Jókai természettudománya

Bemutatja Veress Zoltán
(Részletek)
csillagászat, földtudományok, élettudományok, embertudományok, technika

A tudós társaságnak egyik legtekintélyesebb tagja mosolygó iróniával fejezé ki bámulatát afölött, hogy tisztelt kollégája mennyi poézist bírt kihozni e tudományos tárgyból; míg egy szintén igen tekintélyes költőnk sajnálkozását tudatá vele, hogy ily költői tárgyban miért engedte fantáziáját száraz tudományos adatok által korlátoztatni.

Fekete Gyémántok

Mintegy félszáz Jókai-regényből — a roppant életműnek körülbelül egyharmadából — válogatott idézeteket kap itt az olvasó, bizonyos rendszer szerint csokorba kötve; olyan szövegrészeket, amelyek a legnépszerűbb magyar klasszikus elbeszélő természettudományos műveltségébe, de még inkább ilyen irányú érdeklődésébe engednek bepillantást.

Itt mindjárt szükségesnek tartom a „műveltség” és az „érdeklődés” fogalmak elhatárolását egymástól s egyszersmind összekapcsolását egymással; ennek a továbbiakban meglesz a jelentősége. Hadd induljak ki egy konkrét esetből. Mikor a Fekete gyémántok első fejezetében freskószerűen elénk tárul egy letűnt földtörténeti korszak, többek között Jókai őslénytani műveltségébe nyerünk elég mély bepillantást (látjuk, hogy több tucatnyi ősállatot, ősnövényt ismert), másfelől bepillantást nyerünk abba a jelenségbe, hogy ő maga kevesli műveltségét, amely nem elég érdeklődésének kielégítésére; teremtő képzelettel formálja tovább a korabeli paleontológia által rendelkezésére bocsátott adatokat, mozgalmas jeleneteket fest mamutokkal, sárkánygyíkokkal, és közben le-letér a szakszerű tudományosság ösvényéről (például olyan ősállatokat hoz össze egyazon korba, amelyek regnálása között millió esztendő a távolság). Ebben az esetben a műveltség hamarabb támadt az érdeklődésnél, amelyet éppen maga keltett fel, máskor az érdeklődés eleve megvolt, s nyomában támadt a műveltség; a kettő kézen fogva jár együtt Jókai műveiben, az érdeklődés azonban uralkodóbb — s ennek megfelelően az idézetek között alkalmasint több lesz az olyan, amely nem tudománytörténeti, hanem írónkra vonatkozó emberi dokumentum.

Mindezzel összefügg az, hogy az idézeteket nem a teljes Jókai-életműből válogattam, sőt nem is annak tudománytörténeti dokumentum gyanánt értékesebb részéből, hanem a regényekből s a még — enyhe pontatlansággal — regénynek nevezhető kisregényekből, mint például a Sárga rózsa (amelyek voltaképpen hosszabb elbeszélések). Ezt az eljárást a jelen kötet célja követelte meg. Ha elsősorban arra vonatkozóan akartam volna adatokat gyűjteni s az olvasó számára csokorba szedni, mit tudott Jókai kora tudományából, esetleg mi olyasmit őrzött meg belőle, ami az ő klasszikus volta s mindannak, amit leírt, ebből következő fennmaradása nélkül homályba süllyedt volna — nos, akkor elsősorban cikkeit, beszédeit, amatőr tudományos „műfajtalanságait”, kertészgazdászati jegyzeteit stb. kellett volna tanulmányoznom; az érdeklődés nyilvánvalóan azokban is jelen van., de uralkodóbb a tárgyszerű műveltség. Egy ilyen vizsgálatnak azonban, akárcsak egy ilyen szövegekből összeállított Jókai-breviáriumnak, nem lett volna túl sok értelme. Belőle talán megképzett volna előttünk egy amatőr tudós a természettudományok két-háromféle ágában, egy lelkes parlamenti szónok, aki számtalanszor szállt síkra a mezőgazdaság korszerűsítése, az ipar fejlesztése, a tudományos munka felkarolása mellett; megképzett volna mindaz, ami jeles volt a halandó Jókai Mórban (de amiben nem egy kortársa túlszárnyalta), s nem képzett volna meg az, ami jeles — igen, ma is kimagaslóan jeles — a halhatatlan Jókai Mórban, az íróban. Jókai tudományossága, a műveiben feltalálható tudományos vonatkozások összessége ugyanis csak mint egy nagy író tudományossága jelenthet különleges értéket; ezért hagytam kifejtetlenül hagyatéka gazdagabb, kézügybe esőbb homokbányához, de mégiscsak homokbányához hasonlítható részét, hogy viszont regényei aranybányáját a kötet terjedelme megszabta pászmán annál jobban kiaknázhassam.

Boldog leszek, ha akad majd olvasó, aki szemrehányással illet, hogy ebből-amabból a regényből ezt amazt az érdekes adatot kifelejtettem (egyébként az esetek egy részében nem arról lesz szó, hogy tényleg kifelejtettem, hanem arról, hogy nem fért be a kötetbe); minél több ilyen szemrehányással illetnek majd, annál jobban megerősödöm abbeli meggyőződésemben, hogy amit — éppen művei tudományos vonatkozásaiból kiindulva — írónkról gondolok, az igazság. E kijelentés után, amely meglehetősen szerénytelenül hangzik, illő lesz megmondanom, hogy mit is gondolok hát írónkról.

Természetesen sok mindent gondolok, s ebből sok minden nem eredeti — de amit annak hiszek, azt is külön kell egyszer majd elmondanom, mert még az is elég sok minden. Itt csak arra térek ki, ami a jelen kötetbe foglalt idézetekkel kapcsolatos, s amit ezek szükséges mértékben igazolhatnak. Ez is a kötet célja tulajdonképpen.

Először gondolom tehát azt, hogy Jókai az „egyetemes ember”, a reneszánsz „uomo universale” olyan szép példánya volt, amilyen többnyire csak egyetlenegy jön a világra, mindig csak egyetlenegy — kivéve, amikor ikrek születnek. Gondolom azt, hogy elképesztő sokoldalúságában (ami tudományos érdeklődésén belül is megnyilvánul, ennek tágas világ-átfogásában) a mindenki számára adott lehetőségek rendkívüli megvalósulását kell látnunk. „Nem messiás-e minden újszülött?” — kérdi Madách, írónk nemzedéktársa; s nincs-e ennek egy olyan általánosabb értelme is a Tragédia megfelelő szövegösszefüggésén túl, hogy mindenki százszázalékos lehetőségek birtokában lép az életbe, hogy gyermekkorában még mindenki „egyetemes ember”, s hogy csak a körülmények nem hagynak a lehetőségeinkből kilencvenkilenc százalékot kibontakozni? Jókai a sors kedvence volt, ő ebből a szempontból örökre megmaradt gyermeknek; nem mondott le — mint gyermekjátékairól a felnőtt — semmiről, amibe egyszer gyönyörűséggel belekóstolt, lett légyen az képzőművészet, irodalom, tudomány, politika. Mindenben, amit tett s amit alkotott, kétségtelenül volt egy árnyalatnyi naivság (sokan, akik fel-felfigyelnek személyisége gyermeki vonására, azt csak ennek a gyermeki naivságnak tulajdonítják), ám ez a műveiben napjainkig fennmaradt, örökéletet nyert naivság nem más, mint a világ megismerhetőségébe, uralhatóságába, emberi tulajdonba vehetőségébe vetett hit, a mi hitünk is; naivság a Jókai részéről benne csak annyi, hogy mindezt kissé túl egyszerűnek, túl biztos kimenetelűnek képzelte, mint például a Fekete gyémántok tárnatűz-eloltását.

Lehetséges azonban, hogy ez a naivság nem volt a Jókai részéről egészen öntudatlan — illetve legalábbis az a gesztus nem volt az, hogy műveiben érvényesülni hagyta. Mi késztette volna effajta „tudatos naivságra”? Nem állítom, hogy a naivság tudatosan belopott elem a műveiben, de ha mégis az volna, akkor azzal kell összefüggésben állnia, amit továbbmenőleg gondolok Jókairól.

