A szamárbőr

Honoré de Balzac
Részletek a regényből
matematika, mechanika, geológia, kémia, orvoslás
szóelválasztás

Szeszélyeiben a modern kémiához hasonlóan, mely egyetlen gázba28 párolja az egész teremtett világot, vajon nem készít-e a lélek is szörnyű mérgeket gyönyöreinek, erőinek vagy eszméinek hirtelen összesűrítésével? És sok embert nem az terít-e le, hogy egyszerre csak valamilyen pusztító lelki sav ömlik el egész benső lényén?

  • 28egyetlen gázba… – az angol Prout elmélete szerint minden egyszerű testnek a hidrogén az alapanyaga, a különbség csak a gáz sűrűbb vagy ritkább voltából ered (1815).

Belevetették már magukat valaha is idő és tér végtelenségébe, Cuvier geológiai munkáit olvasva? Lángeszétől elragadva lebegtek-e már a múlt parttalan szakadéka fölött, mint egy varázsló tenyerén? Mikor kapanyomról kapanyomra, rétegről rétegre haladva a Montmartre kőbányái alatt, vagy az Ural palakőzeteiben, fölfedezzük azokat az állatokat, melyeknek megkövesült maradványai vízözön előtti korszakokból valók, a lélek döbbenten pillant az évmilliárdokra és népmilliókra, melyeket a gyarló emberi emlékezet és a romolhatatlan isteni hagyomány egyként elfelejtett, s melyeknek felhalmozódott hamvaiból keletkezett bolygónk felszínén az a kétlábnyi föld, mely kenyerünket és virágainkat termi. Vajon nem Cuvier-e századunk legnagyobb költője? Byron jól visszaadta szavakkal bensőnk lelki örvényeit; ám halhatatlan természettudósunk fehér csontokból világokat varázsolt elénk, fogakból épített újjá városokat, mint Kadmos,29 néhány széndarab segítségével ezernyi erdőt népesített be az állattan valamennyi csodájával, s egy mamut lábban megtalálta az óriások népét. Ezek az alakok felmagasodnak, hatalmassá emelkednek, és roppant termetükhöz illő tájakat népesítenek be. Cuvier a számok költője; egy zérót ír egy hetes után – és fölséges. Nem mond ki mesterkélten mágikus szavakat, mégis felébreszti a semmiséget; fölás egy gipszréteget, valaminő lenyomatot pillant meg benne, s felénk kiált: „Lássátok!” Abban a szempillantásban megmozdul a márvány, életre kel a halál, lepereg előttünk a mindenség története. Gigászi teremtmények megszámlálhatatlan dinasztiái, halak fajtái és puhányok törzsei után végre megjelenik az emberi nem, elkorcsosult származéka egy fölséges fajtának, melyet talán maga a Teremtő zúzott össze. Cuvier múltba tekintő pillantásától megihletve ezek az esendő, csak tegnap született emberek át tudnak hatolni a káoszon, végtelen himnuszt zenghetnek és fölidézhetik maguknak, mint valami visszájára fordított apokalipszisben, a mindenség hajdankorát. Mily szánalmasnak tűnik a mi pillanatnyi létünk ehhez az egyetlen ember szavára történt megdöbbentő feltámadáshoz képest, mily semmiség a haszonélvezetünkre adatott morzsa abban a valamennyi szférára egyaránt közös névtelen végtelenségben, melyet Időnek nevezünk! E sok világ romjától lesújtva, azt kérdezzük magunktól, mire jó dicsőségünk, gyűlöletünk, szerelmünk; s érdemes-e vállalnunk az élet kínját, hogy kitapinthatatlan pontocska legyünk a jövendőben. Gyökerünket vesztve a jelenben, holtak vagyunk mindaddig, míg inasunk ránk nem nyit, és nem jelenti: „A grófnő azt felelte, hogy várja az urat.”

A csodák, melyeknek látványa az egész ismert mindenséget elébe tárta, olyan levertséget keltettek a fiatalember lelkében, aminőt a filozófusokban ébreszt az ismeretlen világok tudományos szemlélete; élénkebben kívánta a halált, mint valaha is; egy curulisi székbe30 roskadt, és szabadjára engedte képzeletét a múlt panorámájának e hagymázos jelenségein. A képek megvilágosodtak, a madonnafők rámosolyogtak, a szobrokban az élet csalárd színe derengett. Elkínzott agyának izzó gyötrelmes lázától a félhomály káprázatában mozogni, kavarogni kezdtek előtte a tárgyak; a torz alakok fintort vágtak felé, a festményeken ábrázolt személyek szemüket pihentetve egy-egy pillanatra lehunyták pillájukat. Minden alak remegett, szökellt, elhagyta helyét, méltóságteljesen, könnyedén, kecsesen vagy nyers hirtelenséggel, szokásainak, jellemének és alkatának megfelelően. Igazi boszorkánytánc volt ez, méltó azokhoz a káprázatokhoz, amelyeket Faustus doktor látott a Brockenon.31 Ám ezek az optikai tünemények, melyeket a fáradtság vagy a látóerő túlcsigázása, vagy az alkonyat játékos szeszélye hozott létre, nem riaszthatták meg az ismeretlent. Az élet rettenetei tehetetlenek voltak a halál rettenetével megbarátkozott lélekkel szemben. Tréfás cinkossággal elő is segítette ennek a szellemi galvanizmusnak a furcsaságait, hiszen csodái oly jól illettek az utolsó gondolatokhoz, melyek még azt az érzést keltették benne, hogy él. Mélységes csönd uralkodott körülötte, úgyhogy csakhamar édes szendergésbe merült, s ennek benyomásai fokozatosan, árnyalatról árnyalatra, szinte mágikus módon egyre feketébbek lettek, ahogy a nappal világossága mindjobban elfakult.

  • 29Kadmosz (Kadmosz) – az ógörög Téba város legendás alapítója. Legyőzte a környék rémét, a sárkányt, majd isteni rendelésre elvetette a szörny fogait. A különös vetésből fegyveres óriások sarjadtak, s amikor Kadmosz egy követ hajított közéjük, vadul egymásnak rontottak. A véres dulakodás után mindössze öt maradt a porondon, velük építette fel Kadmosz Tébát, amelynek királya lett.
  • 30curulisi szék – a régi római főméltóságok arannyal és elefántcsonttal díszített hivatali széke.
  • 31Brocken – hegy a németországi Harz-hegységben, a néphit szerint a boszorkányszombatok helye, Mefisztó is ide hozza Faustot.

A fiatalembert, aki éppen a halál gondolata és fantasztikus látomások közt ringatódzott, ez a különös látvány lepte meg, mikor szemét felnyitotta. Hogy elbódult tőle, s hirtelenében olyan hiedelmek lettek úrrá rajta, melyek dajkameséket hallgató gyermekekhez illenek: ezt a tévedését annak kell tulajdonítanunk, hogy életét, értelmét elhomályosították tűnődései, idegzete a végletekig zaklatott volt, és megrázó drámát élt át, melynek jelenetei olyasfajta gyilkos gyönyörűséget szereztek neki, aminőt egy szemernyi ópium mámora adhat. Ez a látomása Párizsban volt, a Voltaire rakparton, a XIX. században; mágiáról ezen a helyen, ebben a korban szó sem lehetett. Szomszédságában annak a háznak, melyben a francia hitetlenség istene32 meghalt, Gay-Lussac33 és Arago34 tanítványaként az ismeretlen fiatalember, megvetve a titkos képességekkel rendelkező emberek minden bűvészkedését, nyilván csak annak a költői bűvöletnek engedett, melynek gyakran átadjuk magunkat, akár, hogy elmeneküljünk a kétségbeejtő valóság elől, akár, hogy Isten hatalmát megkísértsük. Remegett hát e fény és ez aggastyán előtt, feldúlta valaminő titkos hatalom megmagyarázhatatlan sejtelme; de megindultsága olyan volt, amilyen Napóleon előtt fogott el minket, vagy aminőt egy-egy nagyszerű, dicsőséggel övezett lángelme jelenlétében érzünk.

  • 33Joseph-Louis Gay-Lussac (1798–1850) – fizikus és kémikus, a róla elnevezett gáztörvények felfedezője.
  • 34Dominique-François Arago (1786–1853) – fizikus és csillagász, a fény polarizációját, az elektromágneses jelenségeket, a hang sebességét tanulmányozta.

Agyafúrt férfiak vallották meg titkaikat kíváncsiaknak, akik ügyet sem vetettek rájuk. A mélabúsak mosolyogtak, mint a táncosnők piruettjük végén. Claude Vignon ide-oda billegett, mint ketrecben a medve. Meghitt barátok összeverekedtek. Az emberi ábrázatokon felfedezhető állati vonások, melyeket oly érdekesen mutatnak ki a fiziológusok, tétován kiütköztek a mozdulatokban és a testtartásban. Mindez kész könyv lett volna valamilyen Bichat66 számára, aki hideg fővel, józanul szemléli az elébe táruló képet. A házigazda érezte, hogy részeg, nem mert fölállni, csak merev fintorral helyeselte vendégeinek szertelenkedéseit, s igyekezett szívélyes és vendégszerető arcot vágni. Széles, kivörösödött, elkékült, lilásba játszó képe ijesztő látványt nyújtott, amint feje ingadozva föl-alá merült az általános nyüzsgésben, akár egy bárka.

– Megölte őket? – kérdezte tőle Émile.

