Vallomások

(Confessiones)
Válogatás
Aurelius Augustinus
matematika, matematikai fogalmak, fizika, idő, mérhetőség

VII. könyv

A Thagaste-i iskola (1. jelenet, északi fal)

I. Istenről, mint végtelen téreken elömlő anyagi valóságról elmélkedik

1. Meghalt már istentelen és gonosz ifjúságom. Férfikorom küszöbére léptem. Amennyivel korban idősebb lettem, annyival rútabb hívságos ürességemben.

Nem tudtam elképzelni másmilyen valóságot, csak szemünkkel láthatót. Már nem emberi test alakjában gondoltalak téged Istenem. Mióta a bölcsesség nyomán erről a kérdésről valami meg-megütötte fülemet, e balgaságtól mindig menekültem. Örültem, hogy Katolikus Egyházad, a mi szellemi anyánk hitében is erre a tanításra találtam. Ámde, hogy mi másnak gondoljalak téged, akkor még nem derült föl bennem. Ember, és méghozzá ilyen ember létemre arra vállalkoztam, hogy elmélkedjek rólad, legfőbb, egyetlen, igaz Istenünk. Lelkem minden erejével hittem, hogy romlatlan, sérthetetlen és változhatatlan vagy. Nem tudom honnét és hogyan, de mégis már világosan láttam és biztos voltam benne, hogy silányabb a megromolható, mint a soha meg nem romló. A sérthetetlent is minden további nélkül előkelőbbnek gondoltam a sérthetőnél. Hittem, hogy a változást nem szenvedő jobb a megváltozhatónál.

Indulatosan kiáltott szívem minden torz képzelet-szüleményre és úgy akartam, hogy ezt a tisztátalan, kóválygó csapatot eszem világától egyetlen ütéssel messzire zavarjam. És alig hessent széjjel egyik pillanatban a csapat, íme ott volt ismét összeseregletten, rátelepedett tiszta látásomra, megfelhőzte szemem, s ha nem is emberi testünk alakjában, de mégis úgy kényszerültem elképzelni téged, hogy valamiféle test vagy a térnek közein, akár e világban széjjeláradó, akár e világon kívül is, végtelen terekre szerteömlő, ámde romolhatatlan, sérthetetlen és egyben változhatatlan, amit előbbre valónak gondoltam a romló, sérthető és változó valóságnál.

Bármit választottam is külön a kiterjedő tértől, azt semminek láttam. Végképp semminek, még csak nem is üres valaminek, mint mikor egy testet elviszünk helyéről és megmarad a hely, megfosztottan a testtől, legyen az földi, víznemű, levegőszerű, vagy éppen égitest, ámde mégis üres helye van, afféle határolt semmi.

2. Megkérgesedett szívemmel, magam sem láttam tisztán magamat, mindent semminek véltem teljesen, ha nincs térbeli terjedelme, nem ömlik széjjel, nem gomolyog egybe, nem duzzad meg, vagy nem zár magába, avagy nem is zárhat efféle valamit. Amilyen alakzatokra vetettem szokott módon a szemem, értelmem is olyan képek nyomába indult. Nem figyeltem arra, hogy e képeket alakító értelmi működésem nem ilyen valami bennem és e képeket bizony nem alakítaná, ha nem volna maga is nagyszerű dolog.

Tehát téged is, életem élete, így gondoltalak: nagy vagy, mindenünnen végtelen tereken, keresztül-kasul járod a világ irdatlan tömegét és rajta kívül is minden irányban határok nélkül nyúlsz a végtelenbe. A föld magába zár, az égben benne vagy és ott vagy minden másban és benned mindennek van, neked azonban sehol sincs határod.

Amint a föld fölött levő levegő anyaga nem áll ellen a Nap világosságának, a fény áttör rajta és teljesen bejárja, s bár nem szakad széjjel, össze nem törik, megtölti mégis minden részecskéjét, éppen így gondoltam, hogy nemcsak az ég, a levegő, a tenger, hanem a föld tömege is utat nyit neked. Járhatóvá lesz valamennyi legapróbb s legnagyobb alkotó eleme a jelenléted befogadására, és ez a jelenléted rejtett sugalmazással kívülről-belülről egyaránt igazgatja minden teremtményedet.

Így vélekedtem, mert nem gondolhattam másra. Ámde mindez hamis volt. Ha ilyeténképpen állana a dolog, a föld nagyobb része nagyobb részedet fogadná magába és a kisebbik rész kisebbet belőled. Így azután a mindenség úgy töltekeznék veled, hogy több jutna belőled az elefántba, mint a veréb porcikáiba. Annyival több, amennyivel nagyobb az egyik, s amennyivel tágabb helyet foglal el. Vagyis darabonként jelenítenéd meg a világ részeiben részeidet, a nagyobb darabban nagyobb, a kicsinyben kisebb részed.

Nem így van ez. Csak még nem világosítottad meg az én sötétségemet.

178—180. p.

Szent Ágoston Rómában tanít (6. jelenet, déli fal)

VI. Elszakad a csillagjósok babonáitól

8. Sutba hajítottam már a csillagjósok gonosz dőreségét és csaló jövendöléseit. Ezért is szálljon lelkem legmélyebb rejtekéből hozzád vallomásom irgalmasságodról, Istenem. Ki szólítana bennünket vissza minden tévelygés halálos öléből, ha nem a halált nem ismerő élet, a nyomorúságos elménket megsugarazó bölcsesség? Ő maga fényességre nem szorul, de Ő irányítja a világot a fák lehulló levélkéig. Te vagy ez, egyedül te vagy ez Uram.

