A fegyencgyarmaton

Franz Kafka
Mechanikus horror I.
mechanika, mechanikus szerkezet, vezérléstechnika

Az emberi találékonyság évezredeken át a legkülönfélébb célokra megannyi egyszerű fizikai hatást használt fel. Az elemi mechanika törvényei a munka megkönnyítése mellett a kimódolt gonoszság borzalmas céljait ugyancsak szolgálhatják, amint a legegyszerűbb, hasznos gép is könnyen gyilkos eszközzé alakulhat.

A ’mechanikus horror’ alcímet viselő sorozatunkban négy olyan mechanizmust mutatunk be, amelyek célzottan vagy a véletlen következtében emberi életet oltanak ki.

Az első fiktív szerkezet sajátos érdekessége, hogy felépítésében felsejlenek a modern gépgyártás megmunkáló gépeinek egyes konstrukciós és működési elvei. A közel 100 évvel korábban élt szerző hátborzongató „technológiai” feladatra szerkesztett berendezése akár egy mai többtengelyes, CNC vezérlésű megmunkáló gép lázálombeli vázlata is lehetne.

Laczik Bálint

szóelválasztás

– Különleges egy gépezet – mondta az Utazónak a tiszt, és noha jól ismerte már, mégis némi bámulattal nézett végig a gépezeten. Az Utazó, úgy látszik, csupán udvariasságból tett eleget a parancsnok meghívásának, a felszólításnak, hogy jelenjék meg egy katona ítélet- végrehajtásán, akit függelemsértésért és feljebbvalója megsértéséért ítéltek el. Ez az ítélet-végrehajtás nyilván a fegyencgyarmaton sem keltett valami nagy érdeklődést. Legalábbis itt, ebben a mély, homokos, kopár lejtőkkel körbezárt kis völgyben a tiszten és az Utazón kívül csak az elítélt álldogált, eltompult, duzzadt ajkú, bozontos, borostás férfi, meg egy katona, ő tartotta a nehéz láncot, amelybe vékonyabb láncok kapcsolódtak: ezekkel kötözték meg az elítéltet a bokáján, nyakán, és még ezeket is újabb láncok fűzték egymáshoz. Az elítélt egyébként olyan megadóan viselkedett, hogy kutyaalázata azt a látszatot keltette: akár szabadon is engedhetnék, hadd futkározzon a domboldalban, s az ítélet- végrehajtás kezdetekor csak füttyenteni kellene neki, máris visszatérne.

Az Utazónak nem sok érzéke volt a gépezethez, szinte közönyösnek látszott, ahogy föl-le járkált az elítélt háta mögött, miközben a tiszt az utolsó előkészületekkel bajlódott, hol a mélyen földbe süllyesztett gép alá bújt, hol pedig létrára mászott, hogy a fönti alkatrészeket is megvizsgálja. Mindezt voltaképp egy gépészre is hagyhatta volna, a tiszt azonban igen buzgón végezte munkáját, vagy azért, mert lelkes híve volt ennek a szerkezetnek, vagy mert egyéb okok miatt nem bízhatta a munkát másra. – Most már minden kész! – kiabált le végül, s lekúszott a létrán. Rettenetesen kifáradt; tátott szájjal kapkodott lélegzet után, s egyenruhája gallérja alá két finom női zsebkendőt gyömöszölt. – Nagyon meleg ez az egyenruha a trópusokra – mondta az Utazó, ahelyett hogy a gépezetről tudakozódott volna, ahogy a tiszt várta. – Igaz – mondta a tiszt, és az odakészített vizescsöbörben lemosta piszkos kezéről az olajat és zsírt –, de nekünk a hazát jelenti; nem akarjuk elveszíteni a hazánkat… De most már nézze meg ezt a gépezetet – tette hozzá rögtön, megtörölte a kezét, s közben máris a gépre mutatott. – Az eddigi munkát még kézzel kellett végeznem, de ezután a gépezet már maga dolgozik. – Az Utazó bólintott, és a tiszt után indult. A tiszt igyekezett felvértezni magát arra az esetre, ha netán közbejönne valami, és azt mondta: – Persze előfordulnak zavarok; remélem ugyan, hogy ma semmi hiba sem lesz, de azért erre is számítanunk kell. Hiszen a gépezetet tizenkét órán át szünet nélkül működtetjük. De ha előfordulnak is zavarok, azok csak egészen kis hibák, és azonnal elháríthatók.

– Nem ül le? – kérdezte végül, egy rakásnyi nádszék közül kiemelt egyet, és odakínálta az Utazónak; az nem utasíthatta vissza. Most épp egy gödör szélén ült, s futólag belenézett. Nem volt nagyon mély gödör. Egyik oldalán a kiásott földet sánccá púpozták, a másik oldalán állt a gépezet. – Nem tudom – mondta a tiszt –, hogy a parancsnok tájékoztatta-e már önt a gépezetről. – Az Utazó tétova kézmozdulatánál a tiszt nem is kívánhatott volna jobbat, mert így most ő maga ismertethette a szerkezetet. – Ez a gépezet – mondta, és egy hajtókarra támaszkodott – az előző parancsnokunk találmánya. Én már az első kísérleteknél is közreműködtem, és egészen a befejezésig részt vettem a munkában. De a találmány persze teljességgel az ő érdeme. Hallott az előző parancsnokunkról? Nem? Nos, nem túlzás, ha azt állítom, hogy az ő műve az egész fegyencgyarmat intézményes megszervezése. Mi, a barátai, már a halálakor tudtuk: ez a telep olyannyira zárt egységgé szervezett intézmény, hogy utódja, még ha ezernyi új tervet forgatna is a fejében, legalábbis sok-sok éven át semmit sem változtathat a régi renden. Jóslatunk valóra is vált; az új parancsnoknak is rá kellett erre ébrednie. Kár, hogy ön nem ismerte az előző parancsnokot!… De – szakította félbe szavait a tiszt – én csak fecsegek, holott a gépezet itt áll előttünk. Amint látja, három részből áll: Az idők során minden alkatrészének kialakult valamiféle népszerű elnevezése. Az alsó részét ágynak hívják, a felsőt rajzolóműnek, és ez a középső, lengő rész itt a borona.

– Borona? – kérdezte az Utazó. Nem figyelt oda teljes szívvel, az erős napfény megrekedt az árnyéktalan völgyben, s ő nehezen tudta összeszedni gondolatait. Épp ezért még jobban csodálta a tisztet, aki nehéz vállrojtokkal teleaggatott, feszes, sujtásos díszegyenruhájában oly buzgón magyarázott, és ráadásul beszéd közben csavarhúzójával itt-ott meg is szorított egy-két csavart. A katona olyasformán érezhette magát, mint az Utazó. Csuklóira tekerte az elítélt láncait, puskájára támaszkodott, fejét hátrahajtotta, és rá se hederített semmire. Az Utazó nem csodálkozott rajta, mert a tiszt franciául beszélt, és franciául bizonyára nem értett sem a katona, sem az elítélt. Annál feltűnőbb volt persze, hogy az elítélt mégis igyekezett figyelemmel kísérni a tiszt magyarázatát. Álmosan hunyorogva, de kitartóan szegezte tekintetét mindig oda, ahová a tiszt épp mutatott, és amikor az Utazó most egy kérdést vetett közbe, ő is az Utazóra nézett, akárcsak a tiszt.

– Igen, borona – mondta a tiszt –, a név találó. A tűket boronaszerűen helyeztük el, s úgy is mozgatjuk az egészet, mint a boronát, jóllehet csupán egy helyben és sokkalta művészibben. Különben tüstént megérti majd. Ide, az ágyra fektetjük az elítéltet. Először ugyanis le akarom írni a gépezetet, és csak utána hajtom végre magát a műveletet. Akkor aztán jobban megfigyelheti az egészet. A rajzolóműben az egyik fogaskerék már nagyon lecsiszolódott, működés közben erősen csikorog; ilyenkor alig értjük egymás szavát; itt, sajnos, csak nehezen szerezhetők be pótalkatrészek. Szóval, ez itt az ágy, amint mondtam. Teljes egészében vattaréteg borítja; hogy mi célból, azt még majd megtudja. Erre a vattapárnázatra hasaltatjuk le az elítéltet, természetesen meztelenül; itt vannak a szíjak, hogy kezén, lábán, nyakán lekötözhessük. Emiatt az ágy fejénél – az ágyon, amint mondtam, az illető először arcra borulva fekszik – itt van ez a kis szőrlabda, amely könnyen szabályozható úgy, hogy egyenesen az ember szájába nyomódik. Az a célja, hogy megakadályozza az üvöltést és a nyelv elharapását. Az illető persze kénytelen a szájába venni a szőrlabdát, másként kitörné leszíjazott nyakát.

