Tudomány és művészet

Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
Babits Mihály
matematika, nemeuklideszi geometria, halmazelmélet, Georg Cantor, Poincaré, Dienes Pál

Dienes Pálnak és Valériának

Ezeket a jegyzeteket egy művész írta, aki néha a tudományról álmodott.


1. Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamarái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőlük leülepedett fogalmak drága gyűjteménye. Az élet friss szőlejéből pompás bort sajtolunk és hasznos ecetet: azokat hordjuk e végérhetetlen, homályos pincékbe.


2. Művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt; mint csápja vajon? vagy parazitája? eszköze? vagy célja? Elképzelek egy párbeszédet Élet és Tudat közt.


Tudat: Célod vagyok ó Élet! mert én élvezet vagyok és az élvezet öncél: az élvezet az egyetlen dolog, aminek nincs szüksége célra: önmagáért érdemes léteznie. És ha neked, Élet, lenned érdemes, neked is csak azért érdemes, hogy ilyen élvezetek, mint én vagyok, méhedből szülessenek.


Élet: De nem vagy te mindig élvezet: gyakran fájdalom vagy.


Tudat: Ismerted azt a férfiút, aki bölcsőmnél állt? ő jól ismert téged. Ő megmondta már ki legrégebben érzé fájdalmamat: μετα γαρ τε χαι αλγεσ τερπεται νηρ.

Sokszor a búkkal is élvez az ember.


Élet: Én vagyok a te célod ó Tudat! Művészeted az én szeretetemet fokozza, tudományod nem arra való-e, hogy az én fenntartásomat könnyítse? Csak akkor érsz valamit, ha belőlem merítesz; és amit belőlem merítesz, azt én visszakérem: engem gazdagítasz a kincseiddel. Ó te képzelődő!


Tudat: A művészetről talán igazad van: a művészet talán soha sincs tisztán a művészetért, mindig egy kicsit érted; minden szépségével téged akar a művészet tűrhetővé tenni, te zsarnok. De a tudós nem született neked hízelegni; nem öltöztet téged a hazug szépség színeibe: nem inkább visszariaszt-e ő tőled, savanyúságával a borodból nyert ecetének? Ha neked is szolgál tán, azt csak mellékesen teszi; s a felfedező, akinek munkáját te hasznodra fordítottad, nem gondolt a te hasznodra munkája közben: hanem önzetlen kereste az összefüggések nagy szimmetriáját. Mi köze hozzád a matematikusnak, aki a lehetetlen geometriákat kutatja? Ő elmenekült tőled és a semmiből alkot magának világot. Az ő tornya nem a te városodat díszíti: kívül áll azon és a kövei sem a te bányáidból valók. Lehet, hogy kicsinyes hasznaidra felhasználod egykor a gondolatait; de csak úgy, mint a barbárok felhasználták hajdan a legszebb emlékek köveit, hogy meszet égessenek belőlük. A tudós távol tetőled, Élet művésznél művészebb, célja csak a saját célja, a saját kéje, mint Poincaré, a nagy tudós mondta; s művészben is csak az igaz művész, kinek csak ez a célja. A tudomány hasonlít a művészethez, mint ahogy a japánoknál a betűk is virágokhoz hasonlítanak.


Élet: Tévedsz, ó Tudat, ha azt hiszed, hogy az élvezet öncél: inkább mindig eszköz és csalétek. Amint a szerelem kéje is az én csalétkem, mellyel csábítok gyenge asszonyt, embert, hogy kínnal szülve, gonddal nevelve, szüljön és neveljen és folytasson engem: úgy a tudás és művészet kéje csalétkem a kiválók számára, hogy a munka és alkotás kínjával engem fenntartani és gazdagítani segítsenek.


Tudat: Mért van szükséged erre a csalétekre és mért akarsz te mindenképpen gazdagodni is? Mert érzed, hogy nem vagy elég magadnak, érzed, hogy célnak te sivár cél lennél. Mindig csak fenntartani akarod magadat; de érdemes-e valamit fenntartani csak hogy fennmaradjon; ha semmi más értelme, célja nincs? Ismét kérdem: lehet-e valami öncél, ha nem az élvezet? Az élvezet az egyetlen, ami önmagában találja létjogát.


Élet: Én vagyok az élvezet, én magam.


Tudat: Te vagy élvezet? Csupa kín, nyűg és fájdalom vagy: s gyötrő korlátaidból csak én tudok szabadságot nyitni. Csak nekem vannak tiszta örömeim; a te kéjeid sértik a szemlélőt, sorvasztják az élvezőt; a te virágaid kifelé tövist mutatnak, belül férget rejtenek.


Élet: Μετα γαρ τε χαι αλγεσι τερπεται ανηρ.


Tudat: És ki teszi a fájdalmat élvezetté? Csak én értek ahhoz. Nélkülem kín a bú és a rútság; de jön az én művészetem s ím a bú egy gyönyörű új hanggá válik érzéseid nagy koncertjében; jön a tudományom s amitől azelőtt undorodtál, az most érdekel és nem gyötör. Csak én alkotok szépséget belőled, én rekonstruálom értelmes egésszé lázas, összefüggéstelen érzéseidet.


Élet: Látod, mégis csak értem vagy te: hogy engem szépíts, hogy engem tégy elviselhetővé.


Tudat: Nem úgy van: te vagy értem. Mert mire való volna a te sok kínod, a te sok ostobaságod, ha én nem volnék, aki azokat egy nagy szépség, egy nagy rend részeiként felhasználom. Nem te használsz fel engem, hanem én tégedet. Én adok értelmet neked s egy isten sem lett volna oly bolond, hogy téged így alkosson, ha nem épp így lehetnél legnagyobb szépséggé énbennem. Az istenek csak azért árnyékolták be örök fényüket e zavaros világgal, hogy tárgyául szolgálhasson az én nagy festményemnek, melynek művészet a neve, vagy legalább rajzomnak (mely a formáit mutatja színei nélkül): a tudománynak.