Te gondoskodtál csökönyösségemről. Vele szembeszálltam Vindicianussal, a bölcseszű öreggel, és Nebridiussal, e bámulatos lelkű ifjúval. Amaz elszántan erősítgette, emez már némi ingadozással, de gyakran mondogatta: nincs semmiféle mód és eszköz arra nézve, hogy a jövendő dolgok mélységébe lássunk. [A Migne-szöveg „ullam” kifejezését fogadtam el más szövegek „illam”-ja helyett. — A fordító] Az emberi találgatásoknak olykor mégis jóslat erejük van. Az emberek szaporítják a szót, és hellyel-közzel a jövendőből is idéznek valamit. A beszélők maguk sem tudnak erről, inkább csak találomra botlanak a jövőre, mert nem áll be a szájuk…

Te jóbarátról is gondoskodtál mellém. Ő alkalomadtán ugyan nem vonakodott, hogy a csillagjósok tanácsait kikérje, de nem ismerte jól írásaikat. Mondom, kíváncsiságból leste a tanácsot. Tudott azonban — mint emlegette —, még atyja szájából hallott valamit. Maga sem gondolta, hogy milyen sokat ér ez a valami, eme jósló mesterkedés gyanításainak legteljesebb leleplezéséhez.

Ez a férfiú — Firminus volt a neve — komoly műveltséget szerzett a szabad tudományban és jártasságot a szónoklás terén. Egy alkalommal valami ügyére vonatkozólag igen megnövekedett földies reménysége és tanácsomat kívánta, mint legjobb barátjáét: hogyan látom én az emberektől közönségesen emlegetett konstelláció nyomán az ügyet? Én pedig — ebben a dologban már-már Nebridius nézetét követtem — nem tagadtam meg, hogy találgatásokba elegyedjek és kimondjam, ami éppen ingadozó eszembe jutott, de hozzátettem még: magam bizony közel vagyok már ahhoz, hogy mindezt nevetséges és haszontalan dolognak tartsam.

Akkor elmesélte nekem, hogy atyját az ilyen könyvek erősen érdekelték. Volt egy vele együtt, és hozzá hasonló módon e mesterkedésekhez szegődött barátja. Egyazon szorgalmatos hévvel és kutatással élesztgették szívük parazsát, hogy lángra kapjon ezekért a csacskaságokért. Annyira jutottak, hogy ha otthon ellettek a néma állatok, megfigyelték az ellés idejét, és följegyezték hozzá az ég állását is. Így szedegették össze a tudományféle babonaságuk kísérletezési anyagát.

Mesélte tehát, atyjától hallotta, hogy midőn őt, Firminust, méhében hordozta az édesanyja, ugyanakkor gyermeket várt atyja barátjának egyik szolgálója is. Nem maradhatott titokban ez, a még kutyái kölykezésének adatait is a legtüzetesebb gondossággal számon tartogató gazdája előtt. Így történt azután, hogy egyik a hitvesének, másik a szolgálójának napjait, óráit, sőt óráinak másodperceit a legéberebb figyelemmel leste. A két nő egyszerre került gyerekágyba. Egyik a fiának, másik a kicsiny szolgájának ugyanazt a csillagképletet kényszerült elkészíteni, mindkét újszülöttnek a legapróbb vonásáig egyazonosat.

Midőn az asszonyok vajúdása kezdődött, kölcsönösen tudósították egymást, hogy mi és hogyan történik az egyik házban és a másikban is. Még emberekről is gondoskodtak, hogy őket egymáshoz szalajtsák hírmondóul, ha meglesz majd a vajúdás gyümölcse. És hogy a jelentés rögtön elmehessen, könnyen gondoskodhattak róla, hiszen urak voltak otthonukban. A kétfelől küldött emberek a házaktól egy távolságra találkoztak össze, beszélte tovább. Arra nem lehetett egyiknek sem módja, hogy a csillagoknak más-más helyzetét, s az idő eltérő perceit jegyezhesse föl.

És Firminus mégis övéi gazdag fészkében született, sütkérezett a világ napfényes oldalán, gyarapodott a földi gazdagságban, és magasra vitte tisztségeiben. A szolga pedig szolgált urainak és sorsa igája soha meg nem enyhült. Mindezt maga mesélte, hiszen jól ismerte őt…

9. Mind e dolgokat hallottam — és hittem is, mert ilyen ember mesélte őket —, minden volt ellenkezésem darabokra törött és ködbe foszlott.

Először arra igyekeztem, hogy magát Firminust térítsem el ettől a babonás kíváncsiskodástól. Kijelentettem: hogy csillagképei nyomán föltárhassam neki az igazat, előbb bizonyossággal látnom kellene bennük: szülői a maguk körében előkelők voltak, családja nemes a szülővárosában, származásukra nézve szabadok, az ő neveltetése pompás és műveltsége fényes. Ha pedig az a szolga kérne tőlem tanácsot, ugyanabból a konstellációból, mert hiszen az övé is ugyanaz, nem mondhatnék másképpen igazat: ott viszont látnom kellene az alacsony családot, szolgai helyzetét és más, az előbbiektől olyan messze álló és tőlük olyannyira idegen egyebeket is. Mindebből következnék, hogy ugyanazt a csillagállást nézem és mégis mást-mást mondok, ha ugyan a beszédem igaz. Így teljes bizonyossággal megláthatjuk, hogy a csillagképek vizsgálata nyomán az emberektől mondott igazságot nem ebből a mesterkedésből, hanem a véletlenből halásszák elő. A hamis és hazug jóslás pedig nem e tudomány nem ismerése okán, hanem szintén csak véletlenül hamis és hazug.

10. Itt új ösvények nyíltak meg nekem. Rágódtam magamban e dolgokon. Ámde az említett szédelgők sorából — nekik kenyérkérdés a dolog, s rájuk nézve kívánva-kívántam, hogy már-már fülön csípjem, nevetségessé tegyem és ízekre szedjem őket — ne vesse mégis valaki ellenem: vagy Firminus hazudott nekem, vagy neki füllentett atyja ezzel a mesével, azért az ikrek gyanánt születettekre irányítottam fürkésző eszemet.

