Igen

(Montázsdráma)
Barta Sándor
matematika, természettudományok

Barta Sándor [Budapest, 1897–Moszkva, butovói kivégzőhely, 1938] a szerkesztő [Kassák Lajos] mellett legtehetségesebb a MA [irodalmi és művészeti folyóirat] körül csoportosult írók között. Legönállóbb és legeredetibb is közöttük formai és világnézeti szempontból egyaránt. Az ő írásaiban nyilatkoznak meg legélesebben azok a hatások, amelyekkel sok forradalmár reagált a lezajlott forradalmak […] csődjére. […] Magukra maradtak és a tömegek ellen fordultak, a tömegek ellen, amelyek nem tudtak olyan gyorsasággal átalakulni, mint ők szerették volna. Megátkozzák a dolgozók kulturális terheltségét és kispolgári voltát, és mivel nem sikerült egy-két év alatt új rendet és új morált teremteni, tagadják a Rend és a Morál lehetőségét és szükségességét. A következetesek pesszimista nihilizmust hirdetnek, a következetlenek elvesztik a tömegekkel való pillanatnyi kontaktus hatása alatt kialakult kollektív világérzésüket és anarchizmusba züllenek.

Barta Sándor, akiben mindig erős pesszimista hajlandóság volt, szintén átment ezeken az érzésváltozásokon. Az első kiábrándulások az egész életet átfogó nihilista tagadást eredményeztek (A zöldfejű ember vagy egy aktív hulla kiáltványa a konflislovakhoz és elevátorokhoz, 1920.) Ezt követő munkáiban a formanegációt realizálja: megmutatja a mai életforma feneketlen bárgyúságát, agyoncsonkítottságát és üvöltő értelmetlenségét és koldusságát. Ekkor azonban már belép újra mint pozitív ígéret a negációkra: a tömeg, egy idealizált, felszabadult életlátású, önmagát megtalált tömeg (Igen, [montázs-]dráma, 1920.) De […] Barta világérzésében még semmi realizálható alap nincs a létezésére: egy szép poén és frázis, semmi egyéb. […]

Barta összekuszált képekkel operáló ún. montázs-drámájában, váratlanul bukkannak elő a matematikai és természettudományos fogalmak, sajátos hangulatot kölcsönözve ezáltal a darabnak. – A szerk.

Komor este van. A falak fülledten a homorú plafon alá hevernek.
Hátsó falban négyzetes nyílás, a mélység fekete perspektívájával.
A plafonról madzagvégére markolt sárgaréz forgács világít. Jobb oldalt
szárnyatlan kapu. Kályha. Padok kétfelől asztalokkal.
Már tintásan állig ér az este.
Valahol tehenek és gyárkémények bőgnek.

Csönd.

A sarokban most felnő EGY SZAKÁLLAS EMBER a jobb kezét szépen maga elé kormányozza, és szól. Igen…

A MÁSIK sarokban most kipelyhedzik egy nagyfülű, csontvázruhában, és mondja. Ó, szomorúság!

A HARMADIK széken ül, és medvésen ingázik a fejével. Meg kell halni… meg… meg… meg…

NEGYEDIK tanító volt, és szuronyhegyéről hirdette a megváltást, most is szöges teknőben ül nemzeti színű árbocok alatt, kéjesen vigyorog, és szól. A hazáért!

ÖTÖDIK padlón ül kis csákóval, Nobel-díjjal, nyolcvanéves, és néha bádogtrombitán trombitál. Ki korán kel, aranyat lel. Trombitál.

HATODIK búskomor költő és királyleány a haját szőkén belekócozza az érzékszerveibe, és sír, sír. Ach! ülni jó enholdam sárgájában!

HETEDIK a sarokban lóg egy ruhafogason, háttal a t. gyülekezetnek, ő már nem szól semmit, de meglássátok, a reggel majd megmutatja a nyakába akasztott cédulát.

NYOLCADIK még nincs itthon, valahol egy laboratóriumban kengurulábat forraszt egy oroszlán hátuljába.

KILENCEDIK a kályha tetején ül hőmérővel. Púpos ember ő, és füligszájú, és kiszámította, hogy a fölső légkörben melegebb van egy nyolcad fokkal.