– A júliusi forradalomra való tekintettel eltörlik a halálbüntetést – felelte Taillefer, és fölvonta szemöldökét. Arckifejezése egyszerre volt ravasz és ostoba.

– Álmában sem látja viszont olykor őket? – firtatta Raphaël.

– Elévült! – mondta a gyilkos pénzeszsák.

– S a sírkőre – szólt maró gúnnyal Émile – a temetési vállalkozó rá fogja vésni: Vándor, ejts egy könnyet fölötte!… Ó! – folytatta. – Adnék pár forintot a matematikusnak, aki egy algebrai egyenlettel bebizonyítaná a pokol létezését.

Földobott egy pénzdarabot.

– Ha fej, akkor van Isten! – kiáltotta.

– Ne nézd meg! – mondta Raphaël, megragadva a pénzt. – Ki tudja, a véletlennek néha furcsa tréfái vannak.

– Sajnos! – folytatta Émile mókás szomorúsággal. – Nem tudom, hol vessem meg a lábamat a hitetlen geometriája meg a pápa Pater noster-ja67 között. Eh, igyunk! Igyál: azt hiszem, ez az isteni butykos68 jeligéje és Pantagruel végső következtetése.

– A Pater noster-nak köszönhetjük a művészetet, műemlékeinket, talán a tudományt – felelte Raphaël –, s ami még nagyobb jótétemény: modern kormányzatunkat is, melyben egy-egy hatalmas társadalmat csodálatos módon ötszáz kiművelt emberfő képvisel, melyben az egymással ellentétes erők közömbösítik egymást, és minden hatalmat a Civilizáció-nak biztosítanak, az óriás királynőnek, aki a Királyhelyébe lépett, fölváltotta ezt az ódon és félelmetes figurát, ezt az álvégzetet, melyet az ember teremtett magának, saját maga és az ég közé. Ezekkel a nagyszerű teljesítményekkel szemben az ateizmus puszta meddő váznak tűnik föl. Mit szólsz hozzá?

– Arra a vértengerre gondolok, amelyet a katolicizmus ontott ki – felelte hidegen Émile. – Ereinket, szívünket ragadta meg, úgy majmolta a vízözönt. Különben mindegy! Minden gondolkodó embernek Krisztus zászlaja alatt kell haladnia. Egyedül csak ő szentesítette a szellem győzelmét az anyag fölött, egyedül ő nyilatkoztatta ki előttünk költői módon azt a közbeeső világot, amely Istentől elválaszt minket.

– Azt hiszed? – kérdezte Raphaël leírhatatlan, ittas mosollyal. – Nos, akkor nehogy kompromittáljuk magunkat, rajta, ürítsük poharunkat diis ignotis!69

S kiürítették kelyhüket, a tudomány, a széngáz, a párolt illatok, a költészet és a hitetlenség kelyhét.

  • 66Marie-François-Xavier Bichat (1771–1802) – orvos, a szövetek anatómiáját dolgozta ki.
  • 67Miatyánk. (latin)
  • 68az isteni butykos – Rabelais Pantagruel című regényének hősei tengeri bolyongásukban eljutnak az isteni butykos szigetére. A titkok titkának megfejtését várják, de csak azt hallják; „Igyál!”
  • 69latin Az ismeretlen isteneknek!

– Hát hogyan! – kiáltott fel Raphaël, amikor egyedül maradt. – A világosság századában, mikor nagyon jól tudjuk már, hogy a gyémánt nem egyéb, mint szénkristály; abban a században, amelyben mindenre magyarázatot találunk, melyben egy új Messiást törvényszék elé állítanának, csodáit pedig, kivizsgálásra a Természettudományi Akadémia elé terjesztenék; olyan korban, amikor már csak a közjegyzői hitelesítéseknek hiszünk, én, én hitelt adnék valamiféle Mene, Tekel, Ufarszinnak. Nem, Istenemre! Elképzelhetetlen, hogy a Legfőbb Lénynek kedve teljék egy tisztességes ember kínzásában… Gyerünk, forduljunk a tudósokhoz.

Csakhamar ott állt egy kis tónak a partján a Borvásárcsarnok, e roppant hordótömkeleg meg a Salpetrière, az iszákosság e szemináriuma közt. A vízben mindenféle ritka kacsafajta úszkált; sokszínű tollazatúk, akár a katedrálisok üvegablaka, csillámlott a napsugárban. Együtt volt itt a világ valamennyi kacsája, hápogtak, lármáztak, sápogtak, valóságos képviselőháza volt ez a kacsáknak, melyet akaratuk ellenére hívtak egybe, de melynek szerencsére se alkotmánya, se politikai elvrendszere nem volt; itt éltek nagy vígan, biztonságban minden vadásztól, a természetbúvárok szeme előtt, akik véletlenül megfigyelték őket.

– Itt van Lavrille úr – mondta egy portás Raphaëlnak, aki az állattannak ezzel a pápájával óhajtott beszélni.

A márki apró emberkét látott, amint éppen bölcs töprengésekbe merülve két kacsát nézett. A tudós élemedett korú férfi volt; szelíd arcát még vonzóbbá tette megnyerő arckifejezése; de egész lénye arra vallott, hogy teljesen elfoglalják tudományos vizsgálódásai: folytonosan vakargatta fantasztikusan borzas parókáját, mely alól kilátszott ősz hajának fehér csíkja, mintegy tanúskodva a kutatásnak arról a hevületéről, amely hasonlóan minden egyéb szenvedélyhez, oly erőteljesen szakít el a világ dolgaitól, hogy egészen elveszítjük énünk tudatát. Raphaël, maga is a tudományok embere volt, megcsodálta hát ezt a természetbúvárt, aki éjszakáit azoknak az emberi ismereteknek a növelésére fordította, melyeknek még tévedései is gyarapítják Franciaország dicsőségét; a hölgyikék azonban bizonyára jót nevettek volna a tudós csíkos mellénye és nadrágja között mutatkozó folytonossági hiányon, melyet egyébként szemérmesen elfödött az inge; ez bőséges ráncokat vetett, ahogy a tudós, madártani vizsgálatainak kívánalmai szerint, hol lehajolt, hol fölegyenesedett.

Néhány bevezető udvarias szólam után Raphaël szükségesnek érezte, hogy egy közkeletű bókot mondjon Lavrille úr kacsáira.

– Ó, kacsák dolgában igen gazdagok vagyunk – felelte a természetbúvár. – Az úszólábúak családjában különben, mint bizonyára tudni méltóztatik, ez a legkiterjedtebb fajta. Kezdődik a hattyúkkal és végződik a zinzinkacsákkal, százharminchét pontosan megkülönböztethető közbülső válfajjal, melynek mindnek megvan a maga neve, szokása, hazája és jellege; ezek mind éppen úgy különböznek egymástól, mint a fehér ember a négertől. Őszintén szólva, uram, amikor elköltünk egy kacsát, többnyire fogalmunk sincs arról, mily változatos…

Hirtelen abbahagyta, mert megpillantott egy szép kis kacsát, mely éppen a tavacska parti lejtőjén billegett fölfelé.

– Látja, az ott egy örvös hattyú. Kanada szegény gyermeke, jó messziről került hozzánk, hogy mutogassa nekünk szürkésbarna tollazatát és kis fekete nyakkendőjét. Nézze csak, most vakaródzik… Ez itt a híres dunnalúd, másként eiderkacsa, ennek tolldunyhája alatt szenderegnek kedves hölgyeink; ugye, milyen szép! Ki ne csodálná meg formás kis rőtes fehér hasát és zöld csőrét! Az imént, uram, tanúja voltam egy párzásnak, holott ezt mindeddig kilátástalannak véltem. A nász elég szerencsésen végbement, most izgatottan várom az eredményt. Reményem van rá, hogy sikerült előállítanom egy százharmincnyolcadik fajtát, melyet talán rólam fognak elnevezni! Íme, az új pár – szólt két kacsára mutatva. – Az egyik fél úgynevezett kacagó lúd (anas albifrons), a másik nagy sípoló kacsa (anas ruffina Bouffoni). Sokáig haboztam a sípoló kacsa, a fehér szemöldökű kacsa meg a kanalas kacsa (anas clypeata) közt; nézze csak, itt a kanalas, ez a nagy barnás fekete gazfickó, a nyaka zöldes árnyalatú és kacéran színjátszó. De a sípoló kacsa, uram, bóbitás; megértheti, hogy ilyen körülmények közt nem tétováztam. Itt már van mindenféle kacsánk, kivéve a fekete bóbitást. Ezek az urak egyhangúan azt állítják, hogy ez utóbbi voltaképpen egyfajta a tömpe csőrű böjti récével, én azonban…

Csodálatos mozdulatot tett, mely egyszerre fejezett ki szerénységet is meg tudósgőgöt is: nyakassággal teli gőgöt, öntudattal teli szerénységet.

– Én nem úgy vélem – tette hozzá. – Láthatja, kedves uram, hogy nem a napot lopjuk itt. Én jelenleg a kacsafélék monográfiájával foglalkozom… De parancsoljon velem.

Elindultak a Buffon utca egyik meglehetősen csinos háza felé, és Raphaël átnyújtotta Lavrille úrnak a szamárbőrt, hogy vizsgálja meg.

– Ismerem ezt a munkát – mondta végre, a tudós, miután nagyítójával megszemlélte a talizmánt. – Valamilyen szelencének a tokja volt. Igen régi bőr. Manapság a tokkészítők inkább galuchat-t használnak. A galuchat, mint nyilván tudni méltóztatik, egy Vörös-tengerben élő halnak, az úgynevezett raja sephen-nek a bőre.

