Szellemtörténet

Babits Mihály
Részletek
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
fizika, tudományos világkép, 20. század, Arthur Stanley Eddington
szóelválasztás

Vallás. Tudomány és divat

És ha már csak az agy foglalkoztatásáról van szó: nem lehetne-e – nem volna-e okosabb – mindjárt a tudományos olvasmányokra térni át? A sakkjátékos avval a fáradsággal matematikát tanulhat, és a rejtvényfejtő nyelvészettel vagy lexikográfiával foglalkozhatik. Valamikor a matematika, ez a nehéz és idegen nyelv nem volt egészen érthetetlen számomra; de évről évre jobban felejtem már. Kicsúszik kezemből a világ rejtélyének kulcsa, amibe valamikor annyira vágytam beletekinteni. Az Isten, ki egy darabig gépésztechnikus volt, ma újra elméleti matematikus, mint Platón korában. De a leejtett kulcsot nehéz már felemelni; ablakot keresek, hogy legalább kívülről betekinthetnék a Titkok házába, melyet – hallom – egészen új fényekkel világítottak át azóta a kutatók, különböző szögletekből. A rejtvényfejtő szívesen kibicel nagyobb és nehezebb rejtvények fejtőinek. Én, párnáim gödréből, a Világrejtély fejtőinek szeretnék kibicelni: noha alig értek valamit szavukból, s ők még kevesebbet a rejtélyből, és a Rejtély különben is megoldhatatlan.

Nyugágyamon az új fizikai elméletekről szóló pár könyv hever, melyek világképünket, mint mondani szokás, teljesen átalakították. Többek közt Eddingtonnak, a cambridge-i csillagásznak egy érdekes könyve. Ez az Eddington, amilyen nagy fizikus, egyúttal jó és szellemes író is; tőle tudtam meg, hogy „1927-től fogva megint szabad a fizikusoknak vallásosnak lenni”. Tudniillik 1927-ben fedezték fel az indetermináció elvét, mely végelemzésben azt jelenti, hogy a fizika törvényei csak statisztikai törvények, sok-sok millió atomból álló testekre érvényesek, de az egyes atomra vagy annak alkotórészeire nézve fölmondják a szolgálatot. A statisztika valószínűségszámítással pontosan meg tudja jósolni, hogy egy ország lakosságából a következő évben hány fog meghalni, hány lesz öngyilkos, és hány vándorol ki, s a biztosító társaságok erre a számításra üzleteket is alapítanak, és sohse vesztenek rajta; de ki fogja megjósolni, hogy X vagy Y úr mához egy évre él-e még, vagy mi történik vele? Így mozognak a fizikai testek a nagy számok valószínűségi törvényei szerint; míg az elektronok szabadon járják kiszámíthatatlan táncukat, ahogy Isten akarata vagy a saját kedvük viszi őket.

Eszerint a világ lényege a szabadság; a csoda csak nagyon valószínűtlen, de mégis mindig megtörténhetik; s ahol nyitva az út a csodának és a szabadságnak, ott nyitva a vallás útja is, melyet a determinációs világnézet oly sokáig elzárt. Ma, amikor intelligens társaságokban megint illik és divat vallásosnak lenni, sokan bizonyára hozsannával fogadják ezt az igazolást; én azonban megdöbbenve állok meg előtte. Mi lesz, ha a fizikai világkép ismét felborul majd, új Einsteinek, Planckok, s Rutherfordok jönnek, s talán megint tilos lesz a vallás? Aki igazi vallásos szellem, aligha várt 1927-ig, hogy hinni merjen, s a jövőben sem fogja alárendelni hitét a tudományos teóriák változásainak, éppoly kevéssé, mint a társadalmi és világnézeti divatoknak. Mindezek inkább feszélyezik, mint bátorítják. Ezért feszélyezett ma sok vallásos lélek: nemigen szereti vallani, s talán maga sem meri tudni hitét. Jobb szeretne hinni minden tudás és valószínűség ellenére, és a Kor szavának ellenére is; s neki van igaza, mert a hite szikla, és a tudós csak köd, s a korok szálló felhők, amikre nem lehet sziklából építeni.

Puzzle

Ami pedig a Nagy Rejtvényt illeti, azt Eddington a kirakós puzzleökhöz hasonlítja: ez ma szintén divatba jött játék. Egy nagy képet szétnyírnak ezer apró darabkára, nem kockában vagy szabályos figurákban, hanem szeszélyes girbegurba vonalakban; azt kell megint összeállítani. Így próbálja a tudós összeállítani a világ képét, hogy olvashassa rajzát, jelentését. Mit jelent az, hogy Einstein megcáfolta Newtont, és az új elmélet minduntalan fölborítja a régit – s a tudomány azért mégis halad? A puzzle-fejtő összeilleszt néhány darabkát a nagy kép töredékeiből, s boldogan kiált föl: megismerhető figurát vél felfedezni benne, egy részletet az égből felhőkkel. De sejtését hamar megcáfolja a kirakott képszelet növekedése (vagyis a tudomány haladása); még néhány darabka, s mi előbb égnek és felhőknek tűnt föl, az most duzzadó vitorla, a kék tenger hátterében. Ez is csak hipotézis, melyet romba döntenek az új adatok. A kép fejlődik, s a vitorlából bő drapériájú emberi öltöny lesz, vagy talán egy lebegő istenség köntöse. A kirakó örül minden újabb felfedezésnek, mert mankót ad neki a továbbhaladásra, lépcsőt az ismeretlen Igazi Kép felé. De rossz úton jár, és megcsalódik az, aki a felhőre vagy vitorlára, vagy akár a köntösre vallást vagy világnézetet akarna alapítani.

Így nem használhatók vallás vagy világnézet alátámasztására a Tudomány hipotézisei sem. Vallást vagy világnézetet adni számunkra a Tudomány a legkevésbé illetékes. Mindennek igaza lehet; de a tudománynak végső feltevéseiben egész bizonyosan nincs igaza: mert az Igazi Képtől még messze vagyunk… Az igazi képet sohse fogjuk látni.

Idáig jutottam a keresztrejtvénytől, s most fáradtan nyúlok más, könnyebb könyv után. Nyugágyam elring a forró parkban, s az égen egy felhő vagy vitorla vagy istenköntös úszik. A szerkesztőségi küldönc keres. Molnár Ferenc új műveit hozta ki számomra. Ezekről írjak még?

Majd a jövő számban, Euripidésszel.

Forrás

Nyugat 1933/15–16.