– Ez vatta? – kérdezte az Utazó, és előrehajolt. Igen, az – mondta mosolyogva a tiszt –, tapogassa csak meg. – Megfogta az Utazó kezét, és végighúzta az ágyon. – Különlegesen preparált vatta; azért ilyen felismerhetetlen; hogy mire szolgál, arról még beszélni fogok. – Az Utazót most már érdekelte egy kissé a gépezet; tenyerét ellenzőként a szeméhez emelte, s fölnézett a magasba meredő gépre. Nagyszabású építmény volt. Az ágy és a rajzolómű azonos méretű, olyan, mint két sötét láda. A rajzolóművet körülbelül két méterrel az ágy fölé szerelték fel; a két szerkezetet a sarkain négy rézrúd kötötte össze, amely csak úgy sugárzott a napfényben. A ládák között acélhuzalon lengett a borona.

A tiszt alig vette észre az Utazó eddigi közönyét, de arra már nyilván fölfigyelt, hogy az idegen most érdeklődni kezd; abbahagyta hát magyarázatát, hogy az Utazónak legyen ideje a zavartalan szemlélődésre. Az elítélt utánozta az Utazót; mivel ő nem emelhette kezét a szeméhez, csak úgy, szabad szemmel hunyorgott, nézett fel a magasba.

– Nos, tehát az illető már az ágyon fekszik – mondta az Utazó, hátradőlt nádszékén, és keresztbe rakta lábát.

– Igen – mondta a tiszt, kissé hátratolta sapkáját, és kézfejével végigsimított felhevült arcán –, és most hallgasson ide! Az ágynak is és a rajzolóműnek is megvan a saját áramfejlesztő telepe; az ágynak erre a maga, a rajzolóműnek pedig a borona mozgatásához van szüksége. Mihelyt az illetőt lekötözték, mozgásba hozzák az ágyat. Ez parányi, nagyon gyors rángásokkal rezeg egyidejűleg oldalt is, meg föl-le, oda-vissza. Ilyesféle szerkezeteket láthatott már gyógyintézetekben is, csakhogy a mi ágyunknak minden mozgása pontosan ki van számítva; ezeket a mozgásokat ugyanis kínos pontossággal kell összehangolni a borona mozgásával. Márpedig az ítélet tulajdonképpeni végrehajtását erre a boronára bízzuk.

– Miért, mi az ítélet? – kérdezte az Utazó. – Hát ezt sem tudja? – csodálkozott el a tiszt, és ajkába harapott. – Elnézését kérem, ha magyarázatom netán rendszertelen; nagyon kérem, bocsásson meg. Azelőtt ugyanis a parancsnok szokta elmagyarázni mindezt; az új parancsnok azonban nem teljesíti ezt a becsületbeli kötelességét; de hogy egy ilyen magas rangú látogatót – az Utazó széttárt kézzel próbálta elhárítani a megtiszteltetést, de a tiszt ragaszkodott kifejezéséhez –, egy ilyen magas rangú látogatót még csak nem is tájékoztat ítélkezési módunkról, az megint olyan újítás, amely… – már-már a nyelve hegyén volt a káromkodás, de uralkodott magán, és csak ennyit mondott: – Erről engem nem értesítettek, ez nem az én hibám. Egyébként természetesen én vagyok a legalkalmasabb ítéletfajtáink elmagyarázására, mert – és a zubbonyzsebére csapott – én itt hordom az előző parancsnok erre vonatkozó saját kezű rajzait.

– A parancsnok saját kezű rajzait? – kérdezte az Utazó. – Hát ő minden volt egy személyben? Katona, bíró, géptervező, vegyész és rajzoló?

– Igen, igen – bólogatott a tiszt merev, elgondolkozó tekintettel. Aztán a kezét nézte, vizsgálgatta; úgy látszik, nem találta elég tisztnak ahhoz, hogy a rajzokhoz nyúljon; odament hát a csöbörhöz, és még egyszer kezet mosott. Majd előhúzott egy kis bőrkötésű irattárcát, és azt mondta: – ítéletünk nem szigorú: Az elítéltnek a boronával a testére írjuk a parancsot, amelyet megszegett. Ennek az elítéltnek például – a tiszt a férfira mutatott – azt írjuk a testére: Tiszteld feljebbvalódat!

Az Utazó futólag a férfira pillantott; az, amikor a tiszt rámutatott, lehorgasztotta fejét, és úgy látszott, minden idegszála megfeszül, annyira fülel, hogy valamit megtudjon. Összeszorított, duzzadt ajkainak meg-megrebbenése azonban nyilvánvalóan mutatta, hogy egy árva szót sem érthetett. Az Utazónak több kérdése is lett volna, de ahogy a férfira nézett, csak ezt kérdezte: Tudja, hogy mire ítélték?

– Nem – mondta a tiszt, és rögtön folytatni akarta magyarázatát, de az Utazó félbeszakította: – Nem tud a saját ítéletéről?

– Nem – mondta újra a tiszt, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha az Utazótól kérdése részletesebb indokolását várná, és aztán azt mondta: – Fölösleges volna közölni vele. Hiszen a saját bőrén tapasztalja majd. – Az Utazó már-már elnémult, amikor megérezte, hogy az elítélt tekintete rászegeződik; mintha azt kérdezné, vajon ő helyesli-e a leírt eljárást. Így hát az Utazó, aki már hátradőlt nádszékén, ismét előrehajolt, és még megkérdezte: – De arról csak tud, hogy egyáltalán elítélték?

– Arról sem – mondta a tiszt, és úgy mosolygott az Utazóra, mintha most még néhány különös megnyilatkozást várna tőle. – Nem? – kérdezte az Utazó, és végigsimított a homlokán. – Tehát ez az ember még most sem tudja, hogyan fogadták a védekezését?

– Egyáltalán nem volt alkalma védekezésre – mondta a tiszt, és elfordult, mintha magában beszélne, s nem akarná ezeknek a számára oly természetes dolgoknak az elmesélésével megszégyeníteni az Utazót. – De hát csak kellett alkalmat adni neki arra, hogy védekezhessen – mondta az Utazó, és fölkelt a nádszékről.

A tiszt észrevette, hogy az a veszély fenyegeti: hosszú időre feltartják a gépezet ismertetésében; odament hát az Utazóhoz, belekarolt, az elítéltre mutatott, aki most, mivel oly nyilvánvalóan ráterelődött a figyelem, feszesen kihúzta magát – a katona is megszorította a láncot –, és így szólt: – A dolog a következőképpen áll. Engem neveztek ki itt a fegyencgyarmaton bírónak. Fiatal korom ellenére. Mert már az előző parancsnok mellett is én segédkeztem minden büntetőügyben, és a gépezetet is én ismerem a legjobban. Alapelvem, amely szerint döntök, az, hogy a vétkesség mindig kétségbevonhatatlan. Más bíróságok nem járhatnak el ilyen elv alapján, mert soktagúak, és a föléjük rendelt magasabb bíróságoktól is függnek. Itt nem ez a helyzet, vagy legalábbis nem így volt az előző parancsnok idejében. Az új parancsnoknak már persze kedve támadt beleavatkozni bíráskodásomba, eddig azonban sikerült ellene védekeznem, és továbbra is sikerülni fog… Ön magyarázatot kívánt erről az ügyről; ez is olyan egyszerű, mint valamennyi. Egyik századosunk ma reggel jelentette, hogy ez az ember, akit szolgájának jelöltek ki, és az ő ajtaja előtt alszik, átaludta a szolgálatát. Ugyanis az a kötelessége, hogy minden óraütéskor fölkeljen és tisztelegjen a százados ajtaja előtt. Igazán nem nehéz kötelesség, és szükség is van rá, mert a szolgának mindig frissnek kell lennie, őrségen, szolgálatban egyaránt. A százados tegnap éjjel meg akart bizonyosodni róla, hogy szolgája teljesíti-e kötelességét. Pontosan két órakor kinézett az ajtón, és látta, hogy szolgája összekuporodva alszik. Kihozta lovaglóostorát, és végigvágott vele a szolga arcán. Erre az, ahelyett hogy bocsánatot kért volna, föl sem kelt, elkapta urának a lábát, megrázta a századost, és ráüvöltött: – Dobd el az ostort, vagy elevenen fallak föl! – Ez a tényállás. A százados egy órával ezelőtt feljött hozzám, én följegyeztem panaszát, s az ítéletet is rögtön csatoltam a feljelentéshez. Aztán vasra verettem ezt az embert. Mindez nagyon egyszerű volt. Ha előbb magam elé rendelem és kikérdezem, abból csak zavar támadt volna. Hazudozott volna, s ha netán sikerül megcáfolnom hazugságát, akkor újabbakkal hozakodik elő, és így tovább. Most azonban a kezem közt van, és többé nem engedem ki a markomból. Világos most már minden? De az idő múlik, már kezdődnie kellene az ítélet-végrehajtásnak, és én még be sem fejeztem a gépezet ismertetését. Leültette az Utazót a székre, újra a gép mellé állt, és rákezdte: – Amint látja, a borona az ember alakjához, igazodik; ez a borona itt a felsőtesté, emitt meg a láb számára vannak boronák. A fejnek csak ezt a kis vésőt szántuk. Érti? – Barátságosan hajolt oda az Utazóhoz, készen a legrészletesebb magyarázatra.