Másodszor gondolom azt ugyanis, hogy ebben a. tekintetben minden naivság nélkül — Jókai világosan látta társadalma lemaradását más, szerencsésebb égaljak társadalmainak haladásától (a felfedezést persze nem maga tette, ennek a jegyében állt anélkül, hogy lényegesebben mozdult is volna, az egész reformkor); társadalma meglehetősen régi múltból öröklött feudális-egyházi művelődési modelljében világosan felismerte a lemaradás döntő szellemi tényezőjét, ami nemcsak következménye, hanem a „feed back” mechanizmus hatásaképpen később már oka is volt a magyar polgárság gyengeségének (valószínűnek tartom, hogy Jókai az utóbbi hatásra figyelt fel elsősorban, tehát a lemaradás szellemi tényezőjét vélte döntőnek; ez megint naivság volt, de irodalmi munkájára nézve igen áldásos); s meghányva-vetve, avagy csak ösztönösen érezve mindezt, egy életen át küzdött a maga leghatékonyabb fegyverével, a tollal, egy új művelődési modell uralomra juttatásáért, amelynek központjában a természettudomány s a gyakorlat állnak. Egy szóra visszatérve az esetleges „tudatos naivság” problémájához, erről csak annyit akarok mondani még, hogy ha van ilyen Jókai műveinek tudományos vonatkozásaiban, akkor tehát világos, mi okból van; világos, hogy ha az említett cél szolgálatában például egy tudós geológus bányamérnököt választott az író eszményhordozó hősül („tizenkilencedik századi Prométheusz” — jellemzi összefoglalóan ezt a hőst Dávid Gyula, a Fekete gyémántok újabb hazai kiadása bevezető tanulmányában), akkor célszerűbb, ha tudományos munkáját inkább érdekfeszítőnek, izgalmasnak mutatja, mint fáradságosnak, tárnatűz-eloltását inkább kalandnak, titáni viaskodásnak a fellázadt őselemmel, mint bonyolult műszaki manővernek — sőt még az is célszerűbb, ha a hős maga kitűnő kardforgató, aki párbajban. keményen megszabdal egy katonatisztet. Az irodalomtörténet ugyan Jókai Mór romantikusan emberfeletti alakjairól fog beszélni, de az olvasó marad azzal a benyomással, hogy a tudósnak nem nélkülözhetetlen tulajdonsága a fizikai gyámoltalanság.

Ebbe az összefüggésrendszerbe illeszkednek — és itt látnak el fontos funkciót — Jókai tudományos műveltségének és érdeklődésének megnyilvánulásai az egyes regényekben (kisebb-nagyobb mértékben mindegyikben, a huszonegy esztendősen, még 1848 előtt írt Hétköznapok határozott alaphangleütésétől a megért „jövő század” elején írtak méltó fináléjáig), s az ebben az összefüggésrendszerben szemlélt adatokról derül ki a legfényesebben, hogy azok érnek többet, amelyek az őszinte érdeklődés kivetülései egy-egy szövegrészletben; az érdeklődés ugyanis érdeklődést szül, s a Jókai-regények fiatal olvasója hamarabb kedvet kap az őslénytanhoz például, ha mamutokkal, sárkánygyíkokkal népes eleven kép tárul elébe, mint ha egy vaskos paleontológiai szakkönyvet lapozgatna.

De emellett még van egy sajátos jelentőség-többlete Jókai tudományos érdeklődsének tudományos műveltségével szemben. Mint mondtam, írónk egy leten át küzdött az új, korszerű művelődési modell uralomra juttatásáért, s tette ezt minden rendelkezésére álló eszközzel, de — regényíró lévén legelsősorban — tette ezt leginkább és leghatékonyabban regényírói tollal; tette oly módon, hogy az ő idejében sem számbelileg, sem társadalmi helyzetét illetően nem jelentős rétegből, a műszaki értelmiségből emelt eszményhordozó hősöket az irodalomba, a magyar irodalomba alkalmasint ő legelőször (gondoljunk az itt már szóba került Berend Iván mellett a hidrológus mérnök Garanvölgyire, a feltaláló-technikus Tatrangira stb.); tette oly módon, hogy más hőseit, akik nem hivatásos tudósok-technikusok, vagy felruházta amatőr kutatószenvedéllyel és műszaki készséggel, mint Timár Mihályt, Negrotin Kázmért, vagy ellátta egy-egy tudós baráttal, rokonnal, ismerőssel, egy-egy eszményhordozó hőssel maga a hős számára, mint Szilárdy Leandert, Tanussy Emmánuelt, vagy ha egyik dolgot sem cselekedte, akkor nincsen regényhős, akkor a regényalak egy sajnálatunkra és megvetésünkre méltó „lézengő ritter”, amilyen például a De kár megvénülni főszereplője; s tette végül oly módon, hogy regényeiben — mindegyikben, kivétel nélkül — leírás és párbeszéd, szerzői kommentár és lapalji jegyzet, sőt nemegyszer egy-egy egész beleszőtt értekezés formáját használva, számtalan tudományos kérdést vetett fel (nemcsak adatot közölt tehát, mint valamely „szakműfaj” keretei között tehette volna; egy okkal több arra, hogy regényeiben lássam tudományossága aranybányáját); — s ha mindezt csupán felismert és vállalt kötelességből tette volna, a gyermek szomjas kíváncsisága és kíváncsiság-kielégítésének gyönyörűsége nélkül, hát akkor nem ő volna a magyar irodalom mai napig legolvasottabb prózaírója.

„Hatalmas olvasóközönséget nevelt fel a tizenkilencedik század második felében, sőt századunkban is” — állapítja meg Nagy Miklós, a Jókai-filológia nagymestere. Gondolom tehát harmadszor — s ebben a tárgykörben befejezésül — azt, hogy akit kereken százharminc éve, a Hétköznapok 1846-os megjelenése óta annyira tömegesen olvasnak elsősorban éppen mint regényírót (érdekes, hogy novellista minőségében ma már sokkal kevésbé ismert; úgy látszik, a műfaj fő élettere a sajtó), s aki éppen mint regényíró bőségesen hintette a lelkekbe a tudomány szeretetének, tudósok-technikusok jövendő társadalmi szerepükhöz méltó becsülésének magvát, az hallatlanul sokat tett a haladásért; többet, mint bárki élő személy abban a korban s abban a közösségben, amely őt ajándékul kapta a sorstól.

Egy regényíró természettudományos műveltségéről és érdeklődéséről lévén szó, úgy érzem, nem kerülhetem meg az irodalom és a tudomány interferenciájának egyes sajátos kérdéseit — ahogy a Jókai-életmű felveti őket. Nem vállalkozom elméleti általánosításra, kizárólag csak Jókairól fogok beszélni, fájdalmas tudatában annak, hogy még őt illetően sem térhetek ki minden részletre.

Szükségesnek találok néhány pontosan megválaszolható kérdést előrebocsátani, hogy általuk mederben tartsam a problémakör irodalom és tudomány kölcsönhatása — sokfelé ágazását. S mivel ha az első kérdés az, hogy „mi volt Jókai Mór”, amire az az evidens válasz, hogy „Jókai Mór író volt”, a problémakört máris kettőbe osztom, s csak egyik felét veszem szemügyre; a teljes kölcsönhatás helyett azt, hogy a Jókai-életműben hogyan hat a tudomány az irodalomra. Jelesül azt, hogy mit használt az írónak a természettudományos műveltség, és esetleg mit ártott, gazdagította-e eszköztárát, hatott-e témaválasztására (hogy hősei választására mi hatott, azt már láttuk; a tudományos műveltség e regényalakok megformálására hathatott elsősorban), színezte-e a szépirodalomban addig szokatlan szavakkal, kifejezésekkel művei nyelvét, s ha igen, akkor ez a tény hozzájárult-e ahhoz, hogy különféle új tudományos műszavak polgárjogot nyerjenek a magyar nyelvben; befolyásolta-e valamiképpen elsősorban személyes élményekből s csak másodsorban a romantika sugallta általános fogékonyságból táplálkozó természetszeretetét, alakította-e világlátását; s végül — amire a legmeglepőbb választ kapjuk majd — beleszólt-e valamiképpen abba, hogy írónk inkább a romantika avagy ellenkezőleg, inkább a realizmus folyam-hömpölygésébe igyekezzen beletorkollni a maga műveivel.