TIZEDIK hadvezérslafrokban óriás térképen ül, állandóan főbe lövi magát.

TIZENEGYEDIK egy félbajuszos némber nyakában piros villanykörtével.

TIZENKETTEDIK egy aszkéta talán, a hónalját szagolja állandóan, és motyogja. Úgy kell nekem, úgy kell.

TIZENHARMADIK egy kékszemű búcsús, Mózes-szarvakkal, a mellén vérző kereszttel. A kinyújtott tenyereit a többiek néha köpőcsészének használják. Ez énekelni szokott.

TIZENNEGYEDIK én vagyok.

TIZENÖTÖDIK te vagy.

TIZENHATODIK egy konflisló az utcán, amint a torkába szaladt bordáit ropogtatja.

TIZENHETEDIK az anyám a mosás sárga drapériái alatt, az apám, aki piros meg zöld meg kék vásznak fölött énekel a kitüzesedett ollóval, a bátyám, aki trappos svájci lovakat igazgat át emeletes teherkocsikkal a hidakon.

A TIZENNYOLCADIK a meggyulladt nap.

TIZENKILENCEDIK egy őrült, aki a Mars felé röpül, és a Többiek ti vagytok: házak, folyók, emberek, papagájok, akik mind, mind benne hevertek az időben, és az éjfél harangozására most felseprűnyeleztek a horizonton.

Csönd.

SZAKÁLLAS. a sarokból. Igen…

CSONTVÁZRUHÁS Ó, csontváz! Édes csontváz! Sír, szipákol.

NYOLCVANÉVES, kis csákóval a fején. Egyszer egy az egy… ilyen olyan amolyan… érik a meggy. Trombitál.

HATODIK búskomor költő és királyleány. Halál? Szerelem? Isten? Véresen röhög. Ó, én!!!

KILENCEDIK a kályha tetején ül. Eifelhulla!!!

KÉK SZEMŰ BÚCSÚS. Nincs én. Csak te.

CSONTVÁZRUHÁS. ÉS a halál.

KILENCEDIK a kályha tetején ül. Halál? Természettudományos fintorral beleköp a kék szemű búcsús tenyerébe.

Csönd.

SZAKÁLLAS a sarokból. Igen…

CSONTVÁZRUHÁS mintha felsrófolták volna. Kozmikus ködben lámpás, zászló menetek élén, ó, bizonyosság!

FÉLBAJUSZOS NÉMBER kigyújtja a villanykörtét a nyakában. Bizonyosság!? Darálva. Ó, élettengely! Kocsitengely! Tinglitangli! Anyag megmaradási elve! Homunkulusz! Mértan élet zárt egysége! Hegyesszög! Ah! szurokba hullott hím! Beleköp a kék szemű búcsús másik tenyerébe.

HATODIK búskomor költő és királyleány. S mert egy vagyok az anyaggal, a kozmosz én vagyok!

KILENCEDIK a kályhán ül. Ó, tizenhét kiló foszforsav! Pentokszid! Cinkokszid! Só! Kén! Mellény! Alsónadrág! Te méred magad össze a kozmosszal! Ó költő!!! Beleköp a kék szemű búcsús stb., stb.

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Én mindent megtagadtam, legvégül pedig magamat. Az én fejemben objektiválódik az élet!

CSONTVÁZRUHÁS. Élet! Élet! De vajon van-e egyáltalában? És vajon nem a dolgok egymással helyzetes relatívuma-e az egész? Igen. Ez az igazság! Mert hogy hihetnék másban vagy éppen bennetek, akik fény, hang, hő és a kiterjedés örök függvényi vagytok csak! Nincs élet! Csak optikai csalódás!

FÉLBAJUSZOS NÉMBER. Te, Jeges-tenger! Te nem hiszel a tudatban? Ó, kémia! Fizika! Rapszódia! Haj! Hát te nem hiszed a tudat végtelenségét! Ó, te relatív abszolút! Te, kapitalista! Jaj! Leüt a villám! Eloltja a lámpást.