Az Utazó homlokát ráncolta, úgy nézte a boronát: Nem elégítették ki a bírói eljárásról szóló közlések. Mégis, kénytelen volt magában azt mondani, hogy ez itt fegyencgyarmat, itt különleges rendszabályokra van szükség, és katonásan kell eljárni a végsőkig. Ezenkívül némileg reménykedett abban is, hogy az új parancsnok, lassanként ugyan, mégiscsak új eljárást szándékozik bevezetni, amely sehogyan sem fér a fejébe ennek a korlátolt tisztnek. Ebből a gondolatmenetből kiindulva az Utazó megkérdezte: – Jelen lesz a parancsnok az ítélet-végrehajtásnál?

– Nem biztos – mondta a tiszt; a nyílt kérdés kínosan érintette, s barátságos arca eltorzult. – Éppen ezért kell sietnünk. Sőt, bármennyire sajnálom is, kénytelen leszek rövidebbre fogni magyarázatomat. De hiszen holnap, ha a gépezetet újra megtisztították – egyetlen hibája, hogy nagyon bepiszkolódik –, pótlólag még adhatok alaposabb felvilágosítást. Most tehát csak a legszükségesebbet. Ha az illető már az ágyon fekszik, s az ágy rezgésbe jön, leeresztik a testre a boronát. A borona önműködően úgy áll be, hogy épp csak tűhegyeivel ér a testhez; ha megtörtént a beállítás, ez az acélsodrony itt tüstént rúddá merevül. És most elkezdődik a játék. Az avatatlan szem külsőre semmi különbséget sem lát a büntetések fajtái között. A borona látszólag egyformán dolgozik. Rezegve szúrja be tűit a testbe, amely ezenkívül az ágy mozgásától is rezeg. Hogy az ítélet végrehajtásának felülvizsgálását mindenkinek lehetővé tegyük, a boronát üvegből készítettük. Némi technikai nehézséget okozott a tűk beszerelése, de sok kísérlet után sikerült. Nem riadtunk vissza semmi fáradságtól. És most az üvegen át mindenki láthatja, hogyan vésődik be a testbe a felirat. Nincs kedve közelebb jönni, és megnézni a tűket?

Az Utazó lassan fölállt, odament, és a borona fölé hajolt. – Kétfajta tűt láthat – mondta a tiszt – sokféle elrendezésben. Minden hosszú tű mellett van egy rövid. A hosszú ugyanis ír, a rövid pedig vizet fröcsköl, hogy lemossa a vért, és állandóan tisztán tartsa az írást. A véres vizet aztán itt kis lefolyókba vezetjük, és végül ebbe a főcsatornába ömlik, amelynek lefolyócsöve a gödörbe torkollik. – A tiszt pontosan mutatta az utat: merre kell lefolynia a véres víznek. Hogy magyarázatát szemléletesebbé tegye, még a két tenyerét is odatartotta a lefolyócső torkolatához, mintha fölfogná a vizet, s az Utazó ekkor felkapta fejét, és hátrálva, tapogatózva akart visszamenni székéhez. S ekkor rémülten vette észre, hogy akárcsak ő, az elítélt is engedett a tiszt hívásának, hogy nézze meg közelről a borona berendezését. Katona őrét, aki elaludt, a láncnál fogva kissé előrébb húzta, és ő is az üveg fölé hajolt. Látható volt, hogy tétován nézelődve keresi, amit a két úr épp az imént figyelt meg, és hogy magyarázat híján, neki ez nem sikerül. Ide hajolt, oda hajolt. Tekintete újra meg újra végigsiklott az üvegen. Az Utazó vissza akarta zavarni, mert amit tett, valószínűleg büntetendő cselekmény volt. A tiszt azonban fél kézzel visszahúzta az Utazót, másik kezével fölkapott a sáncról egy göröngyöt, és a katonához vágta. Az hirtelen fölriadt, látta, mire vetemedett az elítélt, ledobta fegyverét, erősen megvetette lábát a földön, visszarántotta az elítéltet, úgyhogy az rögtön elesett, s aztán lenézett rá, ahogy ott fetrengett csörömpölő láncaiban. – Állítsd talpra! kiáltott az őrre a tiszt, mert észrevette, hogy az elítélt túlságosan is magára vonta az Utazó figyelmét. Az Utazó még a boronával sem törődött, áthajolt rajta, és csak azt akarta megállapítani, mi történik az elítélttel. Legyen rá gondod! – kiáltotta oda újból a tiszt. Futva megkerülte a gépezetet, ő maga is az elítélt hóna alá nyúlt, és – bár az többször is elcsúszott – a katona segítségével talpra állította. – Most már mindent tudok – mondta az Utazó, amikor a tiszt megint visszatért hozzá. – Kivéve a legfontosabbat – mondta a tiszt, megragadta az Utazó karját, és a magasba mutatott: – Ott, a rajzolóműben van a borona mozgását szabályozó hajtószerkezet, és ezt a hajtóművet arra a rajzra állítjuk, amelyre az ítélet szól. Én most is a régi parancsnok rajzait használom. Itt vannak – s néhány papírlapot húzott ki bőr irattartójából –, de sajnos nem adhatom őket az ön kezébe, ez legdrágább kincsem. Üljön le, megmutatom így messziről, akkor is jól láthatja mindet. – Felmutatta az első lapot. Az Utazó szeretett volna valami elismerőt mondani, de csupán útvesztőszerű, egymást sokszorosan keresztező vonalakat látott, s ezek oly sűrűn borították el a papírt, hogy csak nehezen lehetett felismerni köztük a fehér térközöket. – Olvassa el – mondta a tiszt. – Nem tudom – mondta az Utazó. – Pedig jól kivehető – mondta a tiszt. – Nagyon művészi – mondta kitérően az Utazó –, de én nem tudom kibetűzni.

– Hát igen – mondta a tiszt, nevetett, és újra zsebre vágta a mappát –, ez nem iskolás szépírás. Hosszan kell böngészni. Végül ön is biztosan eligazodna rajta. Természetes, hogy nem lehet egyszerű írás; hiszen nem az elítélt azonnali megölése a célja, hanem úgy általában a tizenkét órán belüli halál; a fordulópontot a hatodik órára időzítettük. A voltaképpeni írást tehát sok-sok cirádának kell körülfonnia; az igazi felirat csak keskeny övként húzódik körbe a testen; a test többi részét az ékítményekre szántuk. Méltányolja most már a borona és az egész gépezet munkáját?… Nézze csak! – Felugrott a létrára, elforgatott egy kereket, lekiabált: – Vigyázzon, álljon félre! – és minden mozgásba jött. Ha a kerék nem csikorog, remekül hatott volna az egész. Mintha ettől a zavaró keréktől meglepődnék, a tiszt öklét rázva, fenyegetően nézett a gépre, aztán bocsánatkérően tárta ki karját az Utazó felé, és sietve lemászott, hogy lentről figyelje a gépezet működését. Még nem volt rendben valami, amit csak ő észlelt; megint fölmászott, két kézzel nyúlt bele a rajzolóműbe, s aztán, hogy hamarabb leérjen, nem a létrát használta, hanem lecsúszott az egyik rúdon, és hogy a zajban megértesse magát, teli torokból üvöltötte az Utazó fülébe: – Érti a folyamatot? A borona elkezd írni; mihelyt elkészül az ember hátán az első írás vázlata, a vattaréteg elfordul, s lassan oldalt dönti a testet, hogy új teret adjon a boronának. Közben a véresre írt helyek a vattára tapadnak, amely különleges kikészítése folytán rögtön csillapítja a vérzést, és előkészíti az írás újabb elmélyítését. Ez a csipkézett fogazat itt a borona peremén aztán a test újabb átfordításakor letépi a sebekről a vattát, a gödörbe szórja, és a borona újra dolgozhat. Így ír és vés egyre mélyebbre; tizenkét óra hosszat. Az első hat órában az elítélt jóformán ugyanúgy él, mint azelőtt, csak épp fájdalmai vannak. Két óra múlva kivesszük a szájából a szőrlabdát, mert akkor már nincs ereje az üvöltéshez. Ide, az ágy fejéhez, ebbe a villanymelegítésű kis tálba meleg rizskását öntünk, s az illető, ha van kedve hozzá, ehet belőle, kinyalogathatja. Senki sem mulasztja el ezt a lehetőséget. Ilyenről nem tudok, pedig nekem nagy a tapasztalatom. Csak a hatodik órában megy el a kedvük az evéstől. Olyankor rendszerint letérdelek melléjük, és figyelem ezt a jelenséget. Az illető ritkán nyeli le az utolsó falatot, csak forgatja a szájában, és a gödörbe köpi. Akkor le kell hajolnom, különben az arcomba okád. De hogy milyen csöndes lesz aztán a hatodik órában! A legostobábbnak is megjön az esze. A változás a szeme körül kezdődik. Innét terjed tovább. Tekintete olyan, hogy szinte arra csábít: feküdjünk mi is a borona alá. Pedig nem is igen történik más, csupán az elítélt kezdi kibetűzni az írást, száját csücsöríti, s mintha hallgatózna. Ön is látta, szabad szemmel nem könnyű az írást kibetűzni; a mi emberünk azonban a sebeivel betűzi ki. Ez persze nagy munka; hat órára van szüksége a befejezéséhez. Akkor aztán a borona fölnyársalja és a gödörbe veti, ott a véres vízbe és a vattára zuhan. Az ítéletet ezzel végrehajtottuk, és én meg a katona elföldeljük a hullát.

