Phaidrosz. Mit csinálsz itt, Szókratész? Már régóta kereslek. Bejártam egész homályos lakhelyünket, és mindenütt felőled érdeklődtem. Mindenki ismer itt téged, de nem látott senki. Miért távolodtál el a többi árnytól, s mily gondolat ejtette rabul lelkedet, távol a miénktől, ez áttetsző ország határain?

Szókratész. Várj csak. Még nem tudok felelni. Jól tudod, hogy a halottak gondolkodása oszthatatlan. Túlságosan is egyszerűvé váltunk ahhoz, hogy ne kellene minden eszménk útját a végsőkig követnünk. Az élőknek a testük lehetővé teszi, hogy kilépjenek a megismerés világából, s aztán újra visszatérjenek hozzá. Ők együtt a kaptár és a méh.

Phaidrosz. Csendben maradok, csodálatos Szókratész.

Szókratész. S én megköszönöm hallgatásodat. Ezzel a legnagyobb áldozatot hoztad az isteneknek és az én gondolataimnak. Elsorvasztottad kíváncsiságodat, és koncul vetetted türelmetlenségedet az én lelkemnek. Most már beszélj szabadon, s ha maradt még valami kérdeznivalód, szívesen felelek rá, minthogy a magamnak feltett kérdésekre már megfeleltem. — Habár ritkaság, hogy egy visszafojtott kérdés azon nyomban fel ne falná önmagát.

Phaidrosz. Mire való hát ez az elvonulás? Mit csinálsz itt, távol tőlünk? Barátaink, Alkibiadész, Zénón, Menexenész, Lüszisz nem tudják már mire vélni, miért nem látnak sose. Összevissza beszélnek, zsibongó árnyaikkal.

Szókratész. Nézz és hallgass.

Phaidrosz. Nem hallok semmit. Nem látok semmi különöset.

Szókratész. Talán még nem haltál meg eléggé. Ez itt birodalmunk határa. Előtted egy folyó folyik.

Phaidrosz. Jaj! A szegény Ilisszosz!

Szókratész. Az Idő folyója. Erre a partra csak a lelkeket veti ki; a többit könnyűszerrel továbbsodorja.

Phaidrosz. Már kezd valami derengeni. De semmit se tudok megkülönböztetni. Tekintetem egy szempillantásig követi mindazt, ami itt hányódik-vetődik, de aztán elveszti szem elől, anélkül, hogy kivehette volna… Ha nem volnék halott, öklendeznem kellene ettől az örökös sodrástól, oly szomorú és ellenállhatatlan. Vagy utánoznom kellene, mint az emberi testnek: elaludnék, hogy én is vele hömpölyögjek.

Szókratész. Pedig ez az áradat csupa olyannal van tele, amit ismertél vagy ismerhettél volna. Ez a roppant, mozgalmas felszín, amely szünet nélküli rohanásban van, minden színt a semmi felé sodor. Nézd, egészében milyen fakó.

Phaidrosz. Minden pillanatban úgy érzem, hogy kiválik belőle valamilyen alakzat, de amit látni véltem, semmilyen hasonlóságot nem rezdít meg bennem.

Görög épülethomlokzat
Kleitias és Ergotimos attikai fekete-alakos talpas edényéről (kratér),
i.e. 570—560 körül, Museo Archeologico, Firenze

Szókratész. Azért, mert te, aki mozdulatlan vagy a halálban, az élőlények valóságos zuhatagát szemléled. E tiszta partokon lényük valódi sebességével látjuk tovaáramlani az emberi dolgokat és a természet alakzatait. Olyanok vagyunk, akár az álmodó, akiben az illanásuk közben furcsán hamissá változó alakok és gondolatok és jelenségek önnön változásaikkal együtt keletkeznek. Itt minden elhanyagolható, és mégis mindennek jelentősége van. A vétkek rendkívüli jótéteményeket szülnek, és a legfőbb erények gyászos következményekkel járnak: az ítélkezés semmiben sem kapaszkodhatik meg, ez eszme szemünk előtt ölt testet, és mindenki egész szörny-láncolatot vonszol maga után, amely tetteiből és teste változó formáiból fonódik össze. Azon tűnődöm, miként léteznek és viselkednek a halandók ez áradó közegben, s azon, hogy én is egy voltam közülük, s mindig pontosan úgy szerettem volna látni mindent, ahogy most látok. A Bölcsesség honát abba az örök állapotba helyeztem, amelyben most vagyunk. Ám innen nézve minden felismerhetetlen. Az igazság itt van a szemünk előtt, de már nem értünk belőle semmit.

Phaidrosz. Honnan ered hát, ó Szókratész, az örökkévalóság sóvárgása olykor az élők sorában? Te a megismerést hajszoltad. A primitívebb lények kétségbeesésükben a holttesteket is meg akarnák őrizni. Mások leronthatatlannak szánt templomokat és síremlékeket emelnek. Az emberek legbölcsebbjei, a legihletettebbek pedig olyan összhanggal és olyan zengéssel kívánják felruházni gondolataikat, amelyek egyaránt megóvják őket a romlástól és a feledéstől.

Szókratész. Őrültség, Phaidrosz! magad is beláthatod. De a sors úgy akarja, hogy az emberi nem számára nélkülözhetetlen dolgok között szükségképpen néhány esztelen vágy is ott legyen. Szerelem nélkül nem volna ember. És tudomány se létezne képtelen becsvágyak nélkül. És mit gondolsz, honnan merítettük az eredendő ötletet és energiát azokhoz a roppant erőfeszítésekhez, amelyek annyi híres várost és hiú emlékművet teremtettek, amiket bámul az ész, bár képtelen lett volna őket létrehozni?

Phaidrosz. De azért az észnek is van része bennük. Nélküle minden a földdel volna egyenlő.

Szókratész. Minden.

Phaidrosz. Emlékszel még azokra az építkezésekre, amelyeket Pireuszban láttunk?

Szókratész. Emlékszem.

Phaidrosz. Az emelőkre, a megfeszített munkára, amit a fuvolák hangja könnyített; a pontos műveletekre, a munka egyszerre oly titokzatos és oly világos előrehaladására? Kezdetben micsoda összevisszaság, amely aztán szinte felolvadt a rendben! Micsoda szilárdság és pontosság létesült e függőónok között, a gyönge huzalok hosszában, amelyek mentén kellett növekednie a téglafalaknak?

Szókratész. Máig őrzöm e szép emléket. Ó anyag! Szépséges kövek!… Ó, miért is váltunk mi ilyen könnyűvé?!

Phaidrosz. Hát arra a templomra emlékszel-e, Boreász oltára mellett, a falakon kívül?

Szókratész. A Vadász Artemiszére?

Phaidrosz. Arra épp. Egy szép nap arra jártunk. A Szépségről vitázva…

Szókratész. Ó, jaj!

Phaidrosz. Barátomként tisztelhettem, aki azt a templomot építette. Megarába valósi volt, és Eupalinosznak hívták. Szívesen beszélt nekem művészetéről, a gondokról és ismeretekről; segített, hogy megértsem, amit együtt láttunk az építkezéseken. De mindenekelőtt az ő megdöbbentő szelleme hatott rám. Orpheuszi erőt éreztem ebben az emberben. Előre megmondta a köröttünk heverő alaktalan kő- és gerenda-halmazok fenséges jövőjét, és szavára mintha mindezek az anyagok arra az egyetlen helyre lettek volna szánva, amelyet az istennőnek tetsző végzet számukra kijelölt. S micsoda csodás módon beszélt a munkásokkal! Nyoma se maradt szavaiban a súlyos éjszakai töprengéseknek. Csak parancsokat és számokat közölt velük.

Szókratész. Ez az Isten módszere is.

Phaidrosz. Az ő szavai és amazok cselekedetei oly tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, mintha azok az emberek csak az ő tagjai lettek volna. El se hiszed, Szókratész, milyen boldogság volt a lelkemnek, megismerkedni valamivel, ami ily szépen elrendezett. Azóta nem tudom elválasztani egy templom eszméjét megépítésének eszméjétől. Ha előttem áll, egy csodálatos tettet látok, amely dicsőségesebb minden győzelemnél, és még mélyebb ellentétben áll a természet nyomorúságával. Rombolás és építés fontosságra egyek, mindkettőhöz lélekre van szükség; de nekem az építés a legdrágább. Ó boldog Eupalinosz!

Szókratész. Micsoda lelkesedés egy árny részéről egy kísértet iránt! — Én nem ismertem ezt az Eupalinoszt. Úgy hát nagy ember volt? Látom, művészetének legmélyebb ismeretéig sikerült eljutnia. Itt van közöttünk?

Phaidrosz. Kétségtelenül itt kell lennie; de még sose találkoztam vele ezen a tájon.

Szókratész. Nem tudom, mit is építhetne itt. Itt a tervek is csak emlékek. De ha már a beszélgetés egyetlen kedvtelésére kell szorítkoznunk, szívesen hallgatnám szavait.

Phaidrosz. Néhány alapelvét megjegyeztem magamnak. Nem tudom, megnyerik-e tetszésedet. Én rajongok értük.

Szókratész. Elmondhatnál egyet közülük?

Phaidrosz. Halld hát. Gyakran mondogatta ezt: A kivitelben nincsenek részletek.

Szókratész. Értem is, meg nem is. Valamit értek, de nem vagyok benne bizonyos, hogy éppen azt, amit ő akart mondani.

Phaidrosz. Én pedig bizonyosra veszem, hogy a te érzékeny szellemed nem csalatkozik az értelmezésben. Az olyan világos és teljes lélektől, mint a tied, egy gyakorlati ember gondolata új erőt és új jelentést kap. Ha az ilyen gondolat valóban tiszta és a tapasztalatot általánosító szellem egyszeriben, kitérőt sem engedve magának, közvetlenül a munkából szűrte le, igen becses anyagot nyújt a filozófus számára; íme, egy nyers aranyrúd, amit átnyújtok az ötvösnek!

Szókratész. Csak önnön láncaim ötvöse, az voltam én! — De nézzük csak ezt az alapelvet. Itteni öröklétünk szinte csábít, hogy ne takarékoskodjunk a szavakkal. Ez a végtelen idő vagy nincs is egyáltalán, vagy minden elképzelhető kijelentést tartalmaznia kell, a helyeset éppúgy, mint a hamisat. Nyugodtan beszélhetek hát, nem kell félnem, hogy tévedek, mert ha most tévedek, később majd igazat szólok, s ha igazat szólok, egy kicsit később majd bizonnyal tévedek.

Nem lehet, hogy meg ne figyelted volna, ó Phaidroszom, hogy a legfontosabb beszélgetéseinkben, legyen szó bár politikáról vagy a polgárok egyéni érdekeiről, vagy akár azokról a kényes dolgokról, amelyeket a szeretők mondanak egymásnak, a döntő helyzetekben — bizonyára megfigyelted — milyen súlya és milyen hordereje lesz a legkisebb szónak vagy a legapróbb beálló szünetnek is. S én, aki annyit beszéltem, mindig a meggyőzés szándékával, lassanként magam is meggyőződtem róla, hogy a legsúlyosabb érvek, a legpontosabban kifejtett bizonyítékok is milyen hatástalanok maradnak e látszólag lényegtelen részletek segítsége nélkül; s hogy, viszont, középszerű igazságok, ha tetszetősen tapintatos szavakba öltözködnek, vagy bearanyozódnak, mint egy korona, hosszú időre lebilincselhetik a hallgatót. E kerítők ott állnak a szellem kapujában. Azt ismétlik előtte, ami tetszik nekik, örömest elmondják még egyszer meg még egyszer, míg azt nem hiszi, hogy a maga hangját hallja. Minden beszéd igazi valója végül is ez a dallam, ez a hangvétel, amit tévesen hiszünk mellékesnek vagy esetlegesnek.

Phaidrosz. Óriási kitérőt teszel, drága Szókratész, de már látlak messziről visszatérni, ezer más példával és teljesen kibontakozó dialektikáddal megrakodva.

Szókratész. Vedd az orvostudományt. A világ legügyesebb sebésze, aki gyakorlott ujjaival sebedhez nyúl, legyen akármily könnyű a keze, akármily tudós és tisztán látó; akármily pontosan érzi is a szervek és erek helyzetét, egymás közti viszonyukat és fekvésüket; s akármily biztos is azokban a mozdulatokban, amelyeket eleven húsodban végezni készül, ezt kimetszeni, azt összekapcsolni: ha valamely véletlen folytán, amely készületlenül éri, egy cérna vagy tű, amit használ, valami semmiség, amire szüksége van a műtétnél, nem tökéletesen tiszta vagy nincs kellőképp előkészítve, megöl. És te halott vagy…

Phaidrosz. Szerencsére már túl vagyok rajta! Mert velem pontosan ez történt.

Szókratész. És te halott vagy, mondom, halott vagy, holott minden szabály szerint meg kellett volna gyógyulnod; mert művészet és célszerűség minden követelményének elég tétetett, s a szellem szeretettel hajlik műve fölé. — De te meghaltál. Egy rosszul előkészített selyemszál gyilkossá tette a tudást; ez a legelhanyagolhatóbb kis részlet lerombolta Aszklépiosz és Athéné művét.

Phaidrosz. Eupalinosz jól tudta ezt.

Szókratész. És így van ez minden területen, a filozófusokét kivéve, akiknek az a nagy szerencsétlenségük, hogy sohase láthatják összedőlni a képzeletük alkotta világokat, lévén, hogy azok, végül is, nem létezők.

Phaidrosz. Eupalinosz komolyan vette, amit tervezett. Semmit se hanyagolt el. Előírta, hogy a fa hosszában kell metszeni a léceket, megakadályozandó, hogy a falazás és a rájuk támaszkodó gerendák közé helyezve, a nedvesség felszivárogjon a rostokon és elrohassza őket. S ugyanilyen figyelemmel adózott az épület minden érzékeny pontjának. Mintha csak a saját teste lenne. A munkálatok idején egy percre se hagyta el az építkezés területét. Biztosra veszem, hogy minden egyes követ ismert. Ügyelt a faragás pontosságára; aprólékosan kitanult minden elképzelhető módozatot, amivel az élek csorbulása és a kötések lazulása elkerülhető. Intézkedett hogy csiszolásokat végezzenek, peremet hagyjanak, és legömbölyítsék az éleket a külső falsík márványán. A legtüzetesebb gondot fordította a vakolatra, amellyel az egyszerű kőfalakat borították.

De mind e kivételes gond, amivel az épület élettartamára ügyelt, eltörpült amellett, amit a műve majdani szemlélőjének lelkében keltendő érzelmekre és rezdülésekre fordított.

Páratlan eszközt készített, amelynek segítségével a fény értelmes alakokat öltve s mintegy zenei tulajdonságokkal felruházva terjedt a térben, ahol a halandók mozognak. Ama szónokokhoz és költőkhöz hasonlatosan, ó Szókratész akikre az imént utaltál, ő is ismerte a szinte észrevehetetlen árnyalatok rejtelmes erejét. Senki se vehette észre, hogy míg egy látszatra oly egyszerű, de különös finomsággal könnyeddé tett kőtömeg előtt áll, szinte fel sem tűnő görbületek, alig kivehető és mégis varázserejű hajlatok — szabály és szabálytalanság e kiszámított együttese, amelyet megalkotott és elrejtett, s amely éppoly ellenállhatatlan volt, amily megmagyarázhatatlan — egyenesen valamiféle boldogsághoz vezetik el. A mozgó szemlélő, aki láthatatlan jelenlétüknek engedelmeskedve, látványról látványra haladt, hosszú, néma szemlélődéstől a tetszés halk morajáig jutva, ahogy közeledett, hátrált, majd újra előbbre jött, a mű sugárzásában bolyongva, a mű által okozott megindultságban, saját elragadtatásának játékszereként. — Az én templomom láttán, mondotta ez a megarai, az embereknek oly megindultságot kell érezniük, mint a szeretett lény láttán.

Szókratész. Ez valóban isteni. Hallottam egyszer valamit, drága Phaidrosz, ami egészen hasonló ehhez, miközben éppen az ellentéte is. Egyik barátunk, akit szükségtelen előtted megneveznem, mondotta a mi Alkibiadészünkről, akinek olyan jól formált teste volt: Őt látva, az ember építésznek érzi magát!… Mennyire sajnállak téged, drága Phaidrosz! Te sokkal boldogtalanabb vagy itt, mint én magam. Én csak az Igazat szerettem; annak szenteltem életemet; s ha ezeken az elíziumi mezőkön gyanítom is olykor, hogy nem valami jó üzletet csináltam, mégiscsak elképzelhetem, hogy akad még számomra valami megismerni való. Az Árnyak között is szívesen követem nyomon valamely igazság árnyékát. De te, akinek minden vágyát a Szépség keltette fel, s minden tettét a Szépség vezérelte, te mindentől meg vagy fosztva itt. A test csak puszta emlék; az arc csak kósza füst; ez a minden ponton teljesen egyöntetű fény, amely oly halvány, oly émelyítően fakó, s az az általános közömbösség, amelyet megvilágít, vagy amelyet inkább maga terjeszt, semmit se rajzolva ki határozottan; ezek a félig áttetsző csoportozatok, amiket kísértet-lényünkkel alkotunk; ez a még megmaradt, teljesen megtört kis hangunk, amellyel mintha vastag gyapjú mögül vagy tompa ködben suttognánk… Hogy szenvedhetsz, drága Phaidroszom! S még szenvedned se lehet eléggé… Nekünk még az is tiltva van, hiszen az is az élethez tartozik.

Tragédia-jelenet palota-díszlet előtt
Dél-itáliai görög vörös-alakos váza töredéke, i.e. 4. század körül
Martin von Wagner Museum, Würzburg

Phaidrosz. Minden pillanatban úgy érzem, most fogok szenvedni… De kérlek, ne beszélj nekem arról, amit elveszítettem. Hagyd meg emlékezetemet önmagának. Hagyd meg neki napfényét és szobrait! Ó, micsoda ellentét feszít! Az emlékeknek talán van egyfajta második haláluk is, amit én még nem szenvedtem el. De újra élek, újra látom a tünékeny egeket! Mert ami a legszebb, annak nincs helye az öröklétben!