– De ez, uram, minthogy volt oly kegyes…

– Ez – vágott közbe a tudós –, ez más; a galuchat meg a szamárbőr közt, uram, ég és föld a különbség, illetve annyi a különbség, amennyi a hal meg a négylábú között. A halnak a bőre mindazonáltal keményebb, mint a szárazföldi állat irhája. Ez – mondta a talizmánra mutatva –, mint bizonyára tudni méltóztatik, az állattan egyik legkülönösebb terméke.

– Amennyiben? – kiáltott föl Raphaël.

– Uram – szólt a tudós karosszékébe süppedve –, ez egy szamárbőr.

– Tudom – felelte a fiatalember.

– Él Perzsiában – folytatta a természetbúvár – egy rendkívül ritka vadszamárfajta, a régiek onager-ja az equus asinus, a tatárok kulan-ja; Pallas112 figyelte meg hazájában, ő fedezte föl a tudomány számára. Ezt az állatot ugyanis sokáig mesebeli lénynek tartották. Mint bizonyára tudni méltóztatik, nevezetes állat a Szentírásban; Mózes megtiltotta, hogy más fajtája bélivel párosítsák. Még nevezetesebb azonban ez a szamár azokról az elfajulásokról, amelyeknek tárgya lett, és amelyekről a bibliai próféták sokszor tesznek említést. Pallas, mint nyilván tudni méltóztatik, az Act. Petrop. második kötetében kijelenti, hogy ezek a bizarr eltévelyedések vallási hitellel fölruházva még ma is dívnak a perzsáknál és nogájoknál, mint föltétlen orvosság vese megbetegedések és idegzsába ellen. Nekünk, szegény párizsiaknak még csak sejtelmünk sincs erről! Az állatkertnek nincs vadszamara. Milyen nagyszerű állat! – folytatta a tudós. – Tele van rejtelemmel: szemgolyóján valamiféle világító hártya van, aminek a keletiek varázserőt tulajdonítanak; szőre simább és elegánsabb, mint a mi legszebb lovainké; többé-kevésbé vörhenyes csíkozásával erősen hasonlít a zebra bőréhez. Gyapja lágy, selymes, olvatag tapintású; éppoly élesen és pontosan lát, mint az ember, valamicskével nagyobb, mint a mi legszebb szelíd szamaraink, és rendkívül bátor. Ha véletlenül rajtaütnek, a legvérengzőbb vadállatokkal szemben figyelemre méltó fölénnyel védekezik; ami járásának sebességét illeti, azt csak a madarak röptéhez lehet hasonlítani; ha pedig futásnak ered, uram, messze túltesz a legjobb arabs és perzsa paripákon. Az igen alapos Niebuhr113 doktornak, akinek elvesztét, mint nyilván tudni méltóztatik, csak az imént gyászoltuk meg, már az apja kimutatta, hogy ezek a csodálatos állatok rendes menetben óránként átlagosan hétezer katonalépést tesznek meg. A mi elfajzott szamaraink még csak fogalmat sem adhatnak erről a büszke és szabad életet élő vadszamárról. Fürge, mozgékony, szellemes, eszes, kecses léptű, mozgása csupa kacérság! Állattani értelemben a Kelet királya. A török és perzsa babona egyenesen titokzatos származásúnak tartja, s egyes tibeti és tatár elbeszélők még Salamon király nevét is belekeverik meséikbe, melyeket e nemes állatok állítólagos bátor tetteiről mondanak. Végül, egy szelídített onager vagyont ér; szinte lehetetlenség foglyul ejteni a hegyek közt, ahol úgy szökken tova, akár a zerge, és szinte repülni látszik, mint a madár. A szárnyas lovakról, a mi Pegazusunkról szóló mese bizonyára ezeken a tájakon keletkezett: a pásztorok gyakran láthatták, amint egy vadszamár egyik szikláról a másikra szökken. A hátas szamarakat Perzsiában úgy tenyésztik, hogy egy nőstény szamarat szelídített vadszamárral hágatnak meg; ezeket ősi hagyomány szerint vörhenyesre festik. Talán ebből a szokásból született a közmondás: „Hitvány, mint a vörös szamár.” Abban az időben, amikor Franciaországban még igen gyenge lábon állt a természetrajz tudománya, úgy gondolom, egy utazó magával hozhatott egy ilyen fura jószágot, mely nagyon nehezen tűri a szolgaságot. Innét a szólásmondás! A bőr, amelyet ide hozott – folytatta a tudós –, egy onagernak a bőre. Az állat nevének eredetére nézve eltérőek a vélemények. Egyesek szerint török származék, mások szerint annak a helyiségnek a nevéből keletkezett, ahol ezt az állattani terméket bizonyos, Pallas által elég jól leírt, kémiai eljárásokkal kikészítik, s innét kapná bámulatra méltó finom szemcsésségét; Martellens szíves személyes közlése szerint viszont egy folyót hívnak így…

– Uram, nagyon köszönöm önnek fölvilágosításait, melyeknek alapján valaminő Calmet114 atya, ha ugyan még volnának bencések, nagyszerű jegyzetet szerkeszthetne; de szabadjon fölhívnom szíves figyelmét arra, hogy ez a bőrdarab eredetileg akkora volt… mint ez a térkép – mutatott Raphaël egy nyitott atlaszra –, három hónap óta viszont szemlátomást zsugorodik…

– Igen, értem – felelte a tudós. – Minden primitív organizmusú lény maradványa alá van vetve bizonyos természetes sorvadásnak: ezt könnyű észlelnünk, s hogy milyen mértékben történik, az a légköri viszonyoktól függ. Még a fémek is észrevehető módon tágulnak és összehúzódnak, mert a mérnökök elég tetemes réseket figyeltek meg az eredetileg vasrudakkal szorosan összekapcsolt nagy kőtömbök között. A tudomány határtalan, s az emberélet vajmi kurta! Nem is hivalkodhatunk vele, hogy a természet minden tüneményének végére járunk.

– Uram – mondta Raphaël szinte zavartan –, bocsássa meg kérdésemet. Biztos ön abban, hogy erre a szamárbőrre is érvényesek a természet általános törvényei, s ennek következtében nyújtható?

– Föltétlenül!… Az ördögbe is! – morogta Lavrille, ahogy megpróbálta kihúzni a bőrt. – Uram – tette hozzá –, ha elfárad a neves mechanikaprofesszorhoz, Planchettehoz, ő kétségkívül módját fogja találni, hogy hasson erre a bőrre, megpuhítsa, kitágítsa.

– Ah, uram, az életemet menti meg!

Raphaël elköszönt a nagy tudományú természettudóstól, otthagyta a derék Lavrille-t lombikokkal és preparált nővényekkel zsúfolt szobájában, és rohant Planchette-hoz. Erről a látogatásról, bár maga sem tudta, az egész emberi tudományt magával vitte: egy névjegyzéket! A jó öreg Lavrille olyan volt, mint Sancho Panza, mikor elmondja Don Quijoténak a kecskék történetét: abban lelte kedvét, hogy számba vette és lajstromozta az állatokat. Elért sírja szélére, s alig egy kis töredékét ismeri ama nagy nyáj megszámlálhatatlan fajtáinak, amelyet Isten, ki tudja, mi célból, szétszórt a világok óceánján. Raphaël elégedett volt.

– Most aztán megzabolázom a szamaramat! – kiáltotta.

Előtte megmondta már Sterne: „Ha sokáig akarunk élni, bánjunk csínján a szamarunkkal!” De olyan szeszélyes jószág!

Planchette nyurga, száraz ember volt, valóságos költő, örökös szemlélődésbe merülve, folytonosan egy feneketlen mélységet vizsgálva: a mozgást. A köznép bolondoknak minősíti ezeket a nagyszerű szellemeket, akiket nem értenek meg, s akik csodálatos közönnyel a fényűzés és a nagyvilág iránt, napokon át képesek egy kialudt szivart szívni, ha belépnek egy-egy szalonba, mindig ferdén van begombolva a kabátjuk. Egy szép napon, miután hosszadalmasan méricskélték a légüres teret, vagy jó sok X-et írtak az Aa-Gg-k alá, kielemeznek valaminő természeti törvényt, elemeire bontanak valaminő végtelenül egyszerű elvet; a tömeg aztán bámulhat egy új gépen vagy valamilyen új taligán, melynek könnyed szerkezete meglep és megszégyenít. A szerény tudós pedig, mosolyog, és így szól bámulóihoz: „Mit alkottam? Semmit. Az ember nem kitalálja, hanem csak irányítja az erőket: s a tudomány nem egyéb, mint a természet utánzása.”

Amikor Raphaël benyitott hozzá, a mechanikus szinte földbe gyökerezve állt, mereven, akár egy akasztott, aki most pottyant le a bitófáról. Egy kis achátgolyót nézett, mely egy napórán görgött; azt leste, mikor áll meg a golyóbis. Nem volt a szegény embernek se rendjele, se évdíja, mert nem értett hozzá, hogyan kell nagydobra vernie tudományát. Az volt a boldogsága, hogy fölfedezésekre vadászik; nem törődött sem a dicsőséggel, sem a világgal, sem önmagával; tudományában és tudományáért élt.

– Ez megfoghatatlan! – kiáltotta. – Ó, uram – szólt, amint észrevette Raphaëlt –, alászolgája. Hogy van a kedves mamája?… Fáradjon csak be a feleségemhez…

„Én is így élhettem volna!” – gondolta Raphaël, és fölébresztette a tudóst álmodozásából, megkérdezve tőle, tudna-e hatni a talizmánra, melyet eléje nyújtott.

