Az arcképfestő szerelmei

6. Francesca
Formanek Csaba
matematika, geometria, fraktál
szóelválasztás

Mikor Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő elérkezett ötödik szerelme portréjának megfestéséhez, igen bölcsen, s művészetben jártas emberhez méltó módon úgy találta, mielőtt Francescáról önmagának bárminemű állítást megfogalmaz, el kell merengenie az 5-ös szám természetéről, hogy így a lírikus emlékezet szertefutó ösvényeit úgymond matematikai alapokon csavarhassa újra össze. S magában a következőket finom szivarok elpöfékelése és jóízű borok kíséretében ekképp gondolta végig: az EGY mindenekelőtt és -fölött önmagáért valóan birtokba veszi ugyan s definiálja önmagát, ámde a KETTŐ ennek ellentéteként mindezt kétségbe is vonja, s másik EGY-ként az előzőt megsemmisíteni vágyón, azt is, saját magát is létében megerősíti. A HÁROM korábbi társait gyermeteg versengésükben kikacagja, fölényesen emelkedik s borul rájuk, mindent magába gyűjt ellentmondásaikból, de többet is tesz: bizonyos teremtési – számlálási – korszakot lezár, eggyé göngyöl, s így újra EGY lesz. De már az elsőnél bonyolultabb, mondhatni érettebb EGY. Eljő hát a NÉGY, aki szívesen ellenkezne ugyan a már igencsak megizmosodott EGY-gyel, de mivel ő csupán önmagára számíthat, s más erőt önmaga egységében keresve sem találhat, a küzdelemben gyengének mutatkozik, elvérzik, s így csak halovány remény magjait szórhatja el, hogy azon bizonyos EGY mégis kimozdítható lesz a lélek önszámlálgató diktátori trónusából. A HÁROM-ból összegyülemlett EGY tehát – habár immár nem kizárólagosan –, még uralkodik, de hogy NÉGY is lehetséges, azzal némileg inflálódik. Az ÖT esetében a nagy kérdés, hogy NÉGY mellett teszi-e le a voksát, avagy a királynői EGY-gyel szemben elkülönült ellenerőként mutatkozik. Vagy az egész brigádot együtt kívánja lesöpörni a palettáról. Az ÖT tehát igen filozofikus helyzetbe kényszerül, de minden szerepében nagyon is provokatív színekbe öltözik. Az ÖT esetében a legrejtélyesebb megoldás, ha önmagát mint hovatartozót nem fedi fel, hanem háromféle lehetőségét egyaránt fenntartva mégis csupán önmagával törődik. És ez a viselkedése a számláló alanyt nagy zavarba hozhatja. Az ÖT tehát bolondos szám, s leginkább persze önmagára veszélyes, hiszen az arra még érdemtelen számlálót arra késztetheti, hogy fölötte könnyedén tegyen igazságot, s netán rajta átsuhanva meggondolatlanul rögvest a HAT-ot vegye célba, avagy nagy zavarában máris a HAT-ra legyen gondja.

Ámde Egmontius mestert nem ilyen fából faragták. Egmontius ötödik szerelméről is alapos, elmélyült munka révén kívánt portrét fölvázolni. Kétségtelen, hogy Francesca azon bizonyos ÖT-ök közül való volt, aki rejtőzködő öntörvényében saját magát zúzza szét a szerelem sziklás partvidékein. S ezt bizony Egmontius Francescával való megismerkedése napjaiban megsejtette: ha Francesca másféle ÖT-ök kasztjából való lett volna, az ifjú mester figyelmét fel sem kelthette volna, de Francesca magában éppen azt az ígéretet hordozta, hogy minden korábbi időket viszonylagossá formál, s erre Egmontiusnak amúgy is nagy szüksége volt.

Francescát tehát az előzőekből megérteni sehogy sem lehetett, mint ahogy valójában ő sem értette saját magát, hiszen ő, mint életének számláló alanya, a matematikai fonalat végképp magára gubancolta, így tehát magáról mint ÖT-ről, sejtelme sem lehetett.

Vonzó lehetőség volt tehát Francesca bonyolult tisztasága Egmontius számára, hiszen ezzel őt éppen a tiszta és megkérdőjelezhetetlen első EGY-re emlékezette, vagyis Rosettára, de közben ettől az EGY-től, mint minden mástól ÖT-léte miatt el is különbözött.

Francesca új teremtés lehetőségét kínálta, s ebbe az illúzióba a festő szívesen vetette bele magát. A logika csápjai azonban különös utakra terelték szerelmüket. A logika ugyanis HÁROM-nál többet sehogy se bír önmagán elviselni, így Egmontius esetében is az ÖT-öt minden igyekezetével arra hajszolta, hogy redukálja önmagát, s mutatkozzon meg valamely egyszerűbb szám formájában, kössön tehát szövetséget valamely oldalon, de persze úgy, hogy a maga rejtélyességét ennek oltárán mégse áldozza föl. A végső kétségbeesés abból fakadt, hogy ezt sem Francesca, sem Egmonius – bármennyire is tisztában voltak e számelméleti problémával lelkük igazságérző rétegeiben – ésszel fölérni nem tudhatták, így végül e paradoxon önmagát sokszorozva roppant szerkezetet emelt bimbózó szerelmük fölé, s az önmaga súlyát elviselni képtelen lévén, rájuk szakadt, s őket maga alá temette.

Egmontius, miután Francescát matematikailag megérteni vélte, úgy találta, érdemes a lány lelkébe mélyebben is beléhatolni, s ott az ÖT önmagát körülrajzoló fraktáljait, ameddig csak idegrendszerrel lehetséges, nyomon követni.

Francesca a maga módján rendkívül kemény volt és szilárd, de egyúttal puha körvonalú is, mint egy hullámok nyaldosta, gyémántokból kirakódott tengeri partszegély. Rajta hajótörést szenvedni éppoly fájdalmas és kiábrándító volt, mint amilyen fölemelő csónakkal finoman kikötőibe beringatózni, s ott rajta könnyű léptekkel örömtáncot járni, a hullámok nyaldosását élvezkedőn. De Francesca épp ezért minden alkalommal más és más partszegélyt kínált a felé folyton újabb és újabb behajózásokra ítéltetett tengerésznek, s Francescát, mint szigetet bármiféle hajózási ismeretekkel körülhatárolni s biztonságossá tenni nem lehetett. Francesca valódi szerelme kétféle mintát kért számon: egyfelől a szellőket, másfelől magát a bamba Holdat, akik a körülötte táncoló, őt simogató hullámokat mozgatták. Halandó tengerjárónak emiatt végső szerelmet remélni tőle nem lehetett.