Több kérdésre az itt felsoroltakból nem nehéz megkeresni a választ. Hogy gazdagította-e Jókai eszköztárát a tudományos műveltség, arra néhány, szerencsés kézzel kiragadott idézet mihamar igenlőleg felel (például: „vannak olyan nagy iskolai térképek, amiken a, földgömbnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld felületének nagyobb része tenger, a két félgömbön a kék szín uralkodik. Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim között újra meg újra megjelenni” — mondja a De kár megvénülni sebesült hőse az őt ápoló lány szemeiről). Hogy hatott-e témaválasztására, arra megint csak készen van az igenlő válasz; a Fekete gyémántok, A jövő század regénye és más nagyobb művek ismert példája helyett hadd hivatkozzam itt az Egész az északi pólusigra, amely az ún. osztrák—magyar északsarki expedíció elképzelt folytatása, és amely 1875-ben jelent meg — tehát szinte nyomban azután, hogy az expedíció résztvevői hazaérkeztek. (Bár az esztétikai kérdések érintésétől tartózkodom, itt nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, miszerint e kisregény csodálatos szabadság-allegóriája mellett száz éve megy el vakon kritika és irodalomtörténet.) Hogy színezte-e művei nyelvét a tudományos és technikai ismeretanyag, s hogy ez hozzájárult-e új műszavak polgárjog-nyeréséhez, arra vonatkozóan — hála a mindig szorgalmas nyelvészeknek — talán a legtöbb igenlő választ kapjuk; nemrégen mutatta ki Fábián Pál például, egy sereg egyéb figyelemreméltó tény mellett, hogy a repülő gépet képzeletben megalkotó Jókai egyben a „repülőgép” szó alkotója és forgalomba hozója. (Egyik saját észrevételem ebben a vonatkozásban a „lóerő” szóval kapcsolatos, amelyet Jókai már 1851-ben átvitt értelemben használt; az Erdély aranykora egyik, szűk csizmát húzó hőse „hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik való térbe beleszorítsa”.)

Hogy befolyásolta-e természetszeretetét, alakította-e világlátását a tudomány iránti érdeklődés, valamint az ennek köszönhetően szerzett tudományos műveltség, az nyilvánvaló — kimutatni azonban nagyon nehéz. Számunkra adott dolog a Jókai-életmű, s nemigen tudjuk másnak képzelni, mint amilyen; hogyan becsülhetnők meg, milyenre formálta volna anélkül, hogy otthon lett volna a természettudomány legtöbb ágában? Egyetlen, alkalmasint nem épp a legjellemzőbb, viszont minden széppróza-szövegében feltalálható jelenségről mégis szólnom kell, mint olyanról, amely legalább példázhatja a választ. Jókai diákkora iskolai tudományosságában az anyagi világ három „ország”-ra (regnum) oszlott, az élő objektumok állat- és növényország, az élettelenek ásványország „honpolgárai” voltak; e három „ország” alkotta a kézzelfoghatóan létező mindenséget — s ez az egyszerű rendszer nagyon jól megrögződött Móric diák fejében. Mikor később regényíró lett, úgy gondolom, nem tudatosan határozta el, hogy műveiben tükrözni fogja az anyagi világ „hármasegységét”, s hogy ezáltal újrateremti bennük a természet totalitását, de — mivel a rendszer alapvetően meghatározta szemléletét mégis ezt tette; egyetlen regénye sincs, amelyben valamilyen formában (fizikai mivolta szerint felléptetve és jelző, metafora, hasonlat stílusalakzatába rejtve) ne szerepelne körülbelül százféle állat, s csak valamivel kevesebb növény és ásvány, ami az egész életműben eléri az ezres nagyságrendet (a botanikus Moesz Gusztáv hatszáz növényfajt mutatott ki művei jelentősebb részéből, ásvány ennél valószínűleg kevesebb van, állat viszont sokkal több). Érdemes megfigyelni táj- és enteriőr-leírásait, amelyekben mindig együtt van jelen a három „ország”, legyen szó borókabozót fedte bazaltszirtekről, melyek fölött sasok röpködnek, vagy egy cserép virágról egy oroszlánlábakon álló márványasztalkán. Érdemes megfigyelni a Szabadság a hó alatt egyetlen lapját, amelyen — a költői igazságszolgáltatás jegyében — Jókai egy ki örömmel ajándékozza meg minden oroszok cárját, mielőtt porba sújtja, s három jelentést küldet neki három tartományából, miszerint egyikben egy új platinalelőhelyre bukkantak, egyikben egy kárminfestéket adó rovarfajt fedeztek fel, s egyikben. meghozta első termését a betelepített szőlő; érdemes megfigyelni a Gazdag szegények egyetlen mondatát, melyben egy férfi, mielőtt öngyilkos lesz, észreveszi, hogy az ablakban nyíló gardénia körül egy aranyzöld legyecske röpköd (ezt egyébként nemcsak amiatt érdemes megfigyelni, hogy lássuk, mint csillan fel utolszor együtt, a három „ország” az élettől búcsúzó szemében, a kis jelenet egyszersmind finom lélektani momentum); s érdemes az általam hirtelen előszedetteknél szebb, beszédesebb példákat keresni az életmű nagy kincstárában, ha Jókai természetszeretetét, világlátását, ennek sajátos totalitás-igényét s e totalitás-igény sajátos tudományban-gyökerezését akarjuk szemléltetni — nem általában, csak ebben az egy vonatkozásban, amelyre itt kitértem.

Oktalan dolog volna belemerülnöm a Jókai körül minduntalan fel-felhullámzó „romantika vagy realizmus” problémakörbe (bocsássanak meg az irodalomtudósok, de oktalan maga az egész problémakör; Jókaitól tanult gyakorlatiassággal kérdem, mi hasznunk belőle, ha eldöntjük, hogy írónk a romantika késői avagy a realizmus korai képviselője volt-e?). Mivel azonban fentebb már elkövettem azt az oktalanságot, hogy szóba hoztam a kérdést, nem hátrálhatok meg az arra vonatkozó válasz felvillantása — felvillantása, nem bővebb kifejtése elől, hogy melyik áramlathoz sodorta inkább Jókait a tudományosság, pontosabban, hogy ennek hatása műveire milyen benyomást kelt bennünk a kérdést illetően.

Nyilvánvalónak látszik, hogy ha írónk csakugyan egy új művelődési modell uralomra jutását, tehát a társadalom haladását szolgálta a maga tudományosságával, akkor ennek a realizmushoz kellett közelebb vinnie őt, hiszen — már ha az irodalomban is fejlődést próbálunk felfedezni — a realizmus is egyfajta haladás volt. Csakhogy ez nem igaz sem elméletileg, sem. gyakorlatilag. Elméletileg nem az, mivel az irodalomban nincs fejlődés (pontosabban csak egyes szakaszakon belül van; kétségtelenül beszélhetünk például a magyar regény fejlődéséről a tizennyolcadik század végétől napjainkig, nem beszélhetünk viszont az irodalom fejlődéséről Cervantestől egy mai magyar, sőt akár egy mai spanyol regényíróig), s ezért a realizmus nem a fejlődés magasabb lépcsőfoka, nem „haladás” az irodalomban. Gyakorlatilag pedig nem igaz, amit az első pillanatban nyilvánvalónak hittünk, mivel épp az ellenkezője, áll fenn — az tudniillik, hogy Jókai tudományosságának majdnem minden belejátszása műveibe a romantika sajátos jegyeit erősítette bennük, azokat fokozta fel, s azoknak kölcsönöz a mai olvasó előtt is bizonyos többlet-hangsúlyt. Jellegzetesen a romantika jegye például az, ahogyan a bányamérnökfőhősből — éppen mert kutató tudós is egyszersmind — valóságos dicsfénnyel övezett arkangyal lesz; a romantika jegye az a mélységes pátosz, ami Jókait éppen a tudomány s a technika diadalai láttán fogja el leggyakrabban (jussanak csak eszünkbe azok a bekezdések, amelyekben a tárnatüzet eloltó Berend Iván, a repülőgépével magasba emelkedő Tatrangi Dávid apoteotikusan megdicsőülnek); a romantika jegye az a szomjas mindenség-vágy is, ami Jókai műveiben kétféleképpen is kifejeződik egyfelől úgy, ahogy a három „ország” sűrű együtt-szerepeltetésével kapcsolatban fentebb elmondtam, másfelől úgy, ahogy a jelen kötet idézeteiből láthatjuk a csillaghalmazoktól a tengerfenék virágállat-faunájáig mindenre kiterjedő természettudományos érdeklődését.

