A csonka pók

Gárdonyi Géza
biológia, állatok, ízeltlábúak, pókok
szóelválasztás

Az idő már éjfél felé jár. A kocsirobogás elhalkult a Kerepesi úton. Jóleső csöndesség vonult be az utcámba.

Mikor az ember nem tud aludni, azokra gondol, akiket szeret. Hazagondolok. De szinte megröstellem magamat, hogy mindjárt az én kedveseimre való gondolás egy pókot is juttat az eszembe.

Az ördög vigye el azt a hitvány férget, hogyan kerül az most a gondolataim közé! De hiába, ha már egyszer eszembe jutott, nem tudok többé rá nem gondolni.


Hogy a telet otthon töltöttem, a cselédünk egyszer valami tuskós erdei fát rakott a fáskosárba. Jó az ilyen fa a decemberi napokon. Egy-egy tuskó órákig elégdegél, s még a parazsa is sokáig tartogatja a meleget.

Ahogy egy délután ott ülök, pipázgatok a kályha mellett, látom ám, hogy a padlón egy kis fekete pók sétál. Sétál a könyvtartóm felé.

Semmivel se nagyobb, mint két kis szentjánoskenyér-mag egymás végébe téve, de tán akkora sincs. A lába valamivel vastagabb és rövidebb, mint azoké a pókoké, amiket eddig megszoktam, s nem is olyan rút, mint a kerti pókok.

Fekete pókot s ilyen pókot én még sohase láttam. El nem tudtam gondolni, hogy ez a pók hogyan került a szobámba. Meg aztán karácsony után már se légy, se pók nincsen. Ez bizony szegény csak az erdei fában kerülhetett hozzám.

Haj, hogy fázhatott a nyomorult kis féreg, s ki tudja, milyen boldog most, hogy valami neki ismeretlen, meleg barlangba került.

Tűnődött is talán, mikor fölébredt, hogy vajon medvebarlang-e ez, vagy hogy más valami óriás állaté, és hogy nem lehetne-e itt valamelyik alkalmas zugban hálót feszíteni.

Hát sétált a pók. Talán éppen a könyvtartómat szemelte ki erre a célra. Annak a teteje pók-szempontból csakugyan alkalmas hely a légyfogásra: próbálták elegen.

De mégis bolond a spekuláció. A mi szemes Pankánk úgy lesöprinti onnan holnap reggel, hogy hanyatt heppen a földre, és legfeljebb csak annyit hall még, hogy:

– Ni, a rusnya féreg! – Aztán vége az életének a Panka csizmája alatt.

Fogtam egy üvegfedelű kis bádogszelencét, és beleijesztettem. Hadd töltse a hideg hónapokat a melegen.

Hogy olyan szokatlan volt az alakja, meg is néztem őkigyelmét az ablaknál. Hát jól mondtam, hogy olyan, mint a jánoskenyér magja. A felső teste olyan színű, és olyan fényű is. Nem szőrös. Az alsó teste fekete, olyan fekete, mint a holt szén, és szőrös is, de nem borzasan szőrös, hanem mint a szép, sima nemezkalapok. A lábai vastagok, olyan színűek, mint a felső teste, és így szabad szemmel nézve szintén kopaszok. De nini, csak hét a lába: bal oldalon a második hiányzik.

Keresem a hiányzó lábat, keresem a padlón, hogy én törtem-e le, vagy hogy így volt: nem találtam.

A pók hát bekerült a könyves-szekrénybe.

Egynéhány hét múlva megint látok egy pókot a kályhám közelében. A falon ült. Melegedett. Ez már a megszokott, sárgás házi pók volt. Sovány az istenadta, szinte ráncos a hasa az éhségtől. A hosszú, vékony lábakkal körülcsillagozott, kis póktest, alig volt nagyobb, mint a lencse-szem.

Legyenek ketten, gondoltam, legalább eldiskurálnak a tavaszig.

Odatartottam a szelencét alája, és beletoltam a fedéllel. Azután odatettem őket az ablak párkányára. Megnézem: hogyan barátkoznak?

Hát nehezen barátkoztak. Csak ültek egymástól a lehető legtávolabb a császárzsemlényi kis fényes, világos börtönben. Meg se moccantak.

No mindegy, majd megismerkednek. A fekete elvégre is erdei pók, barbár, talán komor és szótalan, emez meg talán műveltebb fajta, lehet, hogy idegennek érzi egyik a másikat. De hiszen lesz idejük egymást megismerni.

Otthagytam őket az ablakban, és hogy a hírlapok megérkeztek, olvastam.