Szókratész. És hol a helye, szerinted?

Phaidrosz. Semmi, ami szép, nem választható el az élettől, és az élet épp az, ami meghal.

Szókratész. Így is lehet mondani… De legtöbbünk éppen valamiféle halhatatlanság képzetét fűzi a Szépséghez.

Phaidrosz. Megmondom neked, Szókratész, a szépség, a szerint a Phaidrosz szerint, aki voltam…

Szókratész. Platón nincs véletlen a közelben?

Phaidrosz. Őellene beszélek.

Szókratész. Jól van! beszélj!

Phaidrosz. …nem egyes ritka tárgyakban rejlik, még csak nem is azokban a természeten kívül helyezett modellekben, amelyeket a legnemesebb lelkek úgy tekintenek, mint szándékaik példáját és munkájuk titkos mintáját; e szent dolgokban, amelyekről szinte csak a költő szavaival lehet szólani:

Ó hosszú vágy jutalma, Eszmék!

Szókratész. Ki ez a költő?

Phaidrosz. A módfelett csodálnivaló Sztephanosz, aki annyi századdal utánunk tűnt föl. De érzésem szerint, ezeknek az Eszméknek az eszméje, melyeknek a mi csodálatos Platónunk az apjuk, túlontúl kezdetleges, és valamiképp túl tiszta is ahhoz, hogy meg tudja magyarázni a Szépség sokféleségét, az emberek ízlésében beálló változásokat, annyi egykor egekig emelt mű semmibe tűntét, a vadonatúj alkotásokat, s az előre nem látható feltámadásokat. S ez még korántsem minden lehetséges ellenvetés!

Szókratész. De mit gondolsz te magad?

Phaidrosz. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg. Semmi meg nem határozza; de minden feltételezi. Úgy él bennem, mint önmagam; csalhatatlanul működik; ítél, kíván… De kifejezni éppolyan nehéz, mint azt megmondani, mi tesz engem önmagammá, azt, amit oly pontosan ismerek és mégis oly kevéssé.

Szókratész. De minthogy az istenek megengedték nekünk, drága Phaidrosz, hogy beszélgetést folytathassunk az alvilágban, ahol semmit se felejthettünk, de tanultunk valamit, ahol fölébe emelkedhetünk minden emberinek, most már igazán tudnunk kell, mi igazán szép, mi csúnya; mi felel meg az embernek; mi bűvölheti el, anélkül, hogy megzavarná, s mi ragadhatja el, butítás nélkül…

Phaidrosz. Az, ami minden erőlködés nélkül saját természete fölé emeli.

Szókratész. Minden erőlködés nélkül? És saját természete fölé?

Phaidrosz. Igen.

Szókratész. Minden erőlködés nélkül? Hogyan lehetséges ez? Saját természete fölé? Mit jelentsen ez? Ellenállhatatlanul olyan emberre kell gondolnom, aki a saját vállaira akar fölkapaszkodni!… E képtelen képtől visszariadva, azt kérdem tőled, Phaidrosz, hogy szűnhet meg az ember önmaga lenni? s aztán mégis hogy térhet vissza önnön lényegéhez? S mindez hogy mehet végbe erőszak nélkül?

Tudom, hogy a szerelem szélsősége, a bor túlsága vagy azoknak a páragőzöknek megdöbbentő hatása, amiket a jósnők lélegeznek be, ahogy mondani szokás, magunkon kívüli állapotba hozhatnak; még jobban tudom, saját biztos tapasztalatomból, hogy lelkünk képes az idő sodrában is olyan szentélyt formálni magából, amelybe nem hatol be az idő, amely természeténél fogva múlandó, belülről mégis örökkévaló; ahol a lélek végre azzá válik, amit megismert; arra vágyik, ami; az által érzi teremtettnek magát, amit szeret: fényt fényre, csendet csendre vált, önmagát adja, s önmagát kapja cserébe anélkül, hogy bármit is kölcsönöznie kellene a külvilág anyagából vagy a Percekből. S ilyenkor olyan a lélek, mint azok a ragyogó szélcsöndek, amelyek viharok karéjában vándorolnak a tengeren. Mik vagyunk mi ezen örvények közepette? Amelyek feltételezik azt az életet, amelyet megszakítanak…

De előttem még ezek a csodák, ezek az önkívületek és mámorok sem világítják meg a szépség általunk felvetett különös problémáját. Semmiképpen se tudom a lélek e kivételes állapotait valamely test vagy tárgy felcsigázó jelenlétével összekapcsolni.

Phaidrosz. Mert te mindig mindent önmagadból akarsz magyarázni, ó Szókratész!… Ó te, akit minden ember közt a legjobban csodálok, te életedben és halálodban szebb, mint a legszebb látható dolog, nagy Szókratész, imádnivaló rútság, mindenható gondolat, aki halhatatlanság italává változtatod a mérget, ó te, aki kihűlve, fele testeddel már márványba vagy merevedve, míg másik feled még beszél, aki barátian egy isten nyelvén társalogtál velünk, hadd mondjam meg neked, mi híja lehetett élményeidnek.

Szókratész. Vajmi késő most már, hogy ráébressz. De azért csak mondd.

Phaidrosz. Egy valami hiányzott belőled, Szókratész, egyetlenegy. Isteni ember voltál, s nyilván semmi szükséged nem volt a világ érzéki szépségeire. Alig kóstoltál beléjük. Tudom, nem vetetted meg a táj szelídségét, a város ragyogását, sem a zúgó vizeket, sem a platánfa enyhe árnyát; de mindez nem volt számodra egyéb, mint töprengéseid távoli ékítménye, kételyeid kies környezete, belső lépéseid kedvelt sétatere. Téged a legszebb dolog is messzire vezetett önmagától, te mindig valami mást láttál.

Szókratész. Az embert és az ember szellemét.

Phaidrosz. Nem találkoztál-e viszont az emberek között olyanokkal, akik meglepő, különös szenvedéllyel csüggtek a formákon és látszatokon?

Szókratész. Bizonyára.

Phaidrosz. S akiknek értelme és erényei mégsem voltak senkiénél alábbvalók?

Szókratész. Kétségtelen.

Phaidrosz. Magasabbra vagy alacsonyabbra értékelted-e őket a filozófusoknál?

Szókratész. Az attól függ.

Phaidrosz. Tárgyuk kutatásra és szeretetre méltóbbnak vagy kevésbé méltónak tűnt-e, mint a tied?

Szókratész. Nem a tárgyukról van szó. Nem hinném, hogy több Legfőbb Jó is léteznék. Ami homályos és nehezen megfogható a számomra, az az, hogy értelmüket tekintve ily tiszta embereknek miért van szükségük érzékletes formákra és a test kellemeire ahhoz, hogy eljussanak önmaguk legmagasabb állapotába.

Phaidrosz. Egy nap, drága Szókratész, ugyanezekről a dolgokról beszélgettünk Eupalinosz barátommal.

— Phaidrosz, mondta nekem, minél többet töprengek művészetemről, annál inkább gyakorlom is azt; mennél többet gondolkozom és cselekszem, annál inkább építészként szenvedek és örülök; — és egyre biztosabb gyönyörűséggel és világossággal érzem magam mindinkább önmagamnak.

Hosszas várakozásokba merülök; s az önmagamnak szerzett meglepetések visszavezetnek önmagamhoz; és hallgatásom ez egymásra következő fokain előrehaladok saját magam építésében; oly pontos megegyezésekre jutok vágyaim és képességeim között, hogy már-már azt hiszem, valamiféle emberi művet sikerült létrehoznom a nekem adatott létezésből.

Meggyőződésem, tette hozzá mosolyogva, hogy építés közben magamat is én építettem.

Szókratész. Önmagunkat építeni és önmagunkat megismerni, vajon két különböző dolog-e vagy sem?

Phaidrosz. …és így folytatta: A pontosságot kerestem gondolataimban; azért, hogy a dolgok szemléletének világos szülötteiként, mintegy önmaguktól tettekké váljanak művészetemben. Megosztottam figyelmemet; új rendbe sorakoztattam a problémákat; mindig ott kezdtem, ahol előtte bevégeztem, hogy valamivel előbbre jussak… Csínján bánok az álmokkal, úgy tervezek, mintha kiviteleznék. Már soha nem bámulom lelkem formátlan terében azokat a képzeletbeli épületeket, amelyek úgy viszonylanak a valódi épületekhez, mint a kimérák és szörnyek a valóságos állatokhoz. Amit gondolok, megvalósítható; és amit megvalósítok, ésszel felérhető… Aztán meg… Nézd csak, Phaidrosz (folytatta tovább), ha tudnád, mit jelent nekem az a kis templom, amit Hermésznek emeltem, néhány lépésre innen! — Ahol a járókelő csak egy kecses kápolnát lát — nem nagy dolog: négy oszlop, egészen egyszerű stílusban —, oda én életem egy ragyogó napjának emlékét sűrítettem. Ó édes átlényegülés! Erről a szép kis templomról senki se tudja, hogy egy korinthoszi lány matematikai ábrázolata, egy lányé, akit nagyon szerettem. Híven követi alakjának különleges arányait. Számomra él! Visszaadja azt, amit adtam neki…

— Innen hát az a magyarázhatatlan báj, ami árad belőle, mondtam én. Szinte érezni, hogy valakit rejt magában, egy nő első virágját, egy bűvös lény harmóniáját. Homályos emléket ébreszt, aminek nem jutunk nyomára, s ez a felsejlő kép, amelynek csak te ismered beteljesült alakját, feldúlja a lelket és nem hagyja nyugodni. Tudod-e, ha gondolatomra hagyatkozom, fuvolákkal kísért nászdalhoz hasonlítanám e templomot, amelynek hangjai énbennem születnek.

Eupalinosz még határozottabb és még gyengédebb barátsággal pillantott rám.

— Ó, mondta, jobban már nem is érthetnél engem! Senki ilyen közel nem került még a bennem lakozó istenséghez. Szívesen rád bíznám minden titkomat; de egy részükről magam sem tudnék megfelelően számot adni, annyira kisiklanak a nyelv ellenőrzése alól; más részük meg, félek, nagyon is untatna, annyira összekapcsolódik mesterségem legsajátabb tudnivalóival és műveleteivel. De annyit mondhatok, való igazságokat, ha nem éppen rejtélyeket érintettél az imént, mikor zenéről, énekről, fuvolákról beszéltél a templommal kapcsolatban. Mondd csak (minthogy oly érzékeny vagy az építészet hatásaira), nem figyelted még meg, ebben a városban járkálván, hogy a benne sorakozó épületek közül egyesek némák; mások beszélnek; s végül vannak olyanok, ezek a legritkábbak, amelyek énekelnek?

— Nem rendeltetésük, mégcsak nem is általános látványuk az, ami így megeleveníti, illetve némaságra kárhoztatja őket. Hanem építőjük tehetsége, vagy még inkább a Múzsák kegyelme.

— Most, hogy felhívod rá a figyelmemet, magam is felfigyelek rá emlékeimben.

— Jól van. Azok az épületek, amelyek se nem beszélnek, se nem énekelnek, csupán megvetésünket érdemlik, holt dolgok ezek, alacsonyabban állnak a rangsorban a szállítók kocsijából kihányt terméskő-halmazoknál, amelyek legalább zuhanásuk véletlen rendjével elszórakoztatják az értő szemet… De azokat az épületeket, amelyek csak beszélni tudnak, ha világosan beszélnek, sokra becsülöm. Itt a kalmárok gyülekeznek, mondják ezek. Emitt a bírák tanácskoznak. Itt rabok senyvednek. Itt pedig a kicsapongás kedvelői… (Erre közbevetettem Eupalinosznak, hogy ez utóbbi nemben nem egy figyelemre méltót láttam. De mintha meg se hallotta volna.) Ezek az üzletsorok, e törvényszékek és börtönök, ha építőik értik a dolgukat, igen világos nyelven szólnak. Az előbbieken szemmel látható, hogy folytonosan megújuló, tevékeny embertömeget bocsátanak át magukon; oszlopcsarnokokat és tornácokat kínálnak neki; számos kapun és könnyed lépcsők során hívják, hogy lépjen be tágas, jól megvilágított termeikbe, csoportokat alkosson, és felpezsdítse az üzleti forgalmat… Az igazság házainak viszont törvényeink szigoráról és méltányosságáról kell szólniuk a szemhez. Hozzájuk a méltóság illik, a meztelen, tömör anyag; s a félelmesen egyöntetű kőfalak. E puszta kősíkok csendjét csak itt-ott töri meg, távol egymástól, egy-egy titokzatos ajtó fenyegetése, vagy az a szomorú jel, amelyet egy szűk ablak sötétjére a rácsot képező durva vasak rónak. Itt minden ítéletet mond és büntetésről beszél. A kő komoran kivallja, mit zár magába; a fal engesztelhetetlen; s az egész mű, az igazságnak megfelelően, hangosan kinyilvánítja szigorú rendeltetését…

Szókratész. Az én börtönöm nem volt ilyen rettenetes … Mintha inkább jellegtelen és önmagában közömbös hely lett volna.

Phaidrosz. Hogy mondhatsz ilyet!

Szókratész. Megvallom, kevéssé figyeltem rá. Nem láttam mást, csak a barátaimat, a halhatatlanságot, és a halált.

Phaidrosz. És én nem lehettem ott melletted!

Szókratész. Platón se volt ott, Arisztipposz se… De a szoba tele volt, a falat eltakarták előlem. Az esti fény hússzínbe borította a boltív köveit… Tulajdonképpen sosem volt más börtönöm, drága Phaidrosz, csak a testem. De térjünk vissza arra, amit a barátod mesélt. Gondolom, ama legbecsesebb épületekről kezdett beszélni, s erről szeretnék hallani.

Phaidrosz. Jól van, folytatom. — Eupalinosz nagyszerű képet festett azokról a gigantikus építményekről is, amiket a kikötőkben csodálhatunk. Mélyen benyúlnak a tengerbe. Karjaik teljes, kemény fehérségükkel, elcsendesedett kis öblöket fognak közre, így óvják nyugalmukat. Biztonságban tartják őket, békésen elzárva kavicsokkal, víznek szegülő alépítményeik és mennydörgő gátjaik védelme alatt. S a mólók tajtékzó csúcsán a magas tornyok uralkodnak a nyílt vízen, bennük valaki őrködik, s áthatolhatatlan éjeken őrjöngve táncol a fenyőtobozok lángja. Ilyen munkába vágni annyi, mint magával Neptunusszal kelni versenyre. Szekérszám kell hegyeket dönteni a vízbe, hogy eltorlaszoljuk. A föld mélyéből kivájt durva hordalékot kell szembefordítani a tenger ingó mélységével s az egyhangú lovasrohamokkal, amelyeket elindít, aztán átcsap fölöttük a szél… Micsoda ragyogásai a szellemnek, mondta az én barátom, ezek a kikötők, ezek a hatalmas kikötők! Hogy bontakoztatják ki részleteiket! Hogy szállnak alá feladatuk mélyébe!

— A tenger saját csodáit s a partok véletlenszerű szobrászatát viszont maguk az istenek kínálják fel nagylelkűen az építésznek. Abban a hatásban, amit e félig a természetből való, nemes látványok keltenek a lélekben, minden közrejátszik: a tiszta vonalú láthatár, egy feltűnő és eltűnő vitorla, a földtől való elszakadás megrendülése, a kezdődő veszély érzete, az ismeretlen tájékok szikrázó küszöbe; s még az ember mohósága is, amely kész mindjárt babonás félelemmé változni, alighogy elhatározta magát, és lábát egy hajóra tette… Voltaképpen csodálatos színház ez; de azért csak helyezzük fölébe azokat az épületeket, amelyeket egyedül a művészet alkotott! Még ha nem könnyű is, erőszakot kell tennünk önmagunkon, kissé el kell vonatkoztatni magunkat az élet csábításaitól és a rögtöni élvezettől. A legmagasabb rendű szépség szükségképpen zsarnoki…

— De, mondtam Eupalinosznak, én nem látom be, miért kell így lennie. Azt felelte, hogy az igazi szépség pontosan olyan ritka dolog, mint az emberek között az, aki képes önmagán erőszakot venni, vagyis kiválasztani egy bizonyos önmagát és amellett kitartani. Majd, újra felvéve beszéde arany fonalát: Most, mondta, rátérek azokra a remekművekre, amelyeket mindenestül egyvalaki alkotott s amelyekről azt mondtam neked az imént, hogy olyanok, mintha maguktól énekelnének

Vagy ez talán csak puszta szó lett volna, ó Phaidrosz? Csak amolyan hevenyészett kifejezés, amellyel a beszéd tarkítja sietősen önmagát, de amely nem állja ki a gondolat próbáját? Nem. Phaidroszom, nem!… És amikor te (elsőként és önkéntelenül) zenéről beszéltél az én templomommal kapcsolatban, isteni analógia látogatott meg. A gondolatoknak ez a frigye, mely önmagától köttetett ajkadon, hangod szórakozott gesztusaként, ez a látszatra véletlen kapcsolat oly távol eső dolgok között, bámulatos szükségszerűségre utal, amelyet egész mélységében csaknem lehetetlen elgondolni, de amelynek meggyőző létezését homályosan megsejtetted. Képzeld csak el, de erősen, azt a halandót, aki elég tiszta, elég értelmes, elég kifinomult és kitartó, egyszóval Minerva által kellően fel van fegyverezve ahhoz, hogy lényének legmélyéig, vagyis a valóság legmélyéig végiggondolja a látható formáknak ezt a különös összefüggését az egymásra következő hangok tünékeny együttesével; gondold meg, milyen bensőséges és egyetemes eredetre lelne; milyen ritka becses pontra érkezhetne el; micsoda istent fedezne fel önnön testében! S ha végül az isteni kettősségnek ebben az állapotában leledzve, nekilátna valamely emlékmű építésének, amelynek magasztos és bájos alakja közvetlenül a zenei hangok tisztaságával bírna, vagy egy kimeríthetetlen összhangzat élményét közölné a lélekkel — gondold meg, Phaidrosz, micsoda ember lenne az! Képzeld el, micsoda épület!… És a mi számunkra micsoda gyönyörűség!