Többnyire olyan egymásutánban hagyják el anyjuk méhét az ilyenek, hogy az igen apró időhöz, bármint hangoztatják annak fontosságát a dolgok menetében, emberi megfigyeléssel nem rögzíthető, s írásban semmiképpen föl nem jegyezhető. Pedig csak ennek vizsgálatából beszélhet majd a csillagjós igazat. Ámde nem lehet igaz a beszédje. Hiszen ugyanazt kellett volna elmondania Ézsau és Jákob esetében is, mert egyazon jeleket vizsgálhatott róluk, bármennyire más volt mindkettő élete. A csillagjós tehát hamisat mondott volna. Ha pedig igaz volna a szava, nem pontosan ugyanazt beszélné, habár azonos jeleket fürkészett a szeme. Igazát tehát nem a tudományból, hanem a véletlenségből mondaná.

Te pedig Uram, Igazságos rendezője a világmindenségnek; titkos ihletéseddel cselekszel, habár sem a tanácsot adók, sem a tanácsot kérők nem is tudhatnak erről, hogy ha valaki kérdez, az hallja meg, amit hallania kell a lelkek rejtett érdemei szerint, igaz ítéleted törvényeiből. És ne kérdezze akkor az ember, hogy „mi ez? mire jó ez?” Hallgasson, ne szóljon, mert hiszen csak ember.

186—190. p.

Simonyi Károly kommentárja a fenti idézethez és Ágoston gondolataihoz

„A mítoszokon és vallási rendszereken túlnyúló kedvező és kedvezőtlen előjelekben való hit nemcsak az ősidőkben élt, de ma is él különböző, többé-kevésbé komolyan vett babonák formájában. Ezek jelentősége különösen keleten volt nagy: így a mezopotámiai agyagtáblákon közel 5000 ilyen misztikus jelentőségű óment jegyeztek fel. A keleti misztika átáramlása a hellén világba, a hellén világ asztronómiai ismereteivel párosulva, fejlesztette ki az asztrológiát mint tudományt. Jóllehet, a római jog is és a keresztény világ is tiltotta az asztrológia művelését, egészen a XVII. századig az uralkodók hivatalos asztrológusokat is tartottak. Az asztrológiában nagy szerepet játszott egy fiktív szerző, Hermész Triszmegisztosz munkája. Ez úgy szerepelt, mint az ősi egyiptomi titkos tudományok tárháza. A könyv Ízisz istennő és fia, Horusz közötti beszélgetés formájában közli a nagy titkokat, így az asztrológia titkait is. A világ tele van istenekkel és démonokkal. Ezek közvetlen kapcsolatban vannak az egyes csillagokkal. Az ember sorsát ezeken a démonokon keresztül határozzák meg a csillagok: annak a démonnak a befolyása alá kerülnek, amely a születése pillanatában az égbolt csillagainak konstellációjából leolvashatóan a legnagyobb hatású.

Napjainkban az asztrológia újra divatba jött. A modernség és a tudományosság látszatát itt a kompjuter biztosítja. A születési adatokat, valamint az égitestek helyzetét a születés időpillanatában, betáplálják a kompjuterbe, s az ezzel kapcsolatos jó és rossz előjelek, amelyek a kaldeusok óta különböző asztrológiai munkákban megjelentek, a gép memóriaegységéből pillanatok alatt előkerülnek, és ilyen módon a kor és az egyén igényének megfelelően megkozmetikázva készen van akár a jellemrajz, akár a jóslás.

Az asztrológia mellett a XX. században felhozott érveknek Ágoston által a IV. században adott cáfolatához nincs hozzátenni valónk.

Ezzel el is jutottunk Szent Ágostonhoz (i.sz. 354—430) aki az egész antik tudományt magába szívta, a dekadens aranyifjak életét végigélvezvén tudatosan szakított múltjával, és hellén bölcsességen csiszolódott szellemét a jövő felé mutató keresztény ideológia megalapozására használta. Könnyű volt Pál apostolnak a világi bölcsességet megvetni: Ágoston vívódásait a világirodalom egyik nagy könyvéből — a hasonló műfajú művek hosszú sorát megnyitó Vallomásokból — ismerhetjük meg. A későbbiek számára gondolataiból csak a következőket szeretnénk kiemelni. Az igazság keresésében a kétely, a gondolkodás, a tévedés bizonyosságához jut mint forráshoz: si enim fallor, sum. Ezzel megelőzi Descartes-ot, de nem épít rendszert erre a megtalált igazságra.

Még ha nem is fogadjuk el az idő szubjektív voltára utaló végkövetkeztetéseit, az idő, a mozgás, a tartalom kapcsolatára vonatkozó, a filozófia történetében először jelentkező ágostoni gondolatokat érdemes végigkövetni annál is inkább, mert sok nagy gondolkodó fog a későbbiekben ihletet meríteni belőlük.

A hanyatló hellén világtól nem búcsúzhatnánk méltóbban, mint az Ágoston adta programmal, amelyet az elkövetkezendő korszak számára adott.

— Mit is szeretnék megismerni?

— Semmit, csak Istent és a lelket.

— És semmi mást?

— Valóban semmi mást!”

A fizika kultúrtörténete, 106—107. p.

