Karinthy, szellemidézés

Babits Mihály
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
szóelválasztás

Minduntalan rajtakapom magam, hogy úgy gondolok rá, mintha élne. Például az imént arra gondoltam, mit szól majd ehhez a cikkhez? Tudok-e olyant mondani, ami őt is érdekelheti? Milyen csalódás rádöbbenni, hogy ő ezt nem olvassa már! Nemcsak ezt: semmit sem fog már olvasni, akármit csinálok. Ő nem halt meg bennem: de én meghaltam őbenne. Csak most jutok tudatára, mennyire megszoktam őt, mint életem tanúját. Kortársaim sorra dőlnek ki mellőlem; ahogy ő mondta: „erősödik a tüzelés”. Én úgy érzem: egyre sűrűbb a csönd. Az ember másokban él. Mintha csak hegyek dőlnének ki, minden naponta visszhangtalanabb. A levegő ritkul körülöttünk.

Lám, lám, magamat siratom, pedig őt kellene… De hát nem tudom őt halottnak érezni! Tudat alatt valahogy meg vagyok győződve, hogy él, és hogy ezt a kalandot is éppolyan tiszta öntudattal, éber kíváncsisággal tapasztalja végig, mint két évvel ezelőtt az agyműtétet, melyről híres könyvét írta. Hisz lényéhez tartozott, hogy éljen és figyeljen. Nem csodálom, hogy halálhírével kapcsolatban mindenki a „mennyei riportot” emlegette. Szinte nem csodálnám, ha meg is csinálná ezt a riportot.

Abban az agyműtétről írott könyvében arról beszél egy helyt, mennyire külön érezte mindig a lelkét a testétől. Csupa értelem és gondolat volt, érdeklődő, bíráló és élcelő, a saját életével szemben is. Érzésem természetesnek találná, hogy az maradjon a halálával szemben is. Sok író szelleme teljesen együtt vonaglik a tényekkel, mondhatnám, testi életük tényeivel, mintha csak e tények függvénye volna. Ő nem tartozott ezek közé. Az ő szelleme fölülemelkedett a tényeken: a lehetőségek, a logika birodalmába. Ezért úgy tűnt föl, mintha a testi élet tényei ezt a szellemet nem is érinthetnék. Egy csöppet sem lepett meg, hogy betegségét, kínjait, szédüléseit, sőt önkívületeit szinte a kívülálló nyugodt figyelmével tudta leírni. Az lep meg, hogy a halálát nem tudja így leírni.

Valahogy csakugyan kívülről nézett mindent. Pedig igazán benne volt mindenben, s forrón izgatta az élet, minden, amit látni és átélni lehet. A riporter is látni és átélni akar. De egészben látott, mint aki kívülről néz; valahogyan mindig szemben állt az élet egészével. Így nézte az életet, partjaival, határaival és végleteivel. Túllátott rajta, ahogy rendesen nemigen láthat túl, aki egészen benne van. Nemcsak az élet érdekelte, hanem a halál is és az élet összes alternatívái, az idegen, nem emberi, életformák, az állati vagy fantasztikus lét minden elképzelhető formája, a lehetséges és lehetetlen túlvilágok.

Különös érzéssel gondolok ma erre: ha a halált túl lehetne élni, éppen neki való kaland lenne! Más írók a halált is csak az életben látják, az életre való hatásában, az élettel való kapcsolatában. Mi van az életen túl, az nálunk talán csak őt izgatta. A halál, mint utazás, mint kísérlet… Mi van az életen túl, s mi minden lehet még az aktuális emberi életen kívül? Az ő számára, ahogy mondtam, nemcsak a tények léteztek, hanem a lehetőségek is, akár egy matematikus számára. S a tények a lehetőségek közé ágyazva úgy tűntek föl, mint furcsa véletlenek…

Mert, aki ebből a távlatból néz, mi más lehet annak a tényleges élet, mint furcsa véletlen? Mért éppen úgy vannak a dolgok, ahogy vannak? A sok lehetőség közül mért éppen ez az egy? Mindez valóban fantasztikus és nevetséges. A világ egy otromba csak-kal felel a kérdésekre, s a logika alig tehet egyebet, mint hogy kacag, ez jobb, mintha sírna, és kritizál. Valóságos swifti kacagás ez és swifti kritika. De mégsem olyan kétségbeesett, hisz a nevetséges és ostoba valóságot éppen nem tekinti szükségszerűnek. Ez a valóság távolról sem az egyetlen s végleges; s különben magától is folyton változik s alakul. A tudomány napról napra csodákat valósít meg, s a csodák állandósulnak, megmaradnak. A csodák világában élünk, semmi sem lehetetlen, s ez a nevetni való világ egyúttal izgatóan érdekes is, tele határtalan kilátásokkal.