— És te, kérdeztem tőle, te fel tudod fogni?

— Igen is, meg nem is. Mint álmot, igen. Mint tudást, nem.

— És merítesz valamiféle segítséget e gondolatokból?

— Ösztönzésként, igen. És ítéletet. És kínlódást … De nem vagyok rá képes, úgy, ahogy kellene, az elemzést összekapcsolni az elragadtatással. Olykor már-már megközelítem ezt a különleges képességet … Egyszer már végtelenül közel kerültem hozzá, hogy megragadjam, de csak úgy, ahogy álmunkban birtokoljuk a szeretett lényt. E rendkívüli dolgoknak csak a megközelítéséről tudok neked beszámolni. Mikor jelentkezik, drága Phaidrosz, egyszeriben különbözni kezdek önmagamtól, ahogy egy kifeszített kötél különbözik ernyedten kígyózó önmagától. Egészen más vagyok, mint ami vagyok. Minden világosnak és könnyűnek látszik. Ebben a belső megvilágosodásban elkezdődnek a kombinációk, és meg is maradnak. Érzem, hogy a szépség szüksége bennem, amely a bennem lakó ismeretlen erőkkel egybevág, magától kezd a maga igényének megfelelő alakzatot létrehozni. Egész lényem csupa vágy… minden képességem a segítségemre siet. Jól tudod, hogy a lélek képességei különös módon viselkednek éjszaka… Öncsalás útján jutnak el a valóságig. Szólítom őket, hallgatásommal esedezem hozzájuk… Már itt is vannak, felismeréssel és tévedéssel telve. Az igaz és a hamis együtt és egyformán ragyog szemükben és koronájukon. Szinte összeroppantanak gazdag terhükkel, elsöpörnek szárnyaikkal … Akkor vagyok csak veszélyben, Phaidroszom! A legnehezebb dolog a világon! … Ó, mindennél fontosabb pillanat, ó legfőbb fájdalomi… Ahelyett, hogy elfogadnám, úgy, ahogy jönnek, e fölösen dús és titokzatos kegyeket, amelyek csupán a túlzott vágy származékai, a lelkemben élő végső várakozás naiv termékei, meg kell állítanom őket, ó Phaidrosz, hogy jelemre várjanak. S miután szinte az életem félbeszakítása (a normális idő folyamatának csodás felfüggesztése) árán végre elértem őket, most még fel is akarom osztani az oszthatatlant, le akarom lassítani, félbe akarom szakítani az Eszmék születésének e folyamatát…

— Mit akarnál, szerencsétlen, mondtam neki, egy villanásnyi idő alatt?

— Szabadnak lenni. Sok minden van, folytatta, szinte minden benne van ebben a pillanatban; s amivel csak foglalkoznak a filozófusok, az mind ott történik, a tárgyra vetett tekintet s a belőle származó megismerés között… hogy aztán mindig elsietetten, idő előtt érjen véget.

— Nem értelek. Szóval arra törekszel, hogy késleltesd ezeket az Eszméket?

— Arra kell törekednem. Nem engedem, hogy kielégítsenek, egyre halogatom a boldogság tiszta pillanatát.

— De miért? És honnan veszed hozzá ezt a kegyetlen erőt?

— Onnan, hogy számomra mindenek fölött a legfontosabb azt elérni, hogy az, ami lesz, újdonságának minden erejével annak az ésszerű igényeit töltse be, ami volt. Hogyan is ne legyek homályos? … Figyelj ide: láttam egyszer egy csomó rózsát, és viaszmintát készítettem róla. Ezt a viaszmintát homokformába helyeztem. A gyors Idő a rózsákat semmivé teszi; s a tűz azonnal visszaadja a viaszt természetes alaktalanságának. De mikor a viasz eltűnik a hevített öntőformából, a szikrázó bronzfolyam a megkeményedett homokban hajszálpontosan betölti minden legapróbb szirom kivájt alakját…

— Értem már, Eupalinosz! Áttetsz a talány; a mítoszt könnyű lefordítani.

Ezek a rózsák, amelyek frissek voltak, s a szemed előtt mennek tönkre, nem minden dolgok képei-e, nem maguk-e a mozgásban lévő élet? — A viasz, amelyet megmintáztál ügyes ujjaid mozdulataival, a kelyheket megrabló szemeddel, mely virágokkal rakottan tért vissza munkádhoz, nem mindennapi munkád képe-e, melyben tetteid mindig új megfigyelésekkel gazdagodnak? — A tűz maga az Idő, amely vagy tökéletesen eltörölné, vagy szétszórná a roppant vilgon valódi rózsáidat éppúgy, mint a viaszrózsákat, ha lényed valamiképpen, nem tudom, miképp, nem őrizné meg tapasztalatod alakjait és értelmének titkos tartósságát… Ami pedig a folyékony ércet illeti, az minden bizonnyal ezt a kivételes képességedet jelenti, s a születni akaró dolgok forrongó állapotát. Ez a tömérdek izzás hiábavaló forróságban és szűnni nem akaró sugárzásban merülne ki, s csak bugákat és szabálytalan öntvényeket hagyna maga után, ha te nem tudnád titokzatos csatornákon át oda vezetni, hogy bölcsességed öntőformáiban hűljön ki és terjedjen szét. Lényednek tehát szükségszerűen meg kell oszlania, hogy minden pillanatban egyszerre lehess hideg és meleg, folyékony és szilárd, szabad és megkötött — rózsa, viasz és tűz; forma és korinthoszi fém.

— Szakasztott így van! De mondtam neked, hogy még csak próbálkozom vele.

— S hogy fogsz hozzá?

— Ahogy tudok.

— De mondd meg, hogyan próbálkozol?

— Figyelj hát, ha mindenáron akarod… Nemigen tudom, hogy világítsam meg előtted azt, ami előttem se világos… Ó Phaidrosz, mikor én egy házat építek (akár az isteneknek, akár egy embernek), s mikor szeretettel keresem hozzá a formát, magamat tanulmányozva, hogy olyasvalamit alkossak, ami gyönyörködteti a szemet, eltársalog a szellemmel, összhangban áll az értelemmel és számos egyéb kívánalommal, akkor… ezt a különös dolgot kell mondanom neked, úgy érzem, hogy a testem is részt vesz az egészben… Hadd mondjam tovább. A testünk csodálatos eszköz, amelyet az élők, akik kivétel nélkül rendelkeznek vele, állítom, nem használnak ki egész teljességében. Nem merítenek belőle mást, csak gyönyört és fájdalmat, meg azokat a nélkülözhetetlen tevékenységeket, amelyek az élethez szükségesek. Hol szinte eggyé olvadnak vele; hol meg egy időre a létezéséről is megfeledkeznek; hol vadállatokként, hol meg tiszta szellemként, soha nincsenek tudatában, milyen egyetemes kapcsolatok birtokában vannak, s milyen bámulatra méltó anyagból állnak. Pedig általa mindennek részeivé válnak, amit látnak és tapintanak: kövek lesznek és fák; érintkeznek és lélegzetet váltanak az őket körülvevő anyaggal. Tapintanak és őket is tapintják; súlyuk van és súlyt emelnek; mozognak és viszik magukkal erényeiket és bűneiket; s álmodozás vagy mély alvás közben, a vizek természetét másolják, homokká lesznek és felhővé… Más alkalmakkor meg villámot tudnak szórni vagy hárítani!…

De a lelkük nem tud helyesen élni e természettel, amely oly közel van hozzá, s amelyet át- meg átjár. Hol siet, hol késik; mintha csak szökne a perc elől. Elszenvedi tőle azokat a megrázkódtatásokat és be-nyomásokat, amelyek visszakényszerítik önmagába, hogy belevesszen önnön ürességébe, ahol a füstöt kergeti. Én azonban, tévedéseimen okulva, épp ellenkezőleg, ezt mondom fényes nappal, ezt hajtogatom minden hajnalon:

„Ó testem, aki minden pillanatban újra ráébresztesz törekvéseim természetére, szerveid egyensúlyára, tagjaid tiszta arányaira, amelyek megteremtik és fenntartják létezésedet a mozgó dolgok közepén, vedd oltalmadba munkálkodásomat, taníts meg titokban a természet követelményeire, és add át nekem azt a hatalmas tudást, amely tied, s amellyel túléled az évszakok változását és kivéded a véletleneket. Add meg nekem, hogy szövetségünkben rátaláljak az igazi dolgok megérzésére; fékezd, ösztökéld és tedd tartóssá gondolataimat. Bármily veszendő légy is, még mindig kevésbé vagy az, mint álmaim. Te kissé mégiscsak tovább élsz, mint a képzelet, te fedezed tetteimet, és te lakolsz tévedéseimért: élet eleven Eszköze, mindannyiunk számára te vagy az egyetlen dolog, ami a mindenséggel mérhető. A mindenség középpontja mindig te vagy; a csillagos ég szemlélésének fordítottja te! Csak te vagy a világ mértéke, amelynek a lélek csak a felszínét mutatja. Nem ismeri mélységeit, és hiú módon hajlandó olykor álmai rendjébe sorolni; kételkedik a napban is… Tünékeny koholmányaitól elvakulva, azt hiszi, különféle valóságok végtelen sorának átélésére képes; képzeli, léteznek más világok is, de te magadra eszmélteted, valamint a horgony a hajót…

„Immár ihletettebb értelmem nem szűnik ezentúl hozzád folyamodni, drága testem; se te, remélem, jelenlétedet, ösztönzéseidet, helyhez kötöttségedet kínálni neki. Mert végre rátaláltunk, te meg én, eggyé forrásunk módjára és különbségeink felbonthatatlan kötésére: a mű legyen kettőnk leánya. Mindketten végeztük a magunk dolgát. Te éltél, én álmodtam. Roppant ábrándjaim határtalan tehetetlenségben enyésztek el. De annak a műnek, amelyet most létre akarok hozni, s amely nem jön létre magától, rá kell bírnia arra, hogy kiegyezzünk egymással; az csak a mi szövetségünkből fakadhat! De ennek a testnek és ennek a szellemnek, ennek a győzhetetlenül jelenvaló jelenlétnek és alkotó távollétnek, amelyek egymástól elvitatnák a létet, de amelyeket végre eggyé kell forrasztani; ennek a végesnek és ennek a végtelennek, amelyet mindnyájan, ki-ki természetének megfelelően, magunkban hordozunk, most végre egy remekül tagolt épületben kell egyesülniük; s ha, hála az isteneknek, mind összhangban működik egymással, megteremtik haszon és báj, szépség és tartósság állandó cseréjét, mozgást vonalra és számokat gondolatra váltva, akkor rátalálnak majd viszonyuk valódi értelmére, igazi tettükre. Művészetem anyagának révén jussanak együttműködésre és egyetértésre! A kövek és az erők, az élek és a tömbök, a fények és az árnyak, a kimódolt elrendezések, a távlat játékai és a nehézkedés valósága: ezek a tárgyai ennek a kapcsolatnak, amelyből megszületik végre az a romolhatatlan gazdagság, amelyet úgy hívok: Tökéletesség.”

Szókratész. Micsoda példátlan ima!… És azután?

Phaidrosz. Azután hallgatásba merült.

Szókratész. Mindez oly idegenül cseng e helyen. Most, hogy meg vagyunk fosztva a testtől, most persze siratjuk, s ugyanazzal a sóvár tekintettel fordulunk az élet felé, amelytől el kellett válnunk, ahogy hajdan a boldog árnyak kertje felé fordultunk… Ide sem a művek, sem a vágyak nem jöttek velünk; de a bánat itt is megmarad.

Phaidrosz. Örökös nyomorultak kísértenek e ligetekben…

Szókratész. Ha találkoznék ezzel az Eupalinosszal, valamit azért még kérnék tőle.

Phaidrosz. A boldogultak között ő lehet itt a legboldogtalanabb. Mit kérnél tőle?

Szókratész. Hogy szolgáljon egy kicsit bővebb felvilágosítással azoknak az épületeknek a tárgyában, amelyekről azt mondta, hogy „énekelnek”.

Phaidrosz. Látom, ez a szó nem hagy nyugodni.

Szókratész. Vannak szavak, amelyek méhei a szellemnek. Megvan bennük a rovarok makacssága, amivel folyvást zaklatják. Ez meg is csípett.

Phaidrosz. És mit mond a csípés?

Görög forrásház
Attikai feketealakos öblös víz-tartóedényről (hüdria), i.e. 510 körül,
British Museum, London

Szókratész. Arra ösztökél, hogy elkalandozzak a művészetek területére. Egybevetem őket és különbséget teszek közöttük; az oszlopok énekét akarom hallani, és egy dallam emlékművét látni, ahogy kirajzolódik a fényes égen. Ez az elképzelés szinte magától odavezet, hogy egyik oldalra soroljam a Zenét és az Építészetet; s a másikra az összes többit. A festmény, drága Phaidroszom, csak egy felületet alkot, akár egy tábla vagy a fal: s azon tárgyakat vagy személyeket mímel. A szobor ugyanígy mindig csak látásunk egyik részletét tölti be. Egy templom azonban, a maga környezetében, vagy akár e templom belseje, egyfajta teljes nagyságot kínál nekünk, amely magába fogad… Benne vagyunk, benne mozgunk, benne élünk tehát az ember alkotásában! E hármas kiterjedésnek nincs egyetlen olyan pontja, amelyet előbb ki ne tanulmányoztak, át ne gondoltak volna. Azt lehet mondani, hogy itt benne lélegzünk valakinek az akaratában és választásában. Erőszakkal fogva vagyunk az általa megadott arányok között. Nem bújhatunk ki alóluk.

Phaidrosz. Kétségkívül nem.

Szókratész. De nem Látod-e, hogy szakasztott ez történik velünk más körülmények között is?

Phaidrosz. Micsoda?

Szókratész. Hogy nyakig belekerülünk egy ember alkotásába, akár a hal a vízbe, teljesen körülvesz, benne élünk, és hozzá tartozunk?

Phaidrosz. Nem tudom kitalálni.

Szókratész. Hogyan? hát sose érezted ezt, miközben valami fényes ünnepségen voltál, vagy lakomán vettél részt, s a zenekar hangokkal és jelenésekkel töltötte be a termet? Nem úgy érezted-e, hogy az eredeti tér egy másik, egy érthető és folyton változó térnek ad helyet? vagy még inkább, hogy maga az idő vesz körül minden oldalról? Nem valamiféle mozgó épületben éltél-e, amely folytonosan megújult és újjáépítette önmagát; mintha egy lélek változásainak lenne szentelve, amely lélek maga a kiterjedés? Nem valami állandó változásban álló teljesség volt-e ez, a folyton lobogó lánghoz hasonló, amely emlékek, sejtelmek, megbánások és előérzetek, meghatározható ok nélkül kibomló érzelmek végtelen sorának szakadatlan tüzével melengette és világította meg egész lényedet? S nem úgy érezted-e, hogy ezek a percek és díszeik,ezek a táncosnő nélküli táncok, ezek az arctalan és testtelen (s mégis oly finoman megmintázott) szobrok mindenestül körülvesznek téged, a Zene egyetemes jelenlétének rabszolgáját? S nem voltál-e úgy összezárva, éppoly kikerülhetetlenül, a kifogyhatatlan varázslatok sorozatával, mint egy jósnő a maga füsttől gomolygó cellájában?

Phaidrosz. De bizonyára. S még azt is észrevettem, hogy itt vagy amott, azok közt a kőfalak közt, vagy ebben a hangok által teremtett világban lenni olyan volt, mint kívül helyezkedni önmagamon.

Szókratész. S még annál is több! Nem érezted-e, hogy ez az egész mozgalmasság mozdulatlannak látszik a te még mozgalmasabb gondolataidhoz képest? Egy-egy pillanatra, s mintegy önmagadban, nem tekintetted-e úgy a látszatok, átmenetek, határozatlan összeütközések és események ez építményét, mint valami olyat, amitől el lehet fordulni, majd újra vissza lehet térni hozzá, mint valami úton, hogy utána csaknem változatlanul találj rá megint?

Phaidrosz. Bevallom, megtörtént velem, hogy öntudatlanul elszakadtam a zenétől, mintegy ott hagytam, ahol volt… Maga késztet rá, hogy eltávolodjam tőle. S aztán újra visszatérhetek hozzá.

Szókratész. Ez az egész mozgó kavargás tehát valami szilárdat alkot. Mintha önmagában létezne, akár egy lelked köré épült templom; kiléphetsz belőle, eltávozhatsz; s aztán visszatérhetsz egy másik ajtón…

Phaidrosz. Pontosan így van. Sőt, soha nem is térhetsz vissza ugyanazon az ajtón.

Szókratész. Két olyan művészet van tehát, amely az embert bezárja az emberbe; vagy inkább, az élőt a művébe, és a lelket önnön cselekedeteibe és cselekedeteinek eredményébe, miként a mi hajdani testünk volt bezárva abba, amit a szeme teremtett, az őt körülvevő látványok közé. Az ember tehát két művészet révén kétféleképp veheti körül önmagát, belső törvényekkel és szándékokkal, amelyek egyik vagy másik anyagba, kőbe vagy dallamba öltöztek.

Phaidrosz. Látom, hogy Zenében és Építészetben, mindkettőben egyaránt megvan ez a mélységes rokonság velünk.

Szókratész. Mindkettő egy-egy érzék teljességét ragadja meg. Az egyik elől csak belső elszakadás útján szökhetünk meg; a másik elől csak mozgás révén. És mindkettő mesterségesen alkotott igazságokkal és alapvetően emberi dolgokkal tölti be tudatunkat és életünk terét.