Az Utazó hallgatta, mit mond a tiszt; és kezét zsebre dugva nézte a gép működését. Az elítélt is azt nézte, de értetlenül. Kissé előrehajolt, s az ide-oda lengő tűket figyelte, amikor a tiszt intésére a katona hátulról egy késsel végighasította az elítélt ingét és nadrágját, úgy hogy mind a kettő leesett, az elítélt lehulló ruhadarabjai után kapott volna, hogy eltakarja meztelenségét, a katona azonban fölrántotta, és az utolsó rongyait is lerázta róla. A tiszt kikapcsolta a gépet, és a most beálló csendben a borona alá fektették az elítéltet. Láncait leoldották, s ehelyett az ágyhoz szíjazták; az első pillanatban ez mintha megkönnyebbülést jelentett volna az elítéltnek. És most a borona valamivel még mélyebbre ereszkedett, mert a férfi sovány ember volt. Ahogy a tűhegyek hozzáértek, bőre végigborzongott; bal kezét, míg a katona a jobb kezével volt elfoglalva, kinyújtotta, maga sem tudta, merre; de épp arrafelé, ahol az Utazó állt. A tiszt oldalvást szüntelenül figyelte az Utazót, mintha az arcáról próbálná leolvasni, hogyan hatott rá az ítélet-végrehajtás némiképp felületes ismertetése.

A csuklóra szánt szíj elszakadt; a katona valószínűleg nagyon erősen szorította meg. A tiszt kénytelen volt segíteni neki, a katona megmutatta a leszakadt szíjdarabot. A tiszt oda is ment hozzá, és az Utazó felé fordulva, azt mondta: – A gép nagyon összetett szerkezet, itt-ott okvetlenül szakad vagy törik benne valami; ez azonban senkit se tévesszen meg az ítélet tökéletes végrehajtását illetően. A szíjat egyébként tüstént pótoljuk: az egyik láncot használom fel; ez persze a jobb karon befolyásolja majd a lengés finomságát. – S miközben felerősítette a láncokat, még azt mondta: – Eszközeink a gépezet karbantartásához most nagyon korlátozottak. Az előző parancsnok idejében, csak erre a célra, szabadon kezelhető pénzalap állt rendelkezésemre. Volt itt egy üzlet, s ott raktáron tartottak minden lehetséges pótalkatrészt. Bevallom; akkoriban szinte pazaroltam is, úgy értem, régebben, nem most, ahogy az új parancsnok állítja, akinek minden csak ürügy rá, hogy küzdjön a régi intézmények ellen. A gépre szánt pénzalapot most ő maga kezeli; és ha egy új szíjért küldök, bizonyítékként az elszakadt régit követeli, az új szíj meg csak tíz nap múlva érkezik, de akkor is a legrosszabb fajta, és nem sokat ér. Azzal pedig, hogy én a közbeeső időszakban hogyan üzemeltetem szíjak nélkül a gépet, senki sem törődik.

Az Utazó azon tűnődött: idegen viszonyokba beavatkozni, döntőbíróként, mindig kínos dolog. Ő nem volt sem a fegyencgyarmat polgári lakója, sem annak az államnak a polgára, amelyhez a büntetőtelep tartozott. Ha el akarná ítélni, sőt meg akarná gátolni a kivégzést, azt mondhatnák neki: „Idegen vagy, hallgass.” Erre nem tudna mit felelni, csak azt tehetné hozzá, hogy ebben az esetben ő sem érti önmagát, hisz csupán azzal a szándékkal kelt útra, hogy lásson egyet-mást, és semmiképp sem azért, hogy például idegen törvénykezési módokon változtasson. Márpedig ez a helyzet persze nagyon is erre csábította. Ez az eljárás kétségtelenül jogtalan, ez a kivégzésmód embertelen. Senki sem tételezhet fel holmi önző szándékot az Utazóról, mert az elítélt idegen volt számára, nem honfitársa, és egyáltalán nem is olyan ember, aki részvétet kelt. Az Utazó felsőbb hivatalok ajánlóleveleivel érkezett, itt a lehető legudvariasabban fogadták, s meghívása ehhez a kivégzéshez mintha még arra is utalt volna, hogy elvárják tőle ennek a törvénykezésnek a bírálatát. Ez már csak azért is valószínű volt, mert a parancsnok, amint az Utazó ezt most félreérthetetlenül hallotta, nem volt híve ennek az eljárásnak, és csaknem ellenségesen viselkedett a tiszttel szemben.

Az Utazó ekkor káromkodást hallott. A tiszt – nem valami könnyen – épp begyömöszölte az elítélt szájába a szőrlabdát, amikor az elítélt leküzdhetetlen hányingerében lehunyta szemét, és okádni kezdett. A tiszt gyorsan fölrántotta a szőrlabdáról az elítélt fejét, és a gödör felé akarta fordítani, de már elkésett, a mocskos lé lefolyt a gép oldalán. – Mindez a parancsnok bűne! – kiáltott fel a tiszt, és ész nélkül rángatta elöl a rézrudakat. – Úgy telerondítják a gépemet, mintha istálló volna! – Remegő kézzel mutatta az Utazónak, mi történt. – Pedig órákon át próbáltam megértetni a parancsnokkal, hogy a kivégzés előtti napon már semmit se adjanak enni az elítéltnek. De az új, enyhe irányzatnak más a véleménye. A parancsnok barátnői cukorkával tömik tele az elítéltet elvezetése előtt. Egész életében büdös halat evett, és most cukorkát kell ennie! Ez még csak hagyján, semmi kifogásom sem volna ellene, de mért nem szereznek be új szőrlabdát, mikor már egy negyedév óta kérem? Hogyan is vehetné valaki undor nélkül a szájába ezt a gombócot, amelyet eddig már száznál is többen szopogattak és harapdáltak haldoklásuk közben?

Az elítélt lehajtotta fejét az ágyra, és megbékéltnek látszott, a katona azzal foglalkozott, hogy az elítélt ingével letisztogassa a gépet. A tiszt odament az Utazóhoz, aki megsejtett valamit, s egy lépést hátrált; a tiszt azonban kézen fogta és félrevonta. – Volna önhöz néhány bizalmas szavam – mondta –, beszélhetek, ugye?

– Hogyne – mondta az Utazó, és lesütött szemmel hallgatott.