– Ha kinevet is hiszékenységemért – fejezte be a márki –, nem hallgatok el ön előtt semmit. Úgy vélem, ennek a bőrdarabnak olyan ellenálló ereje van, hogy semmi nem fog rajta.

– Uram – szólt Planchette –, az előkelő emberek általában elég félvállról veszik a tudományt; többé-kevésbé úgy beszélnek róla velünk, ahogyan egy hitetlenkedő fordult Lalande-hoz,115 amikor napfogyatkozás után néhány hölgyet vitt el hozzá: „Kérem, szíveskedjék újra kezdeni.” Milyen hatást akar kiváltani? A mechanikának az a célja, hogy alkalmazza, vagy közömbösítse a mozgás törvényeit. Ami magát a mozgást illeti, alázattal bevallom, azt képtelenek vagyunk meghatározni. Ezen túlmenően azonban megfigyeltünk néhány olyan állandó jelenséget, amely a szilárd és folyékony halmazállapotú anyagok mozgását szabályozza. E jelenségek szülő okait előállítva, tudjuk a testek helyét változtatni, közölni tudunk velük bizonyos meghatározott sebességű mozgatóerőt, képesek vagyunk megindítani, továbbá ketté- vagy a végtelenségig osztani őket, akár töréssel, akár zúzással; valamint tudjuk őket hajlítani, csavarni, alakjukban módosítani, összenyomni, tágítani, nyújtani. Ez a tudomány, uram, egyetlen tényen alapszik. Látja ezt a golyót? – folytatta. – Itt van, ezen a kövön. Most pedig amott van. Milyen névvel nevezzük ezt a fizikailag oly egyszerű, szellemileg oly rendkívüli tényt? Mozgásnak, helyváltoztatásnak, helycserének hívjuk? Mily roppant hívság rejlik e szavak mögött! A név talán megoldása a problémának? Pedig ebben áll az egész tudomány. Gépeink ezt a tényt, ezt a mozzanatot használják, vagy bontják föl. Nagy tömegekre alkalmazva ez a parányi tünemény képes a levegőbe röpíteni Párizst. A sebességet növelni tudjuk az erő, és viszont az erőt a sebesség rovására. De mi az erő, mi a sebesség? Tudományunk ezt éppoly kevéssé tudja megmondani, mint amily kevéssé egy mozgás megteremtésére alkalmas. Egy mozgás, akármilyen is, roppant erő, s az ember nem talál ki erőket. Az erő egységes, éppúgy, mint a mozgás, az erő lényege. Minden mozgás. A gondolat, mozgás. A természet a mozgáson alapszik. A halál is mozgás, melynek célját nemigen ismerjük. Amennyiben Isten Örök, higgye el, örök mozgásban van. Lehet, hogy Isten maga a mozgás. Ezért megfejthetetlen a mozgás, akár az Isten; mint az Isten, mély, határtalan, megfoghatatlan, megragadhatatlan. Ki érintette meg, ki értette meg, ki mérte meg valaha is a mozgást? Érezzük hatásait, de nem látjuk őt. Még tagadhatjuk is, akár Istent. Hol van? Vagy hol nincs? Honnét ered? Hol a kezdete? Hol a vége? Körülvesz minket, szorongat, és mégsem tudjuk megfogni. Önként értetődő, mint egy tény, és homályos, mint egy elvont fogalom. Ok és okozat egyszerre, térre van szüksége, mint nekünk is: de mi a tér? Csak a mozgás teszi számunkra világossá; nélküle csak üres szó. Megoldhatatlan probléma, mint a légüresség, mint a teremtés, mint a végtelen; a mozgás megzavarja elménket, s az ember csak annyit foghat föl, hogy ezt nem fogja fölfogni soha. Azok között a pontok között, amelyeket ez a kis golyó sorozatosan egymás után elfoglal a térben – folytatta a tudós –, az emberi értelem számára megannyi szakadék nyílik; ilyen szakadékba zuhant bele Pascal116 is. Hogy hassunk az ismeretlen szubsztanciára, amelyet alá akar vetni egy ismeretlen erőnek, először ezt a szubsztanciát kell megvizsgálnunk; attól függően, milyen természetű, vagy összetörik a behatás alatt, vagy ellenáll neki; amennyiben darabokra esik szét, s önnek nem az a szándéka, hogy részekre ossza, akkor nem érjük el a kitűzött célunkat. Ha össze akarja nyomni, a szubsztancia minden egyes részére egyenlő mozgást kell átvinnünk, oly módon, hogy egyenlően csökkentjük a részecskéket, elválasztó közöket. Ha viszont ki óhajtja nyújtani, meg kell próbálnunk, hogy minden egyes molekulához egyforma taszítóerőt közvetítsünk; mert ha ezt a törvényt nem alkalmazzuk pontosan, folytonossági hiányokat okozhatunk az anyagban. Végtelenül sok módja, határtalanul sok változata van, uram, a mozgásnak. Nos, milyen hatás mellett foglal állást?

– Uram – szólt Raphaël türelmetlenül –, valamiféle olyan nyomást szeretnék, amely akkora erőt fejt ki, hogy határtalanul kinyújtja azt a bőrt…

– Minthogy az anyag határolt – felelte a tudós –, nem lehet határtalanul kinyújtani; a nyomás azonban szükségszerűen gyarapítani fogja a bőr felszínét a vastagság rovására; mindaddig vékonyodik, ameddig csak az anyaga tart…

– Uram, érje el ezt az eredményt, és milliókat keres vele! – kiáltotta Raphaël.

– Kilopnám a zsebéből a pénzt – felelte a professzor hollandus flegmával. – Pár szóval elmagyarázok önnek egy gépezetet, amely magát a Jóistent is szétlapítaná, mint egy legyet. Itatóspapírrá préselne egy embert, egy embert csizmástul, sarkantyústul, nyakkendőstül, kalapostul, aranyostul, ékszerestül, mindenestül…

– Milyen szörnyű szerkezet lehet!

– A kínaiaknak is így kellene hasznosítaniuk gyerekeiket, ahelyett, hogy a vízbe hajigálnák őket – folytatta a tudós –, tekintet nélkül arra, hogy az embernek bizonyos tiszteletet kell tanúsítania ivadékai iránt.

Planchette-ot egészen elfoglalta eszméje; fogott egy fenekén lyukas virágcserepet és a napóra kőlapjára helyezte, aztán kiment a kertbe egy kis agyagos földért. Raphaël elbűvölve figyelte, mint a gyerek a dajka tündérmeséjét. Planchette az agyagot is a kőlapra tette, kiskést vett elő a zsebéből, lenyesett két bodzaágat, s elkezdte kifúrni őket; közben fütyörészett, mintha Raphaël ott sem volna.

– Íme, a masina alkatrészei.

Az egyik bodzacsövet agyagból gyúrt könyökkel úgy tapasztotta az edény fenekéhez, hogy a bodza és cserép lyukja pontosan egybeillett. Olyan volt, mint egy nagy pipa. Az agyagból lapát formájú ágyat készített a kövön, ennek szélesebb részére rakta a cserepet, s a bodzaágat odarögzítette a lapát nyeléhez. Aztán a bodzacső végére agyagcsomót ragasztott, s abba beleszúrta a másik üreges ágat, merőlegesen, egy második könyökben csatolva azt a vízszintesen elhelyezett ághoz, úgyhogy a levegő vagy valamilyen e célra használt folyadék szabadon keringhetett a rögtönzött gépezetben, a függélyes cső szájától a közbülső csatornán át egészen az üres virágcserépig.

– Uram – mondta Raphaëlnak, egy székfoglalóját tartó akadémikus komolyságával –, ez a szerkezet egyike a legszebb teljesítményeknek, amelyekért a nagy Pascalt csodálnunk kell.

– Nem értem…

A tudós elmosolyodott. Egy gyümölcsfáról leoldott egy kis üveget, amelyben patikusa valamilyen hangyairtó folyadékot küldött neki; kitörte az üveg fenekét, tölcsért formált belőle s azt gondosan rászerelte arra a csőre, melyet függőlegesen rögzített az agyagban, szemben a virágcserép nagy tartályával; aztán egy öntözőkannából annyi vizet öntött bele, hogy színig legyen mind a nagy edényben, mind a bodzacső kis csatornájában… Raphaël a szamárbőrére gondolt.

– Uram – mondta a mechanikus –, ne feledkezzék meg arról az alaptételről, hogy a vizet ma is összenyomhatatlan anyagnak tartjuk; összenyomódik ugyan, de olyan kis mértékben, hogy zsugorodási képességét bízvást zérusnak tekinthetjük. Látja a virágcserepet színültig töltő víz felszínét?

– Igen, uram.

– Nos, képzelje el, hogy ez a fölszín ezerszer nagyobb terjedelmű, mint annak a bodzaágnak a nyílása, amelyen át a folyadékot töltöttem. Nézze, elveszem a csövet…

– Értem…

– Nos, uram, ha a cső nyílásán át még további vizet vezetek be, s így növelem tömegét, a folyadék, amelynek itt le kell szállania, a virágcserép tartályában addig fog emelkedni, míg a folyadék itt is, amott is azonos szintet nem ér el…

– Ez természetes! – kiáltott fel Raphaël.