KÉK SZEMŰ BÚCSÚS. Lehet, urak, lehet, folyvást lehet… lehet… még van egypár hely… lehet…

KILENCEDIK a kályhán ül. Őt üti le a villám!? Te bordélyház zászló! Te emancipált! Kukurikí! Felnyújtja a nyakát. Villám! Kicsi villám, itthon vagyok!

HATODIK búskomor költő és királyleány. Ó, villám! Költő díszfogatja…

TIZEDIK hadvezér és megint főbe lövi magát. Ó, jó paripám, Villám… Súgva. Szójáték!

A HARMADIK széken ül és medvésen ingázik a fejével. Meg kell halni… meg… meg… de legalább nehezen adom meg magam…

NEGYEDIK tanító volt, most is kéjesen vigyorog. Halj meg bátran! A hazának szüksége van fundamentumra!

KILENCEDIK a kályhán ül. Ó, szomorú disznópép! Klerikalizmus + militarizmus + 2 × apakomplexum, gyomorigénytelenség, agyrekedés! Médium! Államforma! Nem tudja, mi az a pacifista köztársaság!!

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Egy gyermek fejét most szépen kettészelte a villamos! Ó, szimmetria!

KÉK SZEMŰ BÚCSÚS. Ah, testvérek! Egy gyermek! Egy ártatlan gyermek! Talán még kilencéves sem volt, és az apja biztosan ciankáliért küldte, hogy eleméssze vele nejét és 8 gyermekét. Sír.

KILENCEDIK a kályhán ül. Ó, társadalom! Forradalom! Elemalom! Szociális kérdés!

KÉK SZEMŰ BÚCSÚS. Ki tudna ilyenkor felnevetni?

HETEDIK a sarokban lóg egy ruhafogason. He… he… he…

A HARMADIK széken ül, és medvésen ingázik a fejével. A spicli! Elvesztünk! A spicli!

KÉK SZEMŰ BÚCSÚS. Ez az ember nem halt meg, csak aluszik…

KILENCEDIK a kályhán ül. Ó, te buddhista! Brahmista! Antiszemita! És én köpőcsészémnek használtalak! Ó, megalkuvás! Még egy utolsót beleköp.

HATODIK búskomor költő és királyleány. Halottaké az éjfél, éjfél, jaj annak, ki éjfélkor kel útra, belehull az a viaduktba… belehull az a viaduktba…

HETEDIK a sarokban lóg egy ruhafogason, még rémesebben. He… he… he… he…

Valamennyien magukba kicsinyednek, de mindegyikük fölött akkor sárga tenyereivel kigyullad a rémület.

A HARMADIK széken ül, és veszettül ingázik. Csak még egy napig ingázhassak! Ó, csak még egy napig!

CSONTVÁZRUHÁS. Ó, nézd szép testemet…

NYOLCVANÉVES csákóval. …még csak nyolcvanéves vagyok… és tele van trombitával a zsebem…

KILENCEDIK a kályhán ül. Én szép jégkristályokat termelek gumizacskókba. Letöri homlokáról megjegesedett verejtékét. Te pedig áruld a tüdővészt… Ó, munkamegosztás!

TÁBORNOK abbahagyja a főbelövősdit. Holnap folytatom…

Csönd.

Kint aranygerinceken fütyül a szél.

FÉLBAJUSZOS NÉMBER eloltja a lámpást, keresztet vet. Én csak egy egyszerű ádámborda vagyok…

A szél véres kardokat köszörül a horizonton,
macskák belenyújtóznak a nyávogásba,
kémények leporzanak.

SZÍNÉSZ Mefisztónak öltözve kénes bokorból felbukik a süllyesz-Orgona zúg.

Kintről hangok. Vihar! Vihar!

És aztán. Nincs part!

SZÍNÉSZ tölcséresen szétsúg mindenfelé. Ó, lenni vagy nem lenni, ez itt a színpad! Aztán kardjához kap, elejti a hangját. Ó, emberek! milyen majom volnék én, ha most itt tovább szónokolnék nektek, és otthon, otthon talán kutyafejű ikreket szül az asszony. S mivégre? Apjuk színész volt, és adni nem tudott nekik, csak elküldeni tudta őket jégcsapos alagút elé, meg szépen kihengerelt utcákba kénes gyufát kínálni kioperált szívű milliomosnak, ki mondá nekik: én antinikotinista vagyok.