– Ennek a bírói eljárásnak és ítélet-végrehajtási módnak, amelyet most alkalma van megcsodálni, jelenleg nyíltan már senki sem híve a gyarmatokon. Én vagyok az ügy egyetlen képviselője, s ugyanakkor egyetlen képviselője a régi parancsnok örökségének. Az eljárás továbbfejlesztésére már nem is gondolhatok, minden erőmet felemészti a meglevő berendezés fenntartása. Amíg élt az előző parancsnok, a gyarmat az ő híveivel volt tele; a régi parancsnok meggyőző erejéből ugyan bennem is van valami, de nincs olyan hatalmam, mint neki volt; következésképp a hívei bujkálnak, sokan vannak még, de nem vallanak színt. Ha ön ma, tehát egy kivégzési napon, elmegy a teaházba, és körülszimatol, talán csupa kétértelmű nyilatkozatot hall majd. Ott mindenki a régi rend híve, de a jelenlegi parancsnok uralma alatt, az ő jelenlegi nézetei miatt ezek az emberek számomra teljesen használhatatlanok. És most kérdem öntől: a parancsnok és az őt befolyásoló nők miatt menjen tönkre egy ilyen életmű? – s a gépezetre mutatott. – Engedheti ezt bárki is, még ha csupán idegen vendégként tölt is néhány napot a szigetünkön? Nincs veszteni való időnk, máris áskálódnak a bíráskodásom ellen; a parancsnokságon máris tárgyalások folynak, s ezekbe engem nem vonnak be; még az ön mai látogatását is jellemzőnek tartom az egész helyzetre: gyávák, és önt küldik előre, az idegent. Milyen más volt azelőtt az ítélet-végrehajtás! Már előtte való nap zsúfolásig megtelt emberekkel az egész völgy, mind csakis azért jöttek, hogy végignézzék az ítélet-végrehajtást; kora reggel megjelent a parancsnok a barátnőivel; harsona ébresztette az egész táborteret; én jelentettem, hogy minden előkészület megtörtént; a társaságból egyetlen magas rangú hivatalnok sem hiányozhatott – elhelyezkedett a gép körül; ez a halom nádszék csak szánalmas maradványa annak a korszaknak. A gépezet frissen megtisztítva ragyogott, csaknem minden ítélet-végrehajtáshoz új pótalkatrészeket vettem. Százak szeme láttára – minden néző lábujjhegyre ágaskodott, még ott fönn a dombokon is – maga a parancsnok fektette a borona alá az elítéltet. Amit ma egy közkatona is megtehet, akkor az én munkám volt, és én, a bíróság elnöke, ezt megtiszteltetésnek tartottam. És aztán megkezdődött az ítélet-végrehajtás! Egyetlen hamis hang sem zavarta a gép munkáját. Sokan már oda se néztek, hanem lehunyt szemmel hevertek a homokban; mindenki tudta: most igazságot szolgáltatunk. A csöndben csak az elítélt nyöszörgését hallhattuk, letompítva, szőrlabdán át. Ma a gépnek már nem sikerül erősebb nyögést kipréselnie az elítéltből, csak olyat, amit szőrgombóc még el tud fojtani; de akkor az írótűk hegyéből még maró folyadék is csöpögött, ezt ma már nem szabad használnunk. Na és aztán eljött a hatodik óra! Lehetetlen volt teljesíteni mindazok kérését, akik közelről akarták látni az eseményt. A parancsnok megértő ember volt, úgy rendelkezett, hogy főleg a gyermekekre legyenek tekintettel; én persze, hivatalból, mindig ott lehettem; gyakran guggoltam ott, karomon jobbról is, balról is egy-egy kisgyerekkel. Hogyan fogadtuk mindnyájan a megdicsőülés kifejezését az elkínzott arcon, hogyan tartottuk arcunkat e végre elért és máris elenyésző igazság fényébe! Micsoda idők voltak azok, bajtárs! – A tiszt nyilvánvalóan megfeledkezett róla, ki áll előtte; átölelte az Utazót, és a vállára hajtotta a fejét. Az Utazó zavarba jött, türelmetlenül nézett el a tiszt feje felett. A katona befejezte a gép tisztogatását, és most egy dobozból rizskását öntött a tálacskába. Alighogy ezt az elítélt észrevette – úgy látszik, már teljesen magához tért –, nyelvét nyújtogatta a kása után. A katona újra meg újra félretolta, hiszen a kását későbbi időpontra szánták, de mindenesetre az is helytelen volt, hogy a katona piszkos kezével belenyúlt a tálba, és a mohó elítélt előtt evett a kásából.

A tiszt hamar összeszedte magát. – Ne higgye, hogy meg akartam hatni önt – mondta –, tudom, ma már lehetetlen megértetni azokat az időket. Egyébként a gép dolgozik még, és megteszi a magáét. Megteszi a magáét, még ha egymaga áll is ebben a völgyben. És a végén a hulla még most is olyan, szinte érthetetlenül lágy ívben repül a gödörbe, mint akkoriban, ha már nem gyűlnek is össze, legyek módjára, százan és százan a gödör körül. Akkor még a gödröt erős korláttal kellett körülvennünk, de azt már rég ledöntötték.

Az Utazó el akart fordulni, hogy ne lássa a tisztet, és céltalanul nézegetett ide-oda. A tiszt azt hitte, a kihalt völgyet nézi; megragadta hát a kezét, úgy forgolódott körülötte, hogy elkapja a tekintetét, és azt kérdezte: – Ugye, gyalázat?

Az Utazó azonban hallgatott. A tiszt egy kis időre nyugton hagyta; szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel, mozdulatlanul állt, és a földre bámult. Aztán bátorítóan mosolygott az Utazóra, és azt mondta: Tegnap az ön közelében voltam, amikor a parancsnok meghívta. Hallottam a meghívást. Ismerem a parancsnokot. Azonnal megértettem, mi a célja ezzel a meghívással. Noha elegendő hatalma volna hozzá, hogy fellépjen ellenem, most még nem meri megtenni, de nyilván azt akarja, hogy ön, a tekintélyes idegen alkosson véleményt rólam. Gondosan kiszámította a dolgot; ön második napja van a szigeten, nem ismerte az előző parancsnokot és gondolkodásmódját. Önt elfogulttá teszik európai nézetei, talán elvből is ellenzi általában a halálbüntetést, és különösen az ilyesfajta gépi kivégzésmódot, azonkívül látja, hogyan történik a kivégzés, a nyilvánosság részvétele nélkül, szomorú hangulatban, egy némileg már megrongálódott gépezettel – mindezt, figyelembe véve (így gondolhatja a parancsnok), nem eshetik-e meg nagyon is könnyen, hogy ön nem helyesli az eljárásomat? És ha nem helyesli, akkor (még most is a parancsnok elgondolása szerint beszélek) nem is fogja elhallgatni, mert hiszen valószínűleg bízik jól bevált tapasztalataiban. Ön persze sok nép sokféle sajátos szokását látta, megtanulta becsülni tulajdonságaikat, tehát feltehetőleg nem fog teljes erővel szembeszállni ezzel az eljárással, ahogy esetleg a hazájában tenné. De erre nincs is szüksége a parancsnoknak. Elegendő egy, csupán egyetlenegy, óvatlanul elejtett szó. Nem is kell, hogy ez megfeleljen az ön meggyőződésének, fő, hogy látszólag eleget tegyen az ő kívánságának. Hogy a legfurfangosabban kifaggatja majd, abban bizonyos vagyok. A barátnői meg körbe fogják ülni, és hegyezik a fülüket; ön például azt mondja: „Nálunk más a bírósági eljárás”, vagy: „Nálunk ítélet előtt kihallgatják a vádlottat”, vagy: „Nálunk más büntetés is van, nemcsak halálos ítélet”, avagy: „Nálunk csak a középkorban voltak kínzások.” Mindez olyan észrevétel, amely helyes is, ön magától értetődőnek is tartja, csupán ártatlan megjegyzés, nem érinti az én eljárásomat. De vajon hogyan fogadja majd a parancsnok? Látom őt, a jólelkű parancsnokot, amint rögtön félretolja székét, kisiet az erkélyre, látom, ahogy barátnői utánatódulnak, hallom a hangját – a hölgyek dörgő hangnak nevezik –, és ő azt mondja: „A nyugat egyik nagy Kutatója, akinek az a hivatása, hogy felülvizsgálja minden ország törvénykezését, épp az imént mondotta, hogy a mi régi szokásokon alapuló bírói eljárásunk embertelen. Egy ilyen személyiség véleménynyilvánítása után természetesen nem tűrhetem meg továbbra is ezt az eljárást. A mai naptól fogva tehát elrendelem…” és így tovább. Ön közbe akar szólni, ön nem azt mondta, amit ő kihirdet, ön nem nevezte embertelennek az eljárásomat, ellenkezőleg, a legjobb belátása szerint igen emberségesnek, az emberhez legméltóbbnak tartja, csodálattal bámulja ezt a gépezetet is – de már késő: ön egyáltalán nem jut ki az erkélyre, amely már tele van hölgyekkel; föl akarja hívni magára a figyelmet; kiabálni akar, de egy női kéz befogja a száját – s akkor végem van, és a régi parancsnok műve elveszett.

Az Utazó alig tudta elnyomni mosolyát; ilyen könnyű hát a feladata, amelyet oly nehéznek tartott. Kitérően mondta: – Túlbecsüli befolyásomat, a parancsnok olvasta az ajánlólevelemet, tudja, hogy nem vagyok a bírósági eljárások szakértője. Ha véleményt mondanék, az egy magánember véleménye volna, semmivel sem nyomna többet a latban, mint bárki másnak a véleménye, és semmi esetre sem lenne nagyobb súlya a parancsnok véleményénél, aki ezen a fegyencgyarmaton, azt hiszem, igen széles körű jogokat élvez. Ha véleménye erről az eljárásról olyan határozott, ahogy ön véli, akkor attól félek, kétségtelenül a végét járja ez a bíráskodás, anélkül hogy ehhez szükség volna az én szerény közreműködésemre.

Megértette-e már a tiszt? Nem, még nem értette meg. Élénken rázta a fejét, kurta pillantást vetett hátra, az elítéltre és a katonára – azok összerezzentek, és abbahagyták a rizskásaevést –, egészen közel ment az Utazóhoz, nem nézett a szemébe, hanem valahová a kabátjára, és most halkabban beszélt, mint az imént: – Ön nem ismeri a parancsnokot; ön bizonyos mértékig – elnézést a kifejezésért – jámborul áll szemben vele és mindannyiunkkal; befolyását, higgye el nekem, eléggé nem is értékelhetjük. Valósággal boldog voltam, amikor hallottam, hogy csak ön egyedül akart jelen lenni az ítélet-végrehajtásnál. A parancsnok engem akart sújtani ezzel a rendelkezésével, de én most a magam javára fordítom. Így nem vezethették félre önt hamis sugalmazások és megvető pillantások – ha többen vesznek részt az ítélet-végrehajtáson, ez elkerülhetetlen lett volna –, meghallgatta magyarázataimat, látta a gépet, és most az ítélet-végrehajtás megtekintésére készül. Bírálata bizonyára máris kialakult; ha egyben-másban kissé még bizonytalankodna is, a kivégzés látványa majd eloszlatja kétségeit. És most arra kérem: legyen segítségemre a parancsnokkal szemben!