X. könyv

Szent Ágoston Milánóba indul (7. jelenet, déli fal)

X. A tudomány elemei nem érzékeink útján kerülnek emlékezetünkbe,
hanem az emlékezet rejtettebb zugaiból törnek elő

17. Amikor hallom, hogy három fontos fajtája van a kérdésnek: van-e valami, mi az és milyen?… Magamba zárom ugyan ezeknek a hangoknak képeit, belőlük tevődtek össze a szavak, de tudom, hogy a zengő hangok szétszóródtak a levegőben és már nincsenek jelen. A hangokkal jelzett dolgokat azonban meg nem ragadtam semmiféle testi érzékemmel. És máshol, mint lelkemben, nem láttam őket. Így az emlékezetemben nem képüket, hanem magukat a dolgokat raktározom el.

Mondják meg, ha tudják, ők maguk, hogy honnét eredtek belém?

Végigbarangolom ugyan testi érzékeim minden ajtaját, de nem találom, hogy melyiken át léptek lelkembe ezek a dolgok.

Szemem azt mondja: ha van színük, én jelentettem őket.

Szól a fülem: én adtam át őket, ha volt csengésük.

Orrom jelenti: ha szaguk van, rajtam keresztül surrantak beléd.

Ízlelő érzékem is közbekottyant: ha ízük nincs, engem hiába kérdezel.

Fölhorkan tapintásom: ha testük hiányzik, én nem érintettem, és ha nem érintettem, nem is jelenthettem őket. Honnét és hol kerültek tehát emlékezetembe?

Azt sem tudom, hogy milyen módon jöttek.

Amikor tanultam róluk, nem mások értelmének hittem, hanem a magaméban ismertem reájuk és ítéltem igazaknak őket. Magam ajánlottam lelkemnek valamennyit, mintegy beléje tuszkoltam, hogy kedvem szerint majd újra előhozzam őket. Tehát ott voltak, mielőtt tanultam róluk, de nem voltak még az emlékezetemben. Hol, vagy miért ismertem rájuk, mikor említés esett róluk és miért mondottam: úgy van, ez igaz? Csupán azon az alapon történhetett az így, mert már bent voltak az emlékezetemben, de olyan messze és olyan titokzatosan, mintha valamennyit valamiféle zugocska rejtené és ha föl nem hívja a figyelmemet valaki és nem törnek elő, talán nem gondolhattam volna rájuk sohasem. [Ágoston később visszavonta ezt a tanítást. Vö. Retraa I. 8, 2. — A fordító]

292—293. p.

Szent Ágoston megérkezik Milánóba (8. jelenet, északi fal)

XII. A matematikai dolgok emlékezete

19. Emlékezetem tartalmazza még a számok és a kiterjedések fogalmait és rengeteg szabályát. Ezek egyikét sem testi érzékeim tuszkolták beléje. Hiszen színük, hangjuk, szaguk, ízük nincsen és nem is tapinthatók. Hallottam ugyan az e fogalmakat jelző hangos szavakat, midőn beszéltünk róluk, de más a kiterjedés és a szám fogalma. A szavak másképpen csendülnek görögül, másképpen latinul, a fogalmak azonban sem nem görögök, sem nem latinok, sem nem tartoznak semmiféle nyelvhez.

Láttam mérnökök vonalait, igen vékonyakat is, akárcsak a pókhálók fonala, de mások ezek, nem a fogalmak testi szemmel nekem közvetített képei. Ismeri bárki e fogalmakat, aki egyszer bévülről ismert rájuk, anélkül, hogy testi érzékekre akár csak gondolt volna.

Fölfogom minden testi érzékemmel a számolás számait, de mások ezek a számok, mint maguk a fogalmak, melyekkel számolunk, még csak nem is képeik. Önmagukban léteznek ezek. Nevessen csak állításomon, ha valaki mindezt nem érti, én pedig sajnálom a rajtam nevetőt.

294—295. p.

A Szentháromság példázata (12. jelenet, déli fal)

XIII. Az emlékezésre is emlékezünk

20. Őrzöm ezeket emlékezetemben, és ugyancsak itt őrzöm a tanulásuk módját. Hallottam ellenük irányult rengeteg téves vitatkozást, és ezt is megőrzöm mind-mind az emlékezetemben. Hamis vélekedések ugyan, de róluk való emlékezésem mégis igaz. Különböztettem az egymásnak ellentmondó hamis és igaz vélemények között, és emlékezem erre. Ámde most másnak látom a köztük való különböztetésemet és más valaminek, ha emlékezem, hogy sokszor milyen módon különböztettem, midőn gyakran róluk gondolkoztam.

Tehát arra is emlékezem: ezeket gyakran megértettem, s amit most megértek és különböztetek, belerejtem az emlékezetembe, hogy a most történő megértésemre majd később emlékezzek. Emlékezem íme emlékezésemre, és ha utóbb majd emlékezem arra, hogy most emlékeztem, bizonyára emlékezetem erejével cselekszem…

295. p.

XI. könyv

Szent Mónika (Szent Ágoston anyja, 333—387) halála (13. jelenet, déli fal)

XIII. A teremtett idő előtt nem létezett idő

15. Ha azonban valaki visszabolyong elképzelt időkön kóbor csapongással és elcsodálkozik, hogy Te mindenható Isten, világ Alkotója és Fönntartója, ég és föld alakító művésze, tartózkodtál eme roppant alkotástól a teremtés előtt annyi mérhetetlen századokon keresztül: szedje össze magát és kapjon észbe, mert csodálkozása hamis alapra épült.

Hogyan is iramodhatott volna annyi korszak tova, ha Te még meg nem teremtetted őket? Hiszen Te minden korszak Szerzője és Alapítója vagy. Milyen idők lehettek volna, ha nem tőled kapták létezésüket? Miképpen sodródtak tova, ha sohasem léteztek? És ha minden idő Alkotója vagy, de az ég és a föld teremtése előtt volt már valami idő, miképpen állíthatnánk, hogy tartózkodtál a munkától? Te alkottad magát az időt, így nem iramodhattak tehát korszakok tova, amíg az időt Te meg nem teremtetted. Ha pedig az ég és a föld előtt nem létezett idő, fölösleges a kérdés, hogy mit műveltél akkor? Hiszen nem volt még „akkor”, amikor idő nem létezett.