De jaj, jaj, le a szubjektumokkal! Mert tudom, ti publikum vagytok, én pedig szőrfejű sakálnak írtam alá magam.

És micsoda Mefisztó vagyok én két kiürült karommal, ha a pokol orgonái, krejzlerosok és péknék beteg kórusát rimánkodják felém…

Mert én már mindent megelégeltem, kis parókáimat éhemben megettem, feleségemet tönkreszerettem, anyám szemeit elzálogosítottam, gyermekeimet csonton étettem… Elég! Elég! meg kell halnom…

Kirántja kardját, lefekszik a padlóra, és hörögni kezd. Meghal.

KÉK SZEMŰ BÚCSÚS már alig várta. Ez az ember nem halt meg, csak aluszik…

SZAKÁLLAS a sarokból. Igen…

CSONTVÁZRUHÁS. Mi az?

Csönd.

TIZENHARMADIK egy aszkéta. Falatlan kazán az én fejem, ó, teljes egysége a drámának, fűnek, kőnek, embernek, baromnak. Én most ezer ökör szarván telefonálok, én most ezer tó tükrén iszom a napot, érett almafák hevernek a fejemben, a vonatokat pedig szépen bekanyarodtatom az ívlámpás üvegkasokba. Én a tértől és időtől független vagyok! Én vagyok az örökkévalóság!

NYOLCVANÉVES csákóval. Szerencsém, hogy öregapámnak szólítottalak, nem mondanád meg nekem is, kedves örökkévalóság, hogy juthatnék át az üveghegyen?

TIZENHARMADIK egy aszkéta. De. De. De.

NYOLCVANÉVES. Ó, Jóság!

TIZENHARMADIK egy aszkéta. Jóság és rosszaság egyformán megölői az akciónak. Ó, akció!

FÉLBAJUSZOS NÉMBER. Jaj, hatás alá kerültem. Szép vízfejű nagyatyám! Hánytatót nyel.

TIZENHARMADIK egy aszkéta. Egy ember alatt most szépen elsüllyedt a föld. Ó, determináció!

A HARMADIK egy széken medvésen ingázik a fejével. Egy élő példa vagyok! Egy élő példa!

HATODIK búskomor költő és királyleány Determináció? Ah, méla pép! Nem én vagyok-e én? Füttyentek, és felborítom a völgyek légtábláit a vonyító sasokkal, piros vonatokat álmodok a felhők közé meg a mérnökök köreibe, egyetlen kiáltásommal összekuszálom a polgárok agyvelejét, este pedig röhejemmel ágyamba agitálom a jócombú szolgálót. S mily szép mindez, és mily hazugság! Csak a nincs nincs és a van. Különben semmi.

KILENCEDIK a kályha tetejéről. Én pedig mondom: mi volna más az élet, mint okok hátunk mögötti sorozata? Milyen egyszerű az egész: a kutya kilopja a sonkát a kirakatból, balta röpül ferrum-cuprum, kutya négylábú állat, hentes kétlábú, kutya el, balta be a konkurrens kirakatába. Konkurrens röhög, reggeledik, egy ember most fölhúzza magát a legmagasabb toronyra, napfölkelte, jönnek a kuncsaftok. Hentes henteskedik, alázatos asszonyok gyertyákkal jönnek és cekkerekkel. Mócsing.

MÁSODIK. Kutya falatozik. Utca megtelik bérházakkal. Ablakokból bérházlakók nyála csurog. Vízesés. Hentesnek vérben malmoznak a szemei. Asszonyok elfújt gyertyákkal el. Férfi ezalatt otthon legilottinozza a szakállát, és belenyúl a szobalány mellébe.

Csönd.

HARMADIK. Kutya már harmadszor párosodik, és javában megindul a forgalom a városban. 11 óra. Kérek egy szakaszjegyet!

NEGYEDIK. Férfi aranytekercset smirgliz a bankban. Kamattermelés. Asszony főz. Gáz-gőz sikoltozás. Szobalány vérző melleit mutogatja úrnőjének. Úrnő elájul. 12 óra.

