Az ismeretlen erő

Gárdonyi Géza
biológia, halál, életerő, lélek
szóelválasztás

Ezelőtt tíz évvel a szegedi kórház halottas szobájában voltam. Akkoriban eljártam minden boncolásra.

Ne tegye ezt senki, akinek még nincs ősz haja-szála. A tudás fájának legendájában van valami igaz. Minden lépéssel, amelyet feléje teszünk, paradicsomunknak egy része tűnik el mögöt­tünk.

A márványasztalon egy izmos, szép arcú parasztlegény feküdt. A szeretőjét más vette el, hát tegnap szíven lőtte magát.

A szolga körülfűrészelte a koponyát, és leemelte. Az orvos ekkor a szerszámaihoz nyúlt, és kivette a legény agyvelejét.

A két tenyerébe vette és mefisztói mosolygással tartotta elém, és így szólt:

– A lélek.

Ez az orvos olyanforma ember volt, mint az az agyagszobor, amelyiknek a fejére rácsaptak. Lapos fejű, szétment arcú, görbe lábú ember; ezenkívül bibircsókos képű s tizenhárom szál szakállú, de nekem mégis kedves beszélgető társam, s igen értelmes ember.

Letette az agyat a márványasztalra, a legény lába mellé, és belemetszett.

Az agy olyan volt, mint akármi más emlős állatnak az agya. Belül fehér, s tekervényes s-ekkel telt. A közepén egy kis vizes barlang.

Hát ez a lélek.

Többet aztán nem beszélgettünk. Én az ablaknál álltam és néztem, hogyan vizsgálódik tovább az orvos. Nem sokáig vizsgálódott, mert csak az agyat nézte, hogy nem volt-e őrült a legény, meg a lövés irányát metszegette meg, hogy nem más lőtte-e agyon.

Aztán újra kint voltunk a szabadban, az árnyékos akácfák alatt. Az akácok akkor bimbóztak, s a levegő a tavasz életét lehelte.

– Doktor úr – mondom neki –, hát ha a lélek az az agyvelő, az állatnak is éppen ilyen az agya, mint a miénk.

– Az állatnak is van lelke – felelte mosolyogva.

Mert mindig mosolygott.

– Az állatnak csak egy kicsiny értelme van, doktor úr. Annyi értelme, amennyivel az élelmét megkeresi és amennyivel védekezik.

– Hát annak nem kell több. De nincsenek is olyan mély tekervények az agyában, mint nekünk. A girusz, az a tekervény, az minden. Művelt ember agyában mélyek ezek a giruszok, a műveletlenében keskenyek, az állatéban alig vannak. Ennyi az egész.

– És ön nem hiszi, hogy egy külön erő lakik az agyban, egy láthatatlan valami, amelyet az ön kése nem vághat el, mert olyan, mint a napsugár: szétmetszhetetlen, megsemmisíthetetlen; átszáll az üvegen, a világtér végtelenségén és nem hal meg akkor sem, mikor a nap leáldozott, csak éppen hogy a mi szemünk elől tűnik el.

Az orvos vállat vont.

– Azt hiszem, amit látok.

A törzs formájáról általában
Barcsay Jenő · 1953 · ceruza, papír
Barcsay J.: Művészeti anatómia, Corvina, 1995

A minap a füzesabonyi állomáson vártam a fővárosba menő vonatot. Egy óra hosszáig kellett várnom. Ezt az időt azzal töltöttem el, hogy a vasúti munkásokat néztem, akik telegráf oszlopot igazítottak.

A munkások között volt egy telt képű, erős derekú legény. Ismerős arc, de nem tudom, honnan.

És ekkor eszembe jutott az az alföldi legény, akinek a lelkét a tenyerén tartotta elém az orvos.

Milyen különös látvány! Egy percre az a gondolatom, hogy az orvos visszatette az agyát a koponyába; megint bevarrta, és ez a legény megint él. Mozgatja az a bizonyos erő. Hogy mit dolgozik, nem tudja. Semmi fogalma nincs a telegráfgépről. De azért dolgozik. Hány millió ember dolgozik a földön, hogy nem tudja, mit és miért. Csak annyit tud, hogy ő azért a munkáért pénzt kap. A munkát a magáénak tekinti, pedig ez a munka a vasúté, az országé, az egész társadalomé, az egész világé.

S az agy ereje mozdítja-e mindig a kezét, minden teste részét? Csupán az agyam ereje moz­gat­ja-e meg az én kezemet is, mikor ezeket a sorokat írom? Az agynak az erejében mi az akarat, amely ezt a testet, ezt a húsból, csontból és vérből álló gépet ezerféle módon, de mindig éppen úgy, ahogy kell, mozgatja?

És ezt a hatalmas akaratot, annak a legénynek minden gondolatát, minden emlékezetét s önmagát lerombolt viharos szerelmét tartotta elém a két tenyerén az orvos.

Eszembe jutott az erő szó, amivel én a lelket kérdeztem, és eszembe jutott az orvos felelete.

Vajon ha az én öregapám idejében azt mondom egy ilyen gondolkozású orvosnak:

– Uram. Van olyan masina a világon, amelyiknek az ereje elválik a masinától, és elmegyen innen egy másodperc alatt Amerikába. De ez még semmi, hanem elviszi az én gondolatomat is, elviszi az én szívem melegét is az elszálló gondolat karjaiban.

Mit felelt volna rá?

A legtökéletesebb masina az emberi test. Nincs az a mechanikus, aki csak az emberi kéznek a tökéletességét is tudná megközelíteni valami fogó szerszám megszerkesztésében. Hát a nyelv, a szem, az idegek szerkezete?

És csak ebben a csodálatos masinában nem lakhatik-e olyan erő, amely láthatatlan, megtalál­hatatlan, és mégis mozgatja az egész masinát?

Ha a telegráfgép ereje elszállhat, és ha akarja az ember, fölfoghatja egy másik gépben, a mi testünk ereje mért ne szállhatna el? Mért ne maradhatna egész és újra megtalálható!

Ha a telegráfgép ereje egy másodperc alatt körülröppenhet az egész földtekén, ennek a tökéletesebb gépnek az ereje nem lehet-e még gyorsabb, még távolabb szállható, mint a napsugár, amely háromszázezer kilométert száll át egy másodperc alatt? Mért ne lehetne még ennél is szabadabb?

És ha a telegráfgép ereje bárkinek a gondolatát is magával viheti, a mi testünk ereje nem viheti-e magával minden gondolatát, a teljes öntudatot?

Abban a pillanatban, amint a telegráfgép gombját megnyomtam, összerombolhatom utána az egész masinát, de az az erő, amely a gomb alól fölszabadult, tovább száll a maga teljes­sé­gében.

Hát a mi testünk ereje? Vajon ez hitványabb valami? Beleromolhatik ez az erő a gépbe, mikor a gép megsemmisül?


Este van. Az őszi bogár egyhangú pri-pri éneke hangzik a sötétségbe burkolt lombok alól. A sötétség alatt, amely betakarja a földteke óriás felét, milliók teste fekszik álomban, öntudat­lanul.

Fölöttem a végtelenség. Benne miriád csillag fehér tüze ég. Az a sok csillag mind olyanféle, mint ez a mi földünk.

Forrás

Gárdonyi Géza: Tükörképeim. Önéletírások, karcolatok, esszék. Sajtó alá rendezte Z. Szalai Sándor és Tóth Gyula. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 399–402. p.