De Francesca nem csak e vad sziget volt, hanem a sziget közepében lakozó nimfalány is, húsvér isteni ember, aki maga köré ékszerként, de védőpajzsul, s saját titkainak lejegelt őrzőjéül is növesztette szigetét, s e puha belső lény megtalálása sok tengeri népnek vált szenvedélyes kísérletévé, mítoszává, termékenységi próbatételévé.

Egmontius egy alkalommal olyan ügyesen kormányozta bárkáját, s oly simogatón azonosult a szellővel, a Holddal, s a hullámokkal, hogy a nimfalány bebástyázott szívéhez egészen közel bírt férkőzni, s odatapadva halálos csöndben fülelhette a szívdobogást, melynél mélyebbet, őserőktől áthatottabbat soha meghallani még számára nem adatott.

Francesca szíve így dobolt:

Rettegésemben roppant sziklákba záródom,
Előled, ki most is fülelsz, s füledben
Véred zúgása ide behatol, félelmetes
Nékem e dübörgésed az én dübörgésem
Hallgatón, de félelmetes mindez a
Félelem táplálta gyémántabroncs,
Miben saját dübörgésem ide-oda cikázva,
S vissza-visszaterelődvén ezerszeresre hangosodik.
Hallgatom szívem ver-e még.
Hallgatom halálos csöndben önmagam.
Félek, ha e némaságot megzavarom,
Önmagam többé már nem hallhatom,
De félek, ha nagyon csöndbe burkolózom,
Szívem lüktetése azáltal szűnik meg.
Mindazonáltal a te szíved dobogását
Magamban hová tenni már végképp nem bírom.

Egmontius szíve csöndbe facsarodott, de e csöndben csak még inkább dübörgött.

– Francesca – szólt akkor Egmontius –, add nékem önmagad, s nyelődjék el bennem minden rettegésed. Úgy szeretlek, hogy ember jobban már nem szerethet. A hatalmas természettel birokra kélek, s téged gyémántjaidból kiemellek, de veled együtt az újjászületésben megmártózom, letöröljük minden múltunk egymásról és magunkról, e múltakból kivetkezvén angyali gyermekszerelemmel egymást újra felneveljük. Mondd hát, Francesca, új teremtés magvait szórjuk-e együtt a megszűnő világba, jössz-e vélem ebben önfeledő nászi ágyba táncot járni, s minden hangot, minden csendet ezáltal a természetbe visszaoltani?

S Francesca erre így válaszolt:

– Most mindezt én magamba fordulván meghányom-vetem, s téged, kinek elhajózni sorsa ismét, időben értesítlek döntésem felől, de beláthatod, e dilemmát jelenlétedben megoldani sehogy sem tudom.

– De hiszen most van itt ennek az ideje, mikor ilyen közel kerültünk végre egymáshoz, s nem újabb idegenségbe temetkezőn, mikoron nemleges válaszod magadban könnyedén megalkothatod. Mert a szerelem idegenséget hogy tűrne legforróbb vágyaiban? E vágyakra hallgass, s ne azokra, melyek ezzel ellenkeznek.

De Francesca nem hallgatott sem erre, sem arra, sem Egmontiusra, hanem csakis a saját szíve dobogását fülelte halálos csöndben, s most Francescára visszaemlékezve Egmontius vele együtt hallgatta e lüktetést, s abba olyannyira belefeledkezett, hogy csakhamar késő éjszaka lett, majd hajnal, s a mester akkor jobbnak látta nyugovóra térni.

Rémületes álmai voltak Egmontiusnak azon a reggelen. Sokáig csak a szoba felső sarkát látta maga előtt, ahogy a három sík benne összefut, és ő maga e sarokhoz végtelen lassúsággal odaemelkedve közeledett, hogy már azt gondolhatta, órák óta tart az a pillanat, mely rögtön az agyonnyomorgatással fenyegeti. De úgy látszik, Egmontius fizikailag jóval kisebb volt, mint bármikor is eközben sejthette, mert a félelmetes falak csak nem nyomták össze. A permanensen gyülekező klausztrofóbia ugyanakkor csak erősödött, s végül a fal baloldali sötét éle már egészen elborította előtte a többi látványt. És Egmontius bekerült ebbe a sötét sávba, ahol egy nagy fekete tér nyílt, s ott egy láthatatlan nő énekelt idegen nyelven.

A véletlenek összjátéka azonban ennek az álomnak is különös értelmet adott.

A mestert egy régi jóbarátja verte föl rémálmából, bizonyos Euklédius, ki a matematika tudományok professzora volt egy német egyetemen, s most váratlan látogatásával lepte meg Egmontiust. Örvendezett a mester, s örvendezett a professzor, hogy egymással oly sok idő után most újra találkozhatnak.

– Drága barátom – kezdte Euklédius –, bizonyos szívbéli ügyek intézése okán dolgom akadt itt e környéken, s gondoltam, téged, ki nékem mindig oly kedves barátom voltál, felkereslek, sorsod alakulása felől kifaggatlak, barátságom felől újfent biztosítalak.

– Azt bizony, drága barátom, igen jól tetted – mondta Egmontius. S azon nyomban friss kávéval, ropogós kaláccsal kínálta a professzort, a kertbe ezekkel felszerelkezve kitelepültek, életükről egymásnak kölcsönösen beszámoltak, legfontosabb verseiket egymásnak felolvasták, majd hosszú, elmélyült sétát tettek a festő műhelyében, s képeit alaposan szemügyre vették. A professzor a festményekről igen dicsérően nyilatkozott, de különösen felkeltette érdeklődését A szív arcképcsarnoka, s midőn a kertbe vörösboros palackokat kinyitogatván visszatértek, a beszélgetés egyre csak e régi hölgyek portréira terelődött, s végül Egmontius megosztotta barátjával legfrissebb töprengéseit.

