Ismerkedés egy ismeretlennel

Gárdonyi Géza

Ez a novella Gárdonyi Kiskerekes, nagykerekes címen megjelent írásának variánsa.

Daday Jenő, biológia, állatvilág, kerekesféreg
szóelválasztás

Van-e ember, aki elolvas ilyen című könyvet: A magyarországi tavak halainak természetes tápláléka?

Hát én elolvastam. Nem mintha érdeklődtem volna a halak gyomra iránt, hanem mert ismerem a tudósoknak azt a gyöngeségét, hogy mikor írnak, még csak azt sem tudják megírni, hogy miről írnak. Holmi homályos és sorokra nyúló címek alatt sokszor kincsek rejlenek. Az igaz, hogy keresni és ásni kell néha a mondatokban, de hát a fáradság nem mindig hiábavaló.

Hát ez a könyv is megérdemelte, hogy elolvassam. A címe az, hogy: mit esznek a halak? A tartalma azonban az, hogy a tudós (Daday Jenő dr.) elmondja, miféle apró állatok élnek a vizeinkben. Álmélkodásba ejtő, gyönyörű munka!

A mi tudósunk mesébe illő szorgalommal járta be Magyarország minden állóvizét; kikoto­rászta, kibogarászta fenékig valamennyit, s mikor már elérte a legnagyobb mélységet, akkor a mikroszkóp segítségével leszállt a láthatatlan világba is, s ezernyi-ezer apró teremtést figyelt meg és rajzolt le kábító pontossággal és részletességgel.

Összesen negyvennégy tavat vizsgált át. De hogyan, hogy az egri Melegvizet kikerülte? Érdekes lehet pedig ennek is az állatnépe! A tó alja tele van növényzettel, a vize meg télen-nyáron egyformán meleg. A forrása olyan gazdag, hogy az elcsurgó víz kastélynak beillő malmot hajt. Soha nem vizsgálta senki!

Ez a víz megcáfolja azt a tudományos állítást, hogy a hüllőknek télen aludniuk kell. A tudomány azt mondja hogy ez törvény. No, a Melegvíz békái lekuruttyolják ezt a törvényt! Vígan kuruttyolnak egész télen át!

Ahogy elmegyek a Melegvíz mellett, eszembe jut a Daday könyve: lenyúlok az esernyőmmel a víz fenekére, és belekotrok a fenék zöldjébe; fölhúzok egy csipetnyi zöld moszatot. Teszem papirosba. Hozom haza.

Itthon mindjárt kicsöppentek a levéből egy gombostűfejnyi, zavaros cseppet; illesztem az én jó Lendl-féle mikroszkópom alá.

Nézem először ötvenszeres nagyítással. Hát mintha valami moha-zöld bozótot látnék. S valami apró jószág dühösen rándul ide-oda a bozótban.

Erősebb nagyítást fordítok rá: az ötszázszoros üveget. A bokor erdővé válik. A zöld színű, tekervényes fák átlátszók. Fényes égben smaragderdő. Benne szárnyatlanul röpködő, lencse-forma állatkák. Az erdő egyik fáján egy hatalmas cserebogár-forma, átlátszó, színtelen állat. Lába nincsen. Azazhogy mégis van: most látom, hogy van egy lába. Olyan lába van, mint a talpas lámpásnak. Csak egy. Azzal az egy lábbal erősen megfogódzik egy vastag faágban, s lázas-dühösen forgat a fején valami nagy kereket.

A kerék olyan szabályos, hogy időnkint, mikor meglassul, látni lehet a küllőit is, de mégis egy az állattal, mert láthatóképpen arra való, hogy a víz apró vadait belesodorja őhatalmasságának a torkába.

A feje a kerék. A kerék közepe a szája. A víz gyors örvényléssel rohan a kerékbe, s kidől ismét az állat oldalán. Hanem ami a vízzel is bement, az nem jön ki.

S közben látom, hogy a szíve sebesen ver, talán hússzor olyan sebesen, mint a miénk. Úgy mozog benne, mint a zsebórákban a petyegő, de még annál is sebesebben.

És látom, mint csúszik a szétvágott, sok apró állat le a fenevad gyomrába, s két kis vörös szeme mint mered tigrisi vadsággal tovább is a körülötte lebegő állatkákra.

De hát mennyit akar még enni?

Látszik rajta, hogy sokat. Időnkint, mikor már percekig hiába dolgozott, összekapja a kerekét és visszarándul. Úgy húzódik össze, mint a csiga, de egy szempillantás alatt; aztán megint kilövi magát egyenesre, s a kereke megindul, mintha az ember egy kifordult kofaesernyőt forgatna a feje fölött.

Kerekesférgek
© Nikon Small World 2014 · Charles Krebs · Forrás

Nézem a Daday könyvét. Bizonyosra fogom, hogy ez az állat nincs benne, és szinte félre­vágom a kalapomat, hogy a Természettudományi Társaság hogyan irigykedik majd rám. Haj, de borzasztó lelkiismeretes nép a tudós! A könyv csakhamar megmutatja, hogy én egy ’rotátor’ nevű állattal kötöttem ismeretséget, s a tudós nemcsak hogy ezt az egyet ismeri, hanem négyszáz különféle fajt ebből az egy állatból. Le is írja minden porcikájukat az utolsó kis mirigyükig.