Félóra múlva megint megnézem őket, hogy mit csinálnak, hát már akkor a házi pók ott hevert a szelence közepén: nyolc lába az égnek… A fekete meg sétált körülötte diadalmasan.

Tyű, gyilkos gazember! Hát te így barátkozol!

Egy darabig haragudtam rá, hanem aztán arra gondoltam, hogy a sárga pók talán beteg volt, s emiatt ölte meg a másik.

Az állatok világában nem szokatlan ez. A farkasok is így gyógyítanak. A vadon élő emberekről is olvastam effélét, sőt, ha meggondolom, miköztünk is kiválóan emberséges az olyan, aki a szenvedőnek nem az arcát nézi, hanem a lelkét.

Február végén megint egy pók jelent meg a szobámban. Ez már egészséges, gömbölyű kerti pók. Kicsi derék, nagy potroh, sárgásbarna szín. Akkora, mint a fekete, még tán nagyobb is valamivel.

No, ez összeillő pár.

Ahogy odatettem őket az ablak párkányára, megnéztem az új pókot egy ötszörösen nagyító üvegen át. Hát éppen olyan bundája volt, mint a nyúlnak. Még olyan, egyes fekete szálak is voltak a szőre között, mint a nyúlnak szokott lenni.

Ült, és nézett a fekete pókra. A fekete pók a szelence átellenes oldalában ült. Nem mozdult, de apró kis aranyszemei föltűnően tündököltek.

Csak most vettem észre, hogy ennek a póknak olyan a szeme, mint az arany, de csak a négy felső. Koszorú gyanánt sorakoznak a szemei a homlokán. Az alsó koszorú szemei kisebbek, s nem látszanak olyan aranyszögeknek, mint a felsők.

És csak most jut eszembe, hogy talán nevén is kellene neveznem a két pókot. Bocsánatot kérek Herman Ottótól, hogy nem ismerem a pókok nemzetségét. Én bizony nem olvastam még az ő híres, jeles munkáját, s éppen nem érdekelt, hogy melyik póknak mi a neve. A név nekem csak annyit jelent, hogy valamelyik tudós egyszer nevet komponált rájuk. Hogy mi az a név, azzal sem a pók nem törődik, sem a magunkfajta tudatlan újságíró.

Csak vártam, vártam, hogy megmozdul valamelyik. És eközben arra gondoltam, hogy ha talán az egyik férfi, a másik meg nő, hogyan reszket most a szívük az örömtől. Milyen kár, hogy az ember nem ismeri a pókok arcát! A nagyító üveg is csak merev, indulat nélkül való arcot mutat. Pedig meglehet, hogy a férfi úgy néz most a nőre, mint a Margitay híres Ellenállhatatlanja, a padon ülő monoklis gavallér, arra a barna, nagyszemű kisasszonyra. De a szerelemnek micsoda bűvöletes nézése lehet az, ahol egyszerre nyolc szem bazsalít a leányra!

Kivárom, gondoltam, akármeddig is kell várnom, és csupán azért fordultam egyet el, hogy szivarra gyújtsak.

Hát, mikor visszatérek, ott rángatózik már a szép, kis nyúlszínű pók hanyatt fekve, a másiknak a körme között.

Ette a kannibál!

Visszatettem a szekrénybe. Most már nemcsak haragudtam rá, de gyűlöltem is.

Mikor a márciusi nap melegíteni kezdte a házunk falát, megint találtam egy pókot. Vén keresztes pók volt, háromszor akkora, mint az enyém. Valószínűleg most törülte ki a hosszú téli álmot a szeméből és kijött valahonnan az eresz alól a napsütésbe, hogy melengesse eldermedt izmait.

A tudósok kegyetlen kíváncsisága szállott meg, hogy vajon megeszi-e ez is a nálánál gyöngébbet?

Előhoztam a szelencét, és beleugrasztottam.

Az én pókom már akkor fehér szemfedőt szőtt a fenéken heverő holtakra, s ült lomhán és jóllakottan a fenék szélén.

Hanem a nagy pók nem bántotta. Megült békén. Nyolc nagy, fölhúzott térde között guggolt, s rá se nézett a feketére.

Nem bántja még, gondoltam – az állapotán eszmélkedik, hogy hova került.

A fekete pók eddig háttal volt neki, s két lábbal az oldalbádogra támaszkodott. Most megfordult. Úgy fordult, hogy fejjel a nagy pók felé állott.

Vizsgálta.

Így vizsgálja a hóhért az elítélt, gondoltam.

Nem telt bele egy perc, a fekete megint megmozdult: egy lépést tett a jövevény felé. Csak egy lépést.

Ült megint nyugodtan, és nézett.

Már látom, hogy nem fél.