Illő volna röviden jellemeznem Jókai tudományos műveltségének minőségi vetületeit (az adott korhoz viszonyított korszerűségét, bölcseleti tartalmát stb.) — tartok tőle azonban, hogy ehhez nem elég a felkészültségem. Műkedvelő tudománytörténeti böngészgetések s a kritikai kiadás egyes köteteinek jegyzetei alapján — nem hallgathatom el, hogy e jegyzetek éppen az itt érintett témakört illetően igen fogyatékosak — úgy találom, hogy írónk nagyjából ismerte a korabeli természettudomány főbb ágaiban elért eredményeket, követte és számon tartotta őket, jelezte műveiben (alig terjed el szakmai körökben például Robert Koch híre, a Lélekidomár epizódszereplői között feltűnik „egy a bacilusok felfedezéséről hírhedetté lett orvos”; alig kezdik el testet átvilágító készülékekben alkalmazni Röntgen felfedezését, egy Jókai-hősnő megállapítja, hogy „nincs olyan röntgensugár”, ahogy egy aulikus arisztokrata keresztül tud nézni egy köznemesen; a kedves itt az, hogy a cselekmény időpontja valamivel korábbra esik, mint Röntgen fellépése); mindez azonban nemigen hatott általános szemléletére, amely megmaradt körülbelül olyannak, amilyennek az iskola padjaiból kihozta. Charles Lyell földtani eszméit még asszimilálta, Darwin viszont zavarba hozta, állításait sem elfogadni nem tudta, sem elvetni, eszméit megértette, de a gondolkodása nem változott meg tőlük; ha valaminek abban a korban csakugyan kellett volna hatnia az irodalomra a természettudomány részéről, akkor az a fejlődéselmélet volt, ám ezt nála csak halvány nyomokban tapasztaljuk, például A jövő század regénye első részében, az „Örök harc”-ban, amiből egyébként az látszik, hogy Darwin eszméiből őt leginkább a „struggle for life” ragadta meg (itt, úgy érzem, kötelességem az irodalommal szemben utalni arra, hogy a biológiai fejlődéselmélet egyik legelső úttörője és megfogalmazója Goethe volt, a költők fejedelme); — egyszóval tudományos műveltségének két szintje közül az adat-szint, a tájékozottság, nyugodtan mondható a legkorszerűbbnek, amit a szemlélet-szint azonban már nem ér el; ezt az utóbbi szintet — amelyről a korhoz viszonyítottan az mondható, hogy még nem korszerűtlen — Linné, a nagy természet-leltározó, a három „ország” rendszerbe foglalója uralt.

Mindez nem elmarasztalás, csak általam tényeknek látott benyomások jelzése, amihez még néhány további észrevételt kell fűznöm. Először is azt, hogy noha Jókai tudományosságát el lehetne képzelni modernebbnek, nem szabad elfeledkezni sem arról, hogy egész százada — a legfényesebb elmék kivételével — lényegében ezen a szinten állt, sem pedig arról, hogy a magyar irodalomban még ez is, ez a szemléletében nem éppen legmodernebb, de nem is korszerűtlen tudományosság is rendkívül ritka, majdnem páratlan — sőt ebben a formában csakugyan páratlan is. Másodszor azt kell megjegyeznem, hogy írónk tudományos műveltségének jellegzetes „magakorabeliessége” (tehát az, hogy átlag-korszinten maradt, klasszikus iskolai keretben, s nem hatolt be egészen azokba a szférákba, ahol a „jövő század” tudományos-műszaki forradalma készült nemződni) nem gátolta őt abban, hogy olykor meghökkentően modern meglátásai ne támadjanak, hogy a jövő erővonalaiból egypárat kitapintson — például hogy rájöjjön arra, miszerint a haditechnika rohamos fejlődése egy mindent rombadöntő-megsemmisítő bomba feltalálásába fog majd torkollni, amivel szemben nincs más védelem, csak a béke. Harmadszor pedig azt az észrevételt kell fűznöm a mindeddig elmondottakhoz, hogy Jókai nem volt teoretikus alkat. Nagy Miklós szerint „matematikához, filozófiához a legcsekélyebb hajlamot sem mutatta” (talán összefügg ezzel, hogy a muzsikához sem; a Fekete vér hegedűvirtuóza kivételével alig van olyan hőse, s ha van, az csak mellékszereplő, aki bensőségesebb kapcsolatba kerül a muzsikával, ellenben annál több a festői tehetséget csillogtató regényalakja); világa anyagszerű, tárgyias, amelytől idegen minden elvontság — s ezért van, hogy tudományosságából is hiányzik a fizika, a kémia, a biológia mint olyan, ahol pedig mégiscsak jelentkeznie kell, ott mindjárt alkalmazott formában — mint technika — jelentkezik, mindig a valóságnak valamely konkrét, tárgyias részletéhez kötötten.

Ennek megfelelően a tudomány feltárta törvények, igazságok bölcseleti következéseivel sem sokat törődött (ezért hozta zavarba Darwin, mert az ő eszméinek bölcseleti következéseivel nem lehet nem törődni). Nem néztem utána, hogy valahol nyilatkozott-e egyenesen a szóban forgó kérdésről, de a regényeiből világosan kivehetően az volt a véleménye, hogy a tudomány célja nem érvek és ellenérvek gyűjtése egymással vitatkozó teoretikusok számára, hanem az emberiség felemelkedésének, anyagi és szellemi igényei kielégítésének szolgálata. Pozitivista-pragmatista viszonyulás ez a tudományhoz és a világhoz, s ezek a jelzők a mi elkényesült fülünkben nem hangzanak túl dicsérőleg — ne feledjük azonban, hogy nem egy kortársunkról beszélünk és nem egy teoretikusról, hanem egy múlt századi regényíróról, akinek a részéről mindez még mindig elég szép volt. és bőségesen elég volt ahhoz, hogy a maga vállalta társadalmi-politikai feladatot, a polgári fejlődés előmozdítását szellemi téren, nagy olvasottságának köszönhetően, sikerrel teljesítse.

Ha már a Jókai-féle tudományosság kritikájánál tartok, ami — még egyszer hangsúlyozom — nem írónk elmarasztalása, hanem csak jellemzése (szükséges jellemzése, hogy legyünk vele tisztában, mit várhatunk tőle e kötet idézeteiben és mit nem), hadd térjek vissza a tudományos műveltség hatására még egyetlen vonatkozásban. Fentebb céloztam arra, hogy Jókainak esetleg nemcsak használt nagy jártassága kora tudományában; nem elképzelhetetlen az sem, hogy ennek — mint regényíró — egyben-másban kárát vallotta. Hogy ez tényleg bekövetkezett, itt hirtelen az arc- és koponyaisme, a múlt század e két áltudománya kimondottan rossz hatásával tudom példázni; azzal, hogy írónk szentül hitt mindkettőben, megállapításaikat beépítette emberábrázoló eljárás- és eszköztárába, úgyhogy ebből ezáltal félig-meddig technika lett („alkalmazott tudomány” értelemben), ahelyett, hogy megmaradt volna egészen művészetnek; — ám mikor a tudomány „rossz hatását” a fentiekkel példázom, egyúttal felhívom a figyelmet arra, hogy egyáltalán nem biztos, miszerint írónk a Lavater-féle fiziognómia és a Gall-féle frenológia nélkül (az egyik az arcvonásokból próbált a jellemre következtetni, a másik a koponya alakjából a szellemi képességekre) jobb és nagyobb emberábrázoló lett volna. Jókai műfaja voltaképpen a mese, ebből bontakoztat ki a maga számára — nem kis fejtörést okozva az irodalomtudósoknak — egy egészen sajátos regénytípust, s voltaképpen a mese műfaji törvényeit követi, amikor hőseit inkább csak megjelöli, első színre lépésük alkalmával lefesti, mint folyamatosan, elevenen meg- és mindig újraalkotja. Nos, ezt valószínűleg nem tette volna anélkül sem másképpen, hogy hősei külső megjelenítésében alkalmazni próbálta volna a Lavater-féle arcisme utóbb tévesnek bizonyult szempontjait; a tudományos, pontosabban itt tudományosnak hitt műveltség tehát nem alapvető módon „rontotta el” az emberábrázoló Jókait, hanem csak valamennyi többletet toldott egy eleve megvolt jellegzetességéhez (amely jellegzetesség egyébként csak egy írónál általában, nem a maga műfaja törvényei szerint alkotó Jókainál nevezhető tényleg hibának).