– Igazán csodálom a Teremtő játékos fantáziáját, hogy éppen téged küld hozzám, mikor festészetemben úgymond matematikai problémák sarjadoznak. Mondd hát, mit szólsz azon bizonyos legújabb nőszemély szívdobogásának számelméleti fölfejtéséhez, melyet magamban ekképp gondoltam végig. Hallgatja tehát Francescám saját szívének dobogását. Az első dobbanás önmagában örömmel tölti el, az élet kétségbevonhatatlan jelének veszi, hiszen az is. No de a második dobbanás az első immár az első megdönthetetlenségét kétségbe vonja, s rémületes verziót sugall, hogy a kettőből három már nem lesz. A harmadik dobbanás ismét megnyugtató, megerősítő, tökéletes dobbanás. Csakhogy jön a negyedik, melyet megérteni már igen nehéz, hogy mit keres ő azon tökéletesség nyomában. A negyedik emiatt dupla rémület, bár az előző tökéletesség még megmenti Francescámat a pániktól. De az ötödik, váratlan dobbanás mindent romba dönt. Francesca kétségbeesik, hová tegye eme ötödiket. Képtelen fölfogni, hogy ez vajon jó vagy rossz dobbanás, segítő vagy káros, megnyugodjon-e vagy aggodalommal teljen el. S ezután Francesca végképp elveszíti a fonalat, hallgatja ugyan a lüktetést, de már fogalma sincs annak jelentőségéről, s végül úgy dönt, szívének dübörgése teljességgel értelmetlen, eme értelmetlen hangok egyre több félelemmel töltik el, s végül a bűnös ötödik szívdobbanás miatt Francesca öngyilkosságot kísérel meg. Mondd hát, drága barátom, mi a titka az ötös számnak, hogy ilyen bűvös hatalma van az emberi lélekre?

Euklédius megtömte pipáját, pöfékelt, elmosolyodott, majd így szólt:

– Drága barátom, fejtegetésed örömmel tölti el a szívemet, hiszen festő létedre is milyen bátran és csillogó elmével bonyolódsz a numerika útvesztőibe. S bizony problémafölvetésed fején találja a szöget. Magam mostanában épp hasonló elméletekkel fogalakozom, így azokat most kettős örömmel osztom meg veled.

E paradoxon a végtelen közelítés kérdésében, valamint az ebből sarjadó várakozás és emlékezet működésében leledzik. Mert a számlálás az emberi lélek nyelvére így fordítódik: vágy és emlék. Vegyük tehát figyelembe ne csak a számokat, hanem azt is, ahogyan egyiktől a másikig eljutunk, valamit azt is, ahogy valamely számtól az előzőekre visszagondolunk. Kettős fogság ez: a lélek röpülne előre, de egybefogná a múltat is, s eme törekvések egymásba folyton átjátszanak, egymást tisztaságukban megzavarják. Francesca szíve dobban, majd egyszer csak elhallgat. Francesca várja a következőt, olyannyira, hogy már-már kétségbeesik, hogy az mégsem jön. Végtelen időt tölt Francesca két dobbanás között, ez a szenvedélyes emberek ismérve, ez a végtelen idő, de épp ezért a két dobbanás közötti számlálatlan dobbanás, melyet ugyebár előre elképzel, meghallucinál, agyonnyomja. Egyfelől végtelen idő ez tehát, másfelől mégis véges. A második dobbanás ugyanis egy csapásra megszünteti a rémületes, de már mégis állandónak elfogadott végtelenséget. Ez kétségbeejtő, miként a nyelv is jól kifejezi. Ámde újabb várakozás jön, újabb szenvedélytörténet, némi remény színezetével, újra nyílik a végtelen, de a végtelen már ismerős, termékenysége nem olyan rémisztő, s a harmadik dobbanás valóban tökéletes: a véges és végtelen közötti egyensúlyi rendszer feláll, átlátható, viszonylag biztonságos.

Mi történik a harmadik után? Ezt most nagyon fontos jól megértenünk, mert a rendszerbe új elem lopakodik be. A negyedik a felfüggesztett átváltozás tudománya. Gondolj csak megejtő Cordélia-portrédra. Mi ez az új minőség? Nem tudjuk, a négy mindig kém. Beépül, de még nem fedi fel magát. Kívülállásával, látszólagos jelentéktelenségével elrejti saját nagyságát, a tapasztalatlan számlálót így könnyen megtéveszti. És itt a gond! A négyen könnyű túllendülni, de nem árt megjegyeznünk, hogy minden bizonnyal fontosabb szerepe van, mint soron levésében gondolhatjuk. A négy a végességet zavarja össze: a véges felől is a végtelen felé nyit halovány lehetőséget, tehát hogy a végesnek gondolt sem ér majd sohasem véget, vagy ha mégis, úgy nem tudni mikor, és ezzel állandó felügyeletre szigorít, amit nem értünk, hiszen felügyeletünk egyébként is szigorú. Emiatt a négy nagyon zavaró. Megbontja a tökéletességet, a hiábavalóságot igézi, de persze ha megállnánk négynél, még semmi baj sem lenne, hiszen ez esetben könnyedén értelmezhetnénk őt, mint a tökéletesség felé tett démoni fintort.

A négy utáni várakozás tétje, hogy nyílik e tovább a végtelenek végtelensége. S bizony ötben ez nyílik. S az ötben a számláló lélek pánikszerű késztetést érez, hogy mindama végességet, amelyet az első három még feltételezve elhintett, összegyűjtse, a végtelenben való végső feloldódás elől önmagát ama véges magban megvédje. Az ötben tehát az emlékezés mechanizmusa erőteljesen csatolna vissza a korábbiakhoz, csakhogy az már igen régen volt, s Francescának nincs elég ideje az emlékezést megfelelően végrehajtani a hatodik dobbanás előtt. Ezért veszíti el Francesca az ötben a fonalat. Vágyai és emlékei, véges és végtelen, jövő és múlt között az egyensúlyt már nem képes megtartani, avagy felismerni. Francesca elveszíti önképét, s a további dobbanások által már a halál kopogtat szétfeszülő lelke falán. Francesca e nyomást elviselni képtelen, ezért lesz öngyilkos. Nem az életet akarja eldobni persze magától, ó nem, hanem csupán tiszta lappal kezdeni újra a számlálást.

Euklédius szünetet tartott, kortyolt a borból, szippantott a pipából, szemét a pompás kert növényein nyugtatta, majd oda könny szökött, s a rebbenő fátyolon keresztül pillantott vissza Egmontiusra.

