Hályogműtét

Kosztolányi Dezső
orvoslás, cataracta senilis, szürkehályog, szemműtét
szóelválasztás

A műtő tükörablakain zuhatagokban ömlik a fény. Olyan világosság van, olyan ragyogás és tündöklés, mint a fényszórókkal bombázott színpadon, amelyre majd légiesen, csillogó aranyporban, tüzes pilléktől körül rajongva belibben mindnyájunk szerelme és bálványa: a primadonna.

Egyelőre csak aggastyán ül itt a betegek kékcsíkos köpenyében. Hatvanhat esztendős. Világtalan. Mindkét szemére vak. Szürke hályoga van.

Fejét lehajtja. Hagyja, hogy az ápolónő előkészítse, vattával tisztogassa arcbőrét s hosszan mosdassa balszemét, mely kés alá kerül. Nem szól semmit. Némán engedelmeskedik.

Az ápoló időnként a fülébe ordít, torkaszakadtából, mert az öregúr nemcsak vak, hanem süket is.

– Lenézni a földre. Úgy. Most fölfelé nézni. Úgy, úgy.

Szegény izgatottnak, vagy inkább türelmetlennek látszik. Füle ég. Szeme alatt piros folt lángol a várakozástól, a reménységtől, a zabolátlan boldogságtól, a föltét len bizonyosságtól, hogy nemsokára – öt perc múlva, két perc múlva, talán már egy perc múlva is – látni fog, visszakapja a szeme világát – nem is azt: az egész világot –, melyet másfél éve elvesztett.

Nem szorongás ez, mint egyéb műtétek előtt. Inkább láz, az a láz, melyet kisgyermekek éreznek karácsony este, napszállat előtt, amikor édesanyjuk beoson a titkos szobába s az üvegpohárral csönget. Most jön, az angyal.

Jaj, mit hoz az angyal? Mindent hoz, az egész földet, zöld kerteket, piros gyümölcsfákat, kék eget. Úgy bizony. Éjjel nem is tudott aludni. Hiába kapott egymásután két altatót, dobogó szívvel hánykolódott ágyán, képzelgett erről az édes ajándékról, erről a fényes ajándékról az éjszaka sötétségében, szeme sötétségében, mindaddig, amíg meg nem virradt. Akkor más csillapítókat adtak neki. De ezek se tudják megnyugtatni a lelket, mely szárnyait verdesve ébredezik és fölajzva a nagy meglepetésre, már mozog, emelkedik, felfelé nyilai. Alig lehet tartani. Ezeket az öreg vak gyermekeket ilyenkor nem biztatni kell, hanem kétkedővé tenni, csalafintán lekicsinyelni a műtét várható sikerét, mert egyikük-másikuk előre őrjöngeni és dühöngeni kezd az örömtől, hogy látni fog. Az ápolónő üvöltve harsogja a fülébe:

– Lassan. Csöndesen. Nyugodtan, nyugodtan.

Nem fog rajta a jó tanács. Világtalan szemeivel ide-oda tekintget kotnyeles kíváncsisággal.

– Mindjárt jönnek – bömböli az ápolónő –, azonnal itt lesznek.

Künn a tanár mosakszik a segédével, egy másik orvossal. Köpenyét könyökig föltűri a szakember közönyével, a szokottság tudattalan és rég beidegzett lelkiismeretével. Régi ismerősökről, könyvekről, színházról beszélget. Előzőleg meg se nézte a beteget. Csak fölhozatta. Hiszen ismeri őt. Illetve ismeri szemrét. Cataracta senilis. Tudja, hogy mit kell csinálni. Őneki ez annyi, mint nekünk két rímhez egy harmadikat találni. Nem esemény.

Most a műtőbe lép már teljesen beöltözve a műtősnő. Kis szőke asszony. Könnyű és erős. Feje zártan bekeretezve fehéren, mint Lorántffy Zsuzsannáé. Ebből a rá mából tekint ki komoly, barna-zöld szeme. Bokáig érő, fehér köpeny rajta, szája előtt kendő, kezén gumikesztyű. Tündéri sebességgel röpköd ide-oda. Száll, szárnyak nélkül. Rakosgatja az ollókat, késeket, szereket tesz az asztalra. Egy üvegben ötszázalékos kokain oldat. Hideg, mámorító mandulaszaga ide illan. Olyan, mint a pezsgő. Egyszerre hűt és fűt.

Íme itt a két orvos is, a tanársegéd is és a tanár is. A tanár megy a beteghez, fecskendő a kezében, megáll előtte, de már rá se néz. Csak az ápolónő kiabál a fülébe:

– Két szúrást fog érezni. Két szúrást.

Már meg is történt az első. A beteg nyik nélkül állta. Ezerszer annyit is elviselt volna azért. Vattával itatják a vérét.

A tanár most a második fecskendő tűjét döfi a szem mellé mélyen a bőrbe, közvetlen a szemideg tőszomszédságába, oly biztosan-vadul, hogy ebben a pillanatban egy őrültnek látszik, aki valakinek a szeme világát szántszándékkal, állati kegyetlenséggel kioltja. Eláll a lélegzetem, arra, gondolok, hogy a jótét és a gaztett, a legnagyobb tudás és a legnagyobb tudatlanság mennyire hasonlít egymáshoz.

Máris ott fekszik a beteg az asztalon, a balszem máris el van szigetelve s a munka megkezdődött.

