Utazás a koponyám körül

Az „Avdelning 13” és a „Krizantém” fejezetek
Karinthy Frigyes
orvoslás, agysebészet, Herbert Olivecrona, Karinthy Frigyes
szóelválasztás

Avdelning 13

Úgy látszik, a határozott közlés után rögtön mélyen elaludtam, nem emlékszem egyetlen gondolatra se az estéről, éccaka se riadtam fel, tíz órát aludtam egyfolytában, időérzékelés nélkül. Reggel van. Arra ébredek, hogy gurítanak végig a folyosón. Nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Semmire se gondolok, csak figyelek.

A műtőt, ahova begurítanak, már láttam kívülről, a napokban, mikor elvittek előtte: akkora „13”-as szám díszeleg fölötte, hogy még vakon is ki tudtam betűzni. Fekszem a hátamon, a tetőre pislogok és várok, a kínos tisztaságban. Járkálnak körülöttem, halk szavakat hallok, komikusan hat rám a suttogás, mit suttognak, miért oly tapintatosak? Nem azért hoztak ide, hogy tapintatosak legyenek velem.


Fehér köpeny derekát látom, ahogy közeledik, nem nézek oldalt, nem vagyok arcokra kíváncsi. Begurítanak a terembe. Négy kéz fog meg, lábamnál és fejemnél, átdobnak egy nagyon keskeny, vasalódeszkaszerű asztalra, amihez hozzátolták az ágyat. Rögtön a hasamra fordítanak, fejem előre lóg egy ovális kis mélyedésbe, hogy lélegzeni tudjak. Igyekszem elhelyezni arcomat és orromat, tudom, hogy most órákig leszek ebben a helyzetben, próbálok berendezkedni, terepszemlét tartok. Kétoldalt pislogva a lepedő csücskét látom, azon túl alig valamit. Karjaimat magam mellé fektetem.


Szorosan a fejem fölött megint suttognak, halkan, de határozottabban. Aztán egyszerre elhallgatnak. Hideg vas csiklandozza a tarkóm. Aztán alattomos sebességgel berregni kezd rajta. Ismerem a hangot. A hajamat nyírják. De nem állanak meg alul, mint a borbély, mikor csinosít. A gép végigszalad a fejemen, hosszú pászmákban. Utána habot vernek rajta, a borotva már a kopasz fejen szaladgál, kecsesen és gyorsan.

Percekig csönd, a lépteket figyelem.

Fejem búbján diszkrét szúrás. Ez nyilván injekció. Vajon a tanár áll már ott? Valószínű, oldalt két fehér köpeny libeg. Valami tompát illesztettek oda. Most úgy látszik… ejha!


Pokoli dübörgés. Süvöltve, gyorsuló sivítással, egyre gyorsabban és hangosabban és magasabb hangon sivítva óriási acélfúró szalad be a koponyámba. Még átvillan rajtam: a villamos trepan!a b Ugye, hát ezért kellett olyan tapintatosan suttogni? Mint egyszerre megindult ezer lóerős motor hangszekrénye, sivít és mennydörög a fejem, pokoli égzengés, földindulás, hogy lehet ezt kibírni? Eszembe se jut észrevenni, hogy fáj-e?

  • a trepanáció sebészet – koponyalékelés.
  • b A német Aesculap cég 1935-ben hozta forgalomba az első sebészeti villanymotort.

Hirtelen elhallgat, egy zökkenéssel. A fúró átszaladt, jelzi, hogy a hegye szabadon forog. Hangtalan meleg zubogást érzek belül, a nyitott lyukon befelé folyik a vér.

Csak egy percig tart a csend. Pár centiméterrel odébb újra koppan a trepan, aztán megindul. A második fúrást már hidegebben figyelem, a meglepetés riadalma nélkül. Zökken, elhallgat, a vér zubog, befelé. Aztán mintha csövekkel motoszkálnának.

