő. A határtalan optimizmus, a természettudományokba vetett bizalom egy másik, gyakrabban idézett jegyzetben evidensen nyilvánul meg:

A metafizika annak poézise, mit nem tudunk. Tudomány csak akkor lesz, mikor természettudomány lesz minden, így a morál és pszichológia is.8

  • 8 Madách Imre összes művei II. 752. p.

Természetesen sok más részletet lehetne idézni, amelyekből viszont éppen ellenkezőleg, nagyon is szkeptikus vélekedésre következtethetünk. Madách bizonyára látta, hogy a világról való tudása áthidalhatatlan ellentmondásokkal terhes. Ha nem helyezünk mindent biztos alapokra, akkor mindenkori tudásunk megkérdőjelezhető, bizonytalan. De lehet-e mindent biztos alapokra építeni? Lehet-e az élettelenből az élőt magyarázni? Az analógia ugyan távoli, mégsem szabadulhatunk a karteziánus filozófiai felfogástól. Mert vagy egységes a világ, s akkor előbb-utóbb lehet. Akkor valóban csak idő kérdése, hogy mikor lesz a morál és a pszichológia természettudomány. Vagy… Nos, ma már tudjuk, hogy a világ klasszikus karteziánus kettéosztása ugyanilyen szerencsétlen dolog. [Ha léteznek egyáltalán a (természeti) történések mellett cselekedetek is, úgy fel kell tételeznünk legalább egy harmadik világot, amely a két világ közti kölcsönhatást közvetíti.]

A tragédia és a hőhalálelmélet

Eddig csak egyetlen részletről volt szó, amely a természettudományok jelenlétét mutatja Madách fő művében. Természetesen sok más részlet található, de más esetekben sem evidens – főképp az ilyen ismeretekkel nem rendelkező számára –, hogy valamilyen konkrét természettudományos elképzeléssel áll szemben. Így pl. az egész falanszter szín hagyományosan félreértett; az elemzések, összehasonlítások egy körben mozognak: honnan vette Madách a társadalomábrázolást vagy annak konkrét részleteit? Emellett elsikkadt a mögöttes gondolat lényege: az, hogy Madách többek között a hőhalálelméletre építette fel a művét.

Már az első színben jelzi Lucifer, hogy miként is ér majd véget az a valami, amit az Úr „nagy mű”-nek nevez:

Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. –

Valóban, a mű végén pontosan ez következik be. Csakhogy a koncepció nem pusztán a mű kereteit határozza meg, de éppen a falanszter színben a történelem menetét is, azt, hogy a világ miért halad egy „antiutópia” felé. A falanszter szín értelmezései előszeretettel hagyták figyelmen kívül azt a tényt, hogy a látszat ellenére nem valamiféle önkényuralomról van szó a Tragédia XII. színében, hanem éppen ellenkezőleg: közmegállapodásról. Egy olyan közmegállapodásról, amelyet csakis akkor érthetünk meg, ha figyelembe vesszük: már megszületett a tudományos eredmény, amelynek értelmében a Nap négyezer év múlva kihűl. Az „Él, ami hasznos” elv megvalósítása tehát nem egy önkényes ideológia következménye, hanem egy fizikai kényszer diktálta közmegállapodás eredménye, egy olyan közmegállapodásé, amely a túlélést (a Nap energiájának pótlását) tűzte ki célul, s minden mást annak rendelt alá.

Ettől persze a falanszter nem lesz tetszetősebb, csupán érthetőbb. Az érdemi Madách-kutatásnak nem lehet célja még az sem, hogy akár Madách műveit vonzóbbá tegye, nem is szólva az azokban ábrázolt jelenségekről, folyamatokról. A magyarázat, az összefüggések világosabbá tétele azonban mindenképpen cél. S a kutató titokban azért mindig azt reméli: az összefüggések feltárásával nemcsak ő kerül közelebb a szerzőhöz és művéhez, de talán az olvasó is.

A Természet Világa, ahol a fenti írás megjelent, a legpatinásabb folyóiratunk: 1869-es alapítása óta nem volt olyan év (beleértve a két világháború éveit is), amikor ne jelent volna meg legalább egy száma. (Bár az elnevezése – kezdetben Természettudományi Közlöny – többször változott.)

Olvasói a tudományos kérdések iránt az átlagosnál jobban érdeklődőkből, sőt (szak)értőkből állnak; a kicsit is felszínes olvasó az első bekezdéseken általában nem is jut túl, legfeljebb az apró színes híreket böngészheti sikerrel.

Az 1970-es években a lap megjelentetésén munkálkodókra is ez volt jellemző. És itt nemcsak a szerkesztőkre kell gondolnunk. Emlékszem, a sejtautomatákról megjelent írásom egyik ábráját a folyóirat akkori grafikusa javította ki. Ehhez nemcsak az írást kellett elolvasnia és megértenie, de annak alapján hosszadalmas számolást kellett végigkövetnie, hogy rájöjjön: az átmeneti függvény a sok száz négyzetből álló sejthálózat egyik pontján más eredményt ad, mint ami az ábráról leolvasható.

Nem lepődtem meg tehát különösebben, amikor Staar Gyula főszerkesztő a fenti cikk megjelenése után azzal fogadott, hogy kapott egy érdekes olvasói levelet, amelyet érdemes lenne megválaszolni. A levélíró azt firtatta, vajon mire gondolhatott Madách, amikor azt írta a falanszter színben:

Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.

El kellett ismernem, nagyszerű kérdést kaptam, amelyre nem is olyan könnyű felelni. Ha nem is szó szerint, de nagyjából az alábbiakat válaszoltam.

Madách ismerte az elektrolízis jelenségét, és természetesen tudta azt is, hogy a vizet elektromos áram segítségével hidrogénre és oxigénre bonthatjuk. Az elektromos áram az ő idejében még a galván-elemeket jelentette, és inkább csak tudományos, kísérleti eszközként létezett, sem a háztartásokban, sem az iparban nem volt elterjedt alkalmazása. Ezért aztán elképzelése, mai szemmel nézve, kicsit naiv volt. Nyilván úgy gondolta, mivel a víz (legalább tengervíz formájában) nagy mennyiségben áll rendelkezésünkre, ezért ha megfelelő méretű galvánelemekkel elbontjuk, akkor a felszabaduló hidrogén révén rengeteg energiához juthatunk. Nem gondolt volna az energiamegmaradás elvére? Arra, hogy legfeljebb csak annyi energiát nyerhetünk vissza, amennyit a galván-elemek révén felhasználtunk? Ezt nehéz megmondani. De természettudományos képzettsége alapján minden valószínűség szerint gondolt. Csak éppen az arányokkal nem volt tisztában. Azzal, hogy ilyen módon óriási galvánelemek segítségével csak csekély hidrogént állíthatunk elő, s persze szép lassan azok a vegyületek is elfogynak, amelyekből galvánelemet lehet készíteni.

Nos, nem tudom, valóban így gondolta-e Madách, számomra akkor ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak. Ma is úgy hiszem: a hidrolízis jelensége inspirálhatta a fenti sorokat.

Megjelent: Természet Világa 1995. 2. sz. 69–71. p.

Forrás

Andor Csaba: Madách-tanulmányok. Budapest: Madách Irodalmi Társaság, 2008. 9–22. p. (Madách Könyvtár – Új folyam, 59.)