– Csak az a különbség – folytatta a tudós –, hogyha a kis függőleges csatornában hozzáadott víz, mondjuk, egy fontnak megfelelő erőt képvisel, minthogy hatását híven közli az egész folyadéktömeggel, s ez érvényesül a virágcserépbeli felszín minden pontján is, ott ezer kis vízoszlop képződik, mely mind fölfelé törekszik, mintha azzal egyenlő erő lökné őket fölfelé, amely a folyadékot lefelé nyomja a függőleges csőben; így tehát ezek az oszlopocskák itt – és Planchette a virágcserép nyílására mutatott – ezerszer nagyobb erőt fejtenek ki a másik oldalon bevezetett erőnél.

Azzal, ujjával az agyagba merőlegesen beleszúrt kis csőre terelte a márki figyelmét.

– Ez egészen egyszerű – mondta Raphaël.

Planchette mosolygott.

– Más szavakkal – folytatta a matematikusok jellegzetesen nyomon járó logikájával –, hogy a víz feltörését megakadályozzuk, a nagy felület minden egyes pontjára akkora erőt kellene kifejtenünk, amekkora erő a függőleges csőben hat, azzal a különbséggel, hogyha ott a víz egy láb magasságú, a nagy felület vízoszlopocskái csupán elenyésző emelkedést mutatnak. Már most – mondta Planchette, és szétpöckölte a botocskákat – helyettesítsük ezt az esetlen kis gépezetet megfelelő erejű és méretű fémcsőrendszerrel; ha a nagy medence folyadékának felszínére erős, mozgatható fedőkorongot alkalmazunk, ezzel pedig szembehelyezünk egy másik ilyen korongot, melynek szilárdsága és ellenálló képessége vitán felül áll, nekem pedig lehetőségem van rá, hogy állandóan további vízmennyiséggel növeljem a függőleges kis csövön át a folyadékot: a két szilárd korong közé fogott tárgy szükségszerűen engedni fog a folytonosan reá ható roppant összenyomó erőnek. A víz állandó bevezetése a kis csövön át gyerekjáték a mechanikában, éppen úgy, mint a folyadék erejének átvitele a korongra. Elég hozzá két dugattyú és pár szelep. Most már érti, kedves uram – szólt megragadva Valentin karját –, hogy nincs az, az anyag, amely e két határtalan ellenállás közé rekesztve végül is kénytelen ne lenne kiterjedni?

– Hogyan?! Ezt is a Vidéki Levelek írója találta ki? – kiáltott föl Raphaël.

– Egyedül ő, uram. A mechanikában nincs is ennél egyszerűbb és szebb dolog. Az ezzel ellentétes elv, a víz terjedékenységéé hozta létre a gőzgépet. Csakhogy a víz csupán egy meghatározott fokig tágul, míg viszont összenyomhatatlansága, mint bizonyos értelemben negatív erő, szükségszerűen végtelen.

– Ha ez a bőr kitágul – mondta Raphaël –, megígérem önnek, hogy hatalmas szobrot emeltetek Pascal tiszteletére, és százezer frankos alapítványt teszek annak jutalmazására, aki tízesztendőnként a legszebb mechanikai problémát megfejti, azon fölül kiházasítom valamennyi unokahúgát, végül menhelyet alapítok elszegényedett vagy meghibbant matematikusok számára.

– Erre igen nagy szükség is volna – felelte Planchette. – Uram – folytatta a tisztán szellemi szférákban élő ember nyugalmával –, holnap elmegyünk Spieghalterhoz. Ez a kitűnő mechanikus egy, terveim szerint tökéletesített gépet szerkesztett; egy gyerek is elbírna vele akár ezer bála szénát a kalapjában.

– A viszontlátásra holnap, uram.

– A viszontlátásra.

– Nagyszerű dolog ez a mechanika! – kiáltotta Raphaël. – Nem ez a legszebb tudomány? A másik a vadszamaraival, osztályozásaival, fajaival és szörnyekkel teli lombikjaival egyetemben legföljebb csak arra jó, hogy az eredményt jegyezze egy biliárdteremben.

Másnap Raphaël nagy vidáman kereste föl Planchette-ot, s együtt mentek a Santé utcába, melynek már a neve is kedvező előjel volt, mert egészséget jelent. Spieghalternál a fiatalember egy óriási hodályban találta magát, s egy sereg, izzó és sivító kohót látott. Valóságos tűzeső volt ez, kész szögözönvíz, dugattyúk, csavarok, emelők, traverzek, reszelők, szegecsek óceánja, öntött vasak, fák, szelepek, acélrudak tengere. A vasreszelék a torkát kaparta. Vassal volt tele a levegő, vas lepte az embereket, minden bűzlött a vastól; itt élt a vas, szervezete volt, olvadékonnyá vált, megindult, gondolkodott, amint különféle formákat öltött és engedelmeskedett minden szeszélynek. A fújtatók üvöltésén, a kalapácsok crescendóján, a vasat vinnyogtató esztergapadok sivításán át Raphaël tiszta, levegős terembe ért, s itt kedvére megbámulhatta az óriási prést, amelyről Planchette beszélt. Alaposan szemügyre vehette a gép öntöttvas falait, és a széttörhetetlen csővel összekötött két tartályt.

– Ha hétszer egymás után sebesen megforgatja ezt a fogantyút – mondta neki Spieghalter, egy csiszolt vas lendítőkarra mutatva –, millió szemcsére morzsol egy acéllapot; szilánkjai úgy fúródnának a lábába, mint a tűk.

– A mindenit! – kiáltott föl Raphaël.

Planchette maga illesztette a szamárbőrt a nagyszerű prés két korongja közé, és tele azzal a biztonsággal, amit a tudományos meggyőződés ad az embernek, gyorsan megemelte a lendítőkart.

Iszonyatos süvöltés hangzott föl a műhelyben. A gép vize áttörte az öntöttvas falat, irtózatos erejű sugárban csapott ki, és szerencsére egy kimustrált kohóra zúdult, feldöntötte, szétroncsolta, összevissza facsarta úgy, ahogyan förgeteg zúz össze és sodor el egy házat.

– Ó! – szólt higgadtan Planchette. – A szamárbőr ép, akár a szemem. Spieghalter mester, vagy egy szalmaszál került a vasöntvénybe, vagy a nagy csövön támadt valami rés.

– Nem, nem, ismerem én az öntvényemet. Csak vigye az úr a holmiját, ördöngös dolog az.

A német fölragadott egy pörölyt, az üllőre dobta a bőrt, és dühe egész erejével rásújtott, akkorát vágott a talizmánra, amekkora csapás még nem döndült meg műhelyeiben.

– Még csak meg se látszik rajta! – kiáltott föl Planchette, a rakoncátlan bőrt simogatva.

A munkások összecsődültek. A művezető fogta a bőrt és belehajította egy kohó parazsába. Félkörben körülállták a tüzet, és türelmetlenül lesték egy óriási fújtató játékát. A figyelő fekete tömeg közepén Raphaël, Spieghalter és Planchette professzor állt. Ahogyan ezeket a fehéren villogó szemeket, ezeket a vasporos fejeket, ezeket a csillámló és fekete ruházatokat, ezeket a bolyhos melleket látta Raphaël, úgy érezte, mintha a német balladák fantasztikus éjszakai világába került volna. A művezető tíz percig benne hagyta a bőrt a kohóban, aztán fogóval kiemelte onnét.

– Adja csak ide – mondta Raphaël.

A művezető tréfából odanyújtotta Raphaëlnak az irhát. A márki könnyedén megtapogatta: sima és hideg volt az ujjai között. Iszonyodó kiáltás hallatszott, a munkások elfutottak. Valentin magára maradt Planchette-tal a puszta műhelyben.

– Kétségkívül valami ördöngösség van a dologban! – kiáltott föl Raphaël kétségbeesetten. – Hát nincs az, az emberi hatalom, amely egy nappal meghosszabbítaná az életemet?

– Uram, tévedtem – mondta töredelmesen a matematikus. – Henger alá kellett volna tennünk ezt a különös bőrt. Hová tettem a szememet, amikor a prést ajánlottam!

– Én kértem ezt öntől – felelte Raphaël.

A tudós föllélegzett, mint a bűnös, akit fölment a tizenkét esküdt. De azért izgatta a különös probléma, melyet a szamárbőr tett föl neki; tűnődött egy percig, majd így szólt:

– Vegyi úton kell megvizsgálnunk ezt az ismeretlen anyagot. Gyerünk Japhet-hoz, a kémia talán szerencsésebb lesz, mint a mechanika.

Valentin sebes ügetésre fogta lovát, abban a reményben, hogy még laboratóriumában találja Japhet-t, a híres vegyészt.

– No, öreg barátom – szólt Planchette, amint megpillantotta Japhet-t, aki karosszékében ült és valamilyen csapadékot figyelt –, mi újság a kémiában?

– Semmi különös. Alszunk. Az Akadémia elismerte ugyan a szalicin létét, de hát fölfedezés-e a szalicin, az aszparagin, a digitalin?

– Minthogy nem tudnak új dolgokat kitalálni – szólt Raphaël –, úgy látszik, kénytelenek beérni új nevek kitalálásával.

– Az ördögbe is, eltalálta, fiatalember!

– Nézd csak – mondta Planchette professzor a kémikusnak –, próbáld meg fölbontani ezt az anyagot; ha valami új elemet vonsz ki belőle, előre elnevezem diabolin-nak,117 mert ahogy össze akartuk nyomni, szétrobbantottunk az imént egy hidraulikus prést.

– Nocsak, nocsak! – kiáltott föl vidáman a kémikus. – Csak nem valami új alapelemről van szó?