Mi ez, több fúrás nem lesz? Sebesen szaladgálnak körülöttem, a két köpeny eltűnt. Egyszerre csak megindul az asztal.


Lágyan gurulunk, nyitott ajtókon, folyosókon át. Két lift, egyik le, másik fölfelé. Hová visznek? Szaladó szőnyegeket látok. Aztán vasajtó csapódik. Nagy teremben vagyok, érzem a hűs levegőn.

Suttogás, léptek. Valaki oldalt fordít. Rögzítik a fejem. A tetőről lemezek süllyednek arcom elé. Lila fény villan, aztán sötét lesz, aztán megint világos. Fölfelé fordítanak, megint rögzítik a fejem.

Hisz ez a röntgenterem. Mint színpadi zsinórpadlás, a tető tele rudakkal, függönyökkel, traverzekkelc. Minden a tetőről jön, egyszerűen, tisztán, elegánsan, lent semmi gép, inkvizíciós szekrény. Tudom már, a halk, mosolygó Lysholm osztályán vagyok megint, már voltam itt. Felvételek készülnek. Hát ezért fúrták meg a fejem – lecsapolták az agykamrák folyadékát, levegőt töltöttek bele, ez volt a motoszkálás. Szóval – maga a lékelés még hátravan.

Soká, nagyon soká forgatnak, illesztgetnek, fotografálnak. Meddig tart még? Néha egész alakokat pillantok meg, ahogy elsuhannak, de Lysholmot sehol sem látom. Múlnak a negyedórák.


Végre nyikordul az asztal, gurítanak vissza a műtőterembe, folyosó, lift, folyosó, lift, folyosó. Itt vagyunk megint, hallom, ahogy becsukják az ajtót, a lámpa alá gurítanak.


Percek. Bizonyára a felvételeket nézik. Most hozzám lépnek. Hasamon fekszem megint, arcom a vályúban. Valaki vastag ragtapaszokat nyom két halántékomra, meghúzza, hozzáerősíti őket az asztal széléhez. Most mozdulatlanná merevítették a fejem, le van szorítva, mint a guillotine nyakcsiptetőjében. Lefelé meredve vödröt látok az arcom alatt, feneke még üres. Rándul két kezem és lábam, érzem, ahogy szíjazzák, kétoldalt. Próbálom őket, millimétert se engednek, vonaglani se tudok. Hát ez nehéz lesz így, huzamosan. Szabályosan lélegzem, beosztom a levegőt.


Nyakamon, hátamon motoszkálnak. Ez tudom mi, láttam ilyet, az asszisztens sziszterekd körülrakják kendővel a területet. Nem hallom a vízcsobogást, pedig a tanár ilyenkor mosakszik. Talán beszélget is a doktorokkal. Az előszobában, míg vizsgáltak, bizonyára rágyújtott egy cigarettára is, a csutkát óvatosan helyezte a hamutálca szélére, mikor visszahoztak. Aztán gumikesztyűt húznak rá, szája elé nedves steril gézt, homlokára felcsatolják a kis villanylámpát.


Nagy csönd. Kicsi szúrások, körben. Gyerünk, elég lesz, úgyse érzékeny a fejbőröm. Nem is fáj, csak érzem, egész világosan, ahogy a finom penge kört karmolva, megrajzol egy nagy területet. Aztán, ugyanazon az úton, végigszalad a rajzon. Hátul a tarkón egyetlen hosszú vágás. Nem fáj, de érzem. Csipeszek zizzennek, egymás után egész csomó. Ez soká tart. Próbálok kukucskálni oldalt. Zsebkendő nagyságú darabot rekonstruálok az előttem lebegő fehér köpeny aljából. Fekete pontok tarkítják, mint a baboskendőt. Persze, az ütőerek nem folyatnak, ugrásszerűen fecskendeznek.

Puha tolások, félrehajtások, a koponya biztosan szabad már, a bőnyer, tarkómon, visszaugrott. Hallom, ahogy a trepan koppan, immár harmadszor.