επεχλωσαντο όολεϑρον

ανϑρωποιζ, ινα σι χαι εσσομενοισιν αοιδη.

Bajokat fontak nekünk, hogy legyen miről énekelnünk — mint az mondta, aki bölcsőmnél állt. Te csak az én témám vagy.


Élet: Azt mondod, hogy te csinálsz belőlem szépséget és értelmes egészet. De mit nevezel te szépségnek és mit értelmesnek? Tudsz-e a szépre biztosabb meghatározást, minthogy az az, ami tetszik, ami hat, érzéseket kelt, reám hat, életet kelt. És tudsz-e az értelmesre (amit tudományod igazságnak nevez) más, jobb meghatározást, mint a Jamesét, hogy annak van értelme, amit ha igaznak elfogadsz, jobban boldogulsz bennem? Minden szépséged, minden igazságod mértéke én vagyok, célja is én vagyok, aminthogy forrása is én vagyok.


Tudat: S ha én kételkednék, hogy bárcsak a forrása is te volnál?


Élet: Nem tőlem kap-e a művészet minden érzést és képet, a tudomány minden fogalmat s adatot?


Tudat: Ellenkezőleg: a nagy művészet új érzéseket akar kelteni, amilyeneket még te sohasem éreztél; új képeket tárni szemed elé, amilyenek benned még nem voltak. És nem tagadhatod, hogy kelt is benned új érzéseket és fest is beléd új képeket.


Élet: A művészetről igazad lehet: a művészet mindig egy kicsit túltermés. A háládatlan gyermek, aki túl akart tenni szülőjén. De a tudomány rám szorul és ragaszkodik hozzám: ő az én ajándékaimból él és nem akar olyasmit alkotni, ami bennem nincsen.


Tudat: A tudomány is túltesz terajtad. Bolyai megalkotta az abszolút geometriát, amely benned nincsen. De vajon csak a rendes geometria is megvan-e benned? Van-e benned csak egyetlen matematikai pont, matematikai vonal? Nem tett-e túl rajtad a tudomány, mikor ezeket a végtelenül finom dolgokat megalkotta? Beléd férhetnek-e ó te véges Élet, a végtelenség tornyosodó emeletei, melyeket Cantor szelleme felépített? S az egész fizika? Van-e benned csak egyetlen oly tiszta, komplikációktól ment történés is, mint aminőkkel a fizika játszik? S nem ilyen ideál felé törekszik-e minden tudomány? Nem annál inkább tudomány-e, mennél távolabb tudott már tőled szakadni, teremtve? S a legideálisabb a matematika.


Élet: Úgy beszélsz, mint Ezópus rókája. Csak azért legideálisabb a tőlem elszakadott tudomány, mert engem még egy tudomány sem tudott felérni. Ha a konkrétumok: a fizika, biológia vagy épp a lélektan tudománnyá tudtak volna lenni, nem sokkal magasabb tudományok lennének-e a matematikánál? Ó bizony, inkább annál ideálisabb a tudomány, mennél több konkrétságot, mennél többet tud felfogni belőlem. S a kísérleti tudományokra, amelyek belém markolnak, már nem mondhatod, hogy velem meg nem elégednek.


Tudat: Ha megelégednének veled, nem akarnának mindig újat tapasztalni és nem csinálnának kísérleteket. A tudományos kíváncsiság újat akar éppúgy, mint a művészet… én vagyok az, aki sohasem elégszem meg veled.


3. Ebben a pillanatban az Életnek nevetnie kell és azt mondani:


— Ó Tudat, nem látod-e, hogy mi ketten voltaképp egyek vagyunk és én vagyok az, aki sohasem elégszem meg magammal?

Nyugat 1912. II. 953—956. p.

Jegyzet

A Tudomány és művészet, a gondolkodó ember kétféle önmegvalósításáról szóló esszédialógus a Nyugat 1912. december 16-i számában jelent meg. Központi gondolata, melynek tengelyére Tudat és Élet vitája fűződik, kettejük elsőbbsége. „Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme, azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamarái…” Ezután fölveti a kérdést: „Művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt; mint csápja vajon? vagy parazitája? eszköze? vagy célja?”

Babits okfejtésébe kapcsolja William James iránti lankadatlan figyelme bizonyságául immár az amerikai filozófus pragmatizmusát, Poincaré „okkazionalizmusát”, melyet másutt egy kantiánus fő „hasznossági szempontjá”-nak, sőt „pragmatizmus”-nak nevez, de azért a „pszichologizmus” sajátos megjelenési módjának fog föl, továbbá „a végtelenség tornyosodó emeletei”-nek költői kifejezésével Cantor halmazelméletét is. Az aktuális tudomány, főként a matematika rendszereinek gondolatmenetébe vonása Dienes Pál hatására vall, de az esszé erővonalán, végkicsengésén mit sem módosít. Babits saját húsába vágó problémára keresi a választ, amit poétikája fejlődésének egy-egy szakasza testesített meg: a tudatköltészet és a lírai életrajz ellentéte kiegyenlítésének lehetőségét. Dialógusának csattanójául az Élet ezért vághatja oda nevetve a Tudatnak: „Ó, tudat, nem látod-e, hogy mi ketten egyek vagyunk, és én vagyok az, aki sohasem elégszem meg magammal?”

A kiegyenlítődés módja tehát a tudat teljes értékű áthasonítása a személyes élet költői kifejezésébe.

Rába György: Babits Mihály költészete 1903—1920. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 426—427. p.