– Közönséges szamárbőr ez, uram – szólt Raphaël.

– Uram… – dünnyögte komolyan a neves kémikus.

– Nem tréfálok – felelte a márki, és átnyújtotta neki az irhát.

Japhet báró hozzáértette a bőrhöz nyelvének érzékeny ízlelőbimbóit, melyekkel oly szakavatottan szokta megízlelni a sókat, savakat, alkaloidákat, gázokat, s néhány próba után kijelentette:

– Teljesen ízetlen! No de itassunk csak vele egy kis fluorsavat.

Ez a vegyület egykettőre szétoldja az állati szöveteket, de mikor az irhát alávetették hatásának, az, semmiféle változást nem mutatott.

– Ez nem szamárbőr! – kiáltott fel a kémikus. – Ásványként fogjuk kezelni a titokzatos idegent, és úgy koppintunk az orrára, hogy beletesszük egy tűzálló tégelybe, melyben éppen hamuzsírt égetek.

Japhet kiment, de rövidesen visszajött.

– Uram – mondta Raphaëlnak –, hadd tépjek egy darabkát ebből a különös anyagból; olyan rendkívüli…

– Egy darabkát! – kiáltott Raphaël. – Egy hajszálnyit sem! Különben próbálja meg – tette hozzá egyszerre szomorúan is, gunyorkásan is.

A tudósnak, ahogy el akarta metszeni, beletört a borotvája a bőrbe. Utána erős elektromos szikrával akarta elvágni, majd a voltaoszloppal kísérletezett, de a tudomány minden villáma kicsorbult a szörnyű talizmánon. Este hét óra volt. Planchette, Japhet és Raphaël megfeledkeztek az idő múlásáról, egy végső kísérlet eredményét lesték. A szamárbőr győzedelmesen állta ki azt a kemény támadást is, mely egy jókora adag nitroklorid jóvoltából érte.

– Végem! – kiáltott Raphaël. – Ez Isten ujja! Meg kell halnom…

Faképnél hagyta a két elképedt tudóst.

– Nehogy elmeséljük ezt a kalandunkat az Akadémián, kollégáink csúfot űznének belőlünk – fordult a kémikushoz Planchette, miután hosszú ideig némán meredtek egymásra, és nem merték elárulni egymásnak gondolataikat.

Mintha a keresztények kikelnének sírjukból anélkül, hogy Istent találtak volna az égben: így érezte magát a két tudós. A tudomány? Tehetetlen! A savak? Puszta víz! A hamuzsír? Megszégyenült. A voltaoszlop és az elektromos szikra? Dibdáb holmik!

– A hidraulikus sajtó szétment, mint a tészta! – tette hozzá Planchette.

– Én hiszek az ördögben – mondta egy percnyi csönd után Japhet.

– Én meg az Istenben – felelte Planchette.

Mindegyik a maga malmában őrölt. A mechanikus szemében a mindenség gépezet, s gépészének kell lennie; a kémia, e mindent szétbontó ördögi tudomány szerint a világ, mozgó gáztömeg.

– A tényt nem tagadhatjuk – szólalt meg a kémikus.

– Eh! A doktrinerek vigasztalásunkra kitalálták azt a ködös sarkigazságot: baromi, mint egy tény.

– Én a magam részéről inkább a sarkigazságot tartom barominak.

Nevetni kezdtek, s úgy ültek vacsorához, mint akik egy csodában nem látnak egyebet puszta természeti tüneménynél.

  • 112Peter Simon Pallas (1741–1811) – német természettudós és utazó. II. Katalin cárnő megbízásából több keleti utat tett, ezek során fedezte fel többek közt a vadszamarat.
  • 113Bertold Niebuhr (1766–1831) – német történész, a római történelem kutatója. Apja, Carsters Niebuhr (1733–1815), mérnök és utazó, főképp Arábiát tanulmányozta.
  • 114Augustin Calmet (1672–1757) – bencés szerzetes, megírta az Ó- és Újszövetség történetét, bibliai szótárt szerkesztett.
  • 115Joseph-Jerôme Lefrançais de Lalande (1732–1807) – csillagász, materialista filozófus, a párizsi obszervatórium igazgatója.
  • 116Pascal – a nagy moralista kiváló matematikus és fizikus is volt, a következőkben Balzac a folyadékok egyensúlyáról írt tanulmányára céloz.

Néhány nappal a leverő jelenet után, egy márciusi reggelen Raphaël karosszékben ült; körülötte négy orvos; szobája ablakában a napra ültették, és hol a pulzusát tapogatták, hol kikopogtatták és kíváncsi kérdésekkel faggatták. A beteg igyekezett kikémlelni gondolataikat, mozdulataikból s homlokuk legkisebb ráncából is. Ez a tanácskozás volt utolsó reménye. Életéről vagy haláláról fog dönteni ez a legfőbb bíróság. Hogy kicsikarja az emberi tudománytól a végszót, Valentin a modern orvostudomány legnagyobb tekintélyeit hívta egybe. Hála vagyonának és nevének, itt állt előtte a három rendszer, amely között az emberi tudás ingadozik. Hárman az egész orvosi bölcseletet képviselik, s azt a harcot, amelyet a spiritualizmus,118 az analízis és valaminő gunyorkás eklekticizmus vívott egymással. A negyedik Horace Bianchon volt, a nagy jövőjű és nagy tudományú férfi, talán a legtekintélyesebb új orvos, a szorgalmas ifjúság bölcs és szerény képviselője. Ez a nemzedék a legjobb úton van, hogy átvegye örökségét: a nagy kincset, melyet a Párizsi Iskola halmozott fel ötven esztendőn át; és talán fel fogja építeni az emlékművet, melyhez annyi különféle anyagot hordtak egybe az előző századok. Barátja volt Rastignacnak és a márkinak; ez utóbbit néhány napja kezelte is, s most segített neki válaszolni a három professzor kérdéseire, olykor szinte makacsul fejtegetve saját diagnózisát, melynek alapján tüdővészre következtetett.

– Nyilván sok kicsapongást művelt és rendetlenül élt, ugye? Vagy mértéktelen szellemi munkát végzett? – kérdezte Raphaëltól a három tanár közül az egyik, az, aki szögletes fejével, széles arcával, erélyes testalkatával fölényesebb szellemnek látszott két vetélytársánál.

– Három álló esztendőn át megfeszítetten dolgoztam egy nagy művön, melyről egykor még talán hallani fognak, aztán kicsapongással akartam megölni magam – felelte Raphaël.

A hírneves orvos elégedetten bólogatott, s mintha magában azt mondta volna: „Biztosra vettem.” A nagynevű Brisset volt, a Cabanis-k és Bishat-k utóda, az organisták119 feje, a pozitivisták és materialisták orvosa, azoké, akik az emberben csupán véges, saját szervezete törvényeinek alávetett lényt látnak; szerintük rendes állapotát vagy kóros rendellenességeit nyilvánvaló okokkal lehet megmagyarázni.

A válasz hallatára Brisset szótlanul rátekintett egy középtermetű férfira, aki vörös arcát, izzó szemét mintha egy antik szatírtól kölcsönözte volna, s aki hátát az ablakfélfának vetve, figyelmesen, némán szemlélte Raphaëlt. Caméristus doktor, ez a lelkes és hivő ember, a vitalisták vezére, Van Helmont120 elvont tanainak költői lendületű védelmezője, az emberi életet rejtelmes, magasrendű elvnek tekintette, megfejthetetlen tüneménynek, mely fütyül az operálókésre, becsapja a sebészetet, fittyet hány a gyógyszervegyészet orvosságaira, az algebra x-eire, a bonctan kimutatásaira, s kineveti minden erőfeszítéseinket; különös, illethetetlen, láthatatlan, valamilyen isteni törvénynek alávetett lángként fogta föl, amely sokszor ott marad egy-egy általunk már halálra ítélt testben, viszont a legéleterősebb szervezetekből nemegyszer eltávozik.

A harmadiknak, Maugredie doktornak ajkán metszően gúnyos mosoly játszott. Kitűnő elme volt, de kételkedő és gunyoros; nem hitt csak a késben, elismerte Brisset-vel, hogy az is halál fia lehet, aki ragyogóan érzi magát, és egyetértett Caméristusszal abban, hogy valaki holta után is élhet. Minden elméletben talált valami jót, de egyet sem tett egészében magáévá; azt vallotta, a legjobb orvosi szisztéma az, ha az embernek egyáltalán nincs semmiféle szisztémája, hanem csak a tényekhez ragaszkodik. Iskolájának ez a Panurge-e, a megfigyelésnek ez a királya, ez a nagy kutató és tréfamester, a reménytelen kísérleteknek ez a hőse a szamárbőrt vizsgálgatta.

– Szeretném a saját szememmel látni, hogy valóban összefüggés van az ön vágyai és a bőr összehúzódása között – mondta a márkinak.

– Minek? – kiáltotta Brisset.

– Minek? – ismételte Caméristus.

– Ó, hát egy véleményen vannak – felelte Maugredie.

– Ez a zsugorodás egészen természetes – tette hozzá Brisset.

– Természetfölötti – mondta Caméristus.

– A bőr zsugorodása valóban megmagyarázhatatlan tény – szólt komolykodó képpel Maugredie, és visszaadta Raphaëlnak az irhát –, mégis természetes; amióta a világ, világ, fő is a fejük miatta az orvosoknak meg a szép asszonyoknak.