  • c traverz – kereszttartó.
  • d sziszter – nővér.
  • e bőnye – Emberi, állati testben levő kötőszövet, amely pólyaszerűen bevonja és mint inas hártya, kötegekre osztja az izmokat. A bőnye biztosítja, hogy az izomkötegek el tudjanak csúszni egymáson. Bőnye nélkül nem tudnánk kellően mozgatni a testünket.

Egész hangosan azt mondom:

– Na, szervusz, Frici – és nem lep meg, hogy senki se felel.

A fúró sivítása pokolibb és makacsabb, mint valaha. Mi az, nem tudja átfúrni? Próbálom megfeszíteni a nyakam, az az érzésem, mintha nekem is segíteni kellene, mereven és merőlegesen elébe feszülni a fúrónak, különben végigreped a koponya. A mennydörgés tökéletesen megsiketít. Kicsit tompul, úgy látszik, tágítja a nyílást. Végre megáll.

Végre megállt. Na, csakhogy. Nem gondolja, tanár úr, hogy épp elég volt? Csak azért mondom… nekem legalább elég.

Hetyke, gúnyos, szinte kötekedő kedvemben vagyok. Teljesen magamnál. Szilaj megvetés tölt el magam iránt.

Erőteljes, vad rántás. A kifúrt lékbe, úgy látszik, beakasztotta a fogót. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás… süket reccsenéssel törik valami. Pillanat múlva megint. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás. Sokszor, sokszor egymás után. A folytatólagos roppanások olyanok, mint ahogy konzervdobozt nyitnak, az utána következő reccsenések, mintha beszegezett láda oldalából deszkákat törnének egyenként. Tudom, hogy csontokat tör ki, nagy darabokban. Hátrafelé tart. Ez az utolsó, mintha már a felső csigolya lett volna, sokáig ingott, makacskodott, nem akart engedni, míg végre sikerült kirántani.

A művelet brutalitása magával ragad. Vad gyönyörűséggel adom át magam, szinte segíteni szeretnék. Lihegve biztatom magamban a tanárt, a rombolás dühe átcsap rám. Vágd csak, törd csak jobban, csak neki – csak szét az egészet… most a csigolyát, úgy, még egyszer, fogd meg erősebben, csavard, muszáj kitörnie! Ugye, kitört ez is, csak tovább, rajta, hentesek!

Lihegek. Vörösben káprázik minden. Ha most balta vagy vasdarab volna a kezemben, ütnék, vágnék, zúznék, magamat, mindenkit, esztelen kéjjel.


És ekkor, a dühön át, közvetlen a fülem mellett, halk, figyelmes, bensőséges emberi hang. Olyan udvariasan, gyöngéden, szinte simogatva, ahogy őrjöngőt nyugtat meg egy hűvös és bátor, csitító kéz, vagy afrikai pogányt az északi lovag, keresztes karddal a kezében.

– Wie fühlen Sie sich jetzt?

Olivecrona hangja…?!… Csak ő lehet, bár nem ismerem meg a hangot, soha azelőtt (azután se) nem volt ilyen lágy, selymes, biztató – tele óvatos részvéttel és megértéssel – hát ez lenne ő? Vagy csak a géz tompítja a hangot?

Mélyen, mélyen elszégyellem magam, ugyanekkor megsajdul nyitott fejem. És csodálkozva hallom dühös káromkodás helyett, udvarias és restelkedő hangon, ahogy felelek.

– Danke, Herr Professor… es geht gut!


A hangulat megváltozott. A koponya feltörése után viszonylagos csend lett. De a csend nem megnyugtató. Gyengeség fog el, ugyanakkor villámszerű rémület. Szent Isten, nem szabad elvesztenem az eszméletemet. Mit is mondott a feleségemnek, egy beteggel kapcsolatban? „Európai embert nem altatok el, nekem éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb a rizikóm.” Igen, együtt dolgozunk, nekem éppúgy vigyáznom kell, mint neki, milliméterek ezredrészén múlik minden. Abban a pillanatban, ha elvesztettem az eszméletemet, azzal együtt az életemet is.