No, a fölfedezés dicsősége elpukkadt, mielőtt hírlapi jó barátaim fölfújhatták volna, de eléggé kárpótol maga az érdekes ismeretség is. Mi szegény hétköznapi emberek matuzsálemi életet élhetünk át anélkül, hogy csak egy rotátorral is találkoznánk; a pocsolyát meg éppen kerülni valónak tartjuk.

A Daday könyvéből megtudom, hogy amit én szabályos keréknek néztem, az valami kör alakú rojtozat, tudományos szóval ’csillangó’. (Hogy miért éppen csillangó és nem inkább ’sallangó’, azt nem tudom. Csillogni éppenséggel nem csillog.) Daday azt mondja, hogy mikor az állat munkában van, nem lehet ezt a teste részét a keréktől megkülönböztetni.

És ezek az állatok nők és férfiak! És elevent szülnek! Tehát itt is van szerelem, a vízcseppben!

No, itt leteszem a Daday könyvét. Úgy érzem magamat, mintha Klimiusz Miklós volnék: belehullottam egy mérföldekre terjedő lyukon át egy ismeretlen világnak az ismeretlen népe közé.

Nézem az első ismeretlent: a kerékfejű szörnyeteget. Ez ám rettenetes úr a maga birodal­mában! A kis lencsealakú, fényes, apró nép riadtan cikázik el mellette, s össze-összegyűlik csapatosan egy-egy kis tisztáson. Szeretném megolvasni: hányan vannak? De nem tudom. Sokan vannak. Rajzanak, mint ősszel a fecskék.

És ez a sok állat mind egy mákszemnyi kis, szétnyomott vízcseppben van. A két üveglap, amely közé a vízcsöppet tettem, olyan szorosan tapad egymásra, hogy nincs az a vékony női hajszál, amely odaférne. És ezeknek az állatoknak az mégis akkora terület, hogy egymás körül keringetnek, mint a galambok, míg közöttük hajtja, forgatja a kerekét a náluknál tízszerte nagyobb rotátor: sodorja a vizet ádáz étvággyal a gyomra poklába:

Micsoda élet van itt, micsoda küzdelem itt is a mindennapi kenyérért! Üldözés és menekülés egy akkora világban, mint ennek az ’i’ betűnek a pontja, s amoda tovább meg, ugyanezen a területen a kis amőbák enyelgő játszadozása – öröm és vidámság!

Vajon van-e ezeknek a teremtéseknek valami értelmük? Magukról csak tudnak talán valamit! A rotátor bizonyosan tudja, hogy miért forgatja a kerekét, s a kis fényes amőbák bizonyára nem öntudatlanul iramodnak el előle! S hogy játszanak ezek az apróságok! Ahogy meg-megállnak egy-egy kis tisztáson, néha huszonöt-harminc is ott lebeg csöndesen egymás körül; aztán ha az egyik megiramodik, lassankint valamennyi belevegyül a játékba: csoportosan szállnak, mint a verebek. Olykor kettő egymást kiválasztva kergetődzik. Miért kergetőznek? Jó kedvük van? Hogyan lehet jókedv öntudat nélkül?

Ezalatt a kerekes óriás lankadatlan tűzzel dolgozik tovább. Sajnálom, hogy nem tudom: úr-e vagy asszonyság? ifjú-e vagy öreg? De azt mégis gondolom, hogyha férfiak és nők vannak náluk, mint nálunk, értelem és öntudat nélkül nem közelednek egymáshoz.

Hogyan beszélnek ezek? Udvarol-e a férfi a nőnek? Szépeleg-e a nő a férfi előtt? És hát sebesebben dobog-e ilyenkor a szívük, mint rendesen?

És ha van bennük értelem, mit gondolnak ezek a világról? Ezek bizonyára azt gondolják, hogy az egri Melegvíz az egész világ! És talán azt is mondják maguk között:

– Ez a végtelenség!

Mit tud ez arról, hogy ő most mikroszkóp alatt van? Ha tudná, bizony nem izzadna a munkában, hanem a rémülettől dermedten várná azt a negyedórát, amelyben a levegő elfogy, s a víz kiszárad.

De ő tág, nagy helyen érzi magát; vígan forgatja a kerekét, s azt mondja:

– Sose halunk meg!

Ő nem lát engem. Nem tudja, hogy én vagyok. Ha látna, sem láthatna. Olyan tömérdek az ő kicsiségéhez az én nagyságom, hogy nem képes fölfogni a tekintetével.

Ha valaki azt mondaná neki:

– Hallod-e, atyafi, nem te vagy ám a világon a legnagyobb és leghatalmasabb teremtés, hanem vannak olyan létezők is, akik nem vízben élnek, és oly nagyok hozzád képest, hogy még messzelátóval sem tudnál rajtuk végiglátni!

A kis szörnyeteg nagyot nevetne ezen, s így felelne:

– Bizony jókedved van, édes atyámfia! – – – – – –

Forrás

Gárdonyi Géza: Tükörképeim. Önéletírások, karcolatok, esszék. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 475–480. p.