16. Nem időben előzöd meg az időt, mert így nem előznél meg minden időt. Ámde minden múlt előtt ott jársz Te fölséges örökkévalóságod szüntelen jelenével és fölébe magasztosulsz minden jövendőnek, mert azok jövők, és ha megérkeznek, máris múltba hullanak, „Te azonban ugyanaz maradsz és éveid el nem fogynak”. [Zsolt. 101,28.]

Nem fogynak és nem érkeznek éveid, ámde a mieink fogynak s jönnek is, hogy végül megérkezzék valamennyi. Összes éveid együtt vannak, mert mozdulatlanul állanak. Nincsenek érkezőktől elűzött távozók, mivel el nem múlnak. A mi esztendőink akkor lesznek majd teljesek, ha már teljesen nem lesznek.

A Te éveid: egy nap. Napod: nem napról napra, hanem örökös ma, mert mai napod nem ád holnapnak helyet, s a tegnapira sem következik. A mai napod örökkévalóság. Azért nemzetted Magaddal Egy Öröknek, Akinek így szóltál: „A mai napon nemzettelek téged.” [Uo. 2,7.]

Te alkottál minden időt, és minden idők előtt Te létezel. Nem volt sohasem idő, melyben idő még nem volt.

357—358. p.

Megáldja a híveket Hippoban (14. jelenet, északi fal)

XIV. A három különféle idő

17. Tehát nem volt idő, amelyben valamit nem cselekedtél, hiszen Te alkottad magát az időt. És nincs Veled örök idő, mivel Te megmaradsz, ha pedig maradna az idő is, már nem lenne idő.

Mi az idő?

Megmagyarázza ezt valaki könnyen és röviden? Megérti valaki gondolatai mélyén legalább annyira, hogy szóban kifejezze? Pedig csevegéseink során semmit sem emlegetünk olyan megszokott ismerős gyanánt, mint éppen az időt. Értjük, ha kimondjuk a szót. Értjük akkor is, ha mások ajkán halljuk emlegetni.

Tehát mi az idő?

Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk jövő időnek és ha semmi sem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő. Ámde miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha múltba hanyatlik, miképpen mondjuk róla, hogy létezik? Hiszen létezésének oka éppen az, hogy nem lesz. Nem mondjuk tehát valóságos időnek, csak úgy, ha arra törekszik, hogy majd ne legyen.

358—359. p.

Szent Ágoston temetése (17. jelenet, déli fal)

XV. Az idő mértékéről

18. Hosszú időt és rövid időt mégis emlegetünk. Ezeket a jelzőket múltról vagy jövőről mondhatjuk csupán. Hosszú elmúlt időnek nevezzük például az eltelt száz esztendőt. Ugyancsak hosszú jövő a következő száz év. Rövid múlt, ha talán tíz előző napot említek, és rövid jövő a következő tíz nap.

Ha azonban valami nincsen, milyen alapon hosszú és rövid? A múlt ugyanis már nincs, a jövő pedig még nincs. Tehát ne mondjuk, hogy hosszú. Mondjuk talán a múltról: hosszú volt, és a jövőről, hogy majd hosszú lesz. Uram, Világosságom, Igazságod ugye mosolyog itt is az emberen? A régen elmúlt idő akkor lett hosszú, mikor már elmúlt, vagy amikor még itt volt mint jelen? Hosszú ugyanis csak akkor lehetett, amikor még megvolt, ami hosszúvá lehessen. Ámde mint múlt, már nem is létezett, és így nem lehetett hosszú, hiszen egyáltalán nem volt…

Ne mondjuk tehát, hogy hosszú volt az elmúlt idő. Így nem leljük, ami hosszú lehetett, mert amióta elmúlt, már nem is létezik. Mondjuk inkább: az a jelen idő volt hosszú. Akkor volt ugyanis hosszú, amikor még mint jelen létezett. Nem múlt még el, hogy többé ne létezzék, s azért volt valami, ami hosszúvá legyen. Mikor azután elszállt, megszűnt hosszúsága, mert létezése is megsemmisült…


19. Vizsgáljuk csak, ó emberi lélek, hogy hosszú lehet-e a jelen idő? Ajándékul kaptad, hogy érezd és mérd is az időt. Mit felelsz nekem? Hosszú idő-e száz esztendő? Előbb fontold meg, hogy száz esztendő lehet-e jelen? Midőn ugyanis közülük az első éveket éljük, ez ugyan jelen van, de kilencvenkilenc esztendő jövő és azért még nincsen. Mikor pedig a második évet töltjük, az első immár elmúlt, a második jelen van, de a többi még jövő. És ugyanígy lesz, ha e százas évszám bármelyik közbülső évét vesszük is jelennek: elmúltak már az előtte levő évek, s a mögötte járók még csupán jövők. Így tehát száz év nem lehet jelen.

Vedd szemügyre legalább, mondható-e a mostan élt egy esztendő jelennek? Ha első hónapját tapossuk, a többi még jövő, ha a másodikat, az első elmúlt immár, de a többi még nincsen. Tehát nem mondható teljesen jelennek az éppen most élt év sem. Ha pedig nem az egész van jelen, nem jelenidő maga az esztendő sem. Az év ugyanis tizenkét hónap, s közülök bármelyiket tapossuk, csak ez az egy hónap mondható jelennek, a többi már elmúlt, vagy még csupán jövő. És még az éppen taposott hónap sincs jelen, hanem csak egyik napja. Mikor az elsőt töltjük, a többi nap még jövő. Mikor az utolsót, a többi nap már az elmúlt. Mikor valamelyik közbülső napot: ez az elmúltak és a jövők között telik.