Talán művei minden más adatszerű tudományos vonatkozására is érvényes a fenti jellemzés, függetlenül attól, hogy a műveltség avagy az érdeklődés-e az adat forrása; regényei ezek nélkül is regények maradnának (eltekintve néhány olyantól, mint például a Fekete gyémántok, amelyek ezek nélkül meg sem születtek volna), csak éppen az a többlet hiányozna belőlük, amiről fentebb szóltam, s ami nélkül nem lehetnének a naiv örök-gyermek, sem pedig a tudatos társadalomtervező Jókai regényei.

S itt végül pár szót — gyakorlati útmutatóul — a jelen kötetbe foglalt idézetekről, amelyeknek az a rendelhetésük, hogy sűrítetten és egyben minden érdekes témakörre kiterjedően illusztrálják az eddig mondottakat.

Mint az olvasó bizonyára már látta (hiszen mindenki a tartalomjegyzék átböngészésén kezdi az ismerkedést valamely könyvvel), a regényekből kiragadott szövegrészeket tárgyuk szerint öt fejezetbe soroltam — annak alapján, hogy az a valóságterület, amellyel foglalkoznak, a csillagvilág-e vagy a föld, a földi élet-e vagy az ember, avagy a technika-e, az ember teremtett világa. Természetesen a határok e területek között éppoly nyitottak, akár a valóságban („mert vannak kövek, melyek úgy nőnek, mint a virágok, ezt bizonyítja Plinius; és vannak virágok, amelyek elevent szülnek, és élő állatok, melyek gyökeret vernek a sziklába, s virágkehely alakban párosulnak” — mondja a Három márványfej egyik hőse); a felosztás tehát csak a tagoltság, a tágabb áttekinthetőség igényét fejezi ki részemről.

Ilyen szempontok szerint kiragadott idézeteket lehetetlen úgy összerakni, hogy folyamatosan olvasható szöveget képezzenek, ezért kénytelen voltam egy — igyekezetem szerint vékony — kötőszöveg-rétegbe ágyazni a Jókai-szövegeket; ez az én kommentárom, a kötet szerves része azonban az, amit ez a kommentár egybefoglal. Itt ugyanakkor megpróbálom az idézett szövegrészekhez olykor szükséges magyarázatokat megadni, de ahol ez hosszabbra nyúlna és a gördülékenység akadálya lehetne, ott ettől eltekintek. Jegyzeteket nem adok a kötethez, hiszen az effajta részlet-magyarázatok adatait én sem szedhettem volna máshonnan, mint általános lexikonokból és természettudományi, tudománytörténeti kézikönyvekből, amelyekben ezeket az egyes részletkérdések iránt érdeklődő olvasó ugyancsak megtalálja.

Minden szövegrészt a kritikai kiadásból idézek, néhány regény kivételével (a regénycím-rövidítések táblázatában ezeket külön jelzem), s minden szövegrészt szó szerint, de nem betű szerint idézek, az írásjeleket is a betűkhöz számítva; teszem ezt a kötet egysége érdekében, amit a különböző kötetek különböző szerkesztőktől — amúgy sem Jókaitól — származó helyesírásának betartásánál fontosabbnak találok. Ha olykor egy-egy közbevetés szükséges, hogy a szövegösszefüggésből kiragadott idézet mégis a talpán álljon, a közbevetést szögletes zárójelben teszem meg, ha pedig kihagyok valamit, ami az eleven regényszövegben nyilván nem fölösleges, de a kiműtött tudományos adatban az, akkor ezt három ponttal jelzem; a három pontot viszont nem teszem — mint szokásos — szögletes zárójelbe. S végül minden szövegrész után jelzem a regény címét, amelyből a szövegrészt vettem, együtt a megfelelő lapszámmal; a szó szoros értelmében csak jelzem, ugyanis — hogy elkerüljem a sok cím sokszori ismétlését — egy hárombetűs rövidítés-rendszert használok, amelynek feloldását a már említett regénycím-táblázatban adom meg. A regénycím-rövidítéseket az összekötő szövegben is alkalmazom.

Befejezésül arra kérem az olvasót, hogy ne feledje el, mennyit csökken minden szöveg értéke, ha kiszakítjuk eredeti környezetéből. Jókai szövegei többnyire hangsúlyosan polivalensek. Mikor például azt mondja a medvéről: „míg derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólya, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megy szolgálni, mint a kutya, hanem behúzza magát egy csendes, előre kiszemelt odúba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarabb a passzív ellenállást, ő-e vagy a tél” — én lehet, hogy ezt természetrajzi adatnak fogom majd értelmezni, az olvasó azonban vegye elő a regényt (Az új földesúr), keresse ki belőle az idézett passzust, figyelje meg a szövegkörnyezet utalásait a szabadságharc utáni korra, értelmezze most már eszerint — azazhogy eszerint is — az állattani adat finom kis részleteit, s fedezze fel, hogy nemcsak a természet jó ismerője, de milyen nagy költő is egyszersmind az „öreg romantikus”.

… egy polgárlány; egy másik kedves regényalakja pedig, ugyancsak fiatal lány, már azt a modern kíváncsiságot fejezi ki, amit maga Jókai érzett:

gyermekkoromban is, mikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát annak hol van a határa? A kiskirályok, II. 135.

Ezt a modern kíváncsiságot elégíti ki az új csillagtudomány, az asztronómia. Jókai volt annyira óvatos, hogy hivatásos csillagászokat ne léptessen fel a regényeiben, ellenben annál több amatőr érdeklődőt hagyott jóllakni az asztronómia terített asztaláról.

… a fejedelem az éjszakai órákat palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálván a csillagokat, mert amióta Erdélyben a múlt télen a legelső északfény feltűnt, melyet még akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek … minden egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a csillagászatba, mégpedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a csillagjóslásnak akkoriban divatozó babonáit Török világ Magyarországon, 9.

olvassuk a tizenhetedik század egyik ilyen műkedvelő csillagászáról, akinek joviális alakja mindjárt meg is jelenik előttünk a szóban forgó foglalatosság közben:

Apafi pedig egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú teleszkópiummal célozván az eget, nagy figyelemmel kíséri a planéták futását, hogy szinte belefájul az egyik szájszeglete az örökös félszem-behunyásba, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg kezdenek hatni figyelmére. — Mit jelenthet ez? — kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s midőn a késdezett édesded horkolással felelget szavára, bosszúsan megrántja palástját: — Hát ne aludjék kegyelmed ilyenkor. Török világ Magyarországon, 10.

Mintegy másfél századdal későbbi korból újra egy lányt állít elénk Jókai, egy — a francia császárság ideje alatt a Fertő-tó környékén rejtőzködő — Bourbon-hercegnőt, akit önfeláldozó lovagja, Lajos gróf, teleszkópos égvizsgálással szórakoztat.