Az Utazó nem hagyta, hogy tovább beszéljen. Hogyan is tehetném meg – fakadt ki –, ez teljesen lehetetlen. Én nem segíthetek és nem is árthatok önnek.

– Megteheti – mondta a tiszt. Az Utazó kissé megijedt, látva, hogy a tiszt ökölbe szorítja kezét. – Megteheti – ismételte meg a tiszt még sürgetőbben. – Van egy tervem, ennek sikerülnie kell. Ön azt hiszi, nem elegendő a befolyása. Én tudom, hogy elegendő. De tegyük fel, hogy igaza van, nem kell-e akkor is mindent, még azt is, ami esetleg nem elegendő, megpróbálni ennek a bírói eljárásnak a fenntartására? Hallgassa meg hát a tervemet. Végrehajtásához elsősorban arra van szükség, hogy ön ma a telepen lehetőleg tartózkodó bírálatot mondjon a büntetőeljárásról. Ha nem kérdezik róla, semmi esetre se nyilatkozzék; nyilatkozata pedig legyen kurta és határozatlan; vegyék észre, hogy nehezére esik erről beszélnie, hogy el van keseredve, hogy ha nyíltan szólhatna, még el is káromkodná magát. Nem kívánom, hogy hazudjon; egyáltalán nem; de csak röviden válaszoljon, ilyenformán: „Igen, láttam az ítélet-végrehajtást”; vagy „Igen, végighallgattam minden magyarázatot.” Csak ennyit, nem többet. Az elkeseredésre, amelyet feltétlenül észrevesznek majd önön, épp elég ok van, ha nem is a parancsnok értelmezése szerint. Ő természetesen félre fogja ezt érteni, és a saját szája íze szerint magyarázza. Ezen alapul a tervem. Holnap nagy tanácsülés lesz a parancsnokságon, ott lesznek a közigazgatás összes hivatalnokai, a parancsnok elnököl. A parancsnok persze jól ért az ilyen ülések látványos megrendezéséhez. Építettek egy karzatot is, az mindig tele van nézőkkel. Kénytelen vagyok részt venni a tanácskozásokon, de csak úgy ráz az undor. Nos, önt mindenesetre biztosan meghívják az ülésre; ha ma a tervemnek megfelelően viselkedik, a meghívásból unszolás lesz, kérlelés. De ha valamely rejtélyes ok miatt mégsem hívnák meg, akkor persze követelnie kellene; és akkor kétségtelenül meg is hívják. Így hát holnap a hölgyek között ül majd a parancsnok páholyában. Ő több ízben is felnéz, hogy megbizonyosodjék az ön jelenlétéről. Különféle közömbös, nevetséges, csak a hallgatóknak szánt témák megtárgyalása után – többnyire kikötőépítési ügyek, mindig csak kikötőépítési ügyek! – a törvénykezés is szóba kerül. Ha a parancsnok ezt nem vagy nem eléggé hamar kezdeményezi, én majd gondoskodom róla, hogy megtörténjék. Fel fogok állni, s jelentést teszek a mai ítélet-végrehajtásról. Egészen röviden, csak ezt a jelentést. Ott ugyan ez nem szokás, de én mégis megteszem. A parancsnok, mint szokta, barátságos mosollyal megköszöni, és akkor már nem türtőztetheti magát, megragadja a kedvező alkalmat. „Épp most kaptunk jelentést a kivégzésről”, mondja majd, vagy valami effélét mond. „Ehhez a jelentéshez csak azt szeretném hozzáfűzni, hogy ennél a kivégzésnél jelen volt a nagy Kutató is, akiről mindnyájan tudják, hogy rendkívül megtisztelő látogatást tett gyarmatunkra. Ittléte mai ülésünk jelentőségét is növeli. Ne kérdezzük-e meg most ettől a nagy Kutatótól, hogyan ítéli meg a régi szokás szerint történő kivégzést és bírói eljárást?” Természetesen mindenfelől felcsattan a tetszés tapsa, általános helyeslés, én lelkesedem a leghangosabban: A parancsnok meghajol ön előtt, és azt mondja: „Akkor mindannyiunk nevében felteszem a kérdést.” És erre ön odalép a mellvédhez. Kezét úgy tegye rá, hogy mindenki lássa, különben a hölgyek megfogják, és az ujjával játszanak. És most végre ön is szóhoz juthat. Nem tudom, hogyan bírom ki addig a feszült várakozás óráit. Beszédében semmi se feszélyezze, emlegesse nagy hangon az igazságot, hajoljon ki a mellvéden, üvöltsön, igen, üvöltse oda a parancsnoknak a véleményét, a rendíthetetlen véleményét. De ezt talán nem akarja, nem felel meg a jellemének, az ön hazájában talán másképp viselkednek ilyen helyzetben, így is jó, az is tökéletesen elég, ha föl sem áll, csak egypár szót szól: suttogjon, hogy épp csak a tisztviselők hallják, ez is elég, egyáltalán nem kell megemlítenie, hogy az ítéletvégrehajtáson senki sem vett részt, ne szóljon a csikorgó kerékről, az elszakadt szíjról, az undorító szőrlabdáról; ne, minden egyebet vállalok én, és higgye el, ha szavaim nem kergetik ki a teremből a parancsnokot, térdre fogják kényszeríteni, úgyhogy be kell ismernie: Régi parancsnok, meghajlok előtted… Ez a tervem. Akar-e segíteni a végrehajtásban? De hát hogy is ne akarna, sőt mi több, segítenie kell. – És a tiszt megmarkolta az Utazó mindkét karját, és az arcába bámult, nehezen lélegzett. Az utolsó mondatokat oly hangosan kiabálta, hogy még a katona és az elítélt is fölfigyelt rá; ámbár egy szót sem érthettek, mégis abbahagyták az evést, és a kását majszolva az Utazóra nézték.

Válaszát illetően az Utazónak kezdettől fogva semmi kétsége nem volt; élete során túlságosan sokat is tapasztalt ahhoz, semhogy itt most tétovázhatott volna; alapjában véve derék ember volt, és félni sem félt. Most azonban, a katona és az elítélt láttán, mégis habozott egy leheletnyit. De végül is azt mondta, amit kellett: Nem. – A tiszt hunyorgott, de nem vette le tekintetét az Utazóról. – Magyarázatot kíván? – kérdezte az Utazó. A tiszt némán bólintott. – Ellenzem ezt az eljárást – mondta az Utazó –, mielőtt még bizalmába avatott volna – ezzel a bizalommal természetesen semmilyen körülmények között sem fogok visszaélni –, máris azt mérlegeltem, vajon jogom volna-e fellépni ez ellen az eljárás ellen, s lehet-e csak halvány reményem is a sikeres beavatkozásra. Tisztában voltam vele, hogy ebben az ügyben kihez is kellene fordulnom legelőször: természetesen a parancsnokhoz. Az ön szavai erre még jobban rávilágítottak, de elhatározásomat nem ezek szilárdították meg; ellenkezőleg, az ön becsületes meggyőződése szívhez szóló, ha engem nem téveszthet is meg.

A tiszt egy szót sem szólt, a gépezet felé fordult, megfogta az egyik rézrudat, és aztán, kissé hátrahajolva, felnézett a rajzolóműre, mintha azt vizsgálná, rendben van-e minden. Közben a katona, úgy látszik, összebarátkozott az elítélttel; az elítélt, bármily nehéz volt is ez így, szorosan leszíjazva, jeleket adott a katonának; a katona odahajolt hozzá; az elítélt súgott neki valamit, a katona bólintott.

Az Utazó a tiszt után ment, és azt mondta: – Ön még nem tudja, mit akarok tenni. Elmondom ugyan véleményemet erről a bírói eljárásról a parancsnoknak, de nem az ülésen, hanem négyszemközt; nem is maradok itt olyan sokáig, hogy bármilyen ülés munkájába bevonhatnának; már holnap hajnalban elutazom, vagy legalább hajóra szállok.

Nemigen látszott, hogy a tiszt odafigyelt volna. – Szóval ez az eljárásmód nem győzte meg önt – mondta csak úgy, önmagának, és úgy mosolygott, ahogy öregember mosolyog a gyermek ostobaságán, és mosolya mögé rejtve is fenntartja igazi meggyőződését.

– Hát akkor itt az ideje – mondta végül, és hirtelen az Utazóra nézett, szemében fény villant, valamiféle felszólítás, valamiféle felhívás a részvételre.

– Minek van itt az ideje? – kérdezte nyugtalanul Utazó, de választ nem kapott.