Phaidrosz. S miután ily közvetlenül, minden közvetítés nélkül vonatkoznak ránk, e kettőnek nyilván egymással is kivételesen egyszerű kapcsolatban kell lennie?

Szókratész. Éppen erről van szó; és jól mondod: minden közvetítés nélkül. Mert azok a látható dolgok, amelyekkel a többi művészet vagy a költészet él: a virágok, a fák, az élőlények (sőt a halhatatlanok), attól, hogy a művész művébe emeli őket, azért még azok maradnak, amik voltak, mivoltukat és sajátos jelentésüket beleolvasztják annak a tervébe, aki saját szándéka kifejezésére használja őket. Így a festő, aki azt akarja, hogy képének egy bizonyos helye zöld legyen, egy fát helyez oda; de ezzel már valami mást, többet is mond, mint amit eredetileg mondani akart.

Mindazokat az eszméket összekapcsolja művével, amelyek a fa eszméjéből következnek, s már nem szorítkozhat pusztán arra, ami számára szükséges. Nem választhatja el a színt attól az élőlénytől, melynek tulajdonsága.

Phaidrosz. Íme a haszna és a hátránya annak, ha ki vagyunk szolgáltatva a valóság dolgainak; mert az ember számára ezek mindegyike további dolgok sokaságát képezi, és tettei számára a különféle használati módok sokaságát jelentheti… Amit a festőről mondasz, azokra a gyerekekre emlékeztet engem, akiktől tanítójuk azt kéri, gondolkozzanak Akhillészen meg a teknőcön, és találják ki, mennyi időre van szüksége egy hősnek ahhoz, hogy utolérjen egy esetlen állatot. Ahelyett, hogy kiűznék fejükből e mesét, és csak a számokra és azok mennyiségi viszonyára figyelnének, maguk elé képzelik egyrészt a szárnyas lábakat; másfelől a lomha teknőcöt; felváltva azonosítják magukat a két alakkal; elgondolják az egyiket is, a másikat is; ily módon két összeegyeztethetetlen teret és időt teremtenek, és sohase kerülnek abba a helyzetbe, amelyben nem létezik többé sem Akhillész, sem a teknőc, sőt az idő sem és a gyorsaság sem; csak a számok és a számok közötti viszony.

Szókratész. De azoknak a művészeteknek, amelyekről beszélünk, a számok és a számok közti viszonyok révén, épp ellenkezőleg, nem a mesét kell bennünk létrehozniuk, hanem azt a rejtett hatalmat, amely minden mese szülője. Az alkotás magaslatára emelik a lelket, zengővé és termékennyé teszik. S a lélek erre az általuk közvetített tiszta és anyagszerű összhangra az értelmezések és mítoszok kimeríthetetlen bőségével válaszol, amelyeket minden erőlködés nélkül ont magából, s a kiszámított formák és pontos szünetek által ellenállhatatlanul rázúduló érzelmekre végtelen számú képzelt okot talál, amelyek lehetővé teszik neki hogy ezernyi csodálatosan fellobbanó és áradó életet éljen át.

Phaidrosz. Sem a festészet, sem a költészet nem rendelkezik ezzel az erénnyel.

Szókratész. Megvan azoknak is a maguké, persze! De az valahogy a jelenhez kötődik. Egy szép test egymagában is vonzza a tekintetet, s egy csodálatos pillanatot kínál nekünk: a természetnek egy része, amelynek a művész csodával határos módon megálljt parancsolt… Ám a Zene és az Építészet arra késztet, hogy valami egészen másra gondoljunk, ne rájuk; úgy állnak a világ közepén, mint egy másik világ emlékjelei; vagy mint szeszélyesen elszórt példái egy olyan rendszernek és olyan időtartamnak, amely nem az élők, hanem a formák és törvények világából való. Mintha az lenne a rendeltetésük, hogy közvetlenül emlékeztessenek — egyrészről a mindenség keletkezésére, másrészről a mindenség rendjére és állandóságára; a szellem alkotásait idézik elénk, valamint szabadságát is, amivel felkutatja és ezernyi módon helyreállítja ezt a rendet; elhanyagolják tehát azokat a részleges jelenségeket, amelyek a világot és a szellemet általában foglalkoztatni szokták: a növényeket, állatokat és embereket… Még azt is megfigyeltem, hogy olykor, ha bonyolultságához méltó figyelemmel hallgattam a zenét, a hangszerek hangját valami módon már nem is a fülem érzeteként fogtam fel. Mintha a szimfónia elfeledtette volna velem a hallás érzetét.

Oly hirtelen és oly pontossággal változott eleven igazságokká és egyetemes élményekké, vagy éppen elvont kombinációkká, hogy már nem is voltam tudatában annak, ami érzékeimhez közvetítette őket, a hangnak.

Phaidrosz. Nemde, azt akarod mondani, hogy a szobor a szoborra emlékeztet, de a zene nem a zenére emlékeztet, s egy épület se egy másik épületre? — Éppen ez az — ha igazad van —, amitől egy homlokzat énekelhet! De hasztalanul kérdezem magamtól, hogyan lehetségesek ezek a rendkívüli hatások?

Szókratész. Úgy érzem, már rá is hibáztunk.

Phaidrosz. Bennem csak homályos érzések kavarognak.

Szókratész. Mit is mondtunk? — Értelmes formákat kényszeríteni a kőre, azokat sugallni a dallamnak; alig valamit kölcsönözni a természet tárgyaiból, a lehető legkevesebbet másolni — ez a közös jellemzője a két művészetnek.

Phaidrosz. Igen. Ez a tagadás az, ami közös bennük.

Szókratész. De nem ugyanígy mindkettő közös jellemzője-e az is, hogy épp ellenkezőleg, alapvetően emberi dolgokat hoznak létre; olyan érzékelhető eszközökkel élnek, amelyek nem hasonlatosak az érzékelhető dolgokhoz, s nem másai más, ismert lényeknek; és alakot adnak a törvényeknek, vagy alakjukra vezetik vissza őket?

Phaidrosz. Ebben is hasonlíthatók egymáshoz.

Szókratész. A rejtély tehát e néhány gondolattal be van kerítve. Az általunk vadászott analógia talán épp azokon az idomokon múlik, azokon a fél-konkrét, fél-absztrakt lényeken, amelyek oly nagy szerepet játszanak a mi két művészetünkben. Különös lények ezek, valóságos teremtményei az embernek, egyaránt rokonságban állnak a látással és a tapintással — vagy másrészt, a hallással —, de meg az értelemmel, a számokkal és a szóval is.

Phaidrosz. A geometriai idomokról beszélsz?

Szókratész. Igen. Meg a hangcsoportokról vagy a ritmusokról és zenei hangnemekről. A hang, a tiszta hang már maga is alkotás. A természet csak zajokat ismer.

Phaidrosz. De nem minden alakzat egyben geometriai alakzat is?

Szókratész. Éppúgy nem, ahogy a zaj se zenei hang.

Phaidrosz. De hogy különbözteted meg egyiket a másiktól, a geometriai idomokat azoktól, amelyek nem azok?

Szókratész. Vizsgáljuk meg először ez utóbbiakat … Tegyük fel, drága Phaidrosz, hogy még az élők sorában vagyunk, testünk van, és testek vesznek körül. Végy egy íróvesszőt vagy egy éles követ, kérlek, és húzz vele egy falra bármilyen vonalat, gondolkozás nélkül. Egyetlen mozdulattal. Megvan?

Phaidrosz. Meg, ha anyagtalanul, ha csak emlékeimre hagyatkozva is.

Szókratész. S mi az eredménye?

Phaidrosz. Ha jól látom, füst-nyomot rajzoltam. Elindul, megtörik, visszafordul, összegabalyodik, vagy hurkot vet; és összekeveredik önmagával, valami céltalan szeszély képét nyújtva, melynek se kezdete, se vége nincs, se más jelentése, mint mozdulatom viszonylagos szabadsága karom hatókörén belül…

Szókratész. Ez az. Kezed maga sem tudta, mikor egyik helyen volt, merre indul onnan. Pusztán csak annak a homályos törekvésének engedelmeskedett, hogy kimozduljon arról a pontról, ahol éppen tartózkodott. Másrészről viszont visszafogta, mintegy lelassította a saját testétől való távolság növekedése… S végül maga a kő, minthogy nem egyforma könnyedséggel karcolja a követ a különféle irányokban, a te véletleneidhez hozzáfűzte a magáét is… Vajon geometriai alakzat jött így létre, Phaidrosz?

Phaidrosz. Nyilvánvalóan nem. Csak azt nem tudom, miért.

Szókratész. S ha most arra kérnélek, hogy ezzel a kővel, vagy ezzel az árral, valaminek a képét rajzold elém; mondjuk, egy vázát vagy Szókratész tömpe arcélét, vajon az a vonal, amit így húznál, geometrikusabb lenne-e, mint az, amit találomra véstél a falra?

Phaidrosz. Nem, önmagában nem.

Szókratész. Ugyanúgy válaszolsz, ahogy magam is tettem volna: „Önmagában nem.” Szóval érzed, hogy a meghatározott modellhez igazodó cselekvésedben valami több rejlik, mint a megelőzőben, amely semmi másra nem irányult, mint hogy egy falfelületet megkarcoljon. Az így kapott idom — egy váza körvonala vagy Szókratész orrának bizarr görbülete — önmagában mégsem geometrikusabb, mint a vaktában vezetett vonal volt előbb. Mozdulatodnak minden pillanata idegen a többi pillanatától. Orrom homorulatát semmiféle szükségszerűség nem kapcsolja össze homlokom domborulatával. Kezed azonban most már mégse egész szabadon bolyong a falon; most már „akarsz” valamit, és mozdulatodra rákényszeríted ezt a külső törvényt: hogy egy adott formát másoljon. Önként vállalod ezt, s a magadra kényszerített törvényt meg is fogalmazod ezzel a néhány szóval: „ábrázoljuk Szókratész fejének árnyékát egy sík felületen”. Ez a törvény önmagában nem elegendő hozzá, hogy kezedet vezesse, ehhez még a modell jelenléte is szükséges; de megszabja cselekvésed egészét; egységet formál belőle, amelynek célja, rendeltetése és határa van.

Phaidrosz. Tulajdonképpen azt mondhatnám tehát, hogy geometriai műveletet végzek, de a belőle származó idom maga mégsem geometrikus?

Szókratész. Pontosan. Vagy azt mondhatod, hogy az egybevetésben viszonylagosan az, de önmagában nem az.

Phaidrosz. Térj rá most már a valóban geometrikus idomokra.

Szókratész. Mindjárt rátérek; de nem hiszem, hogy jobban meg tudnám mondani, mik is azok, mint ahogy eddig, a többi alakzat kizárásával tettem.

Phaidrosz. Akkor is meg kell mondanod.

Szókratész. „Geometrikusnak” tehát azokat az idomokat nevezem, amelyek kevés szóval kifejezhető mozdulatok hatására keletkeztek.

Phaidrosz. Ha tehát valakinek azt parancsolod, hogy járjon, akkor maga ez a szó geometrikus idomokat fog eredményezni?

Szókratész. Nem. Ha azt mondom: Járj! ez a parancs nem kellő pontossággal írja körül a mozgást. Az ember mehet előre, hátra, ferdén vagy átlósan… Egyetlen mondattal oly pontosan kell körülírni a mozgást, hogy a mozgó testnek ne legyen lehetősége másra, mint hogy ezt megtegye, és csak ezt az egyet tehesse meg. S a mozgás minden egyes pillanata e mondatnak kell hogy engedelmeskedjék, úgy, hogy az idom minden kis része gondolatban egyetlen egészet formáljon, habár mind más-más kiterjedésű. Ha tehát azt mondom neked, úgy haladj előre, hogy mindig egyforma távolságban maradj két fától, akkor, amennyiben tartod magad e feltételhez, mozgásodban ilyen alakzatot hozol létre.

Phaidrosz. No és? Mi csodálatos van abban, ami így létrejött?

Szókratész. Én nem ismerek semmit, ami ennél istenibb, és ami ennél emberibb: ami egyszerűbb és nagyszerűbb.

Phaidrosz. Kíváncsian várom érveidet.

Szókratész. Hát nem találod bámulatosnak, barátom, hogy látvány és mozgás oly szorosan összefügg egymással, hogy egy látható tárgyat, például egy vonalat, mozgássá tudok váltani; s a mozgást tárggyá? S hogy ez az átalakulás meghatározható és mindig változatlan, eszköze pedig a szó? A látvány mozgást sugall, a mozgás pedig érezteti velem létrejöttét és vonalának meghatározottságát. A látvány mozgásra készt; a mozgás képpel ajándékoz meg, és ugyanazt a dolgot kapom, akár az idő felől közelítem meg, akár a térben találok rá…

Phaidrosz. De miért szükséges ehhez a szó? És miért éppen oly kevés szó szükséges hozzá?

Szókratész. Ez a legfontosabb, drága Phaidrosz: Szó nélkül nincs geometria. Nélküle az idomok esetlegesek; és se nem képviselik, se nem szolgálják a szellem hatalmát. Általa viszont a mozgások, amelyek ezeket az idomokat létrehozzák, tettekké változnak, a tettek pedig szavak által lévén világosan megjelölve, minden egyes alakzat mondat, amely összekapcsolódhat más mondatokkal, s ily módon, a látványra és mozgásra való tekintet nélkül is fel tudjuk már ismerni számításaink tulajdonságait; és pontosan egymáshoz fűződő gondolatok révén mintegy megalkothatjuk vagy megnövelhetjük a kiterjedést.

Phaidrosz. Szóval, a geométer, miután kellőképp megszemlélte az idomot, valamiképpen szemet huny fölötte, és vaknak tetteti magát?

Szókratész. Egy időre elszakad a képektől, és vakon átadja magát annak a sorsnak, amelyet a szellem működése szán a szavaknak. E szorgos csendben a bonyolultabb szavak egyszerűbbeknek adnak helyet; az azonos, de egymástól különvált gondolatok eggyé olvadnak; az egymással rokon értelmi formák összegeződnek és leegyszerűsödnek; a különféle tételekben részt vevő fogalmak kapcsolatot teremtenek az előbbiek között, aztán eltűnnek, hogy maguk azok a dolgok válhassanak eggyé, amiknek ők csupán tartozékai voltak… A gondolatból nem marad meg más, csak a maga tiszta működése, amellyel önmaga előtt önmagává változik, önmagává lényegül át. Végül is műveleteinek teljes játékát felszínre hozza a sötétből, ahol végbementek…

Phaidrosz. Ez a csodálatos vakság úgy nézi önmagát, mint egy jelképek tudós koreográfiáját bemutató színházat!… Emlékszel még Dioklész révedt tekintetére?

Szókratész. De mindez a csoda csupán a nyelv csodálatos hatása.

Phaidrosz. Vagyis a nyelv itt egyszerre építővé lett?… Azt eddig is tudtam, hogy a nyelv a mesék forrása; azt is, hogy egyesek számára szülőapja még a…

Szókratész. Phaidrosz, Phaidrosz, a szentségtörésnek ezen a helyen nincs nagy becsülete. Minthogy mennykő nincs, a káromlás se érdem… S e meddő mezőkön nem terem bürök se. De a szó valósággal képes építeni, ahogy alkotni és rombolni is képes… A tiszteletére emelt oltárnak három, különbözőképp kialakított oldallal kellene a világ felé fordulnia; s ha emberi alakban kellene ábrázolnom, három arcot adnék neki: egyik, csaknem alaktalanul, a köznapi beszédet jelentené; azt, amelyik alig született, már meg is hal; amely a használat által ott helyben el is enyészik. Máris átalakul a kért kenyérré, a kapott útbaigazítássá, vagy az igazságtalanságot elszenvedő ember haragjává… De a második arc, kerek szájából örökös kristályáradatot ontana: nemes vonásai lennének, nagy és rajongó szeme; hosszú és telt nyaka, amilyent a szobrászok a Múzsáknak mintáztak.

Phaidrosz. És a harmadik?

Szókratész. Apollónra, hogy is ábrázolhatjuk ezt?… Valami nem is emberi arculat kellene hozzá, fenség és finomság ama vonásaival, melyeket, mondják, az egyiptomiak tudtak isteneik arcára vésni.

Phaidrosz. Jól mondják. E zordon istenek képmásain minden jele ott van a macskafélék figyelmének, valami szellemi ragadozásnak: fortélyosság, talányosság, szinte kegyetlen pontosság, és valami kérlelhetetlen, szinte állati elegancia. A hevesség és hűvösség elegyített keveréke sajátos nyugtalanságot és aggodalmat kelt a lélekben. Csend és világosság e végtelen nyugalmú, végtelen éberségű, rideg, és mintegy fenyegető közelséggel s állandó hajlékonysággal felruházott szörnyei olybá tűnnek, mint maga az áthatolhatatlan, de mindenen áthatoló, állat alakban megtestesült Értelem.

Szókratész. Mi lehet titokzatosabb a világosságnál? … Mi szeszélyesebb, mint fény és árny eloszlása a perceken és az embereken? Vannak népek, amelyek mindenestül feloldódnak gondolataikban; de nekünk, görögöknek minden alakot ölt. Mi csak ezek kapcsolatait ragadjuk meg; s mintegy bezárva a ragyogó napvilágba, Orpheuszhoz hasonlóan szavakból emelünk templomokat a bölcsességnek és a tudásnak, amelyek minden értelmes lény igényét kielégíthetik. E magasrendű művészet csodálatosan pontos nyelvhasználatot követel tőlünk. A név, amellyel jelöljük, miköztünk egyben az értelem és a számolás neve is; egy szó jelöli e három dolgot. Mert mi más is az értelem, mint maga a beszéd, ha a kifejezések jelentését állandóságuk pontosan körülhatárolja és biztosítja, s ha e megingathatatlan jelentések egymással világosan egybekapcsolhatók és összeegyeztethetők? Ez pedig továbbá azonos a számolással.

Phaidrosz. S azzal miképpen?

Szókratész. Úgy, hogy a szavak közt ott szerepelnek a számok is, ezek a legegyszerűbb szavak.

