A pozitivista fizika apoteózisa

Kaffka Margit
Részlet a Hangyaboly című regényből

Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
természettudományok, pozitivizmus, fizika, Occam borotvája
szóelválasztás

A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy Evelina buzgón adja már a jó példát a novíciátban Berchtolda jelöltjeinek és hogy Virginia marad ezután is az új Würdige mellett a titkár és főrendező és ceremóniamester és minden – akárcsak a boldogult mellett volt. Ó, lényegében nem is változott ám semmi – vagy csak nagyon kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia, amit elkerülhetetlenül hoz magával a haladó idő kényszere az ő lassú, biztos folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, és nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítenénk – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás. Így van ez kinn az „igazi” világban is – hát még itt, ahol még inkább: mindegy! Ahol abban élnek – ahová azért jöttek –, hogy: mindegy. A számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak sebesen – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog, amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell emlékezni szóval: – „Most és halálunk óráján”.

Ám a fiatal növendékek, a bennlakó „kisasszonyok” most már nem foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket; szeptember édesen szétcsurgó, arany napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon fontos – „igazi életgondjaik”, az ám! A vizsgák; és a nagy fő vizsga, a képesítő – mely majd „egész életükre” kihat.

A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a „drukk” édes, kissé mímelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy, világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat, Szelényi papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha valami „puskázás” kisülne, ha az ifjú novíciák bő köntösük alatt, vagy a bejárók kontyukba rejtve, apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az „írásbeli”-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudományág egész rendszere és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkopikus betűkkel és „dióhéjban”.

A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és készültek a nagy képesítőre reggeltől estig, Kunigund nélkül, felügyelet nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles utakon, a drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az egész kert. Egy-egy módszertan-könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást – de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a jövő, az Élet – és innen oly szépnek látszott.

Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjult nagy anyafák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, az orgonák nyurga gallyai, a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélegzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, hintáló szelek, pelyhek, álmok, felhők, ez örök májusi oltárok – ifjúság…

És minden és mindig és „megint elölről”…

A bennlakók kertje drótsövényén túl a gyenge káposztapalánták közt ott sétált Szelényi papa és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán rákezdi, belekap valahol – mindegy, hisz úgysem azon múlik:

– Nem „igazság”-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság – az nincs; azaz hogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott Isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kíváncsi, úgy ám – új és termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? – Az a valami, hogy „sejt”, kislányok, az talán nem is létezik „valóságban”, csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe, hát miért is létezne – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer felvetette, csak úgy, (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk megmagyarázni. Úgy ám; és ha már nem lesz így, akkor a „sejt” penzióba megy, megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben – miért is mondtam ezt Gizella kisasszony? No – sohase törje a fejét, mindegy, hehe! Lám a föld és hold és az egész Naprendszer minden jelenségét meg lehet ám magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony, – csak kissé cirkalmasan és hosszadalmasan és sok maradékkal. Mivel pedig könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, ha a Nap van a közepibe – hát a Nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a pigment-tartalom, akkorára – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a szomorú emlékű fényelmélet, az éteri rezgésekkel, melyből legutolsó ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat – „je-ele-ensé-égeket”, mi? – amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletreméltó „rezgési-teóriá”-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig, és olcsó világítószerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egy néhány ilyen impertinensa kis lyuk – akkor jön egy merész fickó, és beveri az öklével: pász! Nincs többé éteri rezgés! Lesz másik „szentigazság”, egy új – vagy (nagyon lehet) visszajön a régi jó együgyűség arról, hogy az édes holdvilággal valami kis huncut kis picurka kis fluidálisb matériácska száll be az ablakjukon és szipákolható be ábrándos sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?

  • aimpertinenslatin szemtelen
  • bfluidálislatin folyadékszerű

Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak – mert fiatalok voltak. De amíg a „papa” mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött, és ő kinyitotta a nagy, zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak, hogy már apró, sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva, mosolyogva és mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül, és ráfüggesztették szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított nagyon rájuk) – de olyan kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás szavain örült –, és szégyellték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi lyányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szerte futni a természettudományi előadásról.

A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben, a frissen gyomlált paradicsomok közt feltűnt Popescu Kornél nyúlánk, szép lányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett, és mindegyikük valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos, vizsga-előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről vagy egyéb „miheztartásról”? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütközni valót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!

Király Erzsi most lentről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva; nem tűnik-é fel valahol veszély; aztán, hogy meggyőződött, hirtelen surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy magánosok, külvárosi lakások kertjei nyúlnak ide, hogy emez éppen egy társnőjük szüleié; s hogy e Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni – járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel, elszikkadt ajkaival –, mert Grünberger nagyon jó tanuló. – Most azonban vendége is volt; eljött hozzá együtt készülni az Erzsi földije, az a hű postillon d’amourc – ki néha finom kuglercukrokat szokott kapni Budapestről – névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer.

  • cpostillon d’amourfrancia szerelmi futár

– Jöjjön, Erzsike! Van! – Már három napja őrzöm a Módszertanomban.

– Köszönöm, drága! Csúsztassa csak be ide az Ásványtanomba, Nincs ugyan veszély semerre a közelben, de nem árt vigyázni! Hát hogy, mint vannak? Az egész középkorral készen? Hát a fizikából? – Borzasztó, mint a malmok – magoló malmocskák! Mink idebenn még csak a pun háborúknál vagyunk és a másikban a spektrál-analízisig.d – Mit gondolnak, ki lesz jeles rendű? Elsősorban persze maga, Fánnika!

  • dspektrál-analízisfizika színképelemzés

– Persze. Majd én! Egy zsidó lány! – szabadkozott az, elpirulva az örömtől.

– Ó, ne gondolja, azért az apácák nem olyanok! Épp azért meg fogják adni magának, hogy kimutassák, milyen igazságosak a más vallásúakkal is. No, fogadjunk!

– Fogadjunk, hogy nem adnak jelest! – kiáltott Fánni, s szinte reszketett az izgalomtól.

– Mibe? Tíz certlie csokoládéba. Ha jeles lesz, vesz nekem egy egész táblát. Gilt? Gilt! – Csak drága, annak a varrónő ismerősének szóljon, kedves, – mert tudja, drága, a Tedeum után muszj nekem rögtön az a ruha s az útiköpeny is. Nagyon sürgős, aranyom!

– Ejha! Hova utazik olyan messzire?

– Fel Pestre!

– Ó – egész Pestre? Hát mit fog ott csinálni?

– Semmit. Csak úgy megnézem magamnak egy kicsit Pestet!

– Ne mondja? De jó magának! – mondta a két kis magolónő csaknem egyszerre, és hirtelen – ámulva irigykedve és gyanakodva összenéztek, elhallgattak. A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon, az orgona fürtje már lilult és egy-egy sima, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.

  • ecertlinémet csokoládétábla szelete
Kaffka Margit
(1880–1918)