Marie-t a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a teleholdat, amelyet ő a kalendáriumi arcképe szerint egy becsületes, pufók, orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör négyszögesítését. Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett tűzokádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Marie-t természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban emberek. Lajos aztán megígérte neki, hogy meg fogja szerezni számára azokat a fantasztikus útleírásokat, miket a múlt századbeli természettudósok a holdplanétán tettek; ez legalább érdekes és ártatlan olvasmány. Névtelen vár, 151—152. p.

Itt ugyan a cselekmény szerint a tizenkilencedik század elején volnánk, de a gróf célzása Cyrano de Bergerac testőrtisztre mint „múlt szzadbeli” szerzőre azt mutatja, hogy a kis hercegnő és lovagja még a tizennyolcadik század műkedvelő főúri csillagászait képviselik. Milyen másképpen nyilvánul meg ugyanaz a szenvedély az „arany ember”-ben, a tizenkilencedik századi feltörekvő polgárban:

Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának s éjfeleken túl elnézegette az ég csodáit: a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár, és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tűnik elő, szétsugárzó hegygerinceivel, mély körszikláival és sötét árnyaival. Az arany ember, II. 116. p.

s milyen más az is, amit lényegesen több tudásával, jobb felszerelésével megfigyel a csillagvilágban:

Ez égvizsgálás alatt abban a rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanúja lehetett egy égi jelenetnek, ami a csillagászok évkönyveiben mint egyedülálló van feljegyezve. Egyike a rendes idököztikben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen … [amellyel] egy irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; útjaiknak át kellett szelni egymást … [Néhány nap múlva] kétfelé volt szakítva az üstökös, két külön fényfarkkal és világító fővel; s a két csillagrém éles szöget képező két külön parabolában kezdette el céltalan futását a végtelenben. Az arany ember, II. 119—120. p.

Igen, ez már Jókai korának csillagászata, a leírást nyilvánvalóan a Biela-üstökös 1846-ban bekövetkezett kétfelé válása ihlette; a regényíró él a regényíróknak meghagyott szabadsággal, s „átlopja” az eseményt a század elejére, hogy a hőst megajándékozza láthatásával. Ilyen örömmel gyakran ajándékozza meg más hőseit is.

Szép derült estéken az volt a mulatságuk, hogy kivitték a nagy teleszkópot a teraszra, s az ég csodáit vizsgálták vele … S annak az évnek a nyarán az égi teátrumnak különösen érdekes repertoárja volt. Tíz órakor este egyszerre lehetett látni az égen … a Jupitert négy holdjával s a Saturnust csodás fénykarikájával. Lőrinc-napnak az éjszakáján gazdagítá ez égi mutatványokat a rendesen ez időben vendégszereplő hullócsillagok tüneménye; egy negyedóra alatt százat számláltak meg A lélekidomár, 415. p.

olvassuk például a „lélekidomár” királyi biztosról és feleségéről, akik az 1880-as évek végén keletkezett regényben — Timárhoz hasonlóan — még mindig csak négy Jupiter-holdról tudnak; érthető, hiszen a következőt (a ma ismert tizennégy közül) 1892-ben fedezi majd fel Barnard. Máshol műszereikről halljuk beszélni a regényhősöket, ami technikatörténeti érdekességet ad az asztronómiai adatnak:

Mutat-e ez a Dolland-féle teleszkóp csillagokat a tejútban? — Igen, az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét; minden egyes csillag egy nap. — Hát az „éjszaki vadászkutya” fejében levő ködöt felderíti-e? — Bizony az köd marad előtte. Gömbölyű köd, körülötte egy gyűrű ködből. — Talán a Gregory-féle távcső, amit most küldtek Bécsből, jobban nagyít. — Igaz. Hozd elő.

S hogy a légmozgásokat illetően — melyek ismeretének célja az időjárás-előrejelzés mindenféle emberi tevékenység szolgálatában — Jókai egészen modern tudományosság-igényét is lássuk, szegődjünk egy pillanatra Tatrangi Dávid, a „jövő század” sokoldalú feltalálója-felfedezője mellé, aki a légkört már a légkörbe emelkedve tanulmányozza:

„Ember nem tudja, honnan jő a szél és hová megy” — így zeng a királyi zsoltárénekes. Ez az ember meg akarta azt tudni. Honnan jön a monszun, és hol támadnak a passzátok szelei; meddig mennek, hol pihennek el? Hol a számum izzó bölcsője? Honnan szabadul ki az adriai bóra? Mint támad a misztrál? Mi költi fel tavasszal a jégmezőket felolvasztó havasi főnt, miért zúdul fel a nyári havas fergeteget hordó székely nemere? — Ez az ember sokszor odaveté magát légjáró gépével a kínai tájfunok szélörvényeibe, kísérte vakmerően a mexikói tornádót, mely városokat dönt halomra, a kelet-indiai ciklonokat, miknek forgatagai egyúttal körben futnak, mintha planétái volnának egy láthatatlan központi erőnek; átadta magéit néha a villanyos hurrikánnak, melynek szélrohama úgy világít, mintha folytonos villám lobogna az égen, s együtt táncolta az őrjöngő menyasszonytáncot a buránával, az oroszországi hóvihartölcsérrel. A jövő század regénye, II. 100. p.

Tatrangi többek között a felhőképződést is tanulmányozza, ami ugyancsak „légtünemény”, s ami — gondolatmenetünkbe épülve — előbb a légköri elektromosság, majd a következő nagy tárgykör, a hidroszférára vonatkozó adatok felé nyújt átmenetet.

Gyakorlott tengerészek megismerik a felhőt, mely a láthatáron túl levő sziget létezését hirdeti előre. Természettudósok kiismerik a felhők közül azt, melyet egy füstölgő vulkán támasztott; a Jóremény-fok sziklafennsíkján megjelenő „felhőabrosz” hirdeti a keleti musszon közeledtét, s a Rio Bamba fellegpalástja az esőszak megérkezését; a felhőkből megtanulja a figyelő, hogy hol van egy pusztaság közepett, egy sziklasivatag tömkelegében ember mívelte, embert tápláló föld. A jövő század regénye, II. 101—102. p.

Látjuk mindjárt a tudományosság vértezetében Jókai ismereteit a felhőkről (pontosabban azoknak egy kis töredékét), mikor Tatangi repülőgépről végzett geognóziai kutatómunkájáról esik szó — s ez meghökkentő hasonlóságot mutat azzal a megfigyelő és felderítő tevékenységgel, amelyet napjainkban a mesterséges holdak végeznek. S végül a szóba került tudományos-fantasztikus kisregény varázslata még a hegyalkotó kőzetek születésébe is bepillantanunk enged, a regényhős ugyanis egy beledobott kővel felidézi egy „folyékony bazalt” barlangi tó hirtelen kristállyá-szilárdulását, s a következő látványnak lesz tanúja:

szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások, kiknek én voltam a keresztapjuk; két méternyi átmérőjű hatszegletű oszlopok, orgonasípokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek, mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé … s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang kőboltozatánál, keresztültörték azok a dolerit hegyboltozatot emberi észtől át nem mérhető erővel; az e percben született bazaltoszlop, mely a múlt percben még híg folyadék vagy talán csak rezgő kocsonya volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon. Egész az északi pólusig, 49. p.

Persze ez a sarkvidéki sziget barlangjában lezajló „geológiai nagyjelenet”, írónk mohó képzeletének alkotása, nem állja ki a tudomány — különösen a mai — kritikáját, mint az eddig idézett leírások döntő többsége.