Tehát figyeljünk. Akarnom, produkálnom kell a figyelmet, gondolatokat kell termelnem, gépiesen, értelmesen. Eszméletnél kell maradnom. Lássuk csak. Ébren vagyok, tudom, hol vagyok, operálnak. Most valószínűen az agyburkot nyitják föl, szép rendesen, egyenletesen, egy vágás, egy csipesz és így tovább, mint a szabónő. Logikusan, mégis váratlanul Cushingf agyműtéte jut eszembe, amit műkedvelő-filmen néztem végig. Igen, tiszta, rendes munka volt – azt mondtam akkor: előkelő szálloda konyhacsarnokában a fehér ruhás főszakács velőt tisztít, velőkrokettet készít. Nem, nem, ez ostobaság, gyorsan valami mást. Miről is van szó? – Igen – ez az –, ha most meg tudom határozni, hova raktam el töltőtollamat, a szobámban, az éjjeliszekrény fiókjában, akkor eszméleten vagyok. Nem, nem, ez se jó, inkább azt a, igen, azt a balladát, azzal az időt is mérni tudom, eltart egy negyedórát, elejétől végig, az is valami. És már kezdem is: „Vára öblös teremében fel s alá jár bajnok Pázmány…”


– Wie fühlen Sie sich jetzt?

– Danke, Herr Professor, es geht…


Hű, ez már nem az én hangom volt. Magas, vékony hang válaszolt a kérdésre, valahonnan nagyon messziről. Ezt abba fogom hagyni, nem felelek többet, nem ijesztgetem magam fölöslegesen.

Különben is – különben is messze tarthatunk már –, mióta fekszem itt? Kezem-lábam teljesen el van zsibbadva – mért nem lazítják azt a szíjat, akármilyen kicsit, csak egy gondolattal – azt hiszik, kapkodni fogok, vagy feldöntöm az asztalt? ostobaság! hiszen megfulladnak… megfulladnak a tagjaim…

  • f Harvey Williams Cushing (1869–1939) – amerikai idegsebész, az agysebészet úttörője.

Szivattyúznak, valamit szivattyúznak megint. Valamit csapolnak. Valami szörcsög – meddig tart ez a kotorászás, hohó, uraim! én szépen, udvariasan hallgatok, láthatják, de meddig tart a kaparászás? talán mégis megtisztelnének… valamit velem is közölni. Végre én is itt vagyok, ha szabadna kérnem, és egy kicsit engem is érdekelne – bevallom –, hogy meddig tart még ez a puha, lucskos kotorászás.

Engem.

Igen, engem – ezt itt – és önök, uraim – voltunk-e valaha, leszünk-e valaha ilyen közel egymáshoz? Mert nagyon jól tudom, hogy az agyvelőnél tartanak. Azon babrálnak valamit, miután újból kiszivattyúzták, hogy hozzáférjenek… Agyvelőm. Valószínűleg lüktet.


Fáj? Nem fáj.


Egyáltalán nem fáj az agyvelőm. Egy műszer éles csörrenéssel, az üveglapra esik, az fáj. És fáj egy átsuhanó gondolat, ami nem ide tartozik és amit nem tudok visszatartani. Előtérbe akar tolakodni, visszaszorítom, fáj.