20. Íme a jelen idő. Úgy gondoljuk róla, hogy talán hosszúnak nevezhető és alig egyetlen nap tartamára olvadt. Boncolgassuk ezt is tovább, mert még egyetlen nap sincs egészen jelen.

A nap összesen huszonnégy éjszakai és nappali órából áll. Közülük az elsőnek a többi még jövő és az utolsónak már múlttá olvadt a többi. Valamely közbülsőnek pedig részint elmúltak, részint jövők a többiek. Maga az egy óra is eliramló részekben folyik. A belőle elszállt immár múlt idő lett és jövő idő a még hátralévő. Ha tehát kiragadjuk az időből a részletekre, még a pillanat parányi részeire sem oszthatót, csupán az nevezhető jelennek. Ez azonban olyan sebesen surran át a jövőből a múltba, hogy időbeli kiterjedése nincsen. Ha ugyanis volna kiterjedése, már föloszthatnánk múltra és jövőre. A jelennek azonban nincsen terjedelme.

Hol van tehát a hosszúnak mondható idő? Talán a jövő? Nem mondjuk, hogy hosszú, mert nincs még, ami hosszú legyen, hanem így szólunk: hosszú lesz. Mikor lesz hosszú? Ameddig jövő, addig nem lesz hosszú, hiszen nincs, ami hosszúvá legyen. Ha pedig akkor kellene hosszúnak mondanunk, mikor a most még nem létező jövőből lassan belép a létbe, s jelenné alakul, hogy létezzék, ami hosszúvá lehessen, a jelen idő kiáltja felénk hangosan: ő az előbbi fejtegetés szerint hosszú nem lehet.

359—361. p.

Jelenetek Szent Ambrussal (9. jelenet, északi fal)

XXI. Hogyan lehet mérnünk az időt

27. Kevéssel előbb mondottam, hogy megmérjük az elszálló időt. Így azután megállapíthatjuk, hogy ez az időrész amannak kétszerese, vagy éppen annyi, amennyi a másik. Több ilyen kifejezést is alkalmazhatunk az időrészek mérését illetőleg. Amint idevonatkozólag immár említettem, csupán az elszálló időt mérhetjük. Ha megkérdezné valaki: honnét tudod ezt? Így kellene válaszolnom: tudom, mert mérünk, és nem mérhetjük a nem létezőt, a múlt és a jövő pedig nincsenek.

Hogyan mérjük azonban a jelen időt, ha kiterjedése nincsen? Olyankor mérjük, mikor tovaszáll. Ha pedig elrepült, többé nem mérhetjük, mert nincs, amit mérjünk. Honnét, merre és hova száll tova, miközben méregetjük?

Honnét jönne, ha nem a jövőből?

Merre szállana, ha nem a jelen útján?

Hová menne, ha nem a múlt felé?

Tehát abból, ami még nincsen, azon át, amelynek hiányzik tartama és abba, ami már nem is létezik.

Mi mást mérünk azonban, ha nem az időt, valamiféle kiterjedése szerint? Amikor ugyanis azt állítjuk róla, hogy egyszeres, kétszeres, háromszoros, vagy más ilyet emlegetünk az időt illetőleg, kiterjedést és tartamot jelölünk. Milyen tartamban mérjük tehát az elszálló időt? Vajon a jövőben, amelyből előszáll? Ám ami még nincsen, meg sem mérhető. Vagy a jelenben, amelyen átiramlik? Aminek azonban kiterjedése nincsen, ismét nem mérhetjük. A múltban, amelybe távozik? Ami már nincs, megint csak nem mérhetjük.

366. p.

Szent Ágoston Szent Pál levelét olvassa (10. jelenet, keleti fal)

XXIII. Mi az idő

29. Valamiféle tudós embertől hallottam, hogy a nap, hold, csillagok mozgása maga az idő. Nem helyeseltem ezt a nézetét. Miért nem inkább valamennyi test mozgása az idő? Ha kihunynának a mennyei világítók, de forogna a fazekas korongja, akkor nem volna idő? Nem vele mérnénk a korong forgását is? Talán akkor nem emlegetnénk, hogy egyenlő időközökben fordul a korong? Vagy ha most lassabban, majd gyorsabban forogna, talán nem mondanánk, hogy egyik körforgása hosszabb, mint a másik? És ha így beszélnénk, nem időben beszélnénk mi is? És ha beszédünk közben hosszabb-rövidebb szótagok fordulnának elő, nem azért volna ez, mert az egyik hosszabb ideig csendül, mint a másik?

Istenem, ajándékozz látást az embereknek, hogy észrevehessék apróságokban is a piciny és a nagy dolgok közös vonásait.

Léteznek csillagok. Vannak világítók az ég boltozatán. Jelzik az időt, napokat, esztendőket is. [Móz. I. 1,14.] Valóban léteznek. Ámde amint nem állíthatom, hogy a csöpp fakorong forgása a nap, éppen úgy nem állíthatja a tudós: ez a forgás nem jelent időt.


30. Az idő jelentőségét és természetét szomjazom megtudni. Idővel mérjük a testek mozgásait. Emlegetjük például, hogy ez a mozgás kétszerannyi idővel hosszabb, mint a másik.

Mármost a következőket kutatom.

Ha említjük a napot, nemcsak a napkorong időzését értjük a föld felett — ennek alapján különböztetünk nappal és éjszaka között —, hanem egész körútját keltétől újrakeltéig. Eszerint mondjuk például, hogy ennyi vagy annyi nap már elmúlt fölöttünk. Ezt az „ennyi-annyi” napot együtt számítjuk éjszakáival és nem vesszük külön az éjek tartamát. A napkorong mozgásával véget ér a nap, vagyis körforgásával keltétől újrakeltéig. Az a kérdés tehát: maga ez a mozgás-e a nap, vagy az időköz, melyben ez a mozgás véget ér, avagy együtt mind a kettő?