– Mindezek után persze az én barátomban az a kérdés merül föl, hogyan menekülhetne meg mégis Francesca az ördögi öt vonzásából. Ha ötöt megoldjuk, megoldottuk bízvást a többit is, legalábbis ami magát a számlálási problémát illeti. Mert a hat, és különösen a hét, egészen új és még rejtélyesebb problémákat vet fel, de ezek már inkább a születés, mintsem a halál problémái.

A megoldás persze igen egyszerű, de ehhez a lineáris számlálásból a több dimenziós számlálás felé kell lépnünk. Hívhatnánk ezt ábrázoló geometriai számlálásnak is. Jól figyelj, barátom. A KETTŐ elkerülhetetlen de még nem pánikszerű problematikája éppen az, hogy a linearitást a pontszerű bizonyosságból megnyitja. A HÁROM szemléletileg kiküszöböli a nehézséget, mert a szabályos háromszög csúcsának áll be, ezzel még egy dimenziót nyit, de egyúttal be is zár bizonyos távlatból, melyhez odaérnünk egyszerű, így ismét pontszerű ábrázatot vesz föl. Na most a NÉGY elhelyezéséhez egy újabb váltás szükségeltetik, melyet sokszor elmulasztunk, s így újra a linearitás őrületébe pottyanunk. De tegyük csak ezt a NÉGY-et az előbbi háromszög közepibe, súlypontjába ugye, s hirtelen, ha úgy tetszik, egy szoba sarokpontját kapjuk, melyben minden korábbi erő és szemlélet összefut.

Egmontius ezen a ponton jócskán meghökkent, mert máris hajnali rémálma kellős közepén találta magát. Ezért aztán még élesebb figyelemmel fordult a professzor okfejtése, létnyomozó riportja felé.

– Most jönne az ÖT, ugyebár. Az ÖT most döntő, mert negyedik dimenziót elképzelni – legalábbis hagyományos módon – már nem vagyunk képesek. Mi legyen a szemlélet? Hová tegyük ÖT-öt? Most jól figyelj barátom, mert ezt megérteni alig lehet, s talán még én magam sem értem. Az ÖT nem más, mint ama szoba újra lineárissá válásában fölrepedő szirénének. A pontszerűvé zsugorított négyességgel szemben elhelyezett ÖT linearitást nyit, de ez, mivel négyesünk mégiscsak szögletes, vagyis egy tetraéder, a vágy nyilává lényegül. Ez a nyílvessző folyamatosan suhan befelé önmagába, vagyis a nyíl hegye maga a négyesség, a tetraéder, mely így önmagára vágyóan emlékezik vissza önmagára, míg a nyíl irányát s minden bizonnyal erejét is az ÖT, a nyílvessző másik vége határozza meg. A nyíl suhanása még HAT előtt be kell fejeződjék, de mégsem fejeződhet be. Ez a paradoxon nem oldható föl, különben elveszítjük a végest vagy a végtelent. A paradoxon, vagyis a folyamatos közelítés végtelensége és végessége egyszerre, fájdalmában éneket fakaszt. A suhanó nyíl dala vágyakozás is, emlékezés is, fájdalom is, boldogság is. Na most Francesca elmulasztotta, hogy e nyílvesszővel végképp azonosuljon, s az ÖT-ben rejlő merész és démonikus szabadságot megízlelje, és azt még abban az időszakaszban, a HAT előtt ugyebár, végtelenségében le is zárja. Vagyis hagyja meg a szabadságot ott, ahol szabadság van, de ne idézzen szabadságot oda, ahová az nem való. Az önmaga hegyébe szabadon szárnyaló nyílvessző voltaképp az utolsó ábra, mely az emberi test tartását meghatározza. Az emberi testben ő a gerinc, mely a fejbe fut, de persze oda soha el nem ér. Az ÖT biológiailag a hasi középpont, az emlékek és vágyak gócpontja. Francesca nem tudott kilépni a fejéből, ahol három dimenziónál több el nem férhet. A hasból ered viszont az ének, mely éppen azért szükséges és szükségszerű, hogy az új dimenziónak helyet biztosítson. A gerinc mentén felfutó ének maga az ÖT, bizonyossága és következménye az ÖT-nek, s egyúttal csábító színezeteket ölt, hiszen aki figyelmét rászenteli, belebocsátja, vele együtt fog önmagába befelé száguldani.

Ez a nyílvessző egyúttal a kristályos NÉGY-et folyamatos szétrobbantással fenyegeti, úgymond megpuhítja, fölolvasztja, de lényegét mégsem semmisíti meg. Az ÖT előtt választani kényszerülünk élet és halál között. Az ÖT éppúgy a halál, mint ahogy az élet száma, de legfőképp a kettő közötti mozgásé.

Na most a továbbiak innen már könnyen jönnek. A HAT és az összes többiek fölveszik a már jól ismert HÁROM, NÉGY, majd újra ÖT alakzatait. Minden ÖT-ösnél, tehát a 8, a 11, a 14 stb. esetében újra nyílvesszővé feszül a számlálói lét. Ha mindent egybe próbálunk látni, egy nyílvesszőkből szőtt, erőktől áthatott, vágyak és emlékek törekvéseit hordozó végtelen spirált kapunk, mely maga is egy nyílvessző, egy szirénének, ugyebár, mely megállíthatatlanul, de mégis végesen zuhan bele önmagába. Önmagába, vagyis saját kezdetébe, mely a NÉGY, és végső soron az EGY.

De még ezzel sem értünk a végére. Ugyanis az emberi nemek kettősségét is hordozza a számelmélet. A női léleknek, a női számlálónak ezt a numerikus fúrót, mondhatni falloszt, folyamatosan magába kell fogadnia, míg a férfinak annak folyamatos befelé suhanását kell biztosítania. Így jelentős a különbség akkor, amikor férfi számlál és amikor nő számlál. Mert a férfi számlálása mindig célszerű, míg a nőé mindig okszerű kell legyen. A férfi tehát a nő felé számlál, mintegy beleszámlál a nőbe, bár annak végpontját ugye soha el nem érheti, a nő pedig a férfi felől számlál, mintegy kiszámlál a férfiból, bár onnan teljes mértékben kívülre sosem juthat. És ez nem lehet másképp, bárhogy csűrjük-csavarjuk, ezt matematikailag, szemléletileg másképp elképzelni nem tudjuk.