Nem, az agyvelőm nem fáj. Fáj? Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább fájna. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban – valószínűtlen hogy itt fekhessék élve –, valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis él – nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik. Nem illik ez, nem szép, nem természetes – mint ahogy nem volt természetes… akkor… ötezer méter magasan… egy súlyos, súlyos tárgy… és nem zuhan le… ahogy kellene… Nem, nem… uraim, hogy is mondta a kiskacsa… szelíden és szégyenkezve… ahogy hátrahajtották a nyakát… ez a kés nem való ide… ebből nagy baj lesz…

Ne suttogjunk, uraim. Mindent hallanék, ha nem restellném magam figyelni. Ne suttogjunk. Hallom, egyre sebesebb suttogás. Egyre sebesebb és zsémbesebb. És szemérmetlenebb. Ne suttogjunk, ez nem méltó. Én nem tehetek róla. Szégyellem magam. Gyerünk, gyerünk, takarják már be meztelen agyvelőmet.


Ez akkor lehetett, amikor Olivecrona homlokáról levették a pántot, ő mikrolámpát süllyesztett az üregbe, s annak fénye mellett, a kicsit pirosabb, jobb oldali kisagyvelőn, a pia materg második lemeze alatt megpillantotta, aztán kicsit megtapogatta a duzzanatot. Tizenegy óra volt, két órája folyt a műtét.

  • g pia mater anatómia – agyvelőburok.
A kőmetszés
ismert A balgaság gyógyítása címen is · részlet · Hieronymus Bosch · körülbelül 1490 és 1516 között
Museo del Prado, Madrid · képforrás: Wikipedia

Krizantém

Mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgyse értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, percekig. Ilyenkor felriadok, bár érzem, hogy ez nem a vége, mert mozdulatlanul állnak, sőt, úgy látszik, ez lehet a „parádés jelenet”, mint mikor az artista a nagy produkciót csinálja, a zene lélegzetfojtva elhallgat, hogy ne zavarja. Próbálok kombinálni. Talán, megpillantván a daganatot, tűnődik, összeráncolt homloka mögött, lüktető kombinációkkal, hogy fogjon hozzá? Ki lehet-e emelni egyáltalán? Vagy nagyon mélyen fekszik bent, egészen bent, nincs bátorsága belenyúlni? Vagy már benne is van, fejti ki, hámozza, óvatosan, mint a vörös, vékonyhéjú narancsot? Megint átvillámlik a rettenet – miért nem hallok most egy szót sem (előbb még zavart), talán csak nem… talán csak nem vágta át az… aku… akasz… hogy mondják, a-kusz-tikusz – hallóideg. Nem, nem, ugye nem, biztosan neheztel, hogy nem feleltem, most nem kérdez többet. Erőlködöm, hogy mondjak valamit, de nagyon is fáradt vagyok hozzá, abbahagyom. Végre, mintha hallanám, egész halkan és nyöszörögve, mintha hallanám a hangom, vagy csak képzelődöm? Oda kell figyelnem erre is, hogy megértsem, mit nyöszörgök, legalább én, ha ők úgyse hallhatják. Valami sziszegő hang van benne az elején, csodálkozom, mikor végre értem, hiszen nem ezt akartam mondani.


„Szíjak… szíjak…” ezt nyöszörgöm, makacsul, nyávogva.