Ha ugyanis az első a nap, úgy napunk lenne akkor is, ha körútját annyi idő alatt fejezné be a napkorong, amennyi egyetlen óra tartama.

Vagy a második nap? Így azonban nem lenne napunk, ha napkeltétől újabb napkeltéig olyan rövid volna az idő, mint egyetlen óra tartama. A napkorong huszonnégyszer szaladna körül, hogy egyetlen nap lehessen.

Ha mindkettő a nap, úgy nem nevezhetnénk napnak, sem azt, ha a napkorong egyetlen óra tartamán futná be útját, sem azt, ha megállana a nap és közben annyi idő surranna tovább, amennyiben a napkorong szokott útját reggeltől reggelig beszaladja.

Most tehát nem kérdezem, mi az a valami, amit napnak nevezünk, hanem, hogy mi az idő, mellyel a nap körfutását mérjük és megállapítjuk róla: jóval kisebb lenne a szokottnál, ha félakkora időben érne véget, vagyis, ha annyi időben teljesednék, amennyiben tizenkét óra múlik. És ha ezt a két időtartamot egymással összemérnénk, az egyiket kétszer akkorának mondanók, mint a másikat, még akkor is, ha a nap olykor az egyszeres, olykor a kétszeres időtartamban szaladná meg útját keltétől újrakeltéig.

Tehát ne mondja nekem senki, hogy az égitestek mozgása az idő. Valaki könyörgött — így olvassuk az Írásban —, és megállt a nap, míg be nem fejezte győzelmesen a csatát. [Józsué 10,13.] A nap állt, de haladt az idő. A maga időtartamában ugyanis, amennyi elég volt hozzá, kibontakozott és véget ért a csata.

Látom, hogy valamiféle kiterjedés az idő. Látom-e, vagy csupán úgy látszik, hogy igazán látom? Fényességem és Igazságom, majd megmutatod.

368—370. p.

Szent Ágoston látomása Szent Jeromosról (16. jelenet, keleti fal)

XXIV. A test mozgását idővel mérjük

31. Parancsolod, hogy talán helyeseljem, ha valaki az időt a test mozgásának nevezi? Nem parancsolod. Hiszen sohasem hallom, hogy másutt mozogna valamiféle test, mint csupán az időben. Te mondod ezt. Nem hallom, hogy a test mozgása volna maga az idő. Ez nem a Te szavad. Ha ugyanis valami test mozog, idővel mérem, hogy meddig mozog, a mozgás kezdetétől megszűntéig. És ha nem láttam a mozgás kezdetét és a mozgás huzamos, úgyannyira, hogy végét sem láthatom: így nem mérhetem meg, legfeljebb attól a pillanattól kezdve, amelyben figyelmem a mozgásra terelődött, egészen a figyelmem megszűntéig. És ha sokáig figyelem, csak azt állíthatom, hogy ez az idő hosszú, de nem mondhatom meg róla: mekkora. Hiszen ha mennyiséget mondunk, már egybevetés alapján beszélünk, mint például: ez akkora, mint a másik, vagy ez amannak a kétszerese, avagy egyéb hasonlókat.

Ha pedig megjelölhettük a hely pontjait, ti. ahonnét indul és ahová tér a mozgó test, vagy valami része, midőn ugyanis körben mozog a test, akkor megmondhatjuk az idő mennyiségét, melyben a hely egyik pontjától a másikig a test vagy említett része mozgását befejezte. Mivel tehát más a test mozgása és más az is, amivel ennek a mozgásnak mennyiségét mérjük: ki ne venné észre, hogy melyiket kell közülök inkább időnek neveznünk? Ha ugyanis váltakozva történik a dolog, olykor mozog a test, olykor pedig áll, nemcsak mozgását, hanem nyugalmi állását is idővel mérjük. Azt mondjuk ilyenkor: annyit állt a test, amennyit mozgott. Vagy: kétszer, háromszor annyit állt, mint amennyit mozgott. És így tovább. Már amennyire a mérés pontos lehetett, vagy esetleg, mint szokásból emlegetjük, úgy arányom szerint számított több vagy kevesebb. Az idő tehát nem a test mozgása.

370—371. p.

Szent Ágoston a Karthágó-i egyetemen (2. jelenet, északi fal)

XXVI. Hogyan mérjük az időt

33. Nem vallja-e meg neked igazat szóló vallomással a lelkem, hogy az időt mérem? Mérek tehát Uram Istenem, és nem tudom, mit mérek.

A test mozgását idővel mérem, de méricskélem magát az időt is. A test mozgását vajon mérhetném-e, hogy meddig tart ez a mozgás, és az egyik ponttól milyen sokáig ér a másikig, ha nem mérném az időt, amelyben mozog? És mivel mérem magát az időt? Vajon a hosszabb időt rövidebbel mérem, mint szálfa hosszát a könyök hosszával?

Úgy látszik, hogy a hosszú szótag tartamát a rövidebb szótag tartalmával mérjük, midőn a hosszabbat kétszeresnek mondjuk. Valahogyan így mérjük a költemények hosszát a vers hosszával, a vers hosszát a láb hosszúságával, a láb hosszát a szótagok hosszával, s a rövidebb szótaggal a hosszabb szótagot. Nem ott mérjük a papiros lapokon (ott csak a hely kiterjedését, de nem az időt mérjük), hanem amíg kimondjuk a tovaszálló szótagokat. Emlegetjük: hosszú a költemény, mert ennyi vagy annyi versből szövődik egybe. Hosszúak a versek, mert ennyi vagy annyi lábból állanak. Hosszúak a lábak, mert ennyi vagy annyi szótagra terjednek. Hosszú a szótag, mert a rövidebbnek éppen kétszerese.