ÖTÖDIK. Férfi jön. Mócsing röhög.

FÉRFI. Asszony! Asszony. Férfi! Férfi. Ah, céda rongy!

ASSZONY. Ó, hím! Ezüstzacskó! Szép emberem!

Az ablak felé röpül.

FÉRFI. Jaj, ne menj az ablakhoz!!!

ASSZONY. Hull ablakok és gangok sorfalában.

HATODIK. Férfi megy. S egy antirituális vendéglőben megöli magában a szentséget. Meg. Kutyát közben elfogták a sintérek. Konkurrenst belefújta a szél a Dunába, szobalány kint van a vurstliban, s egy baka trombitál a véres mellein.

NAPLEMENTE. Sötétedik.

Csillagok belefolynak a recehártyákba. Coitus. Valaki ugyanekkor nyolc éretlen kölyöknek előadást tart egy kiapadt csatorna hasában.

Valamennyien mélyen fellélegeznek.

Csönd.

SZAKÁLLAS EMBER a sarokból. Nem…

CSONTVÁZRUHÁS. Nem…

A HARMADIK a széken medvésen ingázik a fejével. Nem. Nem. Nem.

TIZENHARMADIK egy aszkéta. Valaki most eltrüsszentette magát egy erdőben! Ó, disszonancia!

HATODIK búskomor költő és királyleány. Disszonancia! Ah, ki hiszi el! Kozmosz kozmoszkodik, transzporensek transzporenskednek, harmónia harmonikáz. Ó, harmónia!

És, ó, harmónia!

Mert csak harmónia van és én.

Én pedig nem vagyok.

FÉLBAJUSZOS NÉMBER. Ó, kínai császár! Madagaszkár! Urológia! Idegenszavak zsebtára. Magtár! Ó, kisműveltség, félműveltség! Igekötő! Szitakötő – mert szitakötő az ember – zokog – és áll, csak áll fényes pille szárnyaival a parton – bő-őg –, két part van, bal part, jobb part, Ferenc József rakpart – az élet pedig tovább folyik. Bőg. Ó, mozgás! És mi fénybogarak vagyunk – én közismert fénybogár vagyok –, és a nap egy ívlámpa, és mi beleröpülünk a napba! Jaj! Excentrikus spirális! Szétmállik.

Csak tudat van. Végtelen tudat. Én tudom! Én vagyok a Gott!

HATODIK búskomor költő és királyleány. Így van, így van, de mégsem egészen… A folyó mi vagyunk, a kozmosz a part, az ívlámpa a nap, és mi halak vagyunk, és a nap prézlit szór ránk szét, jaj! vak vándoroknak! Ó, vándorlás! Mángorlás! Fametszet! Csak mi vagyunk! Mi pedig a mozgás vagyunk, ami a tett. Viszont tett nincs. A tett a legszentebb utópia. És ezért nem szabad hozzányúlni… Mee-eee. Zokog.

NYOLCADIK eddig a laboratóriumban kotyvasztott, fehér kaftánban leereszkedik a plafonról. A föld áll! Ez az igazság!

KÓRUSBAN VALAMENNYIEN. Nekünk mondja!!!

NYOLCADIK. Ó, mágnes! Ágnes! Equador! Szalvátor! Szép fiatalságom! A föld tehát tényleg áll?! Ah! akkor próbáljuk ki!

Beleugrik a sötét nyílásba.
Csönd.

Aztán egy világító sikoltás kintről. Labilitás!

HETEDIK a sarokban lóg egy ruhafogason. Nem is igaz… he… he… he… he…

CSONTVÁZRUHÁS. Ah! Mi volt ez?

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Valaki sír.

KÓRUSBAN. Szegény!

HETEDIK a sarokban lóg egy ruhafogason. Nem is igaz!

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Egy ló nyerített.

KÉK SZEMŰ BÚCSÚS. Egy döglött ló!

NYOLCVANÉVES csákóval. Miért nyerített a ló?

CSONTVÁZRUHÁS felmutat. Mert meg kell neki halni.