Hogy a fájdalomérzés teljesen megszűnt, nem nyugtat meg. Sőt egyre ijesztőbbnek találom. Valami néma, mégis egyre gúnyosabb fenyegetés van ebben, előkészület a legrosszabbra, az a kivárhatatlan idő, míg a pribék a spanyolcsizmát igazgatja, felhúzás előtt. Hiszen lehetetlen, hogy bent vájkálnak az agyvelőben, és ez ne fájjon, ez különös, vagy azt jelenti, hogy… Hiszen egy idegecske izgalma odabent, a skatulyában, ami most nyitva van, még nemrég olyan őrjítő fájdalmat okozott, hogy össze akartam törni a fejem. Hiszen mindenki tudja, mindnyájan tudjuk, mi az agyvelő, hogy elég beledöfni, a koponyán át, vagy a koponyán keresztül erősen megütni, és rögtön vége az embernek… itt meg… már mióta… egészen bent… kések és csipeszek és ollók… lehetséges ez? Talán mégse szabadna?… Talán mégis figyelmeztetni kellene őket, hogy elég lesz… végre is… akármilyen nagy tudós, talán elfelejtette… hogy általában elég szokott lenni, ha beledöfnek… Talán ordítani kellene, mintha fájna?… De hogy ordítsak, mikor nem fáj? Elhatározom, hogy ordítani fogok, ha fáj, nem türelmetlenségből, vagy rémületből, hiszen nem is bánnám olyan nagyon, még örülnék is neki, csak figyelmeztetésképpen, hogy most még élek, vigyázzanak, hagyják abba. Mert mégis kicsit hosszú ez a lágy kavarás és keverés, bár egyre sebesebb és ügyesebb, nagyon ügyes, el kell ismerni. El kell ismerni, igazán. Keveri és kavarja, ez az ügyes szakács, a gyúródeszkán, bámulatos villámmozdulataival, formát kap a lisztkupac, kis mélyedést nyom bele, észrevétlenül, másik kezével már üti is be a tojás fenekét, löttyenti a mélyedésbe, pillanatra megvillan a sárga golyó, aztán kever és kavar… Bámulatos.


Ohó… csak elaludni nem… akkor végem van.


A ködfátyolképről, ami csak ezután következhetett – bárhogy erőltetem emlékezetem –, képtelen vagyok eldönteni, hogy most, műtét közben zajlott le bennem, vagy később, pár nap múlva, lázálmomban. Lehet, hogy az időzavar (amiről még beszámolok) éppen most kezdődött, s előre helyet adott egy későbbi képsornak, ami aztán, visszavetülve az időben, ideékelődött. Annyi bizonyos, hogy a szinte erőszakos gonddal előhívott, előkényszerített emlékképsorban, ahogy pergetem (félig transzban, önmagam médiuma) az agy girusaih és ganglionjaii közé temetett filmtekercset, itt jelentkezik. Tehát itt próbálom lerögzíteni.

A káprázat nyilván abból áll, hogy kivetítem magam a terembe. A nagy lusztertj eloltották, hogy egységes legyen a fény.

  • h girus anatómia – agytekervény.
  • i ganglion anatómia – idegcsomó, idegdúc.
  • j luszter fali- vagy függőlámpa, kisebb csillár.

Olivecrona (vagy lehet, hogy én magam vagyok az) homlokán a pánttal előredől: lábával félrerúgja a köpeny sarkát, ami a magas, kerek, támlátlan kis székbe csavarodott. A homloklámpa belesüt a feltárt üregbe. A sárgás váladékot már lecsapolta, a két kisagy összelappant, elkülönült, jól látható a megnyitott hólyag belseje. A metszésvonalon áthaladó ereket lecsípte, megsütötte az izzó villamoskéssel.

Most meglátja a vérdaganatot. Ott fekszik, kicsit oldalt, a hólyag belsejében, vörös, jókora göbk: a hólyaggal együtt akkora, mint egy kis kelvirág. Felülete dudoros. A dudorokból rajz alakul ki, vagyis dombormű. Mint egy nagy kámeal, amibe, saját anyagából, mintát véstek. A minta, elmosódottan, női felsőtestet ábrázol – karjaiban, erősen arcához szorítva, pufók csecsemőt tart. Az anya fején olaszos csipkekendő, a bambino profilba fordul, belekapaszkodik az anya nyakába.

  • k göb anatómia – kitapintható daganat.
  • l kámea művészettörténet – vésett ékkő, drágakő, amely rendszerint domborúan vésett, alakos díszű; más néven: gemma.