… búcsúzzunk is el Jókai ősállataitól annak a megállapításával, hogy a rájuk vonatkozó adatok nagyobb része írónk egyik kedvenc tudósa, Georges Cuvier szellemét sugározza. Tőle tanulta Jókai a rekonstrukcióhoz szükséges merészséget, hiszen ő jelentette ki : „egy csontból is fel tudom építeni az egész állatot” (az ún. korreláció-elmélet alapján), s az ő félreértése szolgáltatott magyarázatot az olyan gazdag ősállat-lelőhelyek elvileg lehetséges létezéséhez, aminőt a „Tegethoff” matróza látott (az ún. kataklizmaelmélet alapján; effajta kataklizma a Jókainál sokszor előforduló „özönvíz” is). Mindehhez még csak annyit kell megjegyezni, hogy a francia tudóst nem Jókai értette félre, hanem az egész múlt századi tudományosság. Természetes, hogy a megjelenítésben, az elevenen-ábrázolásban látványosabb, dinamikusabb ősállatok gyakrabban szerepelnek írónk regényeiben az ősnövényeknél. Az eddig idézett szövegrészek is csak egyetlen paleobotanikai utalást tartalmaznak. De minthogy a teljes Jókai-színképből ez a sáv sem hiányzik, képviselje itt — átmenetül a jelen növényországához — a következő rövid jellemzés arról a vegetációról, amelyből napjainkra a „fekete gyémánt” lesz:

A páfrányok, a zsurlók, miket most mint törpe harasztokat ismerünk, akkor óriási szálfák … a fenyők pedig toronymagasságú kolosszok; s ahol a fenyő él, ott díszlik a pálma, keverve egymással. A növényrendszer még zavarban van önmagával; vannak nádak, mik hasonlítanak a pálmához, rejtélyes növények, mik közvetítőt képeznek a pálma és a fenyő s a fenyő és a zsurlók között … [Hanem a korszak] növényóriásai közül még hiányzottak a virágok; a rétek tarka színű ékessége, az illat, a méztermő virágsereg még nem volt sehol. (Fekete gyémántok, I. 8. p.)

A sár, amelyben jártam a völgybe leérve, melegített. Még aludt, még üres volt az egész völgy: se állat, se növény benne. Vajon az állat születik-e meg elébb vagy a növény? Egész az északi pólusig, 153. p.

kérdi a „Tegethoff” már sokszor emlegetett matróza, akit Jókai azzal a nagy élménnyel ajándékoz meg, hogy az égő petróleumforrástól felmelegített Ferenc József-földön (pontosabban az arról lerobbantott úszó szigeten) tanúja lehet az élet keletkezésének.

…lementem a tóhoz és poharamat telemertem belőle: a víz cinóberveres volt. Nagyító lencsém kideríté a veresség okát, ázalagok tömege volt az, minden alakzataiban a szörnycsodáknak, mik a górcső előtt egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harcol, egymást falja … Tehát az állat született elébb, mint a növény. Egész az északi pólusig, 53. p.

Ez a megállapítás, amelyet a matróz tesz, elsősorban azért feltűnő, mert — a regény egyéb részleteivel együtt — arra mutat, hogy Jókai az élet keletkezését az ún. ősnemzés alapján képzelte el. Ezen nem kell megbotránkoznunk. Mikor a szóban forgó regény íródott, Pasteur még alig tisztázta újra (éppen az ázalagok felfedezésével újra megerősödött ősnemzés-hittel szemben), hogy élő csak élőből jöhet létre; s az élet keletkezéséről többé-kevésbé elfogadható elméletet majd csak a huszadik században állítanak fel. Jókai tehát megengedhette magának, hogy — az élővilág kialakulásának csodáját színre hozandó — ősnemzéssel keletkeztessen életet az úszó szigeten, egyúttal a gyorsított film megjelenítés-technikáját is feltalálva, hogy aztán megközelítően helyes evolúciós sorrendben ábrázolhassa az egyre újabb fajok megszületését.

… úgy találtam, hogy a víz már sokkal kevésbé veres, az ázalagok megfogytak, a felmerített víz közepett pedig egy hosszú kanál alakú férgecske úszik: egy naida … A naida alakulása jelszó a mindennemű férgeknek és puhányoknak a megalakulásra. Apró szörnyetegek gömb és kígyó alakban, nyúlós testtel, evickélők és lomhák, fejnélküli, szemnélküli csodák, mik láb nélkül úsznak, kerékmódra forognak, megfoghatatlanok, mint a rezge, megszámlálhatatlanok, mint a porszem, lepik el a tó iszapját, felszínét … [majd] újabb huszonnégy óra múltával a nádgyökereken megjelenik minden habarcok és vízben járó férgek ura, a polip. Egész az északi pólusig, 154. p.

észleli tovább a regényhős, párhuzamosan az egyre újabb növények keletkezésével (ennek a bemutatására itt nincs lehetőségünk). S ez az evolúciós-rendszertani szintje az állatvilágnak már nemcsak ebben a szándékosan élettudományi érdekességeket kereső regényben jelenik meg, de szinte mindegyikben, amely erre alkalmat kínál.

S ezzel, minthogy amúgy is az energiahordozók bányászatához értünk, tucatjával mellőzve a regények más nyersanyagok bányászatáról szóló érdekes adatait, lépjünk vissza a technikai tárgykörbe.

… a munkásokat hat órai munkatartam helyett három óránként felváltani parancsolja; beleül a bivalybőr tömlőbe, s az aknakútba leereszteti magát megvizsgálni, hogy az újabb nyitások nem veszélyesek-e; vasdoronggal átkémli a széntörmeléket, nem fülledt-e át, nem fejlődött-e ki benne kénsav, mely önlobot okoz. Mikor a ventillátor idelenn és a légszivattyúgép odafenn a föld felszínén működni kezdenek, ő maga áll az anemométer elé, ami egy finom kis gép, olyanforma, mint a gyermekek szélpörgettyűi, szárnyai vékony aranyfüstlapok, tengelyei rubinban forognak, s korongja egy százfogú kereket mozgat. E kerék mozgása tudatja, milyen erős a légváltozás a tárnában. (Fekete gyémántok, I. 37—38. p.)

látjuk az előbb említett s a kötetben már sokszor szóba került bányamérnököt a bondavölgyi kőszéntárnában „viheder” (sújtólég) járásakor, és látjuk egyúttal egy jól szervezett, jól berendezett Jókai korabeli szénbánya néhány műszaki jellemzőjét — az anemométert és a bivalybőr tömlőt. Szénfejtő gépek természetesen még nincsenek:

szfik, szabályszerű sikátorok voltak a kőszénrétegbe vágva, miknek oldalfolyosóiban félmeztelenre vetkőzött férfiak kopácsoltak hegyes csákányokkal, a fekete réteget fejtve … Némely folyosónak oly sekély a szénrétege, mely két palaréteg közé szorult, hogy a mívelő munkások csak hanyatt fekve vághatják … s a szekérkét, melyre a teher rakatik, hasmánt csúszva tolják ki maguk előtt. Fekete gyémántok, I. 36. p.

Ha azt próbáljuk meghatározni, hogy a műszaki tudományok széles spektrumából melyik pászma vonzotta leginkább írónk érdeklődését, akkor — azt tapasztalva, hogy itt is megnyilvánul totalitás-igénye, s fenntartva, hogy minden vonzotta — természettudományi értelmezésben a mechanika, műszaki értelmezésben a géptan „színképtartománya” az, amelyre nyugodtan szavazhatunk. Ennek az oka egyfelől az, amit az ásványtan tárgyalásakor már jeleztem: hogy a valóság kézzelfogható, szabad szemmel látható aspektusa élénkebben foglalkoztatta, mint a közvetlen érzékelés számára rejtettebbek (például a vegyfolyamatok) — másfelől az, hogy az első ipari forradalom ezen a területen aratta a legnagyobb sikereket, ami nyilván nem maradt hatástalanul a kortársakra s köztük írónkra. Már első regényében feltűnik egy tudós férfi, aki annyira lelkesen beszél a nyugat-európai technikai újdonságokról, hogy hallgatója tréfásan közbeveti:

… én többet mondok; egy angol gépész oly erőművet talált fel, melybe egyik felől beletöltenek egy mérő kendermagot, s másik felől a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a gép a kendert kikelti, felnyűvi, megtilolja, meggerebenezi, megszövi, rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt ami legszebb, még verset is készít bele, mégpedig jambusokat különféle témákról.

Csábító ötlet, hogy a fenti szövegből kiindulva a komputerek megjósolóját fedezzük, fel írónkban: alátámasztást nyernénk ehhez máshonnan is, például Pálma grófnő csupa automata szerkezettel berendezett házának, géplepkékkel s gépmadarakkal benépesített kertjének leírásából (Akik kétszer halnak meg), a józanság azonban arra int, hogy figyeljük meg, miszerint itt is csak a mechanika egy furfangos alkotásának elképzelésével van dolgunk.