Így aztán Francesca még egy alapvető hibát elkövetett: a maga szívdobbanásait túlságosan is önmagára vonatkoztatta, miközben ezek a szívdobbanások egyenként is szerelmi pillanatait, szerelmes társait jelölte, jelöli folyton, s önmaga önképét csakis e férfiak róla alkotott portréinak, és egész pontosan e férfiak az ő arcmását felhasználón önmagukról festett önarcképeinek felé küldésében gondolhatta volna el, hogy absztrakt kétségbe a számlálás folyamán ne essen.

S bizony, kedves Egmontius barátom, igen bölcsen teszed, hogy az ötödik portré megfestése előtt elábrándozol az ÖT mint olyan tulajdonságain, s remélem, hogy látogatásom ilyen szempontból is hasznodra válik. Mert az emberi lelket megismerni olykor aritmetikai probléma, s nem, mint oly sokan, a léhák, a könnyelműek vélik, pusztán érzésbéli. Mert az érzelmekkel pontosan és tisztán megsejthetünk igazságokat, de azokról tanúbizonyságot is tenni, nos, ez keveseknek adatik meg.

Euklédius befejezte beszédét, s lágyan, megengedőn nézett Egmontiusra. A mester a professzor szavait jól megértette, s rögvest elméjébe, testébe is bevéste.

– Euklédius barátom – mondta ezután –, a barátság és a szerelem ugyan alig elválasztható terepén úgy látszik matematikád és festészetem kart karba, gondolatot gondolatba, szívet szívbe öltvén találkozik. De igencsak felkeltette figyelmem elejtett szavad bizonyos szívbéli ügyeket illetően, melyeket intézni e vidékre szólított a sors. Jól sejtem-e hát, hogy magad is saját szerelmi arcképcsarnokodba teszel épp utazásokat, s miképp nekem festészetem termékenyíti meg az emlékező vágyakozás, a vágyakozó emlékezet, úgy téged matematikádban vezet biztos kézzel azon felsőbb emberi érzelem, melyre visszagondolni, elébe rohanni mindenekfölött fontos bármely pillanatában létezésünknek?

Euklédius így válaszolt:

– Jól sejted, hőn szeretett Egmontiusom. Bizony egy asszony igencsak megragadta itt az én szívem, no de én minderről szemérmességem okán csupán keveset árulhatok el. Idősebb asszony az, mikorunkbéli, mégis érettsége, vagy mondhatnám: erjedtsége révén azon bizonyos spirálon már hosszú fonalat kigyűrűzött saját lelkében, s az enyémben is. Egy gond akad, hogy férjezett a drága. Tegnap este szerelmünket egymásnak kölcsönösen megvallottuk, mégis elbocsátott ő magától, és most nem nagyon tudom, szívembe e félelmetesen kihegyezett nyíllal mit kezdjek. Öreg vagyok már, Egmontius, öreg, s azt sejtem, ama spirál is öregségében új tulajdonságokat kezd el magán kimunkálni. De annak felderítését nem tudom képes leszek-e még végrehajtani. Csodállak portrésorozatod miatt, de egyúttal remélem, amikor az utolsót is megfested, nem kell mégse lezárnod szép csarnokod, s csupán az örökkévalóságra bízni e tündéri lények további sorsát. Mondd hát, szerelmes vagy-e Egmontius? Mert életem tenném rá, hogy portréidat ezért fested, hogy ama bizonyos hölgyet, ki éppen nagyon is élő és nem vászonra való, ezáltal mind jobban saját lelkedben megközelítsd. De ne feledd őt azért mindezeken túl is megismerni, s bármire jutsz angyali számlálásaid során, őrá azokat ne vonatkoztasd, mert ő maga a csoda, melyhez festészeteddel végtelenül közelebb juthatsz ugyan, de csupán azzal őt soha el nem érheted, miként én sem őt matematikámmal.

Egmontius éppen egy elröppenő madarat figyelt, arra barátja szavait rá is fűzte, majd a sajátjait ekképp röppentette felé:

– Legkedvesebb professzorom: te is jól beleérzel abba, amiben vagyok, ami pedig a jelenvaló szerelem, s bizony nem csak a nosztalgia terelget vissza e régi hölgyek világába, hanem az új keletű szenvedély is, mely mostanában erősen foglalkoztat.

Egmontius ezután a friss szenvedélyről ezt-azt elmesélt Euklédius-nak, de igen bizalmasan, így azt jelen írásunkban nekünk sem ildomos kiteregetnünk. Szorítkozzunk tehát Francescára, kinek története ekképp folytatódott:

A két jóbarát késő estig cseverészett a kerti bódulatban, majd aludni tértek, s másnap Euklédius könnyes búcsúja következett, Egmontius könnyes búcsúszavainak kíséretében, egymást minden szép jelzőkkel elhalmozták, csakúgy, mint különféle tárgyi ajándékokkal. Euklédius maga faragta ötlukú sípot adományozott Egmontiusnak, míg a mester egy jó palack bor társaságában egy saját kezével gyúrt és ékkövekkel kirakott agyag ivópoharat nyújtott át a professzornak, mondván, hogy ha a hosszú út közben a bor elfogyna, – erre jó esély mutatkozott – friss forrásvízzel azt Euklédius bízvást töltse csak teli, s meglátja majd, az ízek milyen új világa fut majd össze a kehely belsejében.

Sokáig figyelte még Egmontius barátja távolodó alakját a dombok között, egész addig, amíg Euklédius ponttá nem sűrűsödött, s végül a természet többi pontjába megkülönböztethetetlenül beleveszett.