– Mélyen lélegzeni – kiáltják ketten egyszerre a beteg fülébe. – Mélyen lélegzeni.

A híres szegedi paraszt évekig hámozgatta le a hályogot a maga durva bicskájával, mindaddig, míg föl nem világosították, hogy micsoda istenkísértésre vállalkozott. Akkor megremegett kezében a kés, többé nem mert hozzá nyúlni a lélek tükréhez.

Nekem nem ez a tanyai ember a csoda, aki nem tudta, mit művel. A csoda nekem, az igazi csoda az orvos, aki tudja, hogy mit művel és mégse torpan vissza.

Úgy ismeri ezt a csöpp területet – hány négyzetmilliméternyi lehet? – ezt a körülmosott, remekül föltárt és rögzített síkot, mint a földerítő katona a terepet, ahol élete kockáztatásával jár, minden bokorra, minden kőhalomra figyelve s a térképéről és az ösztönéből és a tapasztalatból következtet.

Az orvosnak nem is lehet olyan kicsiny ez, mint énnekem. Ő nem az egészet láthatja, nem a szemet, nem egy embertársa szemét, csak az anyagot. Minthogy tudása óriási, óriásivá tágul számára ez a kis terület. Ami egy milliméter ezredrésze, az neki mérföldek sokasága, ami egy milliméter, az neki délkör, az ínhártya Európa, a szaruhártya Ázsia, az érhártya Afrika, a sugártest Amerika, a szivárványhártya talán Ausztrália, a lencse, az üvegtest, a recehártya pedig egy csillag és valahol messze a szemideg, az ős fényforrás, a Nap. Egy Világmindenség reszket eléje a teremtés e végzetes perceiben, a bibliai szózattal: „Legyen világosság”.

Dolgozik, minden figyelmét összefogva és központosítva előre hajlik, a betegre görnyed, késsel a kezében s bármily párányi is a mozdulat, mely szükséges, szinte döf, szinte vív, szinte hadonászik, bátran és biztosan, úgy, amint kell. A szembogár, az a feketeség, mely az ép szemen egy üres kút mélységéhez hasonlít, még szürke a zavaros szemlencsétől. De á szemhártya szélén már sebét vágott a kés s ebből a sebből észrevehető billentésekkel és buktatásokkal, csak akkorákkal, melyeket egy hegedűművész tehet a húrjain, húzza, piszkálja., ráncigálja elő a szemlencséjét, finoman és mégis erélyesen, majdnem birkózva vele s a szemlencse – ez a természetes szemüveg – kibukkan, már a vatta tetején táncol kocsonyás mivoltában, az ápolónő átveszi, félrerakja, hogy majd odaadja a betegnek, emlékül, ereklyéül. Újszerű ez a művelet s mégis ősi, hiszen már sok ezer év óta végzi a fényimádó emberiség orvostudománya, akár a szülést, vagy a sebek égetését. Mindössze másfél percig tárt.

– Mélyen lélegzeni – trombitálnak a beteg fülébe az ápolónők.

A tanár azonban föltartja kezét és így szól:

– Világosságot.

Amikor egy lámpa éles fénykévéje rátűz a kezére, nagy hangon ezt kérdezi a betegtől:

– Mit lát

– Kezet – szól a beteg halkan. – Egy kezet. – Jól van. Most hunyja be a szemét.

– Lehunyni, lehunyni – ismétlik többen. – Semmit se szabad néznie huszonnégy óráig.

A beteg lehunyja a szemét. Egy pillanat múlva ismét kinyitja, kinyitja, a gyermek makacsságával. Néz, néz és lát, lát.

Ezekre ilyenkor nagyon kell vigyázni. Telhetetlenek, mohók, Bandzsítva kukucskálnak ide-oda. Mindent látni akarnak, egyszerre. A hüvelykujjukat. Az ágyuk rézrúd ját. A kis unokájuk szőke haját. Feddik, dorgálják őket: Ej, ej, csigavér. Minek örülnek ennyire?

– Lehunyni szépen. Így. Most vihetik. Már ki is tolták.

A csapások az életben gyorsan szokták ránk szakadni. Hirtelen elsötétedik előttünk a szín, fölordítunk s a halál közelét érezzük. Ez a páni rémület.

Itt ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Néha az élet, az áldás is tud gyors lenni. Úgy jött az egész, mint a villám. Ez az öreg már lát. A lehunyt véres szemhéja mögött a szemgolyó ismét érez, a fényről álmodik, az orvos kezéről, melyet a vaksága után először érzékélt.

A műtét oly mutatványosán gyönyörű volt, oly bűvészi, hogy meghatottságomban tapsolni szeretnék. Kim-mim nekem ez az aggastyán, akivel először és talán utoljára találkozom ebben az életben? Miért ujjongok? Miért tölt el féktelen jókedv és határtálán bizakodás ezen a távászi reggelen, hogy a földgolyón ismét eggyel több a látók száma? Végre ez igazán jelentéktelen szám.

Mit bánom én, mit tudom. Aether párolog köröttem. Részeg vágyok, mintha aethertől rúgtam volna be. Tapsolni akarok, nevetni és sírni.

Jelenleg egyetlen, de tökéletes eredményt nyújtó gyógymódja ismert: az elszürkült lencse műtéti eltávolítása és egy speciális műanyag lencsével történő pótlása
Forrás

Kosztolányi Dezső: Tengerszem. 77 történet. Budapest: Révai Irodalmi Intézet, 1936. 335–339. p.