Phaidrosz. Hát a többi, a kevésbé egyszerű szó, nem alkalmas a számolásra?

Szókratész. Csak felettébb nehézkesen.

Phaidrosz. Miért?

Szókratész. Mert ezek különállóan jöttek létre; közülük egyesek egy bizonyos időben, egy bizonyos szükségletből; mások más körülmények között. Nem a dolgok egy bizonyos látásmódja, egyetlen kívánság és egyetlen szellem iktatta be őket, mintegy egy csapásra. Együttesük tehát nem alkalmas semmilyen sajátos használatra, lehetetlenség őket meghatározott és messzire vezető fejtegetések felé terelni anélkül, hogy el ne tévednénk végtelen ágbogaik között… Ezeket a bonyolult kifejezéseket tehát alakítatni kell, mint a szabálytalan kőtömböket, mérlegelve, hogy az ilyesféle munkálat milyen lehetőségeket és meglepetéseket hozhat számunkra, s a „költő” nevével ékesítve azokat, akiket ebben kitüntet a szerencse.

Szókratész. Még tele vagyok Eupalinosz szavaival, amelyekről beszámoltál. Valami olyat ébresztettek bennem, ami hozzájuk hasonlít.

Phaidrosz. Talán egy építész is lakozott benned?

Szókratész. Csak olyasmi vonzhat és csábíthat, csak olyasmi köti le fülünk és szemünk figyelmét, csak olyasmit választunk ki a dolgok sokaságából, csak olyasmi kavarhatja fel lelkünket, ami valamiképpen vagy eredetileg is ott élt bennünk, vagy amire természetünk titkon várakozott. Minden, amivé válunk, még ha csak futólag is, eleve készen állt bennünk. Bennem is ott élt egy építész, akit a körülmények nem engedtek kibontakozni.

Phaidrosz. Akkor honnan tudsz róla?

Szókratész. Abból a mélyen bennem élő vágyból, ami gondolatban makacsul gyötör: hogy valamit építsek.

Phaidrosz. Amíg éltünk, mit sem árultál el erről.

Szókratész. Mondtam már neked, hogy több embernek születtem, de egyetlenegyként haltam meg. A világra jött gyerek egész sokaság, melyet az élet meglehetősen hamar egy meghatározott egyéniségre szorít vissza, arra, aki kifejlődik és meghal. Velem együtt egész seregnyi Szókratész született, s közülük fokról fokra vált ki az a Szókratész, akinek jussa a vádlottak padja lett, és a méregpohár.

Phaidrosz. S mi lett a többiekből?

Szókratész. Eszme. Megmaradtak az eszmék állapotában. Bebocsátást kértek a létbe, és ezt megtagadták tőlük. Én megőriztem őket, kételyeim és ellentéteim képében… Olykor e személyiség-csíráknak kedvezni kezdenek a körülmények, s ilyenkor közel állunk ahhoz, hogy természetet cseréljünk. Olyan kívánságokra és képességekre bukkanunk magunkban, amiket nem is sejtettünk; a zenész stratéga lesz, a kormányos orvosnak érzi magát; s aki önbecsülésében erényességével tetszelgett magának, egy rejtett Kakoszra és tolvajok lelkére döbben magában.

Phaidrosz. Való igaz, az ember egyes időszakai keresztúthoz hasonlatosak.

Szókratész. Az ifjúság kiváltképp különböző utak középpontjában áll… Szép ifjúkorom egy napján, drága Phaidroszom, különös tétovázás fogott el különböző lelkeim között. A véletlen a világ legkétesebb dolgát adta kezembe. S a véget nem érő elmélkedés, amelyre ez a dolog indított, éppúgy elvezethetett volna ahhoz a művészhez, aki sosem lett belőlem… mint ahhoz a filozófushoz, akivé lettem.

Phaidrosz. Valamilyen tárgy volt az, ami ilyen ellentétes ösztönzésekkel hatott rád?

Szókratész. Igen. Egy egészen egyszerű tárgy, amit séta közben találtam. Ez a tárgy olyan gondolatmenet forrása lett, amely nem tudott dönteni építés és megismerés között.

Phaidrosz. Csodálatra méltó tárgy! Pandora szelencéjéhez hasonlatos, amely egyszerre tartalmazott mindent, ami jó, és mindent, ami rossz!… Engedd hát látnom ezt a tárgyat, ahogy a nagy Homérosz megcsodáltatja velünk Péleusz fiának pajzsát!

Szókratész. Gondolhatod, mennyire leírhatatlan … Jelentősége elválaszthatatlan attól a zavartól, amelyet bennem okozott.

Phaidrosz. Nem fejtenéd ki ezt egy kicsit bővebben?

Szókratész. Hát jó, Phaidrosz, a dolog így esett: a tenger partján haladtam, egy végtelen mart hosszában… Nem álmot mesélek neked. Csak úgy mentem, cél nélkül, csupa élet voltam, szinte részeg az ifjúságtól. A csodásan éles és tiszta levegő, amely arcomra és tagjaimra zuhant, egy érinthetetlen hősi ellenféllel állított szembe, akit le kellett győznöm, hogy továbbmehessek. S ez a mindig megújuló ellenállás belőlem is minden lépésnél újra egy képzeletbeli hőst teremtett, aki legyőzi a szelet, és mindig megújuló, láthatatlan ellenfelével felérő erőtől duzzad… Ez az, amit ifjúságnak nevezünk. Kemény léptekkel tapostam a dagálytól át- meg átjárt és megkérgesedett, kanyargó partot. Körülöttem minden egyszerű és tiszta volt: az ég, a homok, a víz. Néztem, ahogy a nyílt tenger felől közelegnek azok a roppant formák, amelyek mintha Líbia partjairól futnának eddig, szikrázó tarajukkal, meredek völgyeikkel, kérlelhetetlen erejükkel, Afrikától Attikáig hömpölyögve a mérhetetlen cseppfolyós téren át. Végül aztán itt, Hellász talapzatán akadályba ütköznek; megtörnek ezen a tenger alatti bázison, és rendetlen sorokban hátrálnak vissza létrejöttük forrása felé. E ponton a szétzúzott és egymásba-omló, s az utánuk következőknek áldozatul esett hullámok láttán azt hinnők, hogy a víznek ezek az alakzatai megütköznek egymással. A cseppek végtelen lánca megtörik, szikrázó por száll a magasba. Fehér lovasok ugratnak át önmagukon, és a kimeríthetetlen tenger mind e küldöttje örök-egyforma tolongásban semmibe vész és újra feltűnik egy enyhe, majdnem észrevehetetlen lejtőn, amelyet minden erőfeszítésükkel sem tudnak soha megmászni, bár a láthatár legszéléről lendülnek neki… A tajték, melyet a legmagasabbra csapó hullám vet a legmesszebbre vissza, sárgásan irizáló halmazokra bomlik, amelyek széthullanak a napfényben, vagy mulatságosan felhajszolja és szétveri őket a szél, mint a tenger hirtelen szökelléseitől megriadt állatokat. De én örültem a születő, szűzi tajtéknak… Különös lágysága van, ha hozzáér az ember. Légies, lanyha tej, amely vágyakozó hévvel önti el a meztelen lábat, átitatja, túllendül rajta, aztán visszacsorog, és nyöszörgő hanggal elhagyva a partot, újra visszatér önmagába, miközben az ott lévő eleven emberi szobor egy kicsit mélyebbre süpped az őt magához húzó fövenybe; a lélek átadja magát ennek az oly hatalmas és oly leheletfinom zenének, megnyugszik, és el sem válna tőle örökre.

Phaidrosz. Mintha újra élednék. Ó, sóval telített nyelv, ó valóban tengeri szavak!

Szókratész. Hagytam, hogy elragadjon a beszéd heve… Itt az örökkévalóság áll rendelkezésünkre, hogy az időről beszéljünk. Azért vagyunk itt, hogy mint a Danaidák, fenékig merítsük szellemünket.

Phaidrosz. És az a tárgy?

Szókratész. Az a tárgy ott feküdt a parton, amerre jártam, ott, ahol megálltam és hosszan beszéltem neked egy olyan látványról, amit magad is éppoly jól ismersz, mint én, de amely ezen a helyen elismételve, újnak érződik attól, hogy örökre a semmibe tűnik. Várj hát egy kicsit, még néhány szó és rátalálok arra, amit nem is kerestem.

Phaidrosz. Ugyanott vagyunk most is, a tenger partján?

Szókratész. Hol lennénk másutt? Neptunusnak és a Földnek e határa, amely fölött a mindig vetélgő istenek civódnak, a legszomorúbb és legszünetnélkülibb csereforgalom színtere. Amit a tenger kivet, és amit a föld nem tud megtartani, a rejtélyes roncsok; a szétesett hajók szörnyű darabjai, amelyeket mintha a sós víz perzselt volna szénfeketére; az iszonyúan megcsonkított és víztől simára csiszolt dögök; Próteusz nyájának fényes legelőjéről viharok kitépte ruganyos füvek; a hideg, elhaló színű, összelapított szörnyek; egyszóval mindaz, amit a sors a tengerpart dühének, a föld és a habok eldönthetetlen párviadalának kiszolgáltat, itt hányódik és vetődik; fellebben és aláhull; az óra és a nap kénye-kedvére feltűnik, elenyészik meg újra feltűnik; a közömbös végzet szomorú tanúi, nyomorúságos kincsek, egy örök-változatlan cserebere játékszerei…

Phaidrosz. És ott találtad?

Szókratész. Pontosan ott. Egyike volt a tenger által kivetett dolgoknak; fehér, a legtisztább fehérséggel ragyogó; sima és kemény, szelíd és könnyű. Fénylett a napban a víztől nyaldosott fövenyen, amely sötét, de csupa csillám. Felvettem, ráleheltem; köpenyem szélével megdörzsöltem, és különös alakja minden más gondolatomat megakasztotta. Ki csinálhatott? kérdeztem. Nem hasonlítasz semmihez, de mégse vagy formátlan. A természet játéka vagy-e, ó, te nevesincs, aki az istenektől érkezel hozzám, mindama szemét közepette, amit a tenger ma éjszaka kivetett magából?

Phaidrosz. S milyen méretű volt ez a dolog?

Szókratész. Körülbelül akkora, mint az öklöm.

Phaidrosz. és az anyaga?

Szókratész. Akárcsak az alakja: kétes. Talán halcsont volt, amit a víz alatti finom homok csiszolása ilyen furcsára formált? Vagy elefántcsont, amit egy tengeren túli kézműves faragott, nem tudni milyen rendeltetéssel? Ki tudja? Istenség talán, amely épp azon a hajón veszett oda, amelyet vesztének elkerülésére készítettek? De akkor ki volt az alkotója? Halandó, aki egy eszmének engedelmeskedve, a munkába vett anyagtól idegen célt követve saját kezűleg lehánt, szétvág vagy összeolvaszt; aztán abbahagyja és felméri; s végül elválik művétől — valami azt mondván neki, hogy a mű befejeztetett?… Vagy netán egy élő test műve volt, amely saját lényének öntudatlan működésével vakon alakítja ki szerveit és fegyverzetét, héját, csontjait, önvédelmét; miközben a maga körül talált táplálékban részelteti azt a titokzatos szervezetet, amely némi élettartamot biztosít számára?

De az is lehet, hogy az idők végtelenének gyümölcse volt… Egy szikladarab, felhasználva a tenger habjainak örökös munkáját, mindenfelől görgetésnek és horzsolásnak kitéve, ha különlegesen kemény anyagból van, és hosszú idő múltán sem válik gömbölyűvé, igen figyelemreméltó alakot ölthet. Nem teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy merőben formálatlan kő vagy márványdarab, kitéve a vizek állandó hatásának, egy másfajta véletlen révén egy szép napon úgy kerül ki onnan, hogy Apollónhoz való hasonlatosságot mutat. Azt akarom mondani, hogy egy halász, akinek valamilyen fogalma van ez istenarcról, felismerné azt ezen a vízből kiemelt márványon; de ami magát a tárgyat illeti, az ő számára e szent ábrázat csupán átmeneti forma a formáknak abban a nagy családjában, amit a tenger munkája kényszerít rá. Akinek nem kell számlálnia a századokat, tetszése szerint változtathat át bármit bármivé.

Phaidrosz. De hát akkor a művész munkája, drága Szókratész, amikor közvetlenül, saját végigvitt akaratából létrehoz egy ilyen arcmást (mint például Apollóné), valamiképpen nem ellentéte-e a körül nem határolt időnek?

Szókratész. Pontosan így van. Éppen az ellentéte; mintha a gondolat által megvilágított tettek lerövidítenék a természet folyamatát; és teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy egy művész felér ezer századdal, vagy százezerrel, vagy akármennyivel) — Más szóval, a tudatlanságnak vagy a véletlennek ez a szinte felfoghatatlanul nagy idő kellett hozzá, hogy vaktában előidézze ugyanazt, amit a mi kiváló emberünk néhány nap alatt létrehozott. Nemde, különös mérce az emberi alkotások megítéléséhez!

Phaidrosz. Nagyon is különös. Nagy kár, hogy aligha van módunk élni vele… De mondd csak, mit tettél azzal, ami a kezedbe került?

Szókratész. Jó darab ideig vizsgálgattam, minden oldaláról. Egyre faggattam, de egyik válasza se elégített ki… Nem tudtam eldönteni, hogy ez a különös valami az élet műve volt-e, vagy a művészeté, vagy inkább az időé, a természet játéka… S akkor hirtelen visszadobtam a tengerbe.

Phaidrosz. A víz felcsapott, s te megkönnyebbültél.

Szókratész. A szellem nem dob el magától ily könnyedén egy rejtélyt. S a léleknek nem oly egyszerű visszanyernie nyugalmát, mint a tengernek. Ez az újszülött kérdés, miután szabad időt és teret, visszhangot és táplálékot talált lelkemben, növekedni kezdett, és órákon át fogva tartott. Hiába szívtam a pompás levegőt, hiába örvendett tekintetem a táj ragyogó szépségének, éreztem, hogy egy gondolat foglya vagyok. Emlékezetem példákkal is szolgált neki, amelyeket az megpróbált a maga javára fordítani. Mindenfélét rátukmáltam, nem lévén akkor még oly járatos a gondolkodás és az öncsalás művészetében, hogy pontosan éreztem volna, mit lehet és mit nem lehet várni egy még nagyon is fiatal igazságtól, amely túlontúl érzékeny ahhoz, hogy a hosszas vallatás minden szigorát kiállja.

Phaidrosz. Lássuk hát egy kicsit ezt a törékeny igazságot.

Szókratész. Alig is merlek vele untatni…

Phaidrosz. De hiszen te magad ajánlkoztál!

Szókratész. Igen, azt hittem, méltóbb lesz a közlésre… De ahogy közelebb kerülök hozzá, s már-már ott tartok, hogy elmondjam, elfog a szemérem, és szégyellek megismertetni aranykorom e gyermeki teljesítményével.

Phaidrosz. Micsoda hiúság! Elfeleded, hogy árnyak vagyunk…

Szókratész. Itt van hát az én együgyű kis gondolatom. Feldúlva e tárgytól, amelynek nem voltam képes kiismerni természetét, s amelyet mindenféle kategória a magáénak is vallott, de ki is vetett magából, megpróbáltam elszökni véletlen felfedezésem nyugtalanító képe elől. De hogy tehettem volna ezt másként, mint éppen a nehézségek felnagyításának kitérője útján? Végül is, gondoltam, ugyanaz a zavar, amibe e talált tárgy hozott, előállhatna egy ismert tárgy esetében is. De akkor, minthogy ez a tárgy ismeretes, tudjuk rá a kérdést is, meg a választ is; vagy inkább, főként a választ tudjuk, és ennek a birtokában elhanyagolhatónak érezzük a kérdés feltevését… Képzeld el, hogy valami egészen megszokott dolgot szemlélek, házat, asztalt, amforát, ha egy ideig azt játszom, hogy vadember vagyok, alti még sosem látott hasonlót, bízvást kételkedhetem benne, hogy ezek a dolgok emberi kéz termékei… Nem tudván, mire szolgálhatnak, sőt, hogy egyáltalán valaki is használhatja őket valamire, felvilágosítást pedig nem várhatva senkitől, ki kellene eszelnem a módját, hogy szellememet megnyugtassam e tárgyban…

Phaidrosz. És mit eszeltél ki?

Szókratész. Keresve, megtalálva, elveszítve, majd újra megtalálva annak a módját, hogyan különböztessük meg a természet alkotásait attól, amit az emberek csinálnak, egy ideig egy helyben maradtam, a fényözönben tétovázó szememmel; aztán sietve elindultam befelé, a szárazföld felé, mint akiben a gondolatok, összevissza kalandozó hosszas ingadozás után, úgy látszik, végre rátalálnak a maguk irányára, és egyetlen eszmébe tömörülve egyúttal a testét is határozott mozdulatokra és eltökélt lépésekre indítják…

Phaidrosz. Ezt át tudom érezni. Mindig csodáltam, hogy egy váratlanul felbukkanó eszme, még a legelvontabb is, szárnyakat ad nekünk és magával ragad, azt se tudni, hova. Gondolkodni annyi, mint megállni, majd megint nekiindulni.

Szókratész. És, majdnem futva, így okoskodtam: egy lombbal tele fa a természet alkotása. Olyan épület, amelynek részei a levelek, az ágak, a törzs és a gyökerek. Feltételezem, hogy e részek mindegyike bizonyos bonyolultság gondolatát sugallja. Most az a véleményem, hogy a fa egésze bonyolultabb, mint bármelyik része.

Phaidrosz. Nyilvánvaló.

Szókratész. Én korántsem így gondolom. De akkor alig tizennyolc éves voltam, és csak bizonyosságot ismertem! — A fa tehát, azzal, hogy ilyen meg ilyen részei vannak, ezeknek különféle bonyolultságát is magában foglalja és magára vállalja; s ugyanez áll az állatra is, amelynek teste egészében sokkal bonyolultabb, mint a lába vagy a feje, minthogy az egész bonyolultsága valamiképpen a maga részeként tartalmazza különböző részeinek bonyolultságát is.

Phaidrosz. Tény az, drága Szókratészem, hogy a fa aligha fogható fel egyik levelének részeként, vagy egy gyökere járulékaként; se a ló, mint saját combjának egyik szerve vagy darabja…

Szókratész. Pillanatnyilag csak azt következtettem ebből, hogy ezeknek a lényeknek az esetében az egész magasabb fokon áll, mint a részletek; vagy pontosabban: hogy állhat azonos vagy magasabb fokon ezeknél, de semmiképp se állhat alacsonyabb fokon.

Phaidrosz. Gondolatod meglehetősen világos; de ezt a bizonyos fokot nehéz pontosan elképzelni.

Szókratész. Megmondtam már neked, hogy tizennyolc éves voltam! A részek rendjének és eloszlásának, az élőlényt alkotó összes elemeknek fokára gondoltam, úgy, ahogy gondolni tudtam… De mindezek a lények a természet alkotásai közül valók. Növekszenek, oly módon, hogy az anyagot, amiből állnak, a formákat, melyeket kitöltenek, a működést, amelyet végeznek, a környezetükkel és az évszakokkal való együttélést szolgáló szerveiket titkos kapcsolatok fűzik egymáshoz láthatatlanul; s talán éppen ezt fejezik ki ezek a szavak: „a természet alkotta dolgok”.

De az emberi alkotás tárgyaival egészen más az eset. Ezeknek a szerkezete … merő összevisszaság!

Phaidrosz. Hogy lehet ez?

Szókratész. Gondolkodás közben nem érzed, hogy titokban megzavarsz valamit; alvás közben pedig nem érzed-e, hogy ezt a valamit hagyod, hadd alakuljon a maga kedve szerint?

Phaidrosz. Nem tudom…

Szókratész. Nem tesz semmit. Folytatom. Az alkotó ember műveleteit, vagy azét, aki valamit előállít, az általuk munkába vett anyag nem „minden” tulajdonsága, csak egyes tulajdonságai izgatják. Mindig csak annyi fontos számunkra, amennyi célunk eléréséhez elégséges. A szónoknak elégségesek a nyelvben rejlő hatások. A logikusnak a nyelv kapcsolatai és ezek egymásutánja; az egyiknek a pontosság a fölösleges, a másiknak az ékítmény. Ugyanígy az anyagok területén; egy kerék, egy ajtó, egy kád ilyen vagy olyan szilárdságot, súlyt követel, a megmunkálás és kikészítés ilyen vagy olyan módját; s ha ebben a gesztenye, a szil vagy a tölgy megegyezik (vagy majdnem megegyezik), a kerékgyártó és az asztalos csaknem mindegynek fogja tartani, melyiket használja, csupán a költséget tekinti. De a természetben sose láthatod, hogy egy citromfa almát teremne, még ha ebben az évben netán az alma kevesebbe kerülne is neki, mint a citrom.

Az ember, állítom, csak elvonatkoztatás révén képes létrehozni valamit; a felhasznált anyag tulajdonságának nagy részéről nem tud vagy elfeledkezik, és csupán azokkal a világos és pontosan körvonalazható feltételekkel törődik, amelyek általában nemcsak egy, hanem többféle anyagban kölcsönösen megtalálhatók. Mindegy neki, hogy aranyból, üvegből, szaruból vagy onixból issza-e a tejet, bort, vizet vagy árpalét; s hogy az edény öblös-e vagy karcsú, levél vagy virág alakú, vagy furcsán csavart talapzatú, az ivót csak az érdekli, hogy ihasson belőle. S aki ezt a kelyhet csinálta, az is csak nagyjából tudott összhangot teremteni annak anyaga, alakja, rendeltetése között. Mert e három dolog mélységes kapcsolatát és benső összefüggését csak maga a természettől való természet (a natura naturans) teremtheti meg. A kézműves nem viheti végbe munkáját anélkül, hogy azokkal az erőkkel, amikkel az anyagot a benne élő eszméhez idomítja, s célszerű használatra alkalmassá teszi, erőszakosan és zavaróan bele ne avatkozna egy már meglévő rendbe. Kikerülhetetlenül arra kényszerül tehát, hogy olyan tárgyakat hozzon létre, amelyeknek egésze mindig alacsonyabb rendű, mint a részei. Ha asztalt készít, e bútordarab összeillesztése sokkal kevésbé bonyolult elrendezést követel, mint az élőfa rostjainak szövedéke, s közben egy bizonyos idegen rend szerint durván illeszti össze egy hatalmas fa darabjait, amelyek más viszonyok közt alakultak és fejlődtek ki.

Phaidrosz. Különös példa ötlik eszembe erre a másfajta rendre.

Szókratész. S mi az?

Phaidrosz. Épp az a rend, az a csodálatos rend, amelyet a stratéga művészete kényszerít az egyénekre, mikor a szolgálatra kiképzi őket. Emlékszel, drága Szókratész, azokra a sorakozásokkal, zárt vagy széthúzott felfejlődések kialakításával töltött napokra, amelyek az ifjúságot a katonai fegyelemre és a cselekvés egységére szoktatják?

Szókratész. Herkulesre! katona voltam, és nem is rossz katona!

Phaidrosz. Nos hát, nem voltak-e ezek a hosszú, tüskés sorok, ezek a roppant kiterjedésű falanxok, ezek a felfegyverzett négyszögek egészen egyszerű alakzatok, ugyanakkor, mikor minden egyes elemük a világ legbonyolultabb dolga volt, egy ember? S ezek között az emberek között még Szókratészek és Pheidiászok, Periklészek és Zénónok is akadtak, csodálatra méltó elemek, akikben az emberek szokásos bonyolultságához még mindazoknak az elképzelhető világoknak a bonyolultsága is járult, amelyeket ők szellemükben hordanak!

Szókratész. Egészen jó a példa. Emlékszem, néha össze is kellett szednem minden eszemet, hogy gazdag és zengő lelkemmel elfogadhassam a hadsereg egy puszta egyedének és megkülönböztethetetlen részének a szerepét. Íme, láthatod, hogy a rend és rendetlenség fogalma, ha megfelelően alkalmazzuk, sok mindent képes megmagyarázni, vagy legalábbis megközelíteni.

Phaidrosz. Látom már, hogy ifjonti lángeszed, alighogy mozgásba jött ettől a tengerparton talált tárgytól, amelyre bárki más ügyet sem vetett volna, máris eljutott egy fölöttébb fontos és fölöttébb egyszerű különbség észleletéig. Ebből a jelentéktelen eseményből azt a következtetést vontad le, hogy az emberi alkotások kétfajta rend küzdelmében merülnek ki, ezek egyike, az adott és természetes, alá van vetve és ki van szolgáltatva ama másiknak, amely az ember szükségleteit és vágyait valósítja meg.

Szókratész. Így hittem. Az embernek nem az egész természetre, csupán annak egy részére van szüksége. Filozófus az, aki átfogóbb fogalmat alkot, és azt akarja, hogy mindenre szüksége legyen. De annak az embernek, aki csak élni akar, se vasra, se acélra nincs szüksége „önmagában”; csupán ilyen meg ilyen keménységre vagy hajlékonyságra. Ezt aztán kész bárhonnan venni, ahol megtalálható, vagyis egy olyan fémből, amely ezenkívül más tulajdonságokkal is rendelkezik… Csakis a maga célját tekinti. Ha szöget akar beverni, ütheti kővel, vagy kalapáccsal, amely egyformán lehet vasból és bronzból, vagy akár egy nagy keménységű fából; beverheti apró kis ütések sorával, de egyetlenegy nagy erejűvel is, néha akár nyomás útján is; mit számít az neki? Az eredmény ugyanaz lesz: a bevert szög. De ha az ember hajlandó végigkövetni a cselekvés fonalát, és minden körülménnyel számot vet, akkor ezek a különböző műveletek egészen más színben tűnnek fel, és egymással összeegyeztethetetlennek látszanak.

Görög ház homlokzata
Amasis festő attikai fekete-alakos lékythosáról, i.e. 550 körül,
Metropolitan Museum, New York

Phaidrosz. Most már értem, mennyit habozhattál az építés és a megismerés között.

Szókratész. Választani kell, hogy emberek legyünk-e, vagy gondolkodó lények. Az ember csak a tudatlansága árán képes cselekedni, és azáltal, hogy megelégszik a számára túlságosan is bő ismeretnek azzal a részével, amely ennek az ismeretnek csupán különös furcsasága!

Phaidrosz. Pedig épp az a kis fölösleg tesz minket emberré!

Szókratész. Emberré?… Talán azt hiszed, hogy a kutyák nem látják a csillagokat, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni? Elegendő volna nekik, ha szemük csak a földi dolgokat tükrözné; csakhogy az se szorítkozik oly szigorúan a merő hasznosságra, hogy mindazonáltal ne volna képes az égitestek és a fönséges éji rend megpillantására is.

Phaidrosz. Fáradhatatlanul ugatják a holdat!

Szókratész. Tán az emberek nem próbálják-e ezerféleképp betölteni vagy megtörni a végtelen terek örök csendjét, amely borzasztja őket?

Phaidrosz. A te életed is ebben emésztődött fel! …

De engem semmi se vigasztal annak az építésznek a haláláért, aki benned lakozott, s akit megöltél magadban, hogy többet elmélkedhess egy kagylóhéj fölött! Bámulatosan mély és finom gondolkodásoddal, Szókratészem, magad mögött hagytad volna leghíresebb építészeinket. Se Ikthinosz, se megarai Eupalinosz, se knósszoszi Kherszifrón, se korinthoszi Szpinthanosz nem vetekedhetett volna Szókratésszel, az athénival.

Szókratész. Könyörgök, Phaidrosz!… Ez a túl finom anyag, amiből most állunk, nem teszi lehetővé, hogy nevessünk. Ellenállhatatlan ingert érzek a nevetésre, de nem tudok… Hagyd abba hát!

Phaidrosz. De minden nevetés nélkül, Szókratész, mit csináltál volna, ha építész vagy?

Szókratész. Honnan tudnám?… Csak azt látom, körülbelül hogy irányítottam volna gondolataimat.

Phaidrosz. Irányítsd hát őket legalább annak az épületnek a küszöbéig, amelyet nem építettél fel.

Szókratész. Nem kell hozzá más, mint folytatnom azt az álmodozás-szerű okoskodás-félét, amelyben az imént szerencséltettelek.

Azt mondtuk — vagy majdnem azt —, hogy minden látható dolog születése vagy keletkezése háromféle módon mehet végbe, amely módok egyébként egybe-mosódnak és átmennek egymásba… Közülük egyesek elsősorban a véletlenre utalnak, ahogy egy szikladarabon láthatjuk, vagy bármilyen tájon, amit csak itt-ott tarkít egy-egy sarjadó növény. Mások — például maga a növény vagy az állat, vagy egy sószem, amelynek bíborszínű lapjai oly titokzatosan tapadnak egy-másra — egyidejű feltétlen és vak növekedésről beszélnek egy bizonyos időtartamon belül, ahol mintegy lappangó állapotban látszottak lenni. Mintha az, amivé e dolgok válni fognak, arra várna, amik azelőtt voltak; s mintha teljes összhangban növekednének együtt mindazzal, ami körülveszi őket… Végül pedig itt vannak az ember alkotta dolgok, amelyek valami módon keresztülmennek ezen a természeten és ezen a véletlenen; felhasználják őket, de erőszakot is tesznek rajtuk, miképpen azoknak az erőszakát is elszenvedik, úgy, ahogy ezt egy pillanattal ezelőtt mondtuk.

Mármost a fa nem teremti ágait vagy leveleit; se a kakas a csőrét és tollait. De a fát és minden részét, meg a kakast és a kakas részeit maga az az elv teremti, amely nem választható el a felépítésétől. Aki csinálja, elválaszthatatlan attól, amit csinál; és így áll a dolog minden élőlénnyel, valamint a fél-élőlényekkel is, amilyen például a kristály. Nem tettekből születnek; és fogantatásukat semmilyen tettek összességével sem lehet megmagyarázni, mivel a tett máris élők jelenlétét feltételezi.

De azt sem lehet mondani, hogy fogantatásuk spontán volna — ez a szó egyszerűen a tehetetlenség bevallása…

Másrészről tudjuk, ezeknek a lényeknek ezer meg ezer dologra van szükségük maguk körül, hogy élhessenek. Létük mindentől függ, habár mindennek az együttes működése sem volna képes egymagában létrehozni őket.

Az ember alkotta dolgok viszont a kettévált gondolatnak köszönhetők.

Az elv itt külön áll a felépítéstől, mintha csak egy idegen zsarnok kényszerítené rá, tettek közvetítésével. A természet a maga munkájában nem tesz különbséget részek és egész között; hanem egyszerre növekszik minden elemében, minden kísérlet, visszatekintés, minta, célzat és fenntartás nélkül kapcsolódva önmagához; nem különböztet meg tervet és kivitelt; sosem halad egyenesen, az akadályokra való tekintet nélkül; hanem összefonódik velük, saját mozgásába beolvasztja, kikerüli vagy felhasználja őket; mintha a választott út, az a valami, ami ezt az utat követi, az út megtételére fordított idő, sőt még az útközben talált nehézségek is mind ugyanabból az anyagból állnának. Ha egy ember felemeli a karját, ezt a kart el lehet választani a mozdulattól, s a mozdulat és a kar között pusztán lehetséges kapcsolatot képzelünk el. De a természet felől nézve, a karnak ez a mozdulata és maga a kar nem különíthető el egymástól…

Phaidrosz. Építeni tehát annyit jelentene, mint különálló elvek alapján alkotni?

Szókratész. Igen, az ember sajátja az, hogy két időben alkot, amelyek közül az egyik a tiszta lehetőség világában folyik le, abban a különlegesen finom közegben, amely minden valóságos dolgot képes utánozni, és végtelen számú összefüggést próbálni ki köztük. A másik idő a természetes idő. Ez, egyrészt magában foglalja az előbbit, másrészt benne foglaltatik abban. A mi tetteink mindkettőben részesek. A terv elkülönül a tettől, mint ahogy a tett is az eredménytől.

Phaidrosz. De hogy lehet felfogni ezt az elkülönítést, és hogy lehet alapelvekre találni?

Szókratész. Nem mindig különböznek annyira egymástól, amennyire mondtam. És egyébként se minden ember különbözteti meg őket egyenlő mértékben. De egy egészen egyszerű és egészen elemi meggondolás fogalmat adhat róla. Az ember három fő dolgot különböztet meg a Nagy Egészben: itt van először is a teste, aztán a lelke, és végül minden egyéb a világon. Ezek a dolgok szakadatlanul átkarolják egymást, s olykor bizonyos keveredés is támadhat; de soha nem telik bele hosszabb idő, s e három dolog újra világosan elkülönül egymástól. Azt mondhatjuk, hogy keveredésük nem lehet tartós, és különválásuk időről időre szükségképpen újból beáll.

Phaidrosz. Az alvó néha kőnek véli a lábát, és mozgásnak a pihenését. Vágyát fénynek véli; vére áramlásának zaját titokzatos hangnak; saját arcát, melyre egy légy rászállt, rémisztő ábrázatnak érzi, amely őt üldözi… De mindez valójában nem tarthat soká. Az alvó felébred, és múltját messze sodorja magától, átengedve azt a lelkének; újból különválasztja a dolgokat, és a maga elveinek megfelelően építi újjá önmagát.

Szókratész. Ésszerű tehát azt gondolni, hogy az ember alkotásai vagy teste szempontjából készülnek, s akkor az az elv működik, amit hasznosságnak neveznek, vagy a lelke szempontjából, s akkor ez az, amit a szépség szó jegyében keresünk. De másrészről, az építőnek vagy az alkotónak, lévén dolga a világ többi részével és a természet mozgásával, amely folytonosan bomlasztja, rombolja és pusztítja azt, amit ő létrehoz, egy harmadik elvet is szem előtt kell tartania, és megpróbálnia beleoltani műveibe azt, amelye művek pusztulásra szánt sorsával szembeni ellenállást fejez ki.

A szilárdságot és a tartásságot kell tehát keresnie.

Phaidrosz. Íme, a tökéletes műalkotás fő ismérvei.

Szókratész. Amelyeket egyedül az építészet igényel és képes a legmagasabb fokra emelni.

Phaidrosz. Én azt tekintem a legtökéletesebb művészetnek.

Szókratész. Ily módon, a test arra készt, hogy a hasznosat, vagy egyszerűen csak a kellemeset kívánjuk; a lélek a szépet követeli tőlünk; minden egyéb a világon viszont, törvényeivel és véletleneivel együtt, arra kényszerít, hogy minden művünkben tekintettel legyünk a tartósság kérdésére.

Phaidrosz. De ezek az elvek, bármennyire különböznek is egymástól a te előadásodban, a valóságban nincsenek-e mindig összefonódva? Nemegyszer volt olyan érzésem, hogy a pontosság a szépség benyomását kelti; s szinte gyönyörűséget kínál egy tárgy már-már csodaszerű alkalmazkodása ahhoz a funkcióhoz, aminek betöltésére szánták. Megesik, hogy az ilyen tökéletes alkalmazkodóképesség a szép és a szükséges belső rokonságának érzetét ébreszti bennünk; s hogy az eredmény végső könnyedsége vagy egyszerűsége, ha a probléma bonyolultságához mérjük, valósággal lázba hoz. A váratlan elegancia részegítő tud lenni. Ezekben a szerencsés készítményekben semmi, de semmi nincs, ami ne volna hasznos: csak és kizárólag arra szorítkoznak, ami az elérendő hatás követelményéből adódik; de érezni, hogy csaknem isten kellett ehhez a tiszta következtetéshez. Vannak olyan csodálatos eszközök, amelyek kivételesen világosak és pontosak, akár a csontvázak; és mint azok, már csak a tettekre és az erőre várnak, semmi másra.

Szókratész. Ezek valamiképpen önmaguktól jöttek létre; a sokszázados használat szükségképpen talált rá a legjobb formára. A számtalan ismétlődő gyakorlat egy nap elér az eszményihez, és megmarad mellette. Az ezernyi kísérlet és ezernyi ember lassanként közeledik a leggazdaságosabb és legbiztosabb formához: amikor eléri, mindenki ezt kezdi utánozni; s e válaszok milliói felelnek a korábbi tapogatózások miriádjaira, végleg eltakarva azokat. Még a költők szeszélyes művészetében is megfigyelhető ez, nemcsak a kerékgyártókéban meg az ötvösökében… Ki tudja, Phaidrosz, még az emberek istenkereső erőfeszítései is, az istentiszteletek, kipróbált imák, a megszállott akarás, hogy megtalálják a leghatásosabbakat… Ki tudja, a halandók nem fognak-e rátalálni végtére is valamely bizonyosságra — vagy éppen valamely szilárd, a maguk s netán az isten természetének is megfelelőbb bizonytalanságra?

Phaidrosz. Vannak olyan rövid beszédek is, egyike-másika csak egyetlen szó, amelyek azonban oly tömörek, a bennük lévő tiszta erővel oly mélységes választ adnak mindenre, mintha hosszú évek belső vitáit és titkos kiválasztását összpontosítanák, egyek és oszthatatlanok és véglegesek, mint a legfölényesebb tettek. Az emberek sokáig fognak élni e szavakkal! … Hát a geométerek? Azt hiszed, náluk nem találni meg ilyen különleges törekvéseket, a szépség e szigorú nemének csodálatos példáit?

Szókratész. De hiszen náluk éppen ez a legbecsesebb! — Ők minden különös célt, amelyet kitűztek, a legáltalánosabb igazságok oldaláról közelítenek meg, s ezeket kezdetben mintha minden további mellékgondolat nélkül gyűjtenék össze és sorakoztatnák fel. Titkolják, mi a szándékuk, rejtegetik igazi célzatukat. Először azt se tudjuk, hova akarnak kilyukadni … Miért éppen ezt a vonalat húzzák? Miért éppen erre a tételre hivatkoznak? … Miért éppen ezt csinálják, és nem amazt? — Szó sincs már a sorra került problémáról. Mintha elfeledkeztek volna róla, és belevesznének a dialektika ködeibe… De egyszerre csak egy egyszerű észrevételt tesznek. A madár lezuhan a felhők közül, a zsákmány ott hever a lábuk előtt; mi még azon töprengünk, mit is akarnak csinálni, s ők már mosolyogva néznek ránk.

Phaidrosz. Vagy inkább lenézően.

Szókratész. Ezeknek a művészeknek semmi okuk a szerénységre. Ők megtalálták a módját, hogy lehet kibogozhatatlanul összekötni a szükségszerűt a leleménnyel. Olyan trükköket és varázslatokat eszelnek ki, amikről nyugodtan mondhatjuk, hogy az értelem bűvészete. A legnagyobb szabadságot merítik a legnagyobb szigorból. A titkuk elég kézenfekvő. A természet helyébe, amely ellen a többi művész lázong, ők egy másik természetet állítanak, amely többé-kevésbé az előbbi kivonata, de amelynek formái és lényei végül is merőben a szellem tettei lesznek; elnevezésük által pontosan körülhatárolt és állandósított tettek. Eme alapvető módszerrel olyan önmagukban tökéletes világokat teremtenek, amelyek olykor annyira távol állnak a miénktől, hogy szinte felfoghatatlanok, máskor meg annyira közelednek hozzá, hogy részben egybe is vágnak a valósággal.

Phaidrosz. Megesik, hogy épp a legszélsőségesebb okoskodás ad olykor fegyvereket a gyakorlatnak…

Szókratész. Az a széles körű hatalom, amivel rendelkeznek, épp annak a felépítésnek a diadala, amelyről az imént beszéltem.

Phaidrosz. A különálló elvek szerintinek?

Szókratész. A különálló elvek szerintinek.

Phaidrosz. Az okoskodás terén tisztán látom ezeket az elveket és különállásukat; de vajon a valóságra is áll-e ez a megkülönböztetés?

Szókratész. Nem ennyire nyilvánvalóan. Minden érző lény valami módon többféleképpen létezik. Minden valóságos dolog végtelen változatból áll, és ezernyi rendeltetést tölt be; sokkal több jellegzetességet és következményt hordoz magában, mint amit bármely gondolat átfoghat. De bizonyos esetekben s bizonyos időre az ember felülkerekedhet ezen a sokszoros valóságon, és némi diadalt is arathat fölötte.

Phaidrosz. Szakasztott ezeket a dolgokat hallottam egyszer Pireuszban. Egy ugyancsak mocskos száj ejtett ki ezektől alig eltérő szavakat. Kertelés nélkül kimondta, hogy a természetet be kell csapni; a körülményeknek megfelelően, másolni kell, hogy megfékezzük, önmaga ellen fordítsuk, és elraboljuk titkait, amelyeket aztán szembeállíthatunk rejtélyével.

Szókratész. Úgy látom, te egész sereg Eupalinoszt ismertél.

Phaidrosz. Kezdettől fogva érdekelnek a mesteremberek. Mohón kutatom azokat az embereket, akiknek a gondolatai és tettei világos kérdéseket tesznek fel, és világos válaszokat adnak egymásnak. Az én pireuszi bölcsem föníciai volt, és nem mindennapi sokoldalúságról tett tanúságot. Valamikor rabszolgaként élt Szicíliában. Rabszolgából rejtélyes módon hajótulajdonos lett; tengerészből pedig duggató hajóács. De beleunt a dokkokban folyó munkába, a kivénhedt hajóbordákat elhagyta az újakért; és felcsapott hajóépítő mesternek. A felesége kocsmát vezetett, nem messze a sólyatelepektől. Sose láttam halandót, aki eszközeiben változatosabb, fortélyaiban találékonyabb lett volna; aki kíváncsibb lett volna mindenre, ami nem rá tartozott, és ügyesebben használta volna fel ezeket a maga ügyeiben… Mindent a gyakorlat és a tennivalók szempontjából nézett. Bűn és erény csak egyfajta foglalatosság volt számára, aminek megvan a maga ideje és a maga divatja, az alkalomnak megfelelően. „Van, amikor lazábbra kell engedni, máskor jól be kell húzni. Fő, hogy a hajó biztosan haladjon!”

Gondolom, megmentett néhány emberéletet tengeri katasztrófák alkalmából, és elvett néhány másikat, ama összetűzések során, amelyek a bordélyokban meg a kalózok keserves alkudozásai közben adódnak. De ebben is, abban is egyformán remekelt!

Szókratész. Tartok tőle, hogy árnya Ixion sorsára jutott!

Phaidrosz. Ugyan! Nyugodt lehetsz, hogy megúszta … Ez sose vesztette el a fejét. Folyton csak azt hajtogatta: Kitartás! Kitartás! … Ez volt aztán az ember!… Semmi megbánás, semmi szemrehányás, semmi lelkifurdalás, semmi sápítozás… Minden csak tett, és készpénz!

Szókratész. Mit keres ez a söpredék a mi elemzésünkben?

Phaidrosz. Mindjárt meglátod, micsoda segítséget kapunk ettől a drága embertől! Tudd meg hát, elbűvölő Szókratész, hogy neki volt a legfinomabb és legmélyebb hallású füle, amit emberi koponya valaha hordozott. Ami csak bejutott ezekbe a bozontos tekervényekbe, már áldozatul is esett egy kiváltképp falánk szörnyetegnek. A vadállat, amely ebben a kemény csonthéjban megbújt, a pontos dolgok eledelén hízott. Ki tudja, hány nyelvet és hány elvet kebelezett be! Hány különböző bölcsességet alakított át a kívánt anyaggá! Hány más agyat szippantott ki! Ezer meg ezer fölélt szellem üres héjával és maradványával látom körülvéve!

Szókratész. De hisz te egy polipot festesz elém!

Phaidrosz. De az a polip, amelyik a nyüzsgő vizeket faggatja, válogat, szökdel, csápjaival csapkodja a vaskos habokat, és szédítő módon megkaparintja, ami neki kell, nem százszorta élőbb-e, mint a mozdulatlan szivacs? Hány szivacsot ismertünk, amelyik végleg odatapadt Athén valamelyik oszlopcsarnokához, minden erőfeszítés nélkül benyelve és visszaöklendezve a körülötte hullámzó véleményeket; hány ilyen szavaktól lucskos szivacsot, amely közönyösen telítődött Szókratésszel, Anaxagorásszal, Mélittoszszal, azzal, aki épp legutoljára szólt!… A szivacsoknak és az ostobáknak közös tulajdonságuk, hogy ragadnak, ó Szókratész!

De ez az én tengerjáróm, az embereket örökké csábító, csengő hangú szajha különös gyermeke, ez azt sajátította el és azt tette magáévá, ami leginkább a javára vált. Meghökkentő kalandjaiból és valóban csodálatos halászataiból megtérve, miután kifehéredett, lebarnult és aranyszínűre vált a különböző éghajlatok alatt, saját szemével látta a meteorokat, amelyekkel szinte soha se lehet találkozni, kibánt a legcselesebb halakkal, elszédítette a legszőrösebb szívű kalmárokat, ujja köré csavarta a legagyafúrtabbakat, és egyszer-másszor megalkudott az — adandó vagy… kapandó — összeg tekintetében a legridegebb ringyókkal is — ez az ember, hinnéd-e? mikor visszatért a veszedelmekből, és magához tért a legalja kicsapongásokból, a tudomány embereivel keresett kapcsolatot, a bölcsekkel és doktorokkal, és megtanulta tisztelni őket.

Szókratész. És hol tanulta meg?

Phaidrosz. A tengeren. Ott, elveszve, távol a szárazföldtől, mikor a hajó olyan, akár egy háztetőn magára hagyott vakember, megeshet, hogy egy ilyen bölcstől szerzett tanács lesz az egyetlen menedéked. Ha egyszerre fölbukkan valami szárazföld, s még nem hagyott el végképp a hidegvér, Püthagorasz egy szava, egy Thalésztól ellesett szám vagy szabály újra visszavezethet az életbe.

Szókratész. De te vajon hová vezetsz engem?

Phaidrosz. Azokhoz a fából készült építményekhez szerettelek volna elkísérni, amelyeket a föníciai épített… Ha láttad volna őt, bár egyszer is, vörösben úszó szemével, mint a lángoló tenger rezes felszíne, amelyen az a zöld hal található, amelynek fogyasztása veszélyes! … De gyakorlat és elmélet frigyéről beszéltünk, drága Szókratész. Szerettem volna éreztetni veled, hogy szellemében mennyire egybeolvadt minden, életének viszontagságai, a belőlük merített lecke, és az, amit a bölcsektől tanult. Ez a bátor föníciai szünös-szüntelen csak a hajózás problémájával volt elfoglalva lelkében. Szakadatlanul az óceánnal volt tele. Mit vethet szembe az ember ezzel az állhatatlan mindenséggel, amelyet messze a csillagok irányítanak, és átlátszó hegyek özöne borít el, amelynek határa kétes, mélye ismeretlen; amely minden élet forrása, de egyben bölcsőringású kifürkészhetetlen sír is, és a felszíne merő ragyogás? — Szorgos démona folyvást arra ösztökélte, hogy megalkossa a legkiválóbb járműveket, amelyek valaha is szelték a habot orruk élével. S miközben vetélytársai egyebet se tettek, mint a használatos modelleket utánozták, és másolatról másolatra halmozva Odisszeusz kétárbocosának, ha nem egyenesen Iászón emberemlékezet előtti bárkájának új meg új változatait, ő, a Szidóniai Tridón nem szűnt meg kutatni mesterségének még feltáratlan részeit, feszegetni a megrögzött eszmék ácsolatát, felkutatni a dolgok forrásait, hogy…

Szókratész. A legtöbben, drága Phaidrosz, olyan fogalmak segítségével gondolkoznak, amelyek nemcsak hogy „előre készek”, de senki soha nem is készítette el őket. Senki sem felelős értük, így hát mindenkit rosszul szolgálnak.

Phaidrosz. De ő, mondom neked, merőben személyes felfedezéseket tett…

Szókratész. Egyedül csak ezek válhatnak egyben egyetemesekké…

Phaidrosz. Szenvedélyesen szerette elképzelni a szelek és vizek természetét, e folyékony elemek mozgékonyságát és ellenálló-képességét. Kikémlelte a viharok és szélcsöndek születésének törvényeit, a meleg áramlatok kanyargásának útját, s azokat a semmivel sem keveredő folyamokat, amelyek titokzatos tisztasággal hömpölyögnek a sós víz sötét várfalai között; szemügyre vette a szellők szeszélyeit és bűnbánatát, a mélységek és szorosok ingadozásait, huncutságait, a csalékony torkolati öblöket…

Szókratész. Nagy Isten! És hogy csinált mindebből hajót?

Dionüszosz a tengeren
Exékiasz attikai fekete-alakos csészéje, i.e. 540 körül
München, Museum Antiker Kleinkunst

Phaidrosz. Úgy vélte, hogy egy hajót valamiképpen a tenger ismeretének kell megalkotnia, mintha egyenesen a hullámok formálnák ki alakját!… Ám ez az ismeret voltaképpen abban áll, hogy a tengert gondolatban azzal a hatással helyettesítsük, amelyet valamely testre gyakorol — oly módon, hogy mi más, vele ellentétes hatást keressünk, s immár csak az erők egyensúlya álljon előttünk, amely erők mindegyikét a természettől kölcsönöztük, ahol azonban nem származott haszon az egymással folytatott küzdelmükből. Ám a mi erőnk e téren a formák és energiák mozgatására szorítkozik. Tridón azt mondta nekem, hogy egy hatalmas mérleg egyik karján függve képzelte el hajóját, míg a mérleg másik karjára víztömeg nehezedik… Nemigen tudom, ugyan, hogy értette ezt… — De továbbá, a felkorbácsolt tengernek már ez az egyensúly sem elegendő. A mozgással minden bonyolultabbá válik. Azt kutatta tehát, milyen legyen a hajótest alakja, hogy merülése hozzávetőlegesen ugyanaz maradjon, ha a hajó egyik oldaláról a másikra dől — vagy ha, más esetben, egy középpont körül táncol… Fura alakzatokat vázolt fel, amelyek az ő számára láthatóvá tették úszó alkalmatosságának titkos tulajdonságait; én azonban ezekből hajófélét nem tudtam kihámozni.

Máskor viszont a hajó járását és tartását tanulmányozta; reménykedve és reményét vesztve a tekintetben, hogyan lehetne leutánozni a leggyorsabb járású halak tökéletességét. Mindenekelőtt azok érdekelték, amelyek könnyedén tudnak úszni a felszínen, és két alámerülés között a tajtékban játszanak. Egy költő hevével tudott beszélni a tonhalakról és a delfinekről, amelyeknek szabad szökellése közt oly sokáig élt. Megénekelte hatalmas sima testüket, amely akár a fegyver; pofájukat, melyet szinte szétzúznak az úszásával szembe zúduló víztömegek; vas-szilárdságú szárnyaikat és uszonyaikat, amelyek olyan élesek is, mint a vas, de közben az ő haleszükre is érzékenyen reagálnak, sorsuk felé és szeszélyeik szerint vezérelve őket; s végül fölényes magatartásukra a viharok közepette! Mintha csak saját magán érezte volna, ahogy szerencsés formájuk a legrövidebb úton vezeti fejüktől a farkuk felé az előttük habzó vizet, amelyet maguk mögé kell kényszeríteniük, ha haladni akarnak… Csodálatos dolog az, ó Szókratész, hogy egyrészről, ha mozgásodat semmi sem akadályozza, a mozgás teljességgel lehetetlenné válik; minden erőfeszítés, amit teszel, egymást semmisíti meg, és nem tudsz egyfelé elindulni, hogy ne kelljen ugyanolyan erővel a másik felé is. De másrészről, mihelyt megvan a szükséges akadály, máris ellened kezd dolgozni; felszippantja fáradtságodat, és vajmi fukaron juttat neked a térből az időben. Itt válik a formaválasztás a művész legkényesebb teendőjévé; mert a formán áll, hogy átvegye az akadálytól azt, ami előrehaladásához szükséges, de éppen csak annyit vegyen át, amennyi a legkevésbé gátolja mozgását.

Szókratész. De vajon nem lehet-e lemásolni magát a delfint vagy a tonhalat, és közvetlenül kifosztani a természetet?

Phaidrosz. Naivul azt hittem, hogy igen. De Tridón kiábrándított.

Szókratész. Hát egy delfin maga is nem egyfajta hajó-e?

Phaidrosz. A nagysággal minden megváltozik. A forma nem követi ily egyszerűen a növekedést; és sem az anyagok szilárdsága, sem a vezérlő szervek nem bírnák ki. Ha a dolog egyik tulajdonsága a számtani haladványok törvényei szerint növekszik, mások más módon növekszenek.

Szókratész. Csinált legalább valami jót ez a Tridón?

Phaidrosz. Néhány tengeri remeket. Mások nyilván odalent feküsznek a mélyben, és kagylók páncélzatába zárva várják, hogy kiszáradjon fölöttük a tenger.

De láttam kifutni a tengerre leggyönyörűbb leányát, a tüneményes termetű, tiszta Testvériséget, első útjának estelén. Bíborszínű orrára zuhogtak az útközben felcsapó csókok; suhogó, telt vitorláinak feszülő háromszögei szinte a habokhoz szögezték megdőlő farát…

Szókratész. Ó Élet… S azok az ernyedt, fekete vitorlák a papokkal tele hajón, amely értem oly kínkeservesen tért vissza Déloszból, evezőivel vánszorogva…

Phaidrosz. Milyen nehezen viseled el, hogy újra átéld szép életedet!

Szókratész. Phaidrosz, én sápatag Phaidroszom, Árnyam testvéri Árnya te, bizony úgy érzem, véget nem érnének panaszaim, ha lenne valami kínozható anyaguk, s ha nem hiányozna kinyilvánításukhoz a test. Megkezdenék uralmukat, de nem tudják befejezni! Kirajzolódnak, de megszínesedni már sehogy se tudnak!… Lehet-e valami hiábavalóbb dolog, mint egy bölcs árnya?

Phaidrosz. Maga a bölcs.

Szókratész. Ó jaj! maga a bölcs, aki mindössze egy szószátyár személyt s néhány halhatatlanul elejtett szót hagy maga után … Mi mást is tettem, mint hogy elhitettem a többi emberrel, hogy jóval többet tudok náluk a legkétesebb dolgokról? — S az elhitetés titka az az oly jól irányított, oly mély igazságtalansággal ékeskedő, s oly igaz barátokkal körülvett halál, amelynek el kellett sötétítenie a napot, és meg kellett döbbentenie a természetet. Van-e félelmesebb dolog, mint ebből csinálni valamiféle remekművet?… Az élet védtelen az ilyen halhatatlan haláltusákkal szemben. Óhatatlanul azt képzeli, a kis ártatlan, hogy a tragédia leggyönyörűbb része ott kezdődik, az utolsó verssor utolsó szava után!… Legmélyebb tekintetét az ember az ürességnek szánja. A nagy Mindenen túlra veti.

Ó jaj! Ó jaj! A mítoszoknál és az ihletett szavaknál sokkal hazugabb igazsággal és őszinteséggel éltem én. Azt tanítottam, amit úgy találtam ki… Gyereket csináltam a megszédített lelkeknek, és ügyesen segítettem nekik a szülésben.

Phaidrosz. Kegyetlen vagy mindannyiunkhoz.

Szókratész. Ha nem figyeltek úgy szavamra, becsvágyam valami más módot keresett volna, hogy gondolataitokon uralkodhassék… Építettem, vagy énekeltem volna… Ó tűnődésben elvesztegetett napjaim! Micsoda művészt hagytam én elveszni!… Mit mulasztottam el, és mi az, amit megvalósítottam! … Úgy érzem magam, mintha szellemi Alvilágom magam fölött ítélkező Bírája volnék! Miközben híres szavaim könnyedsége kísért és gyötör, Eumeniszekként uszítom magamra elmulasztott tetteimet, meg nem született műveimet, — ó micsoda roppant, homályos bűnök ezek a kiáltó nincsek; micsoda gyilkosságok, amiknek múlhatatlan dolgok az áldozatai.

Phaidrosz. Vigasztalódj… Ha létrejöttek volna, most még jobban sajnálnád őket! Semmi se látszik oly szépnek, és semmi se mardos oly keservesen, mint az elszalasztott alkalmak! De nem azért hagytuk-e őket kihasználatlanul, mert nem ragadhattuk volna meg anélkül, hogy meg ne zavartuk volna a világ egész folyását?

Szókratész. De hiszen éppen ezt szeretnők!… Van-e lélek, amelyik habozna feldúlni a mindenséget, ha ezáltal egy kicsit inkább önmaga lehetne? Jól tudod, hogy semmi más jogot nem ismerünk el a rajtunk kívül álló dolgok számára, mint hogy nekünk kedvezzenek! — Egész pontosan azt akarjuk, hogy a mérhetetlen Egek, és a föld meg a tenger, meg a városok és az emberek is, kiváltképp pedig az asszonyok, lelkükkel, erejükkel és minden kellemükkel; az állatok éppúgy, mint a növények; sőt — együgyűen még azt is, hogy az Istenek — mind együtt és külön-külön, vágyunkat betöltő szépségükkel és gyöngeségünket segítő erejükkel egyebek se legyenek, mint a mi egyetlen egyéniségünk tápláléka, ékszere, fűszere, támasza, forrása, fénye, rabszolgája, kincse, menedéke és gyönyörűsége! Mintha csak a mi egyetlen lángunk s a neki adatott oly kurta és egyszeri idő megérné, hogy mindent felemésszen, ami volt, van és lesz, és minden élvezet és minden tudás ez egyetlen és egyszer fellobbanó ragyogásával csaphasson magasra, abban a létben, mely éltet és elpusztít.

Azt hisszük, hogy minden, ami van, az Idő minden fényűző gazdagsága csak a mi szájunknak szánt falat, és nem tudunk mást gondolni.

Phaidrosz. El vagyok tőled kápráztatva, és el vagyok képedve!

Szókratész. Ha tudnád, hogy látom most, mi mindent csinálhattam volna!

Phaidrosz. Bevallom, a kétségbeesésnek ez az árnya, amely eluralkodik rajtad, s e lelkifurdalások, amelyek versengnek látszat-létedért, döbbent kísértetté tesznek engem magamat is. Ha a többiek hallanának!

Szókratész. Azt hiszed, nem értenének meg?

Phaidrosz. Itt csaknem mindenki meglehetősen hiú a maga elmúlt életére. Még a legsötétebb gazfickó is fennen kérkedik förtelmes dicsőségével. Senki se hajlandó belátni, hogy tévedett; és te, Szókratész, akinek tiszta neve még a legirigyebb kísérteteket is hódolatra készti, éppen te tennéd ezt a szomorú vallomást, szánalmukért és megvetésükért esedezve?

Szókratész. Nem épp azáltal maradok-e továbbra is hű Szókratészhez?

Phaidrosz. Nem szabad még egyszer újrakezdeni … Kétszer semmi se sikerül…

Szókratész. Ne légy még keserűbb.

Phaidrosz. Bevallom, szavaid némiképp sértik barátságomat is. Megértheted, hogy ha így lealacsonyítod magad, ha Szókratészt kiirtod, akkor Phaidrosz, az a Phaidrosz, aki oly odaadóan teljes hívéül szegődött, most a végső ostobaságra, a legvakabb együgyűségre látja kárhoztatva magát!

Szókratész. Mit tegyünk, ha ebben az állapotban leledzünk! De hadd próbáljak belőle kihámozni valamit. Nem hiszed-e, hogy azt a véghetetlen szabad időt, amivel a halál megajándékozott, most arra kéne fordítanunk, hogy újra meg újra fáradhatatlanul ítéletet mondjunk önmagunk fölött, hogy javítsunk és fölülvizsgáljunk, és új válaszokat próbáljunk találni a megtörtént eseményekre; hogy végül is álmodozással próbáljunk védekezni a nemlét ellen, akár az élők létezésük ellen?

Phaidrosz. Mit akarsz hát ráfesteni a semmire?

Szókratész. Az Anti-Szókratészt.

Phaidrosz. Több ilyet is el tudok képzelni. Szókratésznek több ellentéte van.

Szókratész. Legyen, mondjuk az építő.

Phaidrosz. Jól van. Anti-Phaidrosz kész figyelni rád.

Szókratész. Ó halott-társam az öröklétben, hibátlan barát és őszinteség gyémántja, halld:

Attól félek, nem volt célszerű pusztán a gondolatok láncolatán át keresni azt az Istenséget, akinek felkutatására szántam egész életem; az igaz és a hamis oly ingatag és oly nyomorult érzésétől várni őt, s arra kényszeríteni, hogy a fortélyos eszmefuttatások kérésére adja meg magát. Az az Isten, akit így lehet találni, csak szóból született szó, amely a szóba visszahull. Mert a magunknak adott felelet minden bizonnyal mindig csak maga a kérdés, és minden kérdés, amit a szellem önmagának tesz fel, nem más, nem is lehet más, mint naivitás. Ellenben a tettek és a tettek együttese az, amiben az Isten jelenlétének legközvetlenebb érzését megtalálhatjuk, valamint erőink ama részének legkedvezőbb felhasználását, amely fölösleges magához az élethez, s amely, úgy látszik, arra van rendelve, hogy egy meghatározhatatlan s kezünk közül mindig kisikló dolgot kergessünk vele.

Ha tehát a világot valamely tett hozta létre; s e tettet valamely létező Lény, s ennek a Lénynek szükséglete, gondolata, tudása és ereje, akkor csakis tettel közelítheted meg a nagy feladatot: annak a követését, aki minden dolgot teremtett. Így lehet a világ legtermészetesebb módján magának az Istennek a helyébe lépni.

Mindennemű tett közül pedig a legtökéletesebb az építés. A mű szeretetet kíván, elmélyedést, azt, hogy legszebb gondolatodnak engedelmeskedj, törvények teremtését lelkedben, s megannyi mást, amit csodálatosképpen kihoz belőled, holott nem is sejtetted, hogy benned lakoznak. Ez a mű életed legmélyéről fakad, s mégsem téveszthető össze veled. Ha tehetsége volna a gondolkodásra, sejtelme lenne létezésedről, de soha se lenne képes létrehozni, vagy akár csak világosan felfogni téged. Számára te volnál az Isten…

Nézzük hát az építés e nagy tettét. Figyeld meg, Phaidrosz, hogy a Demiurgosz, mikor a világ teremtésébe kezdett, a Káosz zűrzavarára vetette magát. Előtte minden alaktalan volt. És egy maroknyi anyag se volt ebben az örvényben, amit kezébe vehetett, és ne lett volna végtelenül tisztátlan, ne tartalmazott volna végtelen sokféleséget.

Bátran rávetette magát erre az egyszerre száraz és nedves, kemény és lágy, fényes és sötét habarékra, amelyből a káosz állt, legparányibb kis részében is merő zűrzavart képezve. Rendet teremtett ebben a homályosan derengő sárban, amelyben nem volt egy szemernyi tisztaság, amelynek minden ereje szét volt szórva, úgy, hogy múlt és jövő, lényeg és esetlegesség, tartósság és veszendőség, szomszédság és távolság, mozgás és nyugalom, könnyű és nehéz úgy össze volt benne keveredve, ahogy csak a bor tud a vízzel egy kehelyben. Tudósaink váltig ehhez az állapothoz szeretnék felemelni szellemüket … De a nagy Alakító épp ennek az ellenkezőjét cselekedte. Ellensége volt a hasonlóságnak, s azoknak a rejtett azonosságoknak, amiket mi oly elragadtatva fedezünk föl. Épp az egyenlőtlenséget szervezte meg. A világ masszájára tette kezét, és kiemelte belőle az atomokat. Elválasztotta a meleget a hidegtől, az estét a reggeltől; a föld alatti üregekbe szorított le szinte minden tüzet, s a fagy fürtjeit a hajnal lugasaira futtatta fel, az örök Éter boltozata alá. A mozgás elvált általa a kiterjedéstől, az éjszaka a nappaltól; és mindent szétválasztani akaró hevében a növényekről frissen leválasztott állatokat hímmé és nősténnyé hasította szét. Legvégül elkülönítette egymástól azt is, ami a legvegyesebb volt az eredendő zűrzavarban — az anyagot a szellemtől —, s az Empyreum magasába, a történelem elérhetetlen csúcsaira felvontatta ama titokzatos tömegeket is, amelyeknek kikerülhetetlen és néma alászállása a legmélyebb mélységekig az Időt teremti és méri. Az iszapból kiszűrte a szikrázó tengereket és a kristálytiszta folyóvizeket, és elkerülve a hegyeket, szépséges szigetekké rendezte mindazt, ami még szilárd maradt. Így teremtett meg mindent, s végül a maradék iszapból az emberi nemet is.

De az az építő, akit én itt felmutatok, káoszként és alapanyagként éppen a világnak azt a rendjét találja maga előtt, amelyet a Demiurgosz az eredendő zűrzavarból kivont. A Természet kialakult, az elemek elváltak egymástól, de őneki valami azt parancsolja, hogy befejezetlennek lássa ezt a művet, amelyet újra át kell alakítani, mozgásba kell hozni, hogy jobban megfeleljen az embernek. Tette kiindulópontjául éppen azt választja, ahol az Isten megállt. — Kezdetben vala, mondja, az, ami van: a hegyek és az erdők; a vackok és a telérek; a vörös agyag, a szőke föveny és a mészből összeállt fehér kő. És voltak az ember izmos karjai, meg a bivalyok és barmok tömör ereje. De másrészről, itt voltak az értelmes zsarnokok kincstárai és csűrjei, valamint a kereskedés által mértéktelenül megtollasodott polgárok. És végül itt voltak a főpapok, akik szállást kívántak adni isteneiknek; valamint a királyok, akik már oly nagy hatalomra tettek szert, hogy semmi más kívánnivalójuk nem maradt, mint egy mindennél pompásabb sírbolt; és a köztársaságok, amelyek bevehetetlen falakról álmodoztak; továbbá a vájtfülű arkhónok, rajongással telve a színészek és zenészek iránt, és égve a vágytól, hogy az államkincstár terhére minél zengőbb színházakat építtessenek nekik.

Az isteneknek pedig nem szabad tető, a lelkeknek pedig látványosság nélkül maradniuk. Nem szabad, hogy a márványtömbök holtig a föld alatt maradjanak, tömör éjszakát alkotva ott; s hogy a cédrusok és ciprusok beletörődjenek abba, hogy a láng vagy a rothadás sorsára jussanak, mikor illatos gerendák és ragyogó bútorok is válhatnak belőlük. Még kevésbé szabad továbbá, hogy a gazdagok aranya lustán aludja súlyos álmát az urnákban és a kincseskamrák sötétjén. Ez a nyomasztó fém, a képzelettel társulva, a szellem legelevenebb erényeit képes magáévá tenni. Ugyanazzal a nyugtalan természettel bír. Lényege a menekülés. Bármivé változhat anélkül, hogy maga megváltoznék. Kőtömböket emel, hegyeket tör át, folyókat térít el, kitárja a legtitkosabb erődök és szívek kapuit, láncra fűzi a férfiakat; és csodával határos gyorsasággal öltözteti és vetkőzteti a nőket. Bizonnyal ő a legelvontabb hatóerő a gondolaton kívül; nem is beszélve arról, hogy emez csak képeket tud váltani vagy magába rejteni, az viszont a valóság minden dolgának egymás közti kölcsönös átalakulását tudja előidézni és előmozdítani, miközben ő maga, megannyi kézen menve át is, makulátlan és ronthatatlan marad.

Ám ha mindez együtt van is, az arany, a munkás karok, a tervek, a különböző anyagok, abból még mindig nem áll elő semmi.

— Itt vagyok én, mondja az építő, én vagyok a tett. Ti vagytok az anyag, ti vagytok az erő, ti vagytok a vágy; de külön-külön álltok. Egy ismeretlen törekvés elszigetelt benneteket egymástól, és a maga módja szerint alakított ki. A Demiurgosz a maga tervét követte, amely nem vette tekintetbe teremtményeit.

Most a fordítottja következik. Ő mit sem törődött azokkal a gondokkal, amelyeknek ebből az általa kedvtelve vagy unatkozva végbevitt szétválasztásból meg kellett születniük. Megadta azt, amiből élhettek, sőt azt is, amivel nem egy dolognak örülhettek, csak általában nem azokat, amikre leginkább kedvetek támadna.

De őutána én következem. Én az vagyok, aki kicsit még nálatok is pontosabban tudom, hogy mit akartok; valamivel több tehetséggel és több eredménnyel tékozlom el kincseteket, mint ti magatok; kétségkívül sokba fogok nektek kerülni; de végül mindenki nyer a dolgon. Olykor tévedni is fogok, és megláthatunk majd néhány romot is; de egy elhibázott alkotást mindig lehet úgy tekinteni, s ebből nagy előny is származik, mint a még szebb felé vezető út egyik állomását.

Phaidrosz. Milyen szerencséjük is van, hogy csak halott építész vagy!

Szókratész. Azt akarod, hogy elhallgassak, Phaidrosz? — Akkor sose fogod megtudni többé, milyen templomokat, milyen színházakat építettem volna, a legtisztább szókratészi stílben!… Épp most akartam megértetni veled, milyen módon vezettem volna munkámat. Először is feltártam volna minden kérdést, és kialakítottam volna egy hiánytalan módszert. Hol? — Minek? — És kinek? — Milyen célra? — Milyen nagyságrendben? — Majd, egyre közelebb merészkedve szellememhez, a legmagasabb ponton meghatároztam volna azt a műveletet, amely által egy kőbánya meg egy erdő épületté, tüneményes egyensúllyá képes átalakulni!… Elkészítettem volna a tervet, tekintettel lettem volna az emberekre, akik megfizetnek; számot vetettem volna a színhellyel, a fényekkel, árnyakkal és a széljárással; az épület nagyságának, fekvésének, be- és kijáratainak, minden csínjának-bínjának, valamint a talaj természetének figyelembevételével kiválasztottam volna a számára legmegfelelőbb helyet…

Majd a nyersanyagokból kialakítottam volna a különböző tárgyakat, melyek mindenestül szépséges fajtánk életét és örömét vannak hivatva szolgálni … A test számára fontos, a lélek számára élvezetes tárgyakat, melyeket az Idő is oly keménynek és nehezen emészthetőnek fog majd találni, hogy csak a századok során zúzhatja szét; s még akkor is csak úgy, hogy egy második szépséggel ruházza fel őket: szelíd aranyozással, valami szent méltósággal, és a körülöttük születő hasonlatok és titkos vonzalmak varázslatával, amelyet tartós létezésük ébreszt… De most már semmit se fogsz megtudni. Te csak a régi Szókratészt tudod elképzelni, és árnyad, a megrögzött…

Phaidrosz. A hű, Szókratészem, a hű.

Szókratész. Ha az vagy, kövess, és változz, ha változom.

Phaidrosz. De hát csak nem fogod most az öröklétben visszavonni mindama szavakat, amelyek halhatatlanná tettek?

Szókratész. Halhatatlanná, odalent — a halandókhoz képest!… De itt… Hiszen itt nincs is, és mindaz, amit eddig elmondtunk, részben e poklok csendjének természetes játéka csak, részben a másvilág egy írástudójának képzelete, aki minket szemelt ki bábjaiul!

Phaidrosz. Végeredményben ebből áll a halhatatlanság.