KILENCEDIK a kályhán. Mert sok gyomorsavat evett.

TÁBORNOK sóhajosan. Ki tudná azt, ha nem éppen én…

NYOLCVANÉVES csákóval. Nem is igaz. Mert ló. És a ló nyerít. És a kutya ugat. Igen.

Kint most egészséges emberi nevetés zeng fel. Reggeledik.

CSONTVÁZRUHÁS. Ó, templom! Nem! Nem!

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Csak egy ember.

Általános szörnyülködés.

FÉLBAJUSZOS NÉMBER. Ember?

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Az ember kétlábú állat.

HATODIK búskomor költő és királyleány. Ó, gyalázatosak! Minden soromban benne van: Ó, ember!

NYOLCVANÉVES csákóval. Mi is emberek vagyunk?

HATODIK búskomor költő és királyleány. A disznók, aggastyánok és a nép: emberek. Nem emberek: a költők és a nimfák és a tavasz.

Egyre jobban világosodik. A sarkokból most zöld bokrokat reszket fel a szétzilált éjszaka. A megmerevedett ember hátán meglátni a cédulát, amelyen olvasható:

én egyszerű ember voltam, de fölakasztottak.

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Én tudom az emberek életét: vannak nekik iskoláik, parlamentjeik, kórházaik, cirkuszaik, múzeumaik, templomaik, tébolydáik és börtöneik.

NYOLCVANÉVES csákóval. Mi az a börtön?

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. A börtön tiszta hely. Fehér köpenyes orvosokkal. Este felolvasással, reggel sétákkal a hegyekbe. Vannak ott orgonatermek, zuhanyos medencék és főleg vitatermek.

NYOLCVANÉVES csákóval. És az iskolák?

TIZENKETTEDIK egy aszkéta. Az iskolák kék tetőtlen paloták, és végtelen erdőségek állnak körülöttük.

Kint most felzeng az ének, frissen, életesen és akaratosan.

A föld mozog! Testvérek!!!

HETEDIK a sarokban lóg egy ruhafogason. Én tudtam… Halléluja!!!

Kintről. Reggel!!!

KILENCEDIK a kályhán ül, szótlanul lezuhan és elsüllyed.

Kintről. Énekeljünk!!!

FÉLBAJUSZOS NÉMBER. Valaki belenyúlt a torkomba! Kigyullad.

HATODIK búskomor költő és királyleány. Szép elefántcsonttornyom! Elbűzlik.

CSONTVÁZRUHÁS. Élet! Széthull.

SZÍNÉSZ felugrik. Szent komédia! Kiveti magát a nyíláson.

NYOLCVANÉVES csákóval a fején. Homokot dugtak a trombitámba…

ASZKÉTA, TANÍTÓ és a TÖBBIEK kiabálják. Mozog a föld!!!

Szín most lassan elforog, és amint belederül a reggelbe, megmutatja a tömeg áhítatos kórusát, mely égő zászlókkal vonul a mezőn és énekel.

Fák, füvek, asszonyok, emberek,
Szép megépített reggel van,
Reggel! Reggel! Reggel!

1920

A Ma-csoport (Bécs-Hietzing) 1922-ben
(Bortnyik Sándor, Uitz Béla, Újvári Erzsi, Simon Andor, Kassák Lajos, Simon Jolán, Barta Sándor)
Forrás: Kassák Múzeum
Részletek A zöldfejü emberből

Ma folyóirat
Kassák Lajos · 1924 · címoldal
Térkonstrukció
Kassák Lajos · 1922

Vörös mozdony
Bortnyik Sándor · 1918
Zöld szamár
Bortnyik Sándor · 1924 · olaj, vászon
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
CC-BY-NC-SA @ Magyar Nemzeti Galéria
Sárga-zöld tájkép
Bortnyik Sándor · 1919 · olaj, karton
Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Harc
Uitz Béla · 1922 · olaj, vászon
Kompozíció a halászok témájára
Uitz Béla · 1920 · karton, tempera
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
CC-BY-NC-SA @ Magyar Nemzeti Galéria
Forrás

Barta Sándor: Pánik a városban. Válogatott prózai írások. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1972.