Valentin, ahogy a három orvost figyelte, semmiféle részvétet nem észlelt rajtuk szenvedései iránt. Válaszaira mindhárman hallgattak, közönyösen mérték végig és minden különösebb sajnálkozás nélkül faggatták. Udvariasságuk mázán átütött egykedvűségük. Talán, mert már úgyis biztosak voltak a dolgukban, vagy talán, mert eltöprengtek, oly ritkán és olyan nemtörődömséggel ejtettek egy-két szót, hogy Raphaël már-már azt hitte, másutt jár az eszük. Egyedül Brisset felelgetett időnként a leverő tünetekre, melyeket Bianchon mutatott ki: „Helyes, jól van.” Caméristus mélyen belemerült tűnődéseibe; Maugredie olyan volt, mint egy vígjátékíró, aki éppen két eredeti alakot tanulmányoz, hogy híven színpadra vigye őket. Horace arcán kínos érzés, szomorú meghatottság tükröződött. Túlságosan rövid ideje volt orvos ahhoz, hogy érzéketlen maradjon a kínok és közönyös a halálos ágy előtt; nem tudta elfojtani a baráti könnyeket, melyek elhomályosítják a tisztánlátást és megakadályozzák, hogy mint egy hadvezér, megragadjuk a győzelemre kedvező pillanatot, ügyet sem vetve a haldoklók kiáltásaira. Miután mintegy félóráig, hogy úgy mondjuk mértéket vettek a betegségről és a betegről, olyasformán, ahogyan a szabó vesz mértéket a fiatalemberről, aki nászi öltönyt rendel nála, néhány közhelyet kockáztattak meg, sőt még a közügyekről is beszélgettek; aztán át akartak menni Raphaël dolgozószobájába, hogy kicseréljék véleményeiket és megszerkesszék jelentésüket.

– Uraim – kérdezte tőlük Raphaël –, nem lehetnék ott a vitájuknál?

Brisset és Maugredie hevesen tiltakoztak, és bárhogyan kérlelte is őket a beteg, nem voltak hajlandók a jelenlétében tanácskozni. Raphaël engedelmeskedett az általános gyakorlatnak; úgy gondolta, meglapulhat a folyosón, s onnét könnyen kihallgathatja az orvosi eszmecserét, melyet a három tanár fog folytatni.

– Uraim, engedjék meg, hogy tüstént kifejtsem véleményemet – szólt Brisset, amint beléptek. – Nem akarom rákényszeríteni önökre, de azt sem szeretném, ha meg kellene cáfolniuk: először is, világos, határozott s azon a tökéletes hasonlóságon alapszik, ami egyik betegem meg a jelen eset között áll fönn, melynek megvizsgálására kihívtak, másodszor pedig várnak a kórházamban. Ott igen fontos dologban föltétlenül szükség van a jelenlétemre, ezért bátorkodom elsőnek szólni. Ezt a mi esetünket is túlhajtott szellemi munka merítette ki… Mit is írt, Horace? – fordult a fiatal orvoshoz.

– Egy akarat-elméletet.

– Az ördögbe is, jókora téma!… Kimerítette, mondom, a megfeszített szellemi munka, a kicsapongó élet és a túl erős izgatószerek mértéktelen használata. A test és az agy túlzott igénybevétele a szervezet egész játékát megbolygatta. Könnyű fölismernünk, uraim, az arc és test tüneteiben a gyomor rendkívüli idegességét, a bolygóideg neurózisát, a gyomortáj heveny érzékenységét és a lágyék szűkületét. Bizonyára észlelték a duzzadt máj megnagyobbodását. Végül Bianchon úr huzamosan megfigyelte betegének emésztését, s mint mondja, nehézkesnek és lassúnak találta. Gyomor itt úgyszólván már nem is létezik; az ember megszűnt. Annak következtében, hogy a beteg nem emészt, sorvadás támadta meg értelmét. A gyomortájnak, az élet központjának fokozatos elváltozásai aláásták az egész szervezetet. Innét erednek az állandó, heves kisugárzások, melyek az idegrendszer közvetítésével az agyat is megtámadták; itt a magyarázata e szerv rendkívüli ingerlékenységének. Monomániával állunk szemben. A betegen egy rögeszme uralkodik. Számára ez a szamárbőr valóban egyre összébb aszalódik, holott talán mindig olyan volt, amilyennek láttuk; de akár zsugorodik, akár nem, neki ez az irha pontosan az, ami annak a bizonyos nagyvezírnek a légy az orrán. Haladéktalanul piócákat kell rakni a gyomor tájára, csillapítani kell ennek a résznek az izgalmi állapotát; hiszen ez az ember lényege; szigorú életrendre kell fogni a beteget, és a monománia meg fog szűnni. Nem is mondok többet Bianchon doktornak; ebből nyilván látja a kezelésmódot mind egészében, mind részleteiben. Lehetnek a betegségnek bizonyos mellékbonyodalmai is, a légző utak talán szintén meg vannak támadva, én azonban a hasüregi szervek kezelését sokkal fontosabbnak, hasznosabbnak és sürgősebbnek tartom, mint a tüdőét. Az elvont témák kitartó boncolgatása és néhány heves szenvedély súlyosan megzavarta az életműködés gépezetét; de még nincs késő, még kijavíthatjuk a megereszkedett rugókat, így hát könnyen megmentheti a barátját – fordult Bianchonhoz.

– Tudós kartársunk összetéveszti az okozatot az okkal – vetette el Caméristus. – Úgy van, azok az elváltozások, melyeket oly pontosan megfigyelt, valóban fönnállnak a betegnél, de a kisugárzások nem úgy áradtak szét a szervezetbe és az agyba a gyomorból, mint ahogy az ablaküvegen futnak szét a repedések a törés körül. Ezt az ablakot előbb be kellett verni, de vajon ki törte be? Tudjuk mi ezt? Eléggé megfigyeltük a beteget? Ismerjük életének minden egyes mozzanatát? Az életelvét, a Van Helmont-féle archeon-t érte sérelem, uraim, magának a létnek a lényege van aláásva; az isteni szikra, az értelem, mely közvetíti, mint gépen a szíj, és előállítja az akaratot, az életképességet: ez mondott csődöt, ez nem szabályozza többé a gépezet napi mozzanatait külön-külön és minden egyes szerv működését; innét származnak azok a rendellenességek, amelyeket tudós kartársunk oly kiválóan észlelt. A kór nem a gyomortájról hatolt az agyba, hanem az agyból a gyomorba. Nem és nem! – mondta, és erélyesen a mellére csapott. – Nem vagyok két lábon járó gyomor! Nem, a gyomor nem minden. Nem, igazán nincs bennem annyi vakmerőség, hogy kijelentsem: csak jó gyomor kell, a többi mellékes…

– Nem szabad – folytatta szelídebben – egyazon fizikai okra visszavezetni és egyforma kezelés alá rendelni a komoly rendellenességeket, amelyek a különböző, többé vagy kevésbé súlyos esetekben föllépnek. Egyik ember sem hasonlít a másikra. Mindannyiunknak sajátosan egyéni szerveink vannak: ezeknek mind más és más a fogékonyságuk, másként táplálkoznak, más és más feladatok teljesítésére alkalmasak, s más és más hajlandóságokat fejlesztenek ki magukban, hogy a dolgoknak egy általunk ismeretlen rendjét betöltsék. A nagy egésznek az a részecskéje, mely egy felsőbb akarat folytán belénk száll, bennünk működik, és fönntartja bennünk az élet tüneményét, minden egyes emberben sajátos egyediséggel ölt testet, s látszólag véges lénnyé formálja, amely azonban egy ponton élő kapcsolatban van egy végtelen okkal. Ezért minden egyes esetet külön-külön kell tanulmányoznunk, mindegyiknek külön kell a mélyére hatolnunk, mindegyikben külön kell kinyomoznunk, miben áll az élete, milyen az életereje. A nedves szivacs puhaságától a habkő keménységéig rengeteg a változat, íme, az ember. A puhányok szivacsos szervezete és a hosszú életre rendelt emberek ércesen tömény izomzata közt mennyit tévedhet a könyörtelenül egy szempontú, szemellenzős rendszer, mely úgy akarja meggyógyítani a beteget, hogy csökkenti, hogy elmetszi azokat az emberi erőket, amelyeket megtámadottnak vél! Én itt egészen lelki jellegű gyógymódot javallanék, a beteg legbenső lényének mélyreható vizsgálatát ajánlanám. Keressük a bajok okát a lélek, nem pedig, a test zsigereiben! Az orvos különleges képességekkel fölruházott ihletett egyén, akinek Isten éppúgy megengedte, hogy olvasson az élet titkos folyamatában, mint ahogyan a prófétáknak szemet adott hozzá, hogy a jövőbe lássanak, a költőnek tehetséget a természet megjelenítésére, a zenésznek pedig, tehetséget a hangok olyan harmonikus rendbe fűzésére, amelynek ősmintája talán odafent van…

– Mindig ez az abszolutista, monarchikus és vallásos orvostudomány! – morogta Brisset.

– Uraim-vágott közbe Maugredie, elnyomva hangjával Brisset zsörtölődését, ne tévesszük szemünk elől a beteget…

– Itt tart hát a tudomány! – sóhajtott föl szomorúan Raphaël. – Gyógyulásom egy olvasó és egy piócafüzér, Dupuytren121 kése és Hohenlohe122 herceg imádsága között ingadozik! S azon a mezsgyén, mely a tényt a szótól, az anyagot a szellemtől elválasztja, ott áll Maugredie a kételyével. Mindenütt csak az emberi igen és nem üldöz. Mindig csak Rabelais Carymary, Carymará-ja; vagy a lelkem beteg, carymary, vagy a testem, carymara! Életben maradok? Fogalmuk sincs róla. Planchette legalább őszinte volt; azt mondta: „Nem tudom.”