Ilyen világnak volt ő írója. Egészen különös vegyülék: skálája a legbohózatosabb humortól utópisztikus és filozofikus messzeségekig ível, s titkos, mély összefüggés van humora és fantasztikuma közt. De hát mindannyian ismerjük őt. Ismerjük műfajait az újságkrokitól a filozofáló esszéig, a fantasztikus novellától a regényes utópiáig: egy kicsit Bemard Shaw, egy kicsit Bertrand Russel, egy kicsit H. G. Wells, s mégis annyira különböző mindenkitől! De sohasem különböző önmagától, mindig egészen Karinthy! Szabályszerű regényre nem képes, pedig erős a valóságérzéke, s pompás a megfigyelése: de valahogy nincs előtte elég tekintélye a valóságnak. Annál képesebb a versre, ami pillanatra talán meglepő, hisz logista, észember, s a logikai lehetőségek kategóriáiban nézi a világot. De hát a matematikusok szeretnek muzsikálni, s a logikának rejtélyes kapcsolatai vannak a ritmussal.

Helyzete egészen kivételes, mondhatnám, csodálatos volt az irodalomban. Ő maga gondolkodónak érezhette magát, a kor egyik szellemi vezetőjének, és joggal: címszavakat írt egy nagy Enciklopédiához. A fogalmak tisztázását tartotta feladatának, eszméltetést a lehetőségekre. Igazában komolyan és fölülről nézett a világra, mely furcsának, bohózatosnak és ostobának tűnt föl előtte. A világ viszont fölülről nézett őrá, s őt tekintette bohócnak és mulattatójának. Titokban azért mégis érezték, hogy annál sokkal több. Ez valami kétértelműséget adott népszerűségének, amellyel szemben neki nem volt semmi ellenállása. A kétértelműség az ő magatartásából sem hiányzott. Nem volt előtte semmi tekintélye az életnek. S mégis szenvedélyesen izgatta az élet! Így vállalta is a bohócszerepet, s haragudott is érte. Sokat idézték mostanában azt a híres mondását: „Humorban tréfát nem ismerek!” De volt egy másik mondása is: „Humorista az, akivel viccelnek.” Ővele vicceltek, s az egész világ csak egy furcsa vicc volt. Az egész világ viccelt vele: de ő maga nem viccelt. Ő maga komoly volt, s megelégedett azzal, hogy rámutatott a világ vicceire.

A nagy írói teljesítmény mindig: egy új attitűd az élettel szemben. S voltaképp nem is fontos, hogy ez írásművekben jelenjen meg, ha meg tud jelenni, és az utódokra örökül maradni máshogyan. Vannak írók, mint Szókratész vagy dr. Johnson, vagy ilyen például Oscar Wilde is, akiknek igazi vagy legfőbb írói teljesítményük az emberi alak és magatartás, mely nem annyira írott műveikben, mint inkább kortársaik által leírt viselkedésükben s följegyzett szavaikban jutott az utókorra. Karinthy remekműveket hagyott ránk. Mégis nem csodálom, hogy a halála alkalmából íródott megemlékezések szinte többet foglalkoztak az emberrel, mint az íróval. Az új attitűd az élettel szemben, a jellegzetes Karinthy-attitűd, éppúgy kifejezésre jutott emberi karakterében, s szinte legmindennapibb, elejtett szavaiban is, mint legigényesebb irodalmi alkotásaiban, sőt néha talán jobban. A kettő egy volt, és együtt hatott. Karinthy író volt abban is, hogy írt, és abban is, hogy volt. Mint író, bizonnyal nem adta ki egész tehetségét; még sokat lehetett volna várni tőle. Életműve kevésnek tűnik föl, lángeszéhez és nagy erejéhez képest. Alakja mégis teljes, s küldetését befejezettnek érezhetjük. Önmagát, az élettel szemben való attitűdjét, egészen kifejezte.

Az irodalommal egyébként nagyjában hasonló volt a magatartása, mint az élettel. Az irodalomban is benne élt, és mégis igazában kívülről nézte; pályájának természetes indulás volt az irodalmi karikatúra. Az irodalom lehetőségei érdekelték: hogyan írnak az írók, és hányféle módon lehet írni? Paródiasorozata voltaképp az irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása és leleplezése: irodalmi fantasztikumok és utópiák. A közönség az Így írtok ti után valami Így írok én-féle kiállást várt; de Karinthy nem volt hajlandó „egyéni” stílust és modort vállalni. Az irodalomnak éppoly kevéssé volt tekintélye előtte, mint az életnek. Sokat írt mesterségből és kényszerből, és sokszor pongyolán. Itt is híjával volt minden nagyképűségnek és ellensége minden modorosságnak; itt is a logikát kereste, a fogalmak tisztázását, a tiszta mondanivalót, melyet annyiszor eltorzít az író „egyénisége” és önmutogatása. Ő figyelmeztetett, hogy az igazi nagyoknak nincs is „egyéniségük”. Igazában puritán volt, s minden grimasza a grimaszok kicsúfolása. Mondatain szinte meztelenül jött át az, amit mondani akart, s kíméletlen tudott lenni minden tetszelgéssel és cifrázással szemben. Talán ő volt legkomolyabb írónk.

Az imént föltettem a gramofonra a lemezt, amely a hangját őrizi. Némi szorongással tettem föl: valami kísértetes érzéstől féltem, amely a szellemidézőt rendszerint meglepi. De a hang oly természetességgel és egyszerűséggel szólalt meg, mintha csakugyan ő maga beszélne valahonnan a másik szobából, s egyszerre megint nyugodt voltam: lehetetlen őt halottnak érezni! A hang komoly volt, élénk és magától értetődő. Komoly, póztalan és halhatatlan.

1939