A botanikusok és a híres formozai szilva

Legértékesebb része az adattárnak a Jókai korában termesztett szőlőfajtákra, a bakatorra, gohérra, musztaferre, juhfarkúra és társaikra (Egetvívó asszonyszív), az alföldi homoki telepítésekre (A tengerszemű hölgy), a szőlőművelés egykori gazdasági kérdéseire (Rab Ráby) és egyéb hasonlókra vonatkozó közlésekből áll — hogy ne is szóljunk a gyökértetű elleni harcról, amire Jókai nem annyira regényírói tollával mozgósított, mint inkább személyes szervezőmunkájával, és így az erre vonatkozó közlések főleg a cikkeiben találhatók meg.

Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine-claude fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, amik a kis gunyhót eltakarták; távolabb egy almafa vérpiros gyümölcsökkel, meg egy másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik paszomántos almákkal (A tengerszemű hölgy, 28. p.)

olvassuk a „tengerszemű hölgy” önéletrajzi ihletésű történetében a gyermek Jókai öregségére sem feledett élményéről (a regény 1890-ben jelent meg); s mivel a leírás szülei kertjéről szól, amely a komáromi Duna-szigeten feküdt, nemcsak azt értjük meg egy jeles Jókai-kutatóval együtt, honnan jön regényköltőnk sziget-obszessziója, hanem azt is, hol kezdett feltámadni pomológiai érdeklődése. S hogy ez után lássuk, hova fejlődött, olvassuk el a következő szövegrészt:

Ez a híres formozai szilva, melyből a legelső példányt gróf Benyovszky Móric hozta el XIV. Lajos király számára Formozából; a versailles-i üvegházból, még ójtószemet sem volt szabad senkinek adni belőle. Ezt a példányt nagy grácia útján kapta ajándékba az uram Thiers-től… [mondja egy inas. Erre egy hölgy szakít a gyümölcsből, amely] nem hosszúkás, mint a rendes fajok, nem is gömbölyű, mint a reine-claude-ok, hanem lapos, mint az alma, s a színe csokoládébarna … Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli tulajdonságait: valami különös édes íz, zamat és illat, mintha minden kedvenc gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne. A lélekidomár, 433—434. p.

1925-ben a fent leírt gyümölcsről — amelytől a hölgy súlyosan megbetegszik — több botanikus cikkezett egy tudományos folyóiratban; egyik ennek, másik amannak mondta, végre a harmadik kiderítette, hogy ilyen gyümölcs nincs. Jókai már eleve összekacsint az olvasóval, mikor az inast magyaráztatni kezdi róla, hiszen Benyovszky még meg sem született, amikor az említett francia király meghalt; teremt egy nemlétező gyümölcsöt, amelynek különleges tulajdonságaira szüksége van a cselekménybonyolításban, de az értelmes olvasónak jelzi, hogy ez fikció. Három botaníkus közül kettő mégis „beugrott” neki, mert csak a szöveg szakmai részleteire figyeltek, abban a biztos tudatban, hogy Jókai a pomológia területén otthon van; ez a legnagyobb elismerés, ami — akaratlanul — gyümölcsszakértői minőségében érte. S joggal érte, hiszen nemcsak a különféle fajtákat ismerte jól, de származásuk történetét is…


A három orvostudor


Inkubátornak használt sertés, ellenméregnek használt gyémánt- és zafírpor: ezek csupán a mi szemünkben ritka kuriózumok a tizenhatodik és tizenhetedik századi orvoslásból. Jókai persze — már többször láttuk különös-kedvelését — örömmel vett be a regényeibe effajta kuriózumokat, de orvostörténeti tudása korántsem csak ennyiből állt. Hogy mindjárt a legfontosabbat mondjam, ismerte a régi korokban uralkodott orvosi szemléleteket, amelyekről kitűnő jellemzést ad a „…” históriájában, ahol három, más-más színű parókát hordó s más-más felfogást valló doktort hoz össze a német-római császár betegágyánál:

A fekete parókás minden bajt külsőleg gyógyít, flastrommal és hólyaghúzókkal, füstöléssel és cauterálással, elevenítő balzsamokkal és prüszköltető szerekkel; legújabb panaceája egy elevenen megnyúzott fehér bakkecskének a bőrét a fájós köszvényes tagra burkolni, attól a köszvény csalhatatlanul elmúlik. — A szürke parókás kitanult therapeuta. Minden bajnak a diagnózisát az urina színeiből, felhőiből, üledékeiből ítéli meg csalhatatlanul, s ahhoz alkalmazza a recipéit, amik az állat, növény és ásványvilág termékeivel meg nem elégedve, a mitológiai sárkányok és bazliszkok alkatrészeit is igénybe veszik. — A veres parókás végre racionalista doktor; ő már rájött arra a tézisre, hogy a gyógyhatású füveknek és állati részeknek signaculumaik vannak. Annálfogva, akinek kőbaja van, azt a kőtörő (saxifraga) és kőmag (lithospermum) füveiből főtt fürdőben kell izzasztani, továbbá a pézsmacica zacskójában talált követ porrá törve itatni vele, s a fizéter-cethal gyomrában talált ámbrakő füstjével megfüstölni; ezek a követ szétoszlatják, minthogy maguk is állati kövek.

Mint az idézett szövegrész tanúsítja, Jókai ebből a témakörből is a tizennyolcadik századra vonatkozóan közli a legbőségesebb adatokat.

A kötetben előforduló regénycímek

A cím után feltüntetett évszám az illető regény könyv alakban való első megjelenésének az éve (a legtöbb regény először folytatásos folyóiratközlésben jelent meg, olykor ugyanabban az évben, olykor egy évvel előbb).

A barátfalvi lévita · 1898
A cigánybáró · 1885
A Damokosok · 1883
A fekete vér · 1892
A gazdag szegények · 1890
A janicsárok végnapjai · 1854
A jövő század regénye · 1872
A két Trenk · Trenk Frigyes · 1893, 1895
A kétszarvú ember · 1852
A kiskirályok · 1885
A kőszívű ember fiai · 1869
A lélekidomár · 1888·89
A lőcsei fehér asszony · 1885
A mi lengyelünk · 1903
A tengerszemű hölgy · 1890
Ahol a pénz nem Isten · 1904
Aki a szívét a homlokán hordja · 1890
Akik kétszer halnak meg · 1881
Asszonyt kísér · Istent kísért · 1881
Az arany ember · 1873
Az elátkozott család · 1858
Az új földesúr · 1863
Bálványosvár · 1883
De kár megvénülni · 1896
Egész az északi pólusig · 1876
Egetvívó asszonyszív · 1902
Egy az Isten · 1877
Egy játékos, aki nyer · 1882
Egy magyar nábob · 1853
Enyim, tied, övé · 1875
Eppur si muove! És mégis mozog a föld · 1872
Erdély aranykora · 1852
Fekete gyémántok · 1870
Fráter György · 1893
Görögtűz (két kisregény) · 1878
Három márványfej · 1887
Hétköznapok · 1846
Kárpáthy Zoltán · 1854
Minden poklokon keresztül · 1883
Mire megvénülünk · 1865
Névtelen vár · 1877
Páter Péter · 1881
Rab Ráby · 1879
Rákóczy fia · 1892
Sárga rózsa · 1893
Szabadság a hó alatt vagy a „zöld könyv” · 1879
Szegény gazdagok · 1860
Szép Mikhál · 1877
Szerelem bolondjai · 1868
Szeretve mind a vérpadig · 1882
Szomorú napok · 1856
Török világ Magyarországon · 1853
A „sokkezű” Jókai
(A már unalomig ismert Jókai-ábrázolások helyett, álljon itt a Borsszem Jankó Jókai-karikatúrája: — A szerk.)

Forrás

Veress Zoltán: Jókai természettudománya. Bukarest: Kriterion, 1976. (TÉKA.)