Azonban az idő valamiféle biztos mértékéhez így sem juthatunk. Hiszen megtörténhetik, hogy egy rövidebb vers hosszabb időtartamban csendül, midőn ugyanis elnyújtottan ejtem, mint a hosszabb, ha gyorsabb ütemben fújom. Költeménnyel, lábbal, szótaggal így vagyunk.

Ebből úgy látom, hogy nem más az idő, mint kiterjedés. Ámde nem tudom, hogy minek a terjedése. Igazán csodának tartanám, ha nem a léleké volna.

Mit mérek, Istenem, könyörgök, ha kijelentem amúgy hozzávetőlegesen, hogy ez az idő hosszabb; mint a másik, vagy amikor határozottan állítom: ez az idő amannak kétszerese? Tudom, az időt mérem. Nem a jövőt mérem, mert kiterjedése nincsen.

Nem a múltat mérem, hiszen már tovaillant. Mit mérek tehát? A múló, de még el nem múlt időt? Így mondogattam ezt föntebb.

372—373. p.

Részlet az Utószóból

Partraszállás Ostiaban (5. jelenet, keleti fal)

Alkony idején, amikor színét veszti a világ, s az úton járót már megborzongatja az éj dermesztő üzenete, a homályba vesző ösvényen a magányos vándor megszaporázza lépteit, mert szívében erős vágy támad az otthon után: szeme aggódva kémleli a távoli menedék reszkető fényét, s bátorságra kap, ha végre megpillanthatja — ily alkonyi órán, az antik világ alkonyán sokakat lepett meg útközben az éjszaka, és sokan nem találtak biztos menedékre. A belső otthontalanság és a hazatalálás gyötrelmes és felszabadító élménye egyaránt részéül jutott ez alkonyi kor nagy szülöttének, Ágostonnak.

Aurelius Augustinus, a kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, a patrisztika kiemelkedő alakja, a katolikus egyház szentje és tanítója, a római birodalom észak-afrikai tartományában (Numidia), Thagaste városában született 354-ben pogány atyától és keresztény anyától. Kilencéves volt, amikor meghalt Julianus császár, az Apostata, s vele elbukott az antik világ és a pogány vallás utolsó restaurciós kísérlete. Ötvenhat éves volt, amikor Alarik gót seregei kifosztották Rómát. A népvándorlás korának kezdődő zűrzavarai vetnek árnyékot élete végére: 430-ban halt meg, mint Hippo város püspöke, miközben a vandálok a várost ostromolták.

Eretnekek térítése (15. jelenet, keleti fal)

A személyiség születése

Élete és tevékenysége tehát — eltekintve az Itáliában, közelebbről Rómában és Mediolanumban (Milánó) töltött évektől — Észak-Afrikában bontakozott ki. Ez a terület, amely kereskedelme és gabonaexportja miatt a római birodalom fontos provinciája volt, egyben a nyugati latin kereszténységnek is jelentős központja, olyan híres egyházi írók szülőföldje, min Tertullianus, Cyprianus és Lactantius. E provinciát a III—IV. században szövevényes politikai, nemzetiségi, szociális, kulturális és vallási ellentétek osztják meg, Augustinus korában különösen. Az elnyomott bennszülött lakosságnak a fennálló állami és társadalmi rend ellen forduló agrármozgalma — amely az afrikai egyházban szakadáshoz vezető donatista eretnekségben és az úgynevezett circumcelliók mozgalmában fejeződött ki —, Firmus és Gildo szeparatista törekvései, valamint az ismételt római beavatkozások polgárháborús állapotokat teremtenek. Ezekben a harcokban mint püspök Ágoston is cselekvő részt vesz tollával és egyházpolitikai tevékenységével. Nagyarányú és sokrétű irodalmi munkásságában védelmébe veszi a keresztény hit tisztaságát és az egyház szervezeti egységét a különböző eretnekségekkel szemben, s nagystílű, eredeti koncepció keretében fejti ki a keresztény tanítást. Eszméi évszázadokra döntő hatást gyakoroltak a teológiai és filozófiai gondolkodásra; hatásuk túlterjed a keresztény vallás híveinek körén, s elmondhatjuk, hogy — különösen a Vallomásokban — máig is él.

A Vallomásokat Ágoston 397 és 400 között írta, több min tíz évvel megtérése (386) után; nagyjából élete útjának felén járt, amikor számadást készített. Ekkor már jelentős művei hosszú sora állt mögötte, s ő maga tekintélyes helyet foglalt el az egyházban. Bármi legyen is az a közvetlen ok, amely Ágostont e mű megírására késztette — felfedezhetünk benne némi önigazoló apológiát, afféle „maga-mentségét” —, az eredmény mind formáját, mind tartalmát tekintve rendkívülinek mondható. Ez a mű mintegy határkőként magaslik az ókor és az újabb kor között, s jelzi a nagy fordulatot, a szubjektivitás, az emberi személyiség megszületését. Az európai irodalomban első ízben tekinthetünk bele az emberi lélek mélységeibe, s ez a lélek egy keresztény hivő lelke, aki Istenének színe előtt tárja fel önmagát, tesz vallomást életéről. […]

Az illusztrációk Benozzo Gozzoli [Benozzo di Lese di Sandro] (kb. 1420—1497) firenzei festő freskójának részletei, amelyek Szent Ágoston életéből vett jeleneteket ábrázolnak. (Sant’ Agostino-templom, San Gimignano, Toszkána.)

A freskó szerkezete