Ebben a pillanatban Valentin Maugredie hangját hallotta.

– A beteg monomániás; jól van, elfogadom! – mondta. – Csakhogy kétszázezer frank évi jövedelme van, s az ilyen monomániás szerfölött ritka; legalább annyival tartozunk neki, hogy orvosi szakvéleményt adjunk. Ami azt illeti, gyomra hatott-e az agyára vagy agya a gyomrára: ezt a kérdést talán eldönthetjük, majd ha meghalt. Foglaljuk össze a dolgot. Az kétségtelen tény, hogy beteg. Valamilyen kezelést igényel. Hagyjuk az elméleteket. Rakassunk rá piócákat, hogy csillapítsuk a zsigerek izgalmát s a neurózist; ezekről egy véleményen vagyunk. Továbbá küldjük el valamilyen fürdőhelyre; így mindkét rendszernek eleget teszünk. Ha tüdővészes, úgysem tudjuk megmenteni, így hát…

Raphaël gyorsan elhagyta a folyosót, és visszaült karosszékébe. A négy orvos csakhamar kijött a dolgozószobából. Horace hozzáfordult, ő vitte a szót.

– Az urak egyetértenek abban, hogy tüstént el kell kezdeni a gyomortáji piócakúrát, s múlhatatlanul szükség van együttes testi és lelki gyógykezelésre. Először is diétáznia kell, hogy a fölcsigázott szervezet megnyugodjék…

Brisset helyeslően bólintott.

– Aztán megfelelő egészséges életmóddal szabályozni fogjuk a kedélyvilágát. Ezért egyhangúan, azt javalljuk, utazzék a szavojai Aix fürdőhelyre vagy az auvergne-i Mont Dorba, ha jobban tetszik; Szavoja levegője és fekvése kellemesebb, mint Cantalé, de nyugodtan választhat ízlése szerint.

Itt Caméristus doktor tett javalló mozdulatot.

– Az urak – folytatta Bianchon – enyhe légzőszervi bántalmakat is megállapítottak, s egyértelműen helyeslik korábbi előírásaimat. Úgy gondolják, hamarosan meggyógyulhat, ha fölváltva szépen alkalmazkodik ezekhez az eljárásokhoz. Továbbá…

– Továbbá, ha komámasszonynak szárnya volna, elrepülne – mondta mosolyogva Raphaël, és magával vonta Horace-t dolgozószobájába, hogy átadja neki a hiábavaló tanácskozás tiszteletdíját.

– Logikusnak mindenesetre logikusak – felelte neki a fiatal orvos. – Caméristus érez, Brisset vizsgálódik, Maugredie kételkedik. Az ember, ugyebár, lélekből, testből és értelemből áll. Ez a három alaptényező hat bennünk többé vagy kevésbé, s az emberi tudományban mindig érvényesülni fog az ember. Hidd meg nekem, Raphaël, mi nem gyógyítunk, mi csak segítünk gyógyulni. Brisset és Caméristus orvoslása mellett van egy harmadik is: az, amelyik a várakozás álláspontjára helyezkedik; de ahhoz, hogy ezt sikerrel alkalmazhassuk, legalább tíz éve ismernünk kellene a betegünket. Mint minden tudománynak, az orvostudománynak a mélyén is tagadás rejlik. Próbálj meg hát okosan élni, szánd rá magad egy szavojai utazásra; mindig ez volt, mindig is ez lesz a legbölcsebb: a természetben bízni.

  • 118spiritualizmus – az, az idealista tanítás, amely szerint a lélek uralkodik a test fölött.
  • 119organisták – azt hirdették, hogy minden betegséget bizonyos szerv sérülése okoz, igen nagy szerepet juttatnak tehát a bonctannak.
  • 120Jean-Baptiste Van Helmont (1577–1644) – belga orvos és kémikus, misztikus író, aki azt hirdette, hogy az igazsághoz az ima útján juthatunk el, s feladatunk pusztán annyi e világon, hogy saját egyéniségünket szemléljük.
  • 121Guillaume Dupuytren (1777–1835) – XVIII. Lajos és X. Károly fősebésze.
  • 122Alexander Leopold Hohenlohe herceg (1794–1850) – fiatalon szerzetes lett, Bajorországban csodatevőnek tartották, aki imáival betegeket gyógyít. Később Nagyváradon volt püspök.

Másnap részvevő képpel meglátogatta a fürdőorvos, és aggodalmasan egészségi állapota felől tudakozódott. Raphaëlt öröm töltötte el a baráti szavak hallatára. Úgy találta, a doktor arcáról csak úgy sugárzik a szívesség és a jóság, fehér parókájának csigáiból emberbaráti érzés árad, kabátjának szögletes szabása, gyűrött nadrágja, kvékerhez illő ormótlan cipője, minden, még a hajpor is, mely kurta tincseiből szóródott körös-körül, kissé hajlott hátára, apostoli jellemre mutat, keresztény szeretetet fejez ki, s arra az odaadásra vall, amellyel betegei érdekében, puszta ügybuzgalomból rászorította magát, hogy trictracozzék és whistezzék, mellesleg épp elég jól ahhoz, hogy mindig elnyerje a pénzüket.

– Márki úr – mondta, miután már hosszadalmasan fecsegett Raphaëlnak –, nyilván egykettőre eloszlatom a szomorúságát. Most már elég jól ismerem a szervezetét, és kijelenthetem, hogy a párizsi orvosok, akiknek a kiválóságában nem kételkedem, félreismerték betegségének természetét. Ha valami véletlen baleset nem jön közbe, matuzsálemi kort megérhet, márki úr. Tüdeje erős, mint a kazánfújtató, s gyomra egy struccét is megszégyenítené; de ha huzamosan tartózkodik hegyi levegőn, azt kockáztatja, hogy mihamar annak rendje és módja szerint örök nyugalomra helyezik. Tüstént meg fog érteni engem. A vegytan kimutatta, hogy a lélegzés az embernél valóságos égési folyamat, s ez a szerint hevesebb vagy lassúbb, hogy valamely egyén szervezetében több-e vagy kevesebb-e a flogisztikus124 elem. Önben túlteng a flogisztikum; ön, ha szabad így mondanom, túl van telítve oxigénnel, mint a nagy szenvedélyekre hivatott, izzó szervezetű emberek általában. Ha ezt az éles, tiszta levegőt szívja, mely a lágy rostú egyéneknél fokozza az életműködést, csak még jobban fölszítja a máris túl gyors égést. Az ön számára tehát élet föltétel a marhaistállók, a völgyek sűrű levegője. Igen, a géniusz tüzében égő ember éltető levegőjét Németország legelőin, Baden-Badenban, Teplitzben találja meg. Ha nem iszonyodik Angliától, az ottani ködös légkör csillapítólag hatna szervezete izzására; a mi fürdőhelyünk azonban ezerlábnyira fekszik a tenger színe fölött, és végzetes lehet önnek. Ez az én véleményem – tette hozzá szerény mozdulattal –, érdekeim ellen beszélek, mert ha megfogadja tanácsomat, sajnos, elveszítjük önt.

Az utolsó szavak nélkül Raphaël hitelt adott volna a mézesmázos álnok orvos szívélyességének, de sokkal jobb megfigyelő volt, semhogy ki ne találta volna a doktor hangsúlyából, mozdulatából és tekintetéből, mellyel kedvesen évődő utolsó szavait kísérte, hogy kétségkívül a vidám betegek társaságának megbízásából kereste föl. Ezek a rózsás képű naplopók, ezek az unatkozó éltes hölgyek, ezek a nomád angolok, ezek a férjüktől megszökött kis nők, akiket szeretőjük hozott el a fürdőhelyre, nekiállnak hát kitúrni innét egy szegény, törékeny, bágyadt haldoklót, akiről úgy vélik, képtelen ellenállni napról napra folyó hajszájuknak. De Raphaël elfogadta a kihívást, szórakozást vélt ebben a cselszövényben.

– Minthogy annyira elszomorítaná, ha elutaznám – felelte a doktornak –, megpróbálom majd úgy hasznosítani a tanácsát, hogy itt maradok. Már holnap intézkedem, húzzanak föl olyan épületet, ahol rendelkezése értelmében módosítjuk a levegőt.

Az orvos elértette a Raphaël ajkain játszó keserűen gúnyos mosolyt; meghajolt és szótlanul eltávozott.

  • 124flogisztikus – a flogiszton-elméletet Stahl német orvos (1660–1734) állította fel. Szerinte minden éghető testben bizonyos „flogiszton” van, amely az égés folyamán felszabadul és elillan: ez az égés magyarázata.

Rónay György fordítása

Honoré de Balzac (1799–1850) francia regényíró, a francia realista regény megteremtőinek egyike, a világirodalom legjelentősebb alakjainak egyike.

Honoré de Balzac
Nadar · 1842 · dagerrotípia · FOTÓ
Balzac-fej
Auguste Roden · 1897 körül · bronz · Musée Rodin, Párizs
Balzac
Auguste Roden · 1898 · bronz · Musée Rodin, Párizs
Forrás

Honoré Balzac: A szamárbőr. Fordította Harsányi Kálmán. Budapest: Athenaeum, 1912.