Szinte kár érte, hogy most pusztítani kezdi. Körülégeti, óvatosan, de irgalmatlanul, a kámeát, melynek egész tömege élesen elemelődik a környező, sárga szövettől. A relief halványodik, beesik, elmosódik, az egész összesül. Most le kell fejteni, kikanalazni. Egy éles, laposvégű kés, lámpácskával a végén, kecsesen és bravúrosan szaladgál, besüpped, kanyarodik. Sehol nem szalad be az agyvelőbe. Olivecrona behúzza alsó ajkát. Iskolás korában, ahogy tussal húzta ki az ábra szélét vagy térképfestésnél, vagy a szabadkézi rajzban, amikor ki kellett festeni zölddel és pirossal az élesen előrajzolt területet, vigyázott így, titkos elégültséggel, hogy nem megy ki a festék. Most könnyen megy a munka, hiszen az egész különvált, kezében van. Mint egy gumigömb, ami egy másik nagyobb gömbben lebeg szabadon, valami híg folyadékban – lebeg és forog „keserű levében” – a golyó. Az oldalán jókora vasdarab. Isten tudja, hogy került oda, talán átfúrta a külső burkot valami, mikor rohant és száguldott a kocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve és zihálva – vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem vettük, hiszen hivatalosan nem volt belőve a terület, és civilekre nem is szabad lőni?

Nem, nem erről van szó.

Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázsm és statisztéria a klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla előtt, ami tele van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a zűrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetőbb, lihegő üzenetcsatát. Figyeli, de csak az érintkezés ellenőrzése szempontjából, a tartalomra nem kíváncsi. Igaza van. Rettentő ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik veszekednek és követelőznek és könyörögnek és fenyegetőznek itt, egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb, legégetőbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messziről, messziről, most bekapcsolódik egy külső, idegen ország központja. Előkelően fölényes, az igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos, mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani halványan, a zsörtölődő mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont, kapcsol és bont. A külső vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és kihívóbb – mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a választ! És csűrés-csavarás nélkül – igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, előbb ezeket kell itt elintézni. Nem, előbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerű, másról van szó, illetve másról is van szó… a mondatot hagyja befejezni… halló, halló! halló… ó… ó!

  • m staffázs – a különböző művészeti ágazatokban a mellékes részletek elnevezése.

A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat. Rövidzárlat! Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fővezetéket. Ebben a csöndben sebesen dolgozni kezdenek bűvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek burkolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le, fejti fel, emeli ki.

Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden elhárítja – vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr, tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen… tanár úr… de nehéz… nagyon nehéz… Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik. Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is. Hogy érti ezt? Lehajol, közel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog, hogy senki ne hallja, kettőnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngő izgalmak. Nem érezte olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a véráram tágította a vékony ereket – és az egyiknél tokocska keletkezett –, így kezdődött az egész. Igen… értem… de értsen meg, tanár úr engem is… hát lehetett tűrni… hát lehetett tűrni… az igaztalanságot… a mohó, önző indulatot… Már gyermekkoromban… ártatlanul vádoltak… nem hallgatták meg a védekezésem… rám csapták az ajtót… tomboltam, rúgtam, döngettem… nem lehet tűrni… De igen, lehet tűrni és kell is. Értem… értem… szóval… Igen, szóval, csendben… könnyedén, lazán… laza tartás, érti. Igen… már csinálom is… No lám – ugye, jobb így? Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor…


Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen kezdve, úgy látszik, megszűnt a félelem. S a félelemmel együtt az ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor eszméletemen voltam-e még. De valószínű, hogy már nem féltem az eszméletlenségtől. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jóleső közöny ringatott.

Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erőlködtem kifelé.


Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint akinek külön, belső problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé, mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy, fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom előtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy előbb a köpeny szélét néztem – éppen látható a tollseprőhöz hasonló virágfej. De hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi műtőben. Jó, jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már. Reakció-ellenőrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat akarják ellenőrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De hisz a krizantémnak nincs szaga.

És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen – ravatalon fekszem?

De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom fölfelé van már fordítva, nem lefelé.


Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A műtét utolsó óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.

Forrás

Mennyei riport · Utazás a koponyám körül. Szerkesztette és a szöveget gondozta Ungvári Tamás. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei.) 422–430, 439–446. p.