– Szabad vagy – szólt oda a tiszt az elítéltnek a fogoly anyanyelvén. Az először el sem hitte. – Nos hát, szabad vagy – mondta a tiszt. Az elítélt arca most elevenedett meg először igazán. Igaz ez vajon? Vagy az egész csak a tiszt múló szeszélye? Az idegen vendég eszközölte számára a kegyelmet? Mi ez? Arcán ez a kérdés tükröződött. De nem sokáig. Akármint legyen is, ha lehetett, szeretett volna csakugyan megszabadulni; rángatózni kezdett, amennyire a borona engedte.

– Eltéped a szíjakat! – kiáltott rá a tiszt. – Maradj nyugton. Máris leoldjuk. – Intett a katonának, munkához láttak. Az elítélt meg se mukkant, halkan nevetgélt, arcát hol balra, a tiszt felé, hol jobbra, a katona felé fordította, de az Utazóról sem feledkezett el.

– Húzd ki – parancsolta a tiszt a katonának, bár borona miatt némileg óvatosan kellett eljárniuk. Az elítélt olyan türelmetlen volt, hogy a hátán a tűk már kisebb sebeket ejtettek.

Ettől kezdve azonban a tiszt már alig törődött vele. Odament az Utazóhoz, megint előhúzta a kis bőr irattartót, lapozgatott benne, végre megtalálta a keresett lapot, és megmutatta az Utazónak: – Olvassa el – mondta. – Nem tudom – mondta az Utazó –, mondtam már, nem tudom elolvasni ezeket a lapokat.

– Nézze csak meg jól – mondta a tiszt, és az Utazó mellé állt, hogy vele együtt olvassa. Amikor ez sem segített, kisujját – nagy magasságban, mintha a világért sem lenne szabad megérintenie a papírt – végighúzta a lap fölött, hogy így könnyítse meg az Utazónak az olvasást. Az Utazó maga is azon fáradozott, hogy legalább ebben kedvére tegyen a tisztnek, de képtelen volt rá. A tiszt most betűzni kezdte a feliratot, s aztán még egyszer elolvasta összefüggően: – „Légy igazságos!”, ez áll itt – mondta –, most már csak el tudja olvasni. – Az Utazó olyan mélyen hajolt a papír fölé, hogy a tiszt, féltében, hogy megérinti, még távolabbra tartotta a lapot; az Utazó ugyan egy szót sem szólt már, de világos volt, hogy még most sem tudja elolvasni az írást. – „Légy igazságos!”, ez áll itt – ismételte a tiszt. Meglehet – mondta az Utazó –, elhiszem, hogy az áll ott.

– Na jó – mondta a tiszt félig-meddig elégedetten, és a lappal a kezében felmászott a létrán; a lapot nagyon óvatosan helyezte el a rajzolóműben, és láthatólag teljesen átrendezte a hajtószerkezetet; nagyon fárasztó munka volt, egészen apró kerekekkel is bajlódott, a tiszt feje néha eltűnt a rajzolóműben, olyan pontosan kellett megvizsgálnia a hajtószerkezetet.

Az Utazó lentről szakadatlanul figyelte ezt a munkát, nyaka megmerevedett, és a szeme is megfájdult az egész eget besugárzó, vakító napfényben. A katona és az elítélt csakis egymással foglalkozott. Az elítélt ingét és nadrágját, amely már a gödörben hevert, a katona a szuronya hegyére tűzve húzta ki. Az ing rettenetesen mocskos volt, és az elítélt kimosta a vizescsöbörben. Amikor aztán felhúzta az inget és a nadrágot, az elítélt is, a katona is hangos nevetésre fakadt, mert hisz a két ruhadarab hátul végig volt hasítva. Az elítélt talán azt hitte, köteles szórakoztatni a katonát, szétszabdalt ruhájában körbeforgott a katona előtt, aki a földön guggolt és nevettében a térdét csapkodta. De azért még fegyelmezték magukat, tekintettel az urak jelenlétére.

Amikor a tiszt odafent végre elkészült munkájával mosolygott, tüzetesen végignézte még egyszer az egészet, ezúttal lecsukta a rajzolómű fedelét, amely eddig nyitva volt, lejött, a gödörbe nézett, majd az elítéltre, elégedetten látta, hogy az kivette onnét a ruháját, aztán a vizescsöbörhöz ment, kezet akart mosni, csak késő vette észre az undorító mocskot, elszomorította, hogy így nem moshatja meg a kezét, s végül is – ez pótmegoldás nem elégítette ki, de kénytelen volt beérni vele – homokkal dörzsölte le, aztán fölállt, és kezdte kigombolni egyenruháját. Eközben először a gallérja alá gyömöszölt két női zsebkendő került a kezébe. – Itt vannak a zsebkendőid – mondta, és odahajította őket az elítéltnek. Az Utazónak meg ezt mondta magyarázatul: – A hölgyek ajándékai.

Bár szembeszökően sietve húzta le egyenruháját s vetkőzött meztelenre, mégis nagyon gondosan bánt minden egyes ruhadarabjával, díszkabátja ezüst zsinórzatát végigsimította, és a helyére rázott egy bojtot. Ehhez a gondossághoz persze nem nagyon illett, hogy mihelyt rendbe tette, bosszús lendülettel tüstént a gödörbe dobta a ruhadarabokat. Utolsónak maradt rövid kardja és a kard szíja. Kihúzta hüvelyéből kardját, eltörte, aztán mindent fölmarkolt, a kard darabjait, a hüvelyt és a szíjat, s olyan hevesen hajította el, hogy csak úgy csörömpölt a gödör fenekén.

Most meztelenül állt ott. Az Utazó ajkába harapott, s egy szót sem szólt. Tudta ugyan, mi fog történni, de nem volt joga hozzá, hogy bármiben is megakadályozza a tisztet. Ha ez az ítélkezési mód, amelyhez a tiszt annyira ragaszkodott, csakugyan megszűnik a közeli jövőben – esetleg épp az Utazó beavatkozása folytán, amit ő a maga részéről kötelességének érzett –, akkor a tiszt most tökéletesen helyesen járt el; az ő helyében az Utazó sem tett volna mást.

A katona és az elítélt eleinte semmit sem értett, kezdetben oda se néztek. Az elítélt nagyon megörült a visszakapott zsebkendőknek, de nem sokáig örülhetett, mert a katona egy gyors, előre nem látható mozdulattal elvette tőle. Az elítélt most újra megpróbálta kihúzni a zsebkendőt a katona öve mögül, ahová az dugta őket, de a katona éber volt. Így huzakodtak, félig-meddig tréfásan. Csak akkor figyeltek föl, amikor a tiszt már pucérra vetkőzött. Különösen az elítélten látszott, hogy valami nagy fordulat sejtelme hökkenti meg. Ami vele történt, az történik most a tiszttel. Talán így is folytatódik, egészen a legvégsőkig. Valószínűleg az idegen vendég adott rá parancsot. Ez tehát bosszú. Noha ő maga nem szenvedett a végső percig, mégis a végsőkig bosszút állnak érte. Széles, hangtalan nevetés futott végig az arcán, s el sem tűnt többé róla.

A tiszt pedig a gép felé fordult. Ha már előbb is nyilvánvaló volt, hogy jól ért a gépezethez, most szinte elképeszthetett bárkit, hogyan bánik vele, és hogyan engedelmeskedik neki a gép. Épp csak hogy hozzányúlt a boronához, s az máris többször fölemelkedett, amíg a megfelelő helyzetbe nem került az aláfekvő tiszthez képest; csak megfogta az ágy szélét, s az máris rezegni kezdett; a szőrlabda épp a szája elé került, látszott, hogy a tiszt voltaképp nem akarja bevenni, de habozása csupán egy pillanatig tartott; azonnal engedelmeskedett, és a szájába vette. Minden készen állt, csak a szíjak lógtak le még kétoldalt, de ezek nyilván fölöslegesek is voltak, a tisztet nem kellett lekötözni.

Az elítélt ekkor észrevette a lazán lelógó szíjakat, véleménye szerint az ítélet-végrehajtás a szíjak fölcsatolása nélkül nem lehetett tökéletes, buzgón integetett a katonának, s odaszaladtak, hogy lekötözzék a tisztet. A tiszt már kinyújtotta fél lábát, hogy megrúgja az indítókart, amelynek mozgásba kellett hoznia a rajzolóművet; ekkor meglátta, hogy azok ketten odajöttek; visszahúzta hát a lábát, és hagyta, hogy lekötözzék. Így persze már nem érhette el az indítókart, amelyre sem a katona, sem az elítélt nem talált rá; az Utazó viszont elhatározta, hogy meg sem mozdul. Nem is volt rá szükség; alighogy felcsatolták a szíjakat, a gép máris munkába kezdett; az ágy rezgett, a tűk hegye táncolt a bőrön, a borona le-föl járt. Az Utazó már jó ideje mereven figyelt, amikor eszébe jutott, hogy a rajzolmű egyik kerekének csikorognia kellene; de minden zajtalanul működött, a leghalkabb zümmögés sem hallatszott.

