A bogár

Gárdonyi Géza

Ez a novella Gárdonyi Két bogár, meg még egy címen megjelent írásának variánsa.

biológia, entomológia, rovartan, ganajtúró
szóelválasztás

Az országutat a júliusi nap tűzi. A por forró. A kövek meleget lehelnek. A fűszál félig aszottan bágyadoz az országút mellékén. Árnyékért eped minden, ami él.

Csak két kis bogár dolgozik ebben a tikkasztó hőségben, a napon, az országút közepén. Golyót hempergetnek.

Az úri társaság, amelyik délfelé itt az országúton ment át a kastélyba, megjegyzés nélkül lépett el mellettük. A hölgyek fölemelintették a szoknyájuk szélét, nehogy érintkezzenek a szemét­tel. Az urak az orrukat fintorgatva mentek odább. Csak a kis ötéves úrfi kiáltott fel:

– Nini, galacsinhajtó bogarak!

A nevelőnő azonban kézen ragadta az úrfit és halkan lehordta:

– Micsoda illetlenség az ilyet észrevenni! Paraszt!

A természet pedig tele van ilyen illetlenséggel, és én magam is meg vagyok zavarodva, hogy az a még nagyobb úri társaság, amelyik ezt a lapot olvassa, mit mond reám, hogy az ilyen bogarat nem átallom észrevenni.

De ez a valóságon mit sem változtat. Hiába nézek nagy illedelmesen félre, az országút forró, és a két bogár hempergeti a golyót. Húzza az egyik, tolja a másik. Hol fölülről kapaszkodnak bele, hol oldalt. Néha alája vetik a vállukat, és így emelnek rajta. Néha alája dugják a fejüket, és a hátukkal emelik. Az akadály tömérdek sok, de a golyót át kell gurítani, vinni mindenen. Az egyik emel, a másik felágaskodik és beleakasztja a körmét a golyó tetejébe, úgy húzza. Ha ez nem segít, fölmegy a golyó tetejére, és a hátulsó lábát kampózza belé; azután lefelé lódul, hogy a teste súlyával mozdítsa tovább a golyót.

Ez a két bogár egy akaraton van. Az egyik nő, a másik férfi. A nő együtt dolgozik a férfival.

Hol és hogyan találkozott össze a nagy mindenségben ez a két kis rút bogár? Hogyan ismerkedtek össze? Mit mondtak egymásnak, mikor megismerkedtek?

Bizonyára azt mondták:

– Te szép vagy!

– Te is tetszel nekem!

– Akarsz a párom lenni?

És a másik azt felelte rá:

– Holtomiglan, holtodiglan.

Mert hát másképpen hogyan álltak össze, ha nem így? Micsoda más érzés egyesítette volna őket? Hogyan egyeztek volna meg egy munkára? Két kis bogár egy akaraton, egy munkán, egy cél felé, – ez a különös.

Én szerettem volna őket látni, mikor megindultak ketten, szép egyetértésben az országút felé, mint mikor mi megyünk ki a szőlőbe, a rétre, a bányába; – a szerszám a vállunkon, tudjuk, miért megyünk.

És dolgoznak.

Bámulatos erő és igyekezet van bennük! Hogy vonszolják, húzgálják, görgetik órákon át, pihenés nélkül azt a ronda golyót! Görgetik ide-oda a poros, köves, rögös országúton, emel­getik nagy innal-kínnal a patkónyomban, a kerékvágásban, rögmélyedésben, a szalmaszálon, a porhalmon, a kövezet gerincén keresztül. A nap égeti őket, a por szennyezi őket. Talán lihegnek és izzadnak, mint az ember. Talán nyögnek is egyet-egyet az emelésben. Talán szomjasak és tikkadozva gondolnak egy harmatcseppre, amely mindkettőjüket felüdítené.

De nincs most harmat. Tüzes katlan az egész világ. S hol van még a vége ennek a munkának!

Az ember elmosolyodik, mikor látja azt a hitvány galacsint és a két kis rút bogár sziszifuszi munkáját. Micsoda nagy érték lehet az nekik, hogy így küszködnek, erőlködnek vele, és micsoda rengeteg-nagy terület nekik az országút, micsoda árok nekik a kerékvágás, és micsoda hegy egy-egy kis rög! Az én alakom bizonyára akkora nekik, mint nekem az Eiffel-tornya.

Ha ember és bogár megértené egymást, talán az a bogár megállna egy pillanatra a munká­jában, és így kiáltana fel hozzám:

– Mit utálsz engem? Mit nevetsz engem? A mindenségben nincs utálatos semmi, és nincs nevetni való semmi!

– Bocsánatot kérek, de amit ti olyan nagybuzgón hempergettek, az csak szemét.

– Te azt mondod, szemét. Hát nem sneff, az igaz, se nem fenyőmadár. De nekünk annál is jobb. Kincs! Nincs a földnek akkora gyémántja, amelyért odaadnánk! Ebben a golyóban benne van egy parányi kis tojás. Az a mi gyermekünk. Ez a golyó a mi édes, szép gyermekünk bölcsője. Elhempergetjük a fű közé, ahol sem ember, sem ló nem jár, és elássuk. Elássuk mélyen, mélyebben, mint ti a halottaitokat.

– Eszerint sírba teszitek őt.

– Te azt mondod: sírba; mi azt mondjuk: bölcsőbe. Ez elvégre egy, csak a neve más. Hogy ti hova alakultok onnét, én azt nem tudom. Ti a legnagyobb testű bogarak közül valók vagytok: nem ismerjük az átalakulásaitokat. Mi a föld színe alatt abban a golyóban öltünk új alakot. Nem ismertük anyánkat, nem fogjuk ismerni a gyermekünket. De azért szeretjük. Minden gyermekért külön dolgozunk. Minden egy gyermek egy egész golyót kap tőlünk. Az az öröksége. Az utolsó gyermek már az utolsó erőnket emészti fel. Ahogy azt elástuk, ott maradunk elcsigázottan, kimerülten, mígnem az élet elszáll a testünkből.

– Mindenesetre különös.

– Neked ez a különös. Nekünk a te életed. Voltaképpen pedig egy és ugyanaz, csak a formák mások. Mert mi más a te vagyongyűjtésed? Te is csak megkeresed előbb a mindenségben a párodat, és nekifogsz a munkának, hogy az ivadékodat biztosítsd. Te azt mondod az én vagyo­nomra: szemét. Én is azt mondom a tiédre. Mert te, kétlábú óriás bogár, csakolyan munkában merülsz ki, mint én, csakhogy te a magad limlomát kincsnek nevezed, mint én a magamét, s te éppúgy a maradéknak gyűjtőd és hengergeted, mint én. Azután, mikor elfogyott az életerőd, nem ott halsz-e meg, ahol mi: a legutolsó bölcső közelében?

Az országút ég a nap tüzétől. A két kis rút bogár újra nekifog a hempergetésnek. Dolgoznak minden erejüket megfeszítve, dolgoznak pihenés nélkül.

Forrás

Gárdonyi Géza: Tükörképeim. Önéletírások, karcolatok, esszék. Sajtó alá rendezte Z. Szalai Sándor és Tóth Gyula. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 538–542. p.