Megint megmozdult: hol az első lábaival, hol a hátulsókkal egyet-egyet lépve húzódott lassan és óvatosan a nagy pókhoz. De szembe!

Mit akar?

Még utóbb megérem, hogy ez a kis csonka haramia nekimegy annak az óriásnak!

Odaállt a nagy elé. Az első lábai fölemelkedtek. A szája v alakra nyílt. De nem ugrott rá. Maradt ebben a helyzetben mozdulatlanul.

A nagy pók bizonyára nézte ezeket a készülődéseket, de amint én láttam, közömbösen guggolt a szelence szélében.

Igaza van. A tigris csak nevetheti a macskát, ha a macskának az jut eszébe, hogy tigrist szaggasson széjjel.

A fekete így állott előtte egy darabig.

Egyszer aztán rábocsátotta a lábát a nagy póknak a két előtte levő lábára.

A nagy pók megmozdult mostan. Láttam, hogyan vonja visszafelé a lábait.

A fekete ekkor megrohanta. Nekirohant egy olyan gyors mozdulattal, hogy ebben a pillanatban csak a lábak kevergését láttam azon az egy ponton.

A következő pillanatban a fekete pók visszavonult: nem fért a keresztesnek a testéhez a hosszú lábak miatt.

És ültek megint mozdulatlanul mind a ketten, mintha nem történt volna semmi se.

No hát, a pókvilágban elég furcsa a bemutatkozás!

Negyedóra múlva megint megmozdult a fekete. Lassú, sétáló menéssel a háta mögé került az óriásnak.

De csak ült megint, mintha semmit se akarna. Aztán látom én, hogy emelkedik ismét a két első lába fölfelé.

Azt hittem, rá fog ugrani. De nem ugrott rá. Úgy tett, mint az előbb: ráeresztette lassan a két első lábát a nagy pók két hátulsó lába szárára.

A nagy pók fölemelkedett.

Ez a fölemelkedés abból állott, hogy a nyolc láb maradt, ahol volt, de a test fölemelkedett közöttük majdnem a szelence üvegéig. Milyen jó, hogy a pók nem akkora, mint a teve. Egy ilyen fölemelkedés a legrémítőbb látvány volna a világon!

A fekete visszavonult.

Most már látszott rajta, hogy nem tartja magát erősebbnek. De az is látszott, hogy a nagy pók csak annyinak nézi a feketét, mint a nagy kutya a rácsahitoló pincsikutyát.

De micsoda gondolatok tüzelhettek a kis feketének az agyában! Az arca bizonyára a düh kifejezéseiben vonaglott!

Még mindig nem mondott le. Oldalt tett ellene ismét egy tapogatódzó kísérletet. Hanem a nagy pók megint csak eltolta magától.

Utoljára még egyszer szembe ment a kis fekete a nagynak, és most minden erejének a kilövésével. Az a mozdulat, amint összecsaptak, olyan rázó volt, mintha két acélrugó pattant volna össze és rengett volna meg egy pillanatig a levegőben.

E támadás után a fekete visszaült a fenékszélbe, és lekutyorodott.

Vártam egynéhány percig. Nem mozdult többé. Megnéztem megint egy óra múlva. Nem történt semmi se közöttük.

Hanem ekkor azt vettem észre, hogy az én pókomnak az egyik lába, mindjárt a csonka láb mellett, mintha jobban behajlana a szokottnál a melle alá.

Oldalt fordítom a szelencét. A pókom elmozdul. A lábát ott hagyja maga mögött.

No, akkor megsajnáltam. A nagy pókot mindjárt kivetettem az udvarra, a feketét meg vissza­tettem szelencéstől a szekrényembe.

Megfogadtam, hogy ha meggyógyul, eltartom holtáig, s talán minden órában megnéztem, hogy él-e még.

Hát megélt a pogány!

A negyedik napon beeresztettem hozzá egy korán világra szállott legyet, azt rögtön el is fogta és megette jóízűen. S attól fogva minden héten adtam neki egyszer valamit.

És most, hogy hazagondolok, ő is eszembe jut. Nem éhezik-e? Nem tűz-e rá nagyon a nap, mikor besüt a szobámba? Úgy gondolok rá, mint akármelyik jó ismerősömre. Érzem, hogy e nyilatkozatom miatt sokan lenéznek majd engem, de nekem az mindegy. Ez a kis csonka pók kedves most már nekem. Tudom, hogy ismer engem, és lehet, hogy ő is éppen úgy gondol énrám, mint én őreá.

Nagy zugpók (Eratigena atrica)
Forrás
Forrás

Gárdonyi Géza: Tükörképeim. Önéletírások, karcolatok, esszék. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 480–487. p.