A gépezet olyan csöndesen járt, hogy semmi feltűnést sem keltett. Az Utazó a katonára és az elítéltre nézett. Az elítélt volt az élénkebb, a gép minden része érdekelte, hol lehajolt, hol nyújtózkodott, egyre-másra bökdösött a mutatóujjával; hogy megmutasson valamit a katonának. Az Utazó kínosan érezte magát. El volt szánva rá, hogy végig itt marad, de nem bírta volna sokáig elviselni, hogy ezt a két embert is itt lássa. Menjetek haza – mondta. A katona taln készségesen el is ment volna, de az elítélt határozottan büntetésnek érezte a parancsot. Összekulcsolt kézzel, rimánkodva kérte, hogy maradhasson, és amikor az Utazó tagadólag rázta a fejét, még le is térdelt. Az Utazó látta, hogy parancs itt mit sem ér, át akart menni hozzájuk, hogy elkergesse őket. Ekkor föntről, a rajzolóműből zörej hallott. Felnézett. Szóval az az egy fogaskerék mégis zavart okoz? De ez valami más volt. A rajzolómű födele lassan emelkedni kezdett, aztán fölcsapódott. Egy kerék fogai bukkantak elő és emelkedtek ki; majd feltűnt az egész kerék, mintha valami hatalmas erő nyomná össze az egész rajzolóművet, úgy, hogy ennek a keréknek már nem maradt hely, a kerék a rajzolómű pereméig forgott, leesett, egy darabig egyenesen gurult a homokban, aztán oldalra dőlt. Odafönt azonban máris egy újabb kerék bukkant ki, utána sok nagy, kicsi s már alig megkülönböztethető kerék, mindegyikkel ugyanez történt, az ember mindig azt hihette: a rajzolómű most már biztosan kiürült, s akkor felbukkant egy újabb, különösen nagyszámú csoport, fölemelkedett, lezuhant, elgurult a homokban, és oldalra dőlt. E folyamat láttán az elítélt egészen megfeledkezett az Utazó parancsáról, valósággal elragadtatásba esett a fogaskerekektől, mindig el akart csípni egyet, s közben a katonát is nógatta, hogy segítsen, de rémülten rántotta vissza a kézét, mert tüstént újabb kerék jött, amely, legalábbis, ahogy először feléje gördült, megijesztette.

Az Utazó viszont nagyon nyugtalan lett; a gépezet szemmel láthatóan szétesőben volt; csalóka volt a nyugodt járása; az Utazó úgy érezte, mintha most pártját kéne fognia a tisztnek, mivel az már nem tudott gondoskodni magáról. Miközben azonban a fogaskerekek potyogása kötötte le figyelmét, elmulasztotta, hogy ügyeljen a gép többi részének működésére; de amikor most, miután az utolsó fogaskerék is kihullott a rajzolóműből, a borona fölé hajolt, újabb, még bosszantóbb meglepetés érte. A borona nem írt, csak szurkált, és az ágy nem forgatta a testet, hanem csak rezegve emelte fel, bele a tűkbe. Az Utazó közbe akart lépni, ha lehet, leállítani az egészet, hiszen ez nem kínzás volt, pedig a tiszt azt akarta, hanem közvetlen gyilkosság. Kinyújtotta a kezét. De ekkor borona a felnyársalt testtel már oldalt fordult, ahogy egyébként csak a tizenkettedik órában szokta. A vér száz patakban folyt (nem vízzel keverve, ezúttal a vízvezető csövecskék is csődöt mondtak). És most kudarcba fúlt az utolsó művelet is, a test nem vált el a tűktől, dőlt belőle a vér, de csak lógott a gödör felett, és nem esett bele. A borona már-már visszatért volna régi helyzetébe, de mintha maga is észlelné, hogy még nem szabadult meg terhétől, továbbra is a gödör felett maradt. – Segítsetek már! – kiáltott oda az Utazó a katonának és az elítéltnek, és ő maga a tiszt lábát ragadta meg. Erről az oldalról akart nekifeszülni a tiszt lábának, a másik kettőnek pedig a tiszt fejét kellett volna fognia, hogy így lassan leemeljék a tűkről. De azok ketten most nem tudtak közös elhatározásra jutni; az elítélt éppenséggel hátat fordított; az Utazó kénytelen volt átmenni hozzájuk, és erőszakkal taszigálni oda őket a tiszt fejéhez. Közben, szinte akarata ellenére, meglátta a hulla arcát. Olyan volt, mint életében; az ígért megváltás semmiféle jelét nem lehetett fölfedezni rajta; amit mindenki más megtalált a gépezetben, azt a tiszt nem lelte meg; ajka szinte összepréselődött, szeme nyitva volt, úgy nézett, mintha élne, tekintetében nyugalom és meggyőződés, homlokán átfúródott a nagy vastüske hegye.



Amikor az Utazó, nyomában a katonával és az elítélttel, a gyarmattelep első házaihoz ért, a katona rámutatott az egyikre, és azt mondta: – Ez itt a teaház.

Az egyik ház földszintjén volt, mély, alacsony, barlangszerű, füstös falú és mennyezetű helyiség. Az utca felé egész szélességében nyitott terem. Jóllehet a teaház nem sokban különbözött a gyarmat egyéb házaitól, amelyek, a parancsnokság palotáit is beleértve, mind nagyon málladoztak már, az Utazóra mégis történelmi emlékként hatott, s a hajdani idők nagyságát érezte benne. Közelebb ment, kísérőivel végighaladt az üres asztalok között; amelyek a teaház előtt az utcán álltak, és beszívta a bentről áradó hűvös levegőt. – Itt temették el az öreget – mondta a katona –, a pap megtagadta tőle a temetői sírhelyet. Egy ideig nem tudták eldönteni, hova is temessék, végül itt temették el. Erről a tiszt bizonyára semmit sem mesélt önnek, mert persze ezt szégyellte legjobban. Sőt, egypárszor megpróbálta éjszaka kiásni az öreget, de mindig elzavarták.

– Hol van a sírja? – kérdezte az Utazó, aki nem hitt a katonának. Erre a katona is, az elítélt is rögtön előreszaladt, és kinyújtott karral mutatott oda, ahol a sírnak kellett lennie. Az Utazót a hátsó falhoz vezették, ahol egy-két asztalnál vendégek ültek. Valószínűleg kikötői munkások voltak; izmos férfiak, körszakálluk rövid, fényes-fekete. Kabát egyikükön sem volt, ingük rongyos; szegények voltak, megalázottak. Az Utazó közeledtére néhányan felálltak, a falnak dőltek, és az Utazóra bámultak. – Idegen – suttogták az Utazó körül –, a sírt akarja megnézni. – Félretolták az egyik asztalt, amely alatt csakugyan sírkő volt. Egyszerű kő, elég alacsony ahhoz, hogy az asztal alá rejthessék. Nagyon apró betűs felirata volt, az Utazónak le kellett térdelnie, hogy elolvashassa. Így hangzott: „Itt nyugszik a régi parancsnok. Hívei, akiknek most névtelenül kell élniük, ásták meg sírját, s állították ezt a követ. Valaki megjövendölte, hogy a parancsnok bizonyos számú év után feltámad, és ebből a házból vezérli majd híveit a gyarmat visszahódítására. Bízzatok és várjatok!” Amikor az Utazó ezt elolvasta és fölállt, látta, hogy a férfiak mosolyogva veszik körül, mintha vele együtt olvasták volna, nevetségesnek találnák a feliratot, és arra szólítanák fel őt, hogy csatlakozzék véleményükhöz. Az Utazó úgy tett, mintha ezt észre sem venné, szétosztott köztük néhány pénzdarabot, megvárta, amíg visszatolják a sír fölé az asztalt, kiment a teaházból, és a kikötőbe indult.

A katona és az elítélt a teaházban ismerősökre bukkant, akik tartóztatták őket. De nyilván hamar megszabadultak tőlük, mert az Utazó a csónakhoz vezető hosszú lépcsőnek még csak a közepén járt, amikor már utol is érték. Még az utolsó pillanatban valószínűleg arra akarták kényszeríteni az Utazót, hogy vigye őket magával. Miközben az Utazó lent a parton egy hajóssal alkudozott, hogy szállítsa őt a gőzösre, azok ketten lerohantak a lépcsőn, némán, mert kiabálni nem mertek. De mire leértek, az Utazó már a csónakban volt, és a hajós épp eloldotta a ladikot a parttól. Még beugorhattak volna a csónakba, az Utazó azonban fölkapott a fenékpadlóról egy nehéz, csomós kötelet, s fenyegetően meglóbálta, ezzel riasztva vissza őket a csónakba ugrástól.

Szabó Ede fordítása

Forrás

Franz Kafka: Az átváltozás. Válogatott elbeszélések. Fordította Antal László, Eörsi István, Szabó Ede. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1982. 68–95. p. (Európa zsebkönyvek.)