Akkor Egmontius visszatért Francescájához, s barátja szavainak tanulságát immár a matematika tudományán kívülre terelgetve ekképp folytatta a valódi alkotást megelőző elméleti portré fölvázolását:

– Francescám, miként szívdobbanásainak eltévelyedett számlálásából, s önmagát mint gyémántsziget és nimfalány kettősségének fenntartásából is kitűnik, előttem, utánam, s bizony, közöttem is, arra érdemtelen férfiak karjában találta magát folyvást, s ebből én bármikor is kimenekíteni sehogy se tudtam. Hogy Francesca minden bizonnyal nekem tette szívének legmélyebb vallomásait, nem tudom, szerelmünk javára írjam-e, avagy éppen hogy szerelmünk ellenére. Mert bár ideálisan úgy gondolnám, az őszinteség egyúttal a szerelem magaslatán ragyoghat föl a legtisztábban, ugyanakkor az őszinteségben kétségkívül lakozik némi jelentős idegenség is, avagy bizonyos távolságtartás. Ezért is lehet, hogy miként egyéb nőszemélyek esetében is, Francesca legforróbb őszinteségi rohamait sehogy sem akaródzott elhinnem. Ilyenkor márpedig a női nem hajlamos reánk az értetlenség, sőt, az érzéketlenség bélyegét sütni, holott az mindezeknél sokkalta mélyebb, elementárisabb kétség, jelesül hitbéli kétség. Mert megértettem és átéreztem én Francesca vallomásait is, mint megannyi más hölgyét életem során, csakhogy annak egyetlen szavát sem voltam hajlandó igaznak találni. Mert a női lélek mint kígyó fonódna ilyenkor a férfira, a férfi alakját a magáéhoz, a magáét a férfiéhoz hasonlítaná, s eme folyamat vége csakis a kétségbeesett férfi, s a megizmosodott, s megizmosodottságában a gyenge, vallomásra kényszerülő férfit mélységesen megvető nő lenne. Belőlük azonban én ilyen szörnyeteget nem kívántam nevelni, még ha ez az én ellenállásom nekik olykor fájdalmat is okozott. Francesca is bizony nagyot tévedett, amikor erre engem alkalmasnak vélt, vagy amikor tőlem mindezt úgyszólván megkövetelte. S én is nagyot tévedtem, amikor ettől – egyéb változatot felkínálni nem bírván, – elzárkóztam. De hiszen milyen tapasztalatlan voltam a saját lelkem mozgásait illetően is! Hogy sejthettem volna, miféle finom fészkelődést kíván a nőből kinyíló kín, a belőle gyűrűző paradoxon, amikor a férfiből gyűrűző másik paradoxont tapasztalatlan lénye még befogadni képtelen. S végül mi mástól retten meg a férfi, ha nem a nőből feléje áradó önnön tehetetlenségének tükörképétől?

Mikor először hajóztam el végleg Francesca szigetéről, a gyémántos partszegély hideg változatlansággal tüntetett, de a mélyben vágyakozó nimfalány dühöngött fájdalmában. Éppolyan lehetetlen voltam magam is, mint ő. Éppoly kettősségben leledzettem. Forró szívemet éppoly jégpáncél burkolta, de kifelé hajózván, jól emlékszem, a nyílt vízi napfény derűsen melengette a kásás szilánkokat, s abban a kifelé evezésben a szabadság érzése mérhetetlenül elöntött, s hogy Francescától megszabadultam, az a boldogság legfőbb megnyilatkozásává érett. Lelkem már a HAT tartományában suhant tova.

Francescáról később is sok tekintetben értesültem, így például első, majdan második öngyilkosságáról is, mely eseménynek az én életemet is mindannyiszor megváltoztatták. A második kísérlet után őt naponta meglátogattam a kolostorban, ahol ápolták, s ott a nővérek kertjében tett hosszú délutáni sétáink során, mondhatom, örök barátságot kötöttünk. Akkoriban egy festőcsoportot vezettem a hegyekben, akikkel a kalligráfia tudományában igyekeztünk elmélyedni, s Francescával töltött délutánjaim után feltöltődve és megtisztulva érkezhettem a foglakozások helyszínére. Azokon az őszi estéken éppen a szerelem írásjegyeit festettük vásznainkra, s kutattuk az azok formáiban rejtező tudásokat, a megfestés körüli testi érzeteket, avagy a testi és lelki érzetek belevetülését a szigorú szabályokkal definiált írásképekbe. Francesca akkor engem a tiszta lapok érzésével ajándékozott meg, miként önmagából is törölte előzőlegesen telefirkált lelki lapjait. Francesca akkor nem számlált. Francesca rajzolta magát a saját létébe. Sem kívül, sem belül nem volt önmagán. A nullpontban volt, múltját-jövőjét a jelenébe sűrítette, a ceruza hegye volt, ott hordozta magával mindazt állandóan, a kerti sétákban, a kolostori szobájában, az ágyán, az ebédlőben, mindenhol. Francesca maga volt a múltról szóló tudás és a jövőbe szóló remény. Úgy szerettem belé újra, ahogyan barátjába szeret bele az ember. Az írásjegyekben ez az ötödik pont lett, a legfelső, amely a szerelmesek fölötti háztető fekete vonása. Amely bizonyos látványokban a férfi kalapja, de lehet Hold is, üstökös is, avagy Nap, avagy maga az Isten, de végső soron az elröppenő nyíl ereje, a teremtés iránya és legfőbb elindítója. Ő a templomtető keresztjéről hiányzó leszökött megfeszített, a tékozló Apa. A halál és az újjászületés vétkes letéteményese. Miként Francesca volt akkor az, aki a világ bűneit mind magára vette. Csodáltam őt ezért, de a csodálat révén hozzá közel már nem jutottam. Én akkor még jócskán tévelygő lélek voltam, tragikus hős akartam volna lenni inkább, a paradox hitbéli áldozatot még föl nem érhettem, habár, jórészt Francescának köszönhetően, festészetemben – és ez is paradoxon – már gyakoroltam és többé-kevésbé meg is valósítottam.

Az élet mindeközben rengeteg szálon dübörgött, de éreztem, hogy ama kolostori kertnél fontosabb helyszíne nincs az én kóbor kalandjaimnak, az a kert akkor a világ közepévé lett, s mondhatom, mai otthonom, ez a kert is, melyben ücsörgök, azon nővéri udvarnak a mintájára jöhetett létre, s hogy végül életformámnak a magányt és az emberektől való lehető legteljesebb elvonulást választottam, szintén nagymértékben Francescával való őszi sétáinkból származtatható. Mert akkor én a szerteszét sziporkázó élet megannyi fölöslegét leválasztani magamban vágyszerűen már felfedeztem, igaz, csak jóval később, rengeteg egyéb kaland után lettem képes és hivatott megvalósítani.

A lét teljességéről, a testi egészségről, a szellemi és lelki tisztaságról, a teremtőerő működéséről való elképzeléseim így alapvetően változtak meg. Tudtam, hogy magam sem ilyen, sem olyan értelemben többé már nem kímélhetem, a sorsom örvényébe visszavonhatatlanul bele kell vetődnöm, miközben e vetődés egyúttal csupán beleengedés kell, hogy legyen, de persze nem csak az. Az ötödik szívdobbanásnál, az ötödik pöttynél, az ötödik szerelemnél, Francescánál kisebb bizonyosságot elfogadnom immár nem szabad, nem is lehet, arra ezután már képtelennek is mutatkoztam, s magamról minden egyéb fölösleg letisztításába haladéktalanul, de a végtelenség türelmével belefogtam. Akkoriban mizantrópiám erőteljes növekedésbe fordult, és bizony sok vétkes műveletet kellett végrehajtanom, hogy magamat korábbi életem gubancaiból kibogozzam. E nagy kalandok elmesélése végett rendeltem magamhoz nemrégiben életrajzírómat, kiről persze számos portrét festettem, mialatt ő földi cselekedeteimet hosszú beszélgetések során összegyűjtötte, s azokat kötetbe foglalta, mely iromány tudomásom szerint éppen szerkesztés alatt áll, de ezzel persze én mit sem törődöm, hisz az igazságot, bármilyen ékes tollú firkász is igyekszik tető alá pofozni, csakis én ismerhetem, méghozzá lelkem legmélyén, ahonnan azt voltaképp a maga teljességében magam is képtelen volnék kiemelni.

Tavaszra Francesca ismét szabad lett, mint a madár, a kolostort elhagyhatta, és én neki eme kiköltözködésben segédkeztem is. Meg kell említenem, hogy ekkora már túl voltam életem hetedik szerelmén, s a kolostor kertjét elhagyó, s ezáltal némileg földibbé, vagyis megközelíthetővé váló Francescában azon bizonyos misztikus nyolcadikat, tehát a második ötödiket reméltem megvalósulni. Ehhez pedig ekképp jutottam: egy reggel felébredtem az ágyamban, a Nap besütött az ablakon, s a fejem fölött megvilágította a rücskös falat. És akkor kimondhatatlan epekedés gerjedt bennem Francesca irányába. Mindez akkor történt, amikor a híres-neves Festőakadémiára jelentkeztem felvételt nyerni, s másnapra szólt oda beidézett meghallgatásom. De én azon éjszakát Francescával töltöttem, szép szívét magamnak megnyerni igyekezvén, őt csókokkal, szép szavakkal elhalmozván, s mire reggel lett, bő reményekkel felvértezve érkeztem a bizottság, a szigorú urak elé, s reményeim egymást táplálták az Akadémiára és Francesca szívébe való felvételemet illetően.

A szigorú urak festészetembe, mint egykedvű ebek, a nyájasság vagy a módszeres mogorvaság álcáit felöltőn akaszkodtak bele fogaikkal, alvatlan, ámde remegő ingerlékenysége okán visszafojtott hangulatomat a maguk képére ráncigálva végül kaotikusnak, tétovának, mélának, avagy túlmerevedettnek találtak, engem mint túlfejlett alkotót, tagságra alkalmatlannak tituláltak, s végül farokcsóválva mutattak ajtót, s jobb szerencsét az élet útvesztőiben.

Mit bántam én az ostoba és korlátolt bizottságot! A tavaszi szél szárnyán röpültem Francescámhoz, de ott engem csupán levele fogadott, melyben hidegen és egyszerűen közölte, hogy kapcsolatunk jövőt nem remélhet. De mit bántam én, hogy Francesca sem fogadott szívébe! Szabad voltam, minden korábbi önmagamnál erősebb és tisztább. Mégis, hová repülhettem volna tovább boldogságommal? A fáradtság erőt vett rajtam. S végül a kettős kudarc, örömöm légüres tere átszínezte kedvemet. Csalódott voltam és sértett. S eltűnt életemből a kert, mindennapi zarándoklatom célpontja, életem voltaképpeni egyetlen értelme. Megrekedtem a sátáni HÉT-ben, aki igazából csak álruhás KETTŐ volt, bár kétségtelenül életem legeslegfontosabb szerelme. De közel sem olyan misztikus, mint amilyennek önmagát hinni szerette volna.

A legmisztikusabb szerelmem Francesca volt. A legtökéletesebb Mariane. Jázmin, a hetedik, a legbűbájosabb. Rosetta, az első, a legmegkérdőjelezhetetlenebb. Ha a párosokat tekintem: Charlotte a leginkább kétségbeejtő, Cordélia a legtitkosabb, Octavia a legnagyobb tévedés. De őket megértenem csakis Francesca által lehetséges. Mindannyijukat elfelejthetem, de Francescát sohasem felejthetem el.

Így zárta azon az estébe fordult délutánon Egmontius mester Francescáról szóló töprengéseit, s hogy hozzá hű legyen, kertjében könnyű sétára indult. Megszemlélte virágait, mindegyikükhöz egy-két szép szóval kedveskedett, vagy így-úgy megdorgálta őket, majd fölszedegette a lehullott diószemeket a nagy öreg fa alól, mely művelet közben nagyapjára gondolt szeretettel, ahogy a jó öreg neki, mint gyermeknek meséket olvas föl, pedig a kis Egmontius már jobban ismerte azon népies históriákat, mint ahogy nagyapja olvasni tudott, s ha a szövegben hibát vétett, Egmontius rögvest kijavította, de a nagyapai hang mindehhez pótolhatatlanul hozzátartozott; vagy ahogyan a túlérett szilvákat szedegette össze a nagypapa, hogy abból pálinkát erjesszen, no hát olyan sűrű is volt az élet a nagypapa körül, mint ahogy löttyedt gyümölcsből az erős ital mégis kiforr.

Ilyen erős volt az élet most Egmontiusban is, ahogy dióit gyűjtögette szép kertjében. Aztán házába vonult, s ott az Euklédiustól kapott ötlyukú sípot kipróbálgatta.

A síp így énekelt a mester ajkán:

Jöjj velünk e szép hangokkal ölelkező táncba,
Jó anyád vár, jó apád vár, s rejtőznél még hátha
Elbújhatsz majd önmagad sokféle képmásába,
De száll az este, száll a lélek dúdoló magánya,
S utolérnek a vadászebek, ez a gyönyörűség ára.

Jöjj velünk az álompartra ölelkező fénybe,
Bár suttogják minden szívek: Egmontius még ne
Lépkedj pipaszár lábaidon a szakadék peremére,
Te már sejted sorsod, tegyél csak kedvére
Egy könnyű sóhajtásnak: pihenjél meg végre.

Jöjj velünk, hol szoba sarka tágul-hajbókol,
Puha ágyba tagjaidat vágyja, ott nyújtózol
Mindjárt bele, hol már senki sem pózol,
De minden egy és tökéletes egyetlen szótól,
Ahogy minden mástól azzal örökre elhajózol.

S Egmontius eleget tett a síp zenéjének, ágyába fészkelődött, s puha álomba merült. A reggel első fényeivel ébredt, megmosakodott, majd fennhangon így szólt:

– Francescám, nincs más hátra, mint hogy arcképed végre valóban elkészítsem. Vezesd hát kezem, ujjaim, s ecsetem lüktető szíved által.

És akkor Egmontius a festésbe haladéktalanul belefogott.

S megalkotta Francescát, mint a vadászat istennőjét, kezében nyílvesszővel, melyet arcához emel, nyakában síppal, a háttérben buzgó kutyákkal, kerttel, virágokkal, még messzebb tengerrel, vitorlásokkal, a mögött a világ összes égitestével és csillagképével, melyek spirállá csavarodnak vonzásaik mentén, a mögött pedig valamely isteni fényponttal, mely mind fölött ragyogón sugárzik. De a nyílvesző, Francesca lágy tekintete egy másik, külső pontba fúródik, mely persze már nem lehet a kép része, csupán bármi más, ami a kép előtt húzódó valódi világ valamely pontja, melyet megkeresni, megtapintani vágyik a festmény szemlélője.

– Francescám – szólt Egmontius az elkészült portrét nézegetvén –, ezt a mozdulatot kerestem hát magamban három napon át, s úgy lehet egész életemben, mellyel most az összefutó sugarak metszetét megérinthetem. S íme, megérintem általad a világ minden pontját. Így fürkészem, így keresem az élet minden apró értelmét régóta, ahogy tőled megtanultam. Csoda és szentség a nagy világ minden ízében. S köszönöm néked, hogy a megszentelésben pici részem nekem is lehet immár. Ennyi volt, amire vágytam. A többit, mint kötelességemet, örömmel elvégzem, s magamat a nagy egységnek azután készséggel átadom.

Mert Egmontius vagyok, a teremtő Isten ötödik szívdobbanása.

Függelék

Adalékok Francesca portréjához

1. Térgeometria

Ernst Fischer szemléltető táblái a lineáris rajz oktatásához a technikai tanintézményekben. Platóni (vagyis szabályos) testek, valamint öt egyforma nagyságú tetraéder áthatása. (Perspektíva)

2. Szilikátok

A földkéreg felépítésében a szilikátásványoknak uralkodó szerepe van. Közelítő becslés szerint a földkéregnek mintegy 75%-át szilikátok alkotják. Jelentőségüket fokozza az ásványfajták nagy száma is, mivelhogy az ismert ásványoknak kb. 1/3-a a szilikátok osztályából kerül ki. Kémiailag nagyon változatosak, ezért osztályozásuk csak a kristályszerkezetük alapján lehetséges. A szilikátok szerkezetének alapeleme, az [SiO4]-tetraéder.

Lázár Bence: Rövid ásványtan. Szilikátok

3. Fraktálok a természetben

A fraktálok „önhasonló”, végtelenül komplex matematikai alakzatok, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető (tehát matematikai eszközökkel leírható) ismétlődés tapasztalható. Az elnevezést 1975-ben Benoît Mandelbrot adta, a latin fractus (vagyis törött; törés) szó alapján, ami az ilyen alakzatok tört számú dimenziójára utal.

Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. Ilyen például a természetben a villám mintázata, a levél erezete, a felhők formája, a hópelyhek alakja, a hegyek csipkézete, a fa ágai, a hullámok fordozódása és még sok más. – A fraktál szóval rendszerint az önhasonló alakzatok közül azokra utalnak, amelyeket egy matematikai formulával le lehet írni, vagy meg lehet alkotni.

(Wikipedia)

Matematikai fraktál
Jégréteg a tájon
Broccoli
Szív

4. Artemisz (avagy Diána), a vadászat istennője

Artemisz a Hold és a vadászat szűz istennője, Apollón ikertestvére, ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket. A vadállatok úrnője is. Leggyakrabban a távoli hegyi erdőket járta nimfákkal a sarkában, akik közül csak a szűzeket tűrte meg maga körül. Ezekben az erdőkben vadászott leggyakrabban oroszlánra, párducra, szarvastehénre és szarvasbikára. Ennek ellenére ő volt gondozójuk, aki segítette, védte őket és utódlásukat biztosította.

Artemisz látva az istenek bánatát és küzdelmét a szerelem miatt három évesen úgy döntött megkéri Zeuszt, hogy örök szűziességet ajándékozzon neki. Az istennő igen kemény büntetést rótt ki arra, aki tisztaságát akár csak egy kicsit is veszélyeztette. Így történt egyszer, hogy egy vadász, akinek a neve Aktaión volt, megpillantotta Artemiszt és nimfáit, ahogyan egy eldugott medencében meztelenül fürdöttek. A csodás látványtól Aktaión teljesen megfeledkezett magáról és mereven bámulta az istennőt. Artemisz észrevette a leskelődőt és szarvassá változtatta, majd dühében ráuszította Aktaión saját kutyáit, akik széttépték szarvasnak hitt gazdájukat.

(Wikipedia)

Apollón és Artemisz
Artemisz és Aktaión
Az Aktaión mítosz rajzai
Fritz Bultman · 1930–40 körül · Bultman Papers, New York
Diana
Luca Penni (?) · 1550 körül · Musée du Louvre, Paris
Diana vadászkutyával
Edward McCarten (1879–1947) · Fotó Louis Dryer
A torony Dianája
Augustus Saint-Gaudens · 1892/1893 · The National Gallery of Art, Washington D.C.
Diana a vadász
Pierre-Auguste Renoir · 1867 